Vudutáncot látni, ott, ahol a vudu nemzeti vallásnak számít nem feltétlenül nehéz dolog. Bár a turisták száma nem nagy, de élelmes szervezők valami kis riszálás-dobolást könnyen összedobnak a városokban. A külföldi meg ámul-bámul. De az azért, akárcsak a loméi fétispiac kicsit gagyi. Ahhoz viszont, hogy valódi, autentikus táncot láss, vagy baromi szerencsésnek kell lenned, vagy rendelkezni kell egy jó helyi kapcsolattal. Mi az utóbbit választottuk. Monsieur Yaya, bár ismételten nem győzte hangsúlyozni, hogy ő, mint hívő muszlim elzárkózik a dologtól, és szerinte mi sem fogunk sokáig ott maradni, egy kis falut ajánlott, Anéhótól nem messze, ahol aznap ünnepet ülnek. Bár a kért összeg miatt elsőre úgy éreztük ez irdatlan nagy lehúzás lesz - a falu éves költségvetését fizettük ki nagyjából, jóval többet kértek tőlünk, mint az okleveles sarlatán - kellemesen csalódtunk. A legfurcsább nem is a tánc volt - bár kétségtelen, nem mindennap lát az ember transzban földön kúszni-mászni és állathangokat utánozni embereket - hanem az, hogy mindeközben az egész nem valami félelmetes sötét ceremóniának tűnt. Annak tűnt, ami volt - falusi ünnepnek. Míg a lányok táncoltak, a fiúk zenéltek, a gyerekek kint játszottak a főtéren. Amikor valaki éppen nem táncolt, akkor beszélgetett, pletykálgatott, a fiúk sörözgettek. Reggeltől folyt a buli napestig. Közben persze azok, akiket megszállt az istenség elkezdtek furcsán viselkedni. Velük történt valami. Néha a legváratlanabb helyzetekben. Egy nő csak ült a padon, nem is táncolt, csak hallgatta a dobokat, majd egyszerűen leesett a padról, és elkezdett kúszni, a földet kaparni, visítani. Ilyenkor beviszik a templomba (vagy hogy hívjuk), ahol a faszobrok állnak. Vigyáznak rá, hogy ne tegyen kárt magában, és áldozzon az istenségnek. Aztán a szellem rendelkezik felette. Ókori tanulmányaim során mindig szerettem volna megtudni, milyenek is lehettek a bakkhánsnők. Hát ilyenek.