Amikor felmerült az ötlet, hogy kellene egyet hajózni a Volgán, pusztán a praktikum  volt a vezérelv. Ha már vadásszuk a világörökségi helyszíneket, milyen jó, hogy egy már meglévőt (Bolgar), és egy olyan várományosi listás helyszínt, amelynek egy-két éven belül esélye van bekerülni (Szvijazsszk) egy csapásra végignézhetünk. Nem kell ide-oda buszozni, egyénileg szervezni. A folyami hajókázást pedig amúgy is valami autentikusan orosz dolognak tartják. Amit ehhez képest kaptunk, az egy három napos sokkoló, ugyanakkor kétségtelenül élvezetes időutazás ifjúkorunk Szovjetuniójába. 

Először is tisztázzuk, hol járunk: Kazany, ahonnan hajónk kifut az Orosz Föderáción belül található Tatár Köztársaság fővárosa. A Tatár Köztársaság Oroszország része (praktikusan 1552 óta, amikor Rettegett Iván elfoglalta a Kazanyi Kánságot), az  önállóságra utaló név ma már csak üres látszat.  

dsc_0349.JPG

Többnyelvű tábla - megtudhatjuk, hogy a vécét tatárul bödröfnek mondják. 

A tatárok 1992-ben  tartottak ugyan egy függetlenségi (vagy inkább szuverenitási népszavazást), és ezután hivatalosan is "társult állama" lettek Oroszországnak, de a népszavazást az orosz alkotmánybíróság (2008-ban) alkotmányellenesnek nyilvánította, és a tatároknak is be kell tagozódniuk Oroszországba, ami ugye a jó szovjet mintát követve névleg "föderáció," de csak annyi benne a szövetségi jelleg, mint a népi demokráciában volt a demokrácia.

dsc_0190.JPG

Adnak a látszatra - a Tatár Köztársaság elnökének rezidenciája a Kazanyi Kremlben

Újsütetű, lelkes Putyin-hívőknek (kedves olvasóink között voltak egy néhányan) üzenem, hogy ebből is látszik, mennyire ad az orosz vezetés a "nemzetközi jogra", meg a "népek önrendelkezési jogára," meg minden egyébre - amikor megkérdezték valamelyik orosz főtisztségviselőt, hogyha a volgai tatároknak nem szabad népszavazást tartani, akkor a Krímben miért volt az törvényes, a válasz nem volt sokkal kimódoltabb, a "csak", meg a "mert nekünk úgy jó" keverékénél. 

Kazany lakossága egyébként (fele tatár, de nem venni észre, mert oroszul beszélnek) megbékélt a sorsával, különösen, hogy a régió az elmúlt évtizedek nagy nyertese. Az olajjövedelmekből elég sok maradt itt, és látványos fejlesztésekre is futotta. Szépen felújították a belvárost. Vannak benne drága és elegáns éttermek, kézműves söröket áruló bárok, és minden egyéb, ami egy huszonegyedik századi városba kell. 

 dsc_0025.JPG

A Bauman utca - a helyi Arbat

Építettek egy hatalmas sportkomplexumot - itt volt a vizes vb is. 

 dsc_0995.JPG

Íme Eurázsia legnagyobb tévéje

No, meg a világörökség részét képező Kreml közepébe - amelyet még Rettegett Iván kezdett építtetni, és a térség feletti orosz uralom szimbóluma volt - 2005-ben felhúztak egy jó nagy mecsetet. Hiszen a tatárok mégis csak muszlimok, vagy mifene. 

 dsc_0174.JPG

Bár nem tudom, hogy focizták ezt le az UNESCO-val, amelyik elég kényes a műemlékegyüttesekbe történő beavatkozásokkal, a mecset  határozottan szépre sikeredett. És az, hogy mintegy 200 méterre van a pravoszláv székesegyháztól valóban szimbolizálja, hogy itt (ellentétben, mondjuk, az Észak-Kaukázussal) nincs feszültség a különböző vallási közösségek közt. (Leginkább persze azért, mert a muszlimok ugyanúgy nem vallásosak, mint a keresztények.) A város egy napra kínál is elég látnivalót. Másnap viszont már reggel indul is a hajó.

dsc_0785.JPG

A leírás szerint modern kirándulóhajóról van szó - amit az is alátámaszt, hogy 1961-ben  készült Budapesten. Egészen pontosan az Óbudai Hajógyárban. Íme a bizonyíték: 

 dsc_0285.JPG

A belső kialakítás láthatóan megfelel a mai igényeknek is (a kajütökbe azóta azért beraktak egy vizesblokkot), de a sikeres dizájnelemeket nem cserélték le. Nem csak a belsőépítészeti megoldások idézték azt, amit  a Kádár-korban "korszerű" kifejezéssel illettek: 

 dsc_0283.JPG

A "zeneszoba"

dsc_0284_1.JPG

A főfedélzet - ahol végig dominál a barna, és a hetvenes évek óta divatjamúlt szőnyeg. 

De pont a recepcióval szemben ez a bájos intarzia fogadott: 

 dsc_0290.JPG

A falon levő óriásplakát is Moszkvába a Szovjetunió fővárosába invitál - ha jól nézem, a nyolcvanas évek végén került a falra. 

 dsc_0477.JPG

A hajót egyébként egy egykönyves szovjet íróról, Borisz Polevojról nevezték el (jó, írt többet is, de egy maradt meg a világ emlékezetében).

dsc_0431.JPG

Hajónk névadója a dicsőségtáblán - az összes kitüntetésével. 

Hajdanán még én is olvastam a könyvet, "Egy igaz ember" a címe (ebből is látszik, hogy elég messze van már az ifjúkorom). A valós történeten alapuló regény egy szovjet vadászpilótáról, Alekszej Mareszjevről szól, aki alól légi harcban kilőtték a gépét, de túlélte a zuhanást. Átküzdte magát a frontvonalon, de amputálni kellett mindkét lábát, ennek ellenére - műlábbal - visszatért a légierőhöz és újabb győzelmeket aratott. És, hogy a hatás minden érzékszervünket érje, már felszálláskor egy vidám indulóval fogadtak (amit néhol a később megismert kulturos lányok lelkesítő szavai szakítottak meg, arról, hogy milyen lelkesedéssel szállunk most vízre)  : 

 

Jól ismertem, gyermekkoromban ideológiailag képzett nagymamám énekelgette rendszeresen, a magyar verzió refrénje - "életem a legboldogabb énnekem, mert szerencsés az, aki partizán".  (Jó rendszer-semleges dal ez egyébként  - más szöveggel bár, de ez volt Kolcsak fehérgárdistáinak is a nem hivatalos himnusza, amit azért a Mama valószínűleg nem tudott.) A hajón aztán minden  reggel ezzel keltettek. De ment a másik nagy örökzöld is a kikapós moldáv partizánlányról (fiktív alak - a románok/moldávok rühellték a szovjethatalmat, a Moldáv SzSzK 3000 igazolt partizánjából összesen 7 volt moldáv). 

 

Ezen felül pedig mindenféle hajós és tengerészes témájú dal az ötvenes-hatvanas-hetvenes évekből. Az első percek sokkja után a biztonság kedvéért telefonon ellenőriztem azért a dátumot, nem, nem kerültünk időhurokba, nem tértünk vissza a régi boldog időkbe - a 3G ment, és jöttek a 2016-os hírek a neten.  

Azért ebben a sajátos környezetben a külföldiek megjelenése meglehetős meglepetést okozott.  Mivel a hajó a  -számunkra felfoghatatlan méretű - orosz belső turizmus céljait szolgálja, nincsenek is felkészülve az oroszul nem tudó utasra. (Igazából úgy, hogy egy csapatból legalább egy fő nem érti a nyelvet, nem is igazán érdemes/lehetséges ez a mélymerülés az orosz életbe, már az út lefoglalása sem nagyon menne orosztól eltérő nyelven, a hajón magán pedig a legbonyolultabb mondat, amit angolul bárki tudott a Hello, my friend! volt.)  Az első meglepetés után, hogy vannak, akik nem orosz állampolgárok (majd a megkönnyebbülés után, hogy azért értjük a nyelvet), már gördülékenyen illeszkedtünk mi is a rendszerbe. Helyből tereltek is ebédhez. Időre mentünk le enni  - a szovjet iskoláslánynak öltözött pincérlányok pukedlizve fogadtak, majd  iszonyatos gyorsasággal rakták ki elénk a kaját, és vették el, mihelyt úgy tűnt, hogy nagyjából végeztünk, egészen úgy tűnt, hogy munkaverseny van a ki tudja előbb megebédeltetni a rá jutó vendégeket számban (vagy csak azután ehettek ők, miután mi végeztünk) .

 dsc_08271.jpg

Pincérlányka szolgálatban.

dsc_0616.JPG

A vacsora - előétel és desszert már az asztalon. 

Aztán jöhetett némi smalltalk: Magyarországról mindenkinek volt valami élménye - vezetett Ikarus buszt, szolgált Hajmáskéren, hősi halált halt az apukája a Balaton-felvidéken, volt Hévízen nyaralni. Különösen azért volt ez így, mert a vendégek nagyobb része azért az idősebb korosztályhoz tartozott. A legfiatalabbak a szórakoztatásunkért felelős animátor lánykák voltak. 

 dsc_06642.jpg

Csoportkép a kulturbrigáddal.

A hajón  ugyanis - ezt előre magunk sem tudtuk - messze nem csak a kirándulások idején törődtek az utasok szórakoztatásával. Egymást érték a programok, amelyek jellegükben leginkább a régi SZOT (avagy a helyi viszonylatokat figyelembe véve Profszojuz) üdülők hangulatát idézték. Míg a gyermekek a moziteremben karaokéztak, addig az idősebbek a hajó harmonikásával (orosz hajón kötelező elem - akárcsak a rövid gatyához dukál a zokni-szandál), a Nagy Honvédő Háború dalait énekelték. 

 dsc_0483.JPG

A daloló nyugdíjasok és a hajó harmonikása. 

Volt sakk-klub, játékos vetélkedő ki_tud _többet_Oroszországról tematikában, majd mindenek csúcsa: az esti "szórakoztató program," szintén a moziteremben. Én, mondjuk, már a KISZ-táborban is vérgáznak éreztem, amikor felnőtt emberekkel próbálnak körtáncot járatni, és hettyempittyet meg körben_áll_egy_kislánykát játszatni (nem is szólva a zsákbanfutás-lepényevés kombóról), de ott is voltak, akiknek tetszett. Hát, itt is odatették magukat sokan, és álltak be olyan játékokba, amit egy átlagos szellemi fejlettségű hatéves már gáznak érez. Az animátorlányok "népviseletbe" öltözve buzdították a közönséget, hogy  minél többen álljanak be a körbe.

dsc_0639.JPG

A "játékos vetélkedő" után volt közös éneklés is (ezúton is köszönjük Klári néninek, hogy már ötödikben megtanította nekünk a Katyusát, majd Inyessza Vlagyimirovnának a Balti flotta indulóját - be tudtunk vele vágódni). A kislányoknak egyébként egészen elképesztő bőségben voltak a hajón fellépőruhái  - így, a harmonikással és a tour leader hölggyel egy teljes esztrádműsort le tudtak nyomni, olyat, amitől még a 80-as évek Freidrichstadtpalastja is sírt volna az irigységtől. 

 dsc_0822.JPG

Kedvencünk a szexi matrózruha. 

A nyugati kultúrmocsok először (és utoljára) az esti diszkóban jelent meg ( plusz nyolc fokban  a hajó tatján). Itt is csak szűrve, gondolom, hogy megőrizzék a megfelelő életérzést - a villódzó diszkógömb alatt a modernitást a Brother Loui  és a Fly away my flamingo  jelenítette meg, amit csak egyszer-egyszer tört meg egy korai Shakira dal.

dsc_0666.JPG

Azért itt is dominált az orosz lakodalmas diszkó,  amely (ne sajnáljuk olyan nagyon) egyelőre nem töri át a nyelvi határokat, és nem hódít a volt szocialista blokkban sem. (Annó Alla Pugacsovának sem sikerült.) Az egyértelmű sláger - már csak a tengerészes vonatkozásai miatt is ez az opusz volt:

 

Nem végighallhatni nem ér!. 

A korai nyolcvanas évek életérzését csak fokozta a Tundra vodka, és a Zsiguli, ami igaz, hogy sárga, de nem autó, hanem sör.

 dsc_0788.JPG

Az igazán elképesztő az volt, hogy a kedves animátor lányok, akik már bőven a rendszerváltás (volt itt olyan egyáltalán?) után születtek is, vidáman simultak bele a brezsnyevi pangás kultúrájába, és nyomták teljes lelkesedéssel, és meglehetős profizmussal az ipart. (Civilben egyébként egyikük tanítónő, másikuk óvónő, csak nyárra szerződtek le kultúrosnak a hajóra. Felteszem jó pénzért.) Amíg a hajó a folyón haladt, az animátorlányok főnöke, egy jó negyvenes hölgy mesélt a rádióban a látnivalókról (minden kajütben kihangosítva, ahol felolvasásait  vidám zeneszámok szakították meg...)  - volt miről, tényleg csodás tájakon haladtunk keresztül.)

 dsc_0632.JPG

dsc_0417.JPG

dsc_0498.JPG

dsc_0413.JPG

(A hölgy egyébként esténként népdalokkal szórakoztatta a nagyérdeműt - meg kell adni, gyönyörű hangja volt.)

 dsc_0796.JPG

Az új idők szele annyiban érződött csak meg, hogy a munkasikerek mellett, már a kolostorok története is bekerült a programba. Partra szállva azonban ismét visszacsöppentünk a jó nyolcvanas évekbe. A célunk egy kellemes kisváros lett volna a Káma partján, Jelabuga, ám az alacsony vízállás miatt ott nem tudtunk kikötni, így Nyizsnyekamszkban értünk partot. Onnan indult a buszos kirándulás. Míg - kb. egy óra alatt - Jelabugába értünk, a pergő nyelvű idegenvezető hölgy Nyizsnyekamszk és Náberezsnije Cselni történetével tartott minket szóval. Előbbi várost  az SZKP KB határozta alapján kezdték építeni  "lelkes fiatalok" 1963-ban, és mint megtudtuk, "az építő munka során minden egyes utcához tucatnyi az ifjú hősökről szóló legenda kapcsolódott".  Végighaladtunk az  Építők útján, amit az Ifjúság útja keresztezett,  és megtudtuk, hogy a harmadik főutcát Vegyészek útjának hívják. (Kapjon valamit a műszaki értelmiség is, ha már az olajból él a város.) Azt is megtudtuk, hogy miből mennyit termelnek itten (sokat, sok mindenből), és hogy a "dolgozók  számára a munka után számos kikapcsolódási lehetőséget biztosít a város a szabadidő kulturált eltöltésére", valamint hogy "gondoskodtak a dolgozók oktatásának és művelődésének biztosításáról is".  A szovjet bükkfanyelven ledarált szövegben csak annyi változott 1985 óta, hogy a cégek nevei előtt már ott állt az AO (Rt) rövidítés. Jelabugába érve aztán, még mielőtt első múzeumi élményünket begyűjtöttük volna, (Nágyezsda Durova, az orosz Leibstück Mária emlékháza  - aki  nő létére férfinak öltözve szolgálta végig a napóleoni háborúkat az orosz seregben.) megálltunk egy szobor előtt. 

 dsc_0559.JPG

Ez  a város Lenin-szobra, amit hogy, hogy nem bontottak le, de még hozattak is Moszkvából a Kreml falára hajazó köveket, hogy itt egy kis Moszkvát varázsoljanak a nagy vezér szobra mögé. Amiről megtudtuk, hogy igen különleges, mert a szobrász - ne tessék röhögni, bár a szovjet viccek kedvenc fordulata jön - még látta Lenint. Fotózni szigorúan a buszból lehetett, nehogy elkószáljunk, de ha ki is engedtek, a csoporttól leszakadni nem illett, mindenütt volt sorbaállás, kötelező vezetés. A végére jutott kb 12 percnyi "szabad program" a belvárosban - kár, igazán szép kis város. 

dsc_0597.JPG

A szovjet hangulatba furcsa döccenést csak a Cvetajeva-emlékház hozott, hiszen a költőnőt mégis csak az NKVD kergette öngyilkosságba itten 1941-ben. (Lehet persze - sőt, nagyon úgy látszott - hogy csak mi éreztük a feszítő ellentmondást a két emlékmű között.) Búcsúzóul az idegenvezetőnk kedvesen megdicsérte a csoportot, hogy milyen fegyelmezettek voltunk -  erre aztán már tényleg az iskolai emlékek rezonáltak. (Nem hiszem, hogy lenne még egy ország (Japán?), ahol egy ilyen mondat egy túra végén elhangozna.) A szürreális időutazás azonban a végére jutott el a fokozhatatlanságig: míg a hajónk metsző hidegben a kazanyi folyami kikötő nem túl vonzó konténerterminálja mellett haladt el,   Natasa szexi matrózkislánynak öltözve  egy hordozható mikrofonba énekelte a hajó himnuszát(!)  a kedves legénységről és arról, hogy bárcsak sose érne véget a nyár

 Szintén kötelező végighallgatni, már csak azért is, mert nem csak zeneileg szerényen kimunkált, de szövege is kb faék egyszerűségű, így azok is érteni fogják nagy vonalakban, akik már hatodikban is kettest kaptak oroszból.)

- miközben egy csapat orosz nyugdíjas a dalra vígan, önfeledten, teljes átéléssel  búj-búj-zöldágazott. A Monty Python pedig sírva szúrta magát t*kön. 

 dsc_0869.JPG

dsc_0860.JPG

(Közben persze megismerkedtünk  a térség történetével, és láttunk másfél világörökségi helyszínt - de ezt majd máskor.) 

 

 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://fotelkalandor.blog.hu/api/trackback/id/tr238819998

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

sorhajóhadnagy 2016.06.23. 16:41:49

János Vitéz felbukkant?

humániákus 2016.06.24. 14:29:43

Kösz, nagyon élvezetes volt a beszámolód!!!

fifibá55 2016.06.24. 15:57:28

Nagyon köszönöm!!! Ez megszépítette a napomat (Schöne alten Zeiten)

Árva Gabriella · http://travelbug.blog.hu/ 2016.06.24. 18:59:24

Nagyon érdekes és élvezetes írás, szépek a képek! Kétszer is végigolvastam/böngésztem, köszönöm az élményt!
travelbug.blog.hu

stone pit(er) 2016.06.24. 22:38:54

De az a hét moldáv is kikapos volt! :) Hat ilyenek ezek!

stone pit(er) 2016.06.24. 22:43:38

Mindenesetre, azért volt gyerekszék az étteremben, ami harminc éve még nem volt jellemző, sőt szinte nem is ismerték.
A lányok viszont szépek, bár ez nem lep meg.

CsekklisztNo.10Reloaded 2016.07.05. 09:38:07

Klárika néni az orosz tanár: Klára Nyikolajevna volt Tomi, bár nem hiszem, hogy pont a memóriád csalna meg