61. Komcsi rizzsel - túl minden határon
2013.03.24. 00:52
A spiritualizálódott határok korszakában már nehéz elképzelni, hogy valaha egy határ mit jelentett. Pedig van ma is olyan, ami teljesen átjárhatatlan - pedig a szó jogi értelmében nem is határ. Mi megnézhettük az egyik oldalról - és közben minket is jól megnéztek.
A "két világrendszer határa" kifejezés a mai fiataloknak már semmit nem mond. Aki nem radikálisan idősebb harminc évnél, az az igazi határt csak a mesékből ismeri. Mondjuk, nem kívánom gyermekeimnek, hogy a bőrükön érezzék azt a borzongást, amit még én éreztem fiatalon, amikor megláttam egy határőrt. Minden papírunk rendben van, és mi van, ha mégis gond lesz, min aggódjak jobban, hogy ez nem enged ki, vagy az nem enged be? De a magyar-osztrák vagy cseh-német, vagy akár bolgár-török határ semmi volt Berlinhez képest. Nem is a Fal volt a legrémesebb, bár az sem volt éppen egy szívderítő látvány, hanem a kihalt metróállomások. Volt két (nyugat) berlini vonal, amelyik áthaladt Kelet-Berlin (hivatalos nevén Berlin az NDK fővárosa) alatt. Az állomások még a háború előtt épültek, de természetesen ott nem álltak meg a szerelvények. Kihalt, szürke, kísértet-helyek voltak, teli NDK-s határőrökkel. A metróban azért emlékeztetőül bemondták az állomások nevét. Több, mint 30 éve volt ez, de az élmény ma is üt.
A berlini fal azóta ledőlt, Európában pedig áthelyeződtek a szögesdrótok, immár az unió külső határait védjük az illegális bevándorlókkal szemben. A "két világrendszer határa", abban a régi értelemben ma már csak a koreai belső határra zsugorodott. Ez pedig, nemzetközi jogi értelemben nem is határ, csak tűzszüneti vonal. A koreai háborút ugyanis nem zárta le békeszerződés. A harcoló felek nagy nehezen kiegyeztek döntetlenben. A koreai háború volt egyébként az a világesemény, amiről mi fiatal korunkban szinte semmit nem hallottunk. (Családi legendák szóltak csak arról, hogy nagyanyámat, mint ápolónőt, el akarták vinni más magyar egészségügyiekkel együtt Koreába, de benne akkor nem buzgott annyira a kalandvágy, és a népek barátsága, így aztán mindenféle magas rangú pártkapcsolatait kellett megmozgatnia, hogy ezt a kitüntetést elkerülje.) De miért is maradt ki a koreai háború a késő Kádár-korszak közoktatásából? Egy részről még a szocialista történetírásnak is elég nagy bakugrásokat kellett volna elkövetnie, hogy elleplezze azt a nyilvánvaló tényt, hogy a háborút "mi", vagyis hát az északi kommunisták kezdték. Az ötvenes években erre még akár büszkének is lehetett lenni (adtunk egyet a büdös imperialistáknak), de mire mi kerültünk iskolapadba, az "enyhülés" időszakában ez azért már gáz volt. Bár az orwelli világban egyáltalán amúgy nem meglepő, hogy a magát "béketábornak" nevező társaság agresszorként viselkedik, de addigra már nem volt erre büszke. (No meg Orwell is indexen volt.) A másik ok a KNDK sajátos helyzete volt. Bár egy részről mégis csak "népi demokrácia" volt (ugye, az annak a berendezkedésnek a neve, ahol a népre szarnak, demokrácia meg mutatóban sincs, de "erősítjük a demokratizmust"), viszont, mint sztálinista zárvány, nem volt igazán barátunk. (Snassz volt, és gáz az olyan "reformországokban", mint Magyarország.). Harmadrészt pedig a magyar történelemoktatásban azért általános elv hogy, ami Európán kívül van, azzal jobb nem foglalkozni, összezavarná a tanulók tisztánlátását. Így lehet, hogy az én korosztályom az első valamirevaló ismereteit a koreai háborúról a MASH-ből szerezte, ami már a rendszerváltás után jött be (naná),.
Csoda-e, ha egy pillanatig azt hittük, ez az egész, csak amolyan viccháború volt. Pedig minden volt az, csak nem vicces - belehalt majd három millió ember, családok milliói szakadtak szét évtizedekre, vagy akár örökre. De ennyi bevezető után immár itt az ideje, hogy induljunk el délnek. A kisbusz, amivel vittek, Japánból származott, jobbkormányos gép volt. Ez senkit nem zavart. Akár az út közepén is parkolhatnánk a forgalomtól. A városban a tömegek tömegközlekednek, trolik cammognak végig az utcákon. (Állítólag még azt sem tudni pontosan, a KNDK hány városában van trolibusz üzem, mert ez is szigorú hadititok).
Az útkereszteződéseknél a rendőrlámpa helyett csinos rendőrlányok irányítják a forgalmat. (Állítólag tényleg esztétikai alapon is válogatnak köztük.)
A városból kilépve aztán irány az autópálya. Jártam már olyan úton, ahol kicsi volt a forgalom, de ilyen kihalt autópályát még életemben nem láttam. Órákig nem ment el semmi mellettünk - és szembe is csak - egy két teherautó vonszolta magát. A jól kiépített, kétszer kétsávos út nem a dolgozó tömegek munkábajárását, vagy a pezsgő nemzetgazdaságot segíti, egyetlen célja, hogy ha ismét háború lesz, könnyebben vonuljon rajta a hadsereg.
A határ - pontosabban szólva a demilitarizált övezet - nem sokkal Keszong városa után van. Hogy mennyivel? Hát itt bukott le végleg Pak elvtárs. Én ültem közvetlenül mögötte. Kérdezték tőlem mennyit megyünk még. Továbbítottam a kérdést, amire a válaszból én nagyjából a "seven" szót véltem kihallani, és hátraszóltam, hogy még hét kilométer. Majd Pak elvtárs rám meredt, és leszótagolta nekem, hogy "twen-ty se-ven". Aztán jól elpirult.
Aztán tényleg megérkeztünk.Mi más fogadott volna, mint a nagy Kim személyes kézjegye betonba öntve.
A demilitarizált övezet a világ egyik legfurcsább helye. 250 km hosszú, nagyjából a 38. szélességi fok mentén fut, négy kilométer szélességben. Elvben semmiféle fegyveres erő nem lehet benn, gyakorlatilag talán itt van a legtöbb katona egy négyzetkilométeren az egész világon. Köztük persze tényleg ott a senki földje, ahová immár több, mint hatvan éve senki nem lép be. A természet visszaszerezte magának -állítólag az állatvilág bőven tenyészik az aknamezőkön, lakik itt fekete medve, daru, sőt talán még koreai tigris is. (Éppen ezért az is felmerült, hogy a természeti Világörökség részévé tegyék ezt a területet - ezt végül az északiak torpedózták meg, mondván, hogy ez sértené a tűzszüneti egyezményt. ) Ma már vasút és út is vezet rajta keresztül, hiszen, ha lassan, és felemás módon is, de van némi enyhülés a két országrész között - vannak már déli befektetések északon.
Az övezet legérdekesebb része a JSA (Joint Security Area), ide vittek el minket is. Itt vannak azok az épületek, ahol a tűzszüneti tárgyalások folytak - itt is írták alá a tűzszüneti egyezményt 1953. július 27-én - és azóta is itt találkoznak a két Korea képviselői. Mindkét oldalon van kilátó, és ott vannak azok a barakkok is, ahol a találkozókat tartják, amelyeknek pontosan a közepén megy át a vonal.
Ezt egyébként itt jól látható húsz centi széles betonsáv jelzi. Az egyik oldalon északi, a másikon déli (és amerikai) katonák állnak - de a betonsávot nem lépik át. Az épületen belül oda vissza lehet sétálgatni. Sőt, a jófej északi őrök még azt is megengedték, hogy leüljek az asztalhoz, ahol aláírták az egyezményt - na azért nem az imperialisták gyalázattal szennyezett helyére.
Átmenni viszont egyszerű halandónak a másik oldalra nem lehet - 1984-ben tette csak ezt meg egy szovjet turista, aki így akart disszidálni. Tűzpárbaj lett a vége a dolognak, amiben négy katona (egy déli, három északi) meg is halt. Igaz volt már ennél kisebb ügynek is emberhalál a vége ezen a helyen - 1976-ben két amerikai katonát azért lőttek le az északiak, mert ki akartak vágni egy fát. Utoljára múlt évben volt incidens helyszíne a zóna - egy északi katona szökött délre, és állította, két felettesét lőtte le ezért.
A déliek eddig négy alagutat tártak fel, amit északról fúrtak, nyilvánvaló behatolási céllal. De mi persze nem erről hallottunk azon az eligazításon, amit nekünk tartott egy ifjú elvtárs.
Hanem arról, hogy a déliek milyen gonosz dolgokat követnek el - például, hogy kikezdjék a zóna környékén dolgozókat, rendszeresen nagy hangerővel fellazító zeneszámokat sugároznak hangszórókon. (Azóta biztos ment a Gangnam Style is.) A propagandaháború fontos eleme a zászlórudak hossza is. Előbb délen alkották meg a világ legnagyobb zászlórúdját, majd északon csináltak egy még nagyobbat.
Az egészben a legfurcsább számomra az az érzés volt, ahogy a déli határőr ránk nézett az ablakból. Látszott az arcán a megvetés. Kik lehetnek ezek a büdös nagy komancsok?
És azóta sem hagy nyugodni a gondolat az élet szörnyű sorsszerű véletlenségéről. Egy koreai földműves letelepszik a családjával valahol, és alig néhány kilométer - ami semmiségnek látszik - dönti el, hogy a gyermekének, unokájának mi lesz az osztályrésze, szélessávú mobilinternet, K-pop, és a világ legjobb oktatási rendszere, vagy élethossziglani éhezés, és robotolás a nagy vezér birodalmában. Nagyon kell hinni valami istenben, karmában, vagy minimum a szocializmusban, hogy azt higgyük, ennek van így értelme.
Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: Mandiner blogajánló 2013.03.25. 12:52:01
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
szeme közé, laposan! 2013.03.24. 16:55:07
babhun 2013.03.24. 20:56:11
A DMZ-n belül nincs fegyveres erő. A JSA-n belül technikailag csak katonai rendőrség van. Az északi és déli hadseregek teljes fegyverzetű csoportosításai a DMZ-n kívül vannak, bár kézifegyverekkel lehet járőrözni, mindenkinek a saját oldalán a DMZ-n belül is. A DMZ-t ún. semleges nemzetek felügyelik, délen svédek és svájciak, északon csehszlovákok és lengyelek. Csehszlovákok már nincsenek, a lengyelek is csak évente egyszer mennek a helyszínre. Egy svéd és egy svájci tiszt talán még mindig a helyszínen (v.ö. JSA című film - www.youtube.com/watch?v=qPcPcykiaMk).
Az „fakivágási incidens” során Bonifas kapitányt és Berett hadnagyot (amerikai hadsereg) baltával ütötték agyon az észak-koreaiak. A fának az amcsik a lombját ritkítani akarták. Az észak-koreaiak helyi parancsnoka ezt állítólag azért nem akarta megengedni, mert azt szerinte Kim Ilsung személyesen ültette. Az amerikaiak pedig azért nem tudtak érdemben védekezni az odarohanó északiak túlereje ellen, mert a JSA-n belül tartózkodó tisztek közül összesen csak ötnél lehetett egyszerre fegyver és sem Bonifas, sem Berett nem volt köztük. Az támadást az amerikaiak szerint gondosan előkészítették. Az amcsik három nappal később dafke lombtalanították azt az egy darab fát 30 járművel a helyszínen, 30 helikopterrel és 7 támadó helikopterrel a környéken, valamint F4 és F5 vadászgépekkel kísért B52 légierődökkel a fejük felett, amihez még hozzá lehet venni a közelbe irányított Midway tengeri csoportosítást.
A dél-koreai őrök állítólag azért viselnek napszemüveget Panmunjomban (~JSA), hogy arckifejezésük ne lehessen kivehető. A JSA-n belül a kettéosztott barakkokban a turisták nem érhetnének a berendezési tárgyakhoz, erre a déliek külön felhívják a látogatók figyelmét. Azt hiszem, hogy a dél-koreai katonai rendész ezen a „lazaságon” csodálkozhatott.
Szomorú hely.
RogerWilco 2013.03.25. 05:04:41
barakba mennek a turisták. Szép hosszan farkasszemet néztem egy északi tiszttel, aki hasonló módón bámészkodott befelé.
A képen én amerikai katonát nem látok, csak koreaiakat. Mára már az egész JSA-ban csak egy amerikai őrpont maradt (ott járt Obama is) a többi ROK személyzet.
Mr.Treeger 2013.03.25. 11:56:21
Van azért jó idő is, én nyáron voltam, a japán tengerben még fürödtem is.