Ha mifelénk sámánokról, őshitről van szó, akkor az jobb esetben valamiféle tudományos rekonstrukció (vagy inkább konstrukció), rosszabb és sokkal gyakoribb esetben nettó bohóckodás, kellemetlen politikai mellékzöngékkel. Kedves futóbolondok és ellenszenves helyi nácik hétvégi bulija. Koreában viszont egy hipermodern 21. századi metropolisz közepén van valós, működő sámánszentély, és évente mutatnak be áldozatot a királyi ősök szellemének. És ott ez így normális. Ezért pedig nagyon irigyelhetjük őket. 

 Stílusosan szerettem volna búcsúzni Szöultól, így utolsó ott töltött napom reggelén valami olyat szerettem volna látni, amit sehol máshol nem lehet. Így aztán fogtam magam, és nyakamba vettem a várost - a belvárostól alig pár percre a Dongninmun metrómegállónál szálltam le, és elindultam meredeken felfelé a toronyházak közt. Hamarosan kiértem a zöldbe, ahol a korai óra ellenére már koreai családok vonultak a hegyekbe túrázni. Én azonban nem jártam végig a városfalakat - bár egy pillantást azért vetettem a városra, tényleg jól mutat innen a magasból.

Egy hagyományos festett kapu mögött aztán feltárult utam célja - első látásra olyan volt, mint bármely buddhista templom, amit az országban addig láttunk.  

Belül azonban egész más, a Buddha-szobrok helyén furcsa, ismeretlen istenségek festményei várnak. 

Előttük pedig áldozati ajándékokkal teli tálak. 

A Guksadang nem buddhista templom, hanem sámán szentély, akik itt szolgálatot teljesítenek maguk sem szerzetesek, hanem -  mondjuk így - sámánok.  Helyi szóval mudangok baksuk. (Külön érdekesség, hogy sok köztük a nő.)  A mu, vagy más szóval sindo, Korea eredeti ősvallása. Bár a szó - mu - maga kínai eredetű (a hasonló kínai ősvallást jelentő wu szóból),  a mitológia, sőt az istennevek sokkal inkább pusztai - mongol-török-mandzsu - hasonlóságokat mutatnak. A hit központjában van az életfa, van benne Mennyei úr, Nagy anya, számos a mezőgazdasággal kapcsolatos istenség, és számos más alak, akiket a mongol hitvilágból is ismerünk.(Sokan ezt tartották az egyik perdöntő érvnek a koreai-altáji rokonság mellet. Ma erről már kevesebbet beszélnek, illetve általában elvetik. De a koreaiak annyira nem is törik magukat a rokonkeresésben. Éppen elég nekik, hogy - minden elmebeteg sci-fibe illő marháskodás nélkül - az idők kezdete óta ők lakják azt a földet - és ebben lássuk be, talán egyedül a baszkok veszik fel velük a versenyt.)  Fontosak az ősök szellemei, akikkel  a sámánokon keresztül lehet kapcsolatba lépni, és akiket dobszóval-tánccal-énekkel szólítanak. Ez az úgy nevezett gut szertartás. Hogy valami képet is kapjunk róla, íme egy videó (sajna ilyet a Guklsadangban most én sem láttam). 

A sámánizmust a szigorúbban konfuciánus Joseon-korban nem igazán támogatták, a japán gyarmatosítók pedig kimondottan tiltották. A Guksadangot is ők szállították a mai helyére, igaz, az ő idejükben sintó szentélyt csináltak belőle. Ma kb. 5-15 millió koreai van kapcsolatban rendszeresen sámánokkal - de talán ennél is többen járnak például jövendőmondóhoz.  Az ő kis boltjaikat is mindenütt láttuk az országban.  

És szinte minden család  tiszteli saját őseit.  És itt most nem arra gondolunk, hogy küldenek a nagyinak sms-t szülinapjára. Az ősök szellemének járó áldozatokról beszélünk - amik az ősidőkből jönnek, és a későbbiekben mélyen átitatódtak a konfuciánus szellemmel. Olyan dolgokról, amelyeket az európai népek életéből a kereszténység véglegesen kiirtott. (Amit manapság megpróbálnak visszahozni Európa-szerte, az csak bohóckodás.)  A koreai hagyományok szerint többféle, az ősöknek szánt szertartást is be kell mutatni.  Ezek részint évente többször, minden évszakban visszatérnek, részint az illető ős halálának napjához kapcsolódnak. Elméletileg - hagyomány szerint - öt nemzedékre visszamenőleg kell foglalkozni az ősök szellemével, de ma már a modern világban van, hogy ennél kevesebb nemzedéket látnak csak vendégül az ősök asztalánál. Elvben az időpont sem mindegy - a halál napján éjfél után kellene megkezdeni a megemlékező rítust.  Nem menve bele a részetekbe, a lényeg, hogy meg kell idézni az ősök szellemét, meghajlással kifejezni tiszteletünket (alapvetően ez a legidősebb fiúgyermek, illetve az ő feleségének dolga). Majd - háromszor - rizsből készült alkoholt ajánljanak az ősöknek, később ételt, és teát is. Hogy az ősök elfogyasszák - spirituálisan - az ételt-italt, az élők egy időre elhagyják a szobát. Majd visszatérnek, megköszönik, elfogadják az ősök áldását, és végül elfogyasztják maguk az ételt. Az ilyen jellegű hagyományok nem voltak ismeretlenek Európában és Közel-Keleten sem. Nagyjából hasonló leírásokat ismerünk a babiloni isteneknek szóló áldozatokról úgy háromezer évvel ezelőttről, de nem sokban különbözhetett ettől az a rituálé, amelyet a rómaiak mutattak be  a házi oltáraiknál. Csak éppen  másutt, ahol az egyistenhívő térítő vallások megjelentek, ott mindezt egy idő után káros babonaságnak titulálták, és kiirtották. Koreában a buddhizmus - amely jó ideig államvallás-féle volt - békésen megfért a korábbi időszakból örökölt őskultusszal. A konfucianizmus, ami meg sokkal inkább államszervezési-filozófiai rendszer, mint európai értelemben vett vallás, mivel alapvetően az idősek, ősök tiszteletére épül, gyorsan magába is olvasztotta a korai idők helyi hagyományait. Később itt már a kereszténység is rugalmasabbnak bizonyult - legalább is részben -, 1939 óta a koreai katolikusok is gyakorolhatják a hagyományos rituálékat. Egyedül a protestáns egyházak mutatnak továbbra is ellenszenvet a babonaságok iránt - bár koreai ismerőseink szerint a protestánsok amúgy is kedves, de általában szűk látókörű, bigott csávók.  Ez persze egy szűk családi körben lefolytatott szertartás. Nem valószínű, hogy egy egyszerű társasúton - hacsak időközben nem házasodunk be egy koreai családba - látunk ilyet. Viszont amit kis tervezéssel láthatunk, az ennek a turbó verziója. A Jongmyo-rituálé. A helyszín Szöul történelmi központjában van a nagy királyi paloták tőszomszédságában. A Jongmyo Szentély maga is világörökségi helyszín. Megérdemli. Bár valójában, egy átlagos napon nem mutat sokat. A Koreában szokványos hatalmas kapu után egy a palotákhoz hasonló úton haladunk befelé - jobban mondva mellette - mert táblák figyelmeztetnek rá, hogy ne lépjünk a szellemek útjára, azon csak az ősök járhatnak. A két fő épület meglehetősen hasonlít egymásra - hosszúkás faépületek nagyobbacska szobákkal. 

A korábbi épületet még azelőtt felhúzták, hogy az első palota 1395-ben elkészült volna a városban. Az ősök ugyanis fontosabbak az élőknél, és a Joseon-dinasztia első királyának öt ősére is itt emlékeznek. De ez szentély, nem sírhely - a sírok maguk másutt, Szöulban és környékén szétszórtan helyezkednek el. Itt csak  kis táblák vannak, az illető király nevével. Az épületet - amely a leghosszabb hagyományos faépület Ázsiában - a japánok a 16. század végén lerombolták, de 1601-ben már meg is kezdték az újjáépítést. A táblák viszont megmaradtak, mert a király egy hű szolgája megőrizte őket. Az épületek előtt hatalmas kövezett tér áll. Átlagos napokon üres. Amikor viszont mi jártunk ott, nagyon is teli volt, akárcsak az egész szentélykörzet. Az évi öt alkalommal megrendezett  rituáléra vittek ugyanis el minket. Mit mondjak, hatalmas élmény volt.  Az egész - felépítését tekintve - meglehetősen hasonlít az átlagember őseinek bemutatott szertartáshoz. De persze - mivel mégis csak az utolsó uralkodó dinasztia őseiről van szó - sokkalta grandiózusabb. Az egész egy kosztümös - manapság már így mondjuk - felvonulással kezdődik. A Joseon-kori ruhákba öltözött menet mellett közben megy a forgalom.  A résztvevők jelentős része civil, mondjuk így, hagyományőrző. (Érdekes módon itt nem csak a vagdalkozás-verekedés hagyományait őrzik.)

A menetben feltűnik díszes gyaloghintójában  a "király" és "hercegek", más főméltóságok is, korhű ruhákban.

 A királyi ház tagjainak többsége viszont a VIP lelátón ül - ide helyezték el a nemzetközi sajtó nagyra becsült képviselőit is - fekete öltönyben, és (ki tudja miért) fehér bézbólsapkában. Vannak azért közülük is, akik részt vesznek a szertartáson, és hagyományos ruhát öltöttek.

 Ahogy beléptünk a szentélykörzetbe még semmi különös nem volt - csak annyi tűnt fel, hogy a sűrű eső ellenére nagy a tömeg. Inkább amolyan fesztiválhangulat volt -gyerekes családok (ez Koreában ritka.) mindenütt. Aztán a fő épülethez közelítve meghallottuk a hangokat -  a kántálást, a dobokat és trombitákat. Innen az egész olyan volt, amihez még csak hasonlót sem látni, hallani Európában. Csak elcsépelt, pocsék szavak jutnak eszembe, mint: ősi, túlvilági, különös, színpompás... Ennél viszont sokkal nagyobb élmény volt. A szertartást egy idős (jobb híján nevezzük így) pap vezeti. 83 éves, és 1969 óta, amikor a japán gyarmati uralom után újrakezdték a szertartást, ő a szertartásmester. Maga a szertartás bonyolult, részletekig szabályozott rendszerben folyik - mindent a szertartásmester irányít, aki kántálva fennhangon adja utasításait, olvassa fel az imákat. 

Mivel ez egy konfuciánus rituálé, az egész Kínából jön, a szövegek, imák kínai nyelven hangzanak el, koreai kiejtés szerint olvasva a jeleket. Történelem szakot végzett koreai ismerőseink állítják, úgy-ahogy valamit értenek belőle. Mások éppen egy kukkot se - vagy tán pár szót. Éppen ezért az egészet lefordítják, magyarázzák mai nyelven is. Az eseményeket pedig hatalmas kivetítőkön követhetik a nézők. A szertartást megelőzően persze eredetileg mindenféle tisztító rítusok is voltak, a királynak sok dologtól - betegektől, halottaktól, énektől, tánctól - kellett távol tartania magát. A szigorú tisztasági előírásoknak megfelelő ételek előkészítése, az asztalok feldíszítése is már korábban megtörténik.

Az ősök tábláit pedig egy másik szertartás keretében már hajnalban elhelyezték. Most minden egyben történik, délben, a felvonulás után. A zenészek és a szertartás résztvevői elhelyezkednek a szentély udvarán - erre való a hatalmas kővel borított térség.

Majd azok, akik az áldozatot végezni fogják, felvonulnak a cellák előtt álló asztalokhoz. Kezet mosnak, meghajolnak, és szólítják a szellemeket. 

A téren közben felhangzik az a szertartási zene, amelyet Sejong király írt, hogy kiváltsák a korábban használt kínai zenét. 1464 óta változatlan a dallam. 

Ezután következik a tulajdonképpeni áldozat. Az áldozók először az asztalhoz szólítják a szellemeket. Leveszik az ételeket tartalmazó - részint állat alakú - edények fedelét, és az asztalon található finomságokat - részint nyers, részint főtt ételt, zöldségeket, húsokat, édességeket - felajánlják a szellemeknek. Aztán - háromszor egymás után - bort (pontosabban rizsből készült alkoholos italt) ajánlanak a szellemeknek. A szertartásmester közben felsorolja a királyok érdemeit, és szellemeik segítségét, jóindulatát kéri.

A formalizált levelek felolvasása után, hogy eljusson a levél a címzetteknek az imádságokat tartalmazó papírokat elégetik az oltáron.  Megköszönik - négy mély meghajlással a szellemek jóindulatát és áldását. Majd útjukra bocsátják őket.  Az egész rituálé mintegy két óra alatt lezajlik. Egykor minden évben ötször mutatták be - ma egyszer. Persze mára már van az egésznek egyfajta hagyományőrző fesztivál jellege - amit (először ez évben) a kulturális kormányzat is kihasznált. A szertartás köré építettek egy teljes a Joseon-kort megidéző  rendezvénysorozatot. A történelemnek, hagyományőrzésnek ugyanis Koreában is változik a szerepe. De a modern technika és az ősi - ez esetben, azt hiszem, jogos e szó - hagyományok valahogy jól összeférnek.

Az őstisztelet szerepét lassan lassan itt is átveszi a média.  Hamarosan megismerkedünk ennek egy érdekes (vad)hajtásával is...

Koreai utunkat a KOCIS tette lehetővé.

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.