Bár vannak "kedvenc helyeim" a világban, kimondottan ritkán térek vissza valahová. A világ nagy, az élet pedig lehangolóan rövid. Pedig jó lenne sok helyre visszamenni, és felidézgetni a szép emlékeket. (Ez már elég öregemberes hozzáállás, ugye.) Vagy mégse? Marrákest annyira megszerettük, hogy visszatértünk. Nem volt jó ötlet. 

Tizenkét évvel ezelőtt jártunk ott először. Napfényes langyos január volt. A város pedig azonmód megigézett. A legkülönlegesebb, legautentikusabb élmények egyike volt, amit valaha város adott. Az estéket kinn töltöttük a Dzsamaa el-Fnán, a főtéren, és élveztük a hangulatot. Olyan volt, mint amit itt felejtettek a középkorból. Vásári mutatványosok, kígyóbűvölők, dobosok, zenészek, és népi mesemondók szórakoztatták az összegyűlt helyieket. Dobtak persze nekik némi aprót - mi is -, de nem is ez volt a lényeg. 

 marokko_018.jpg

Népi énekmondó  2004-ből. A hosszú, helyi dialektusban elmondott balladákra tényleg csak a helyiek voltak vevők ...

A frissen facsart narancslé finom volt, és elképesztően olcsó, nem is szólva a borsos szaftban főzött csigáról, amit hatalmas kondérokban árultak a tér közepén. 

Az itt felejtették a középkorból  többé-kevésbé igaz is. Tegyünk most meg egy jó nagy lépést vissza az időben, a tizenkettő után most vagy még közel ezer évet, és nézzük meg, mi is az, amin mi ámultunk annó 2004-ben. Az almoravidák mozgalma (al-murabitún "kb. a ribat  kolostor lakói")  az 1060-as évek elején új fővárost keresett maguknak. A mozgalom, ami a Gdala berber törzsből nőtte ki magát, ekkor már jelentős területeket hódított meg a Szaharától északra is. Harciasan hirdették a tiszta, puritán iszlám egységét. De a törzsi hagyományokat azért tisztelték, így nem akartak olyan helyre építkezni, ami már "foglalt" volt. Ki is néztek egy jó helyet a hegyek között, egy kis folyó partján a Bani Hajala és Bani Hazmira törzs területe között. A történetírók szerint  itt akkor "csak struccok és antilopok kószáltak a magányos fák, és a vad tökök közt". 1062-ben (más források szerint 1070-ben) itt épült fel Marrákes városa. Az alapítók elhozták magukkal kedves datolyapálmájukat, és jó sivatagi kapcsolataikat, így fővárosuk hamar a közvetítő transszaharai kereskedelem egyik központja lett. A birodalom meg hamar kinőtte magát. Az Almoravidák elfoglalták al-Andaluszt, az Ibériai-félsziget arab uralom alatt álló részét, és sikerrel védték meg a keresztény előrenyomulástól. 

 375px-empire_almoravide.PNG

A birodalom fénykorában

Nem volt azonban hosszú életű.  Hamarosan egy újabb berber eredetű vallási közösség jelent meg. Az al-muwahhidún (egyesítők, az egység hívei) Marrákestől nem is olyan messze, Tinmalban gyülekeztek. Ma is áll elképesztő szépségű nagy mecsetjük. 

 dsc_0177_1.jpg

A teteje már nincs meg, de így is lenyűgöző 

A  csoport alapítójának, Ibn Túmartnak halála után az új vezér 1130-ban hódításra indult, és hamarosan az egész Almoravida Birodalom az ölébe hullott. Ők még az elődeiknél is nagyobb birodalmat fabrikáltak össze.

 empire_almohade.PNG

És a birodalmat, amely akkor nem csak az egyik legnagyobb volt a világban, hanem leggazdagabb és legkifinomultabb is, Marrákesből kormányozták. Ennek máig állnak a nyomai.

 el-koutoubia.jpg

A Kutubija mecset Marrákesben, az almohád művészet csúcsa

A jó világnak azonban alig száz év múlva vége lett. Mire az Almohádok is elpuhultak a jólétben, egy újabb berber dinasztia jött, a Marinidák (ősük minden bizonnyal egy romanizált keresztény berber volt), de ők már nem mérhetők a nagy elődökhöz. Hispániába már nem jutottak át, ott a granadai emírek uralkodtak, és Észak-Afrikának is csak egy kisebb részét sikerült meghódítaniuk. Fővárosuk pedig az északi Fez lett. Marrákes csak a 16. században a Szaadi-dinasztia idején nyerte vissza a fővárosi rangot. De mennyire más világ volt már ez. Észak-Afrika már nem egy hatalmas gazdag és erős világbirodalom központja volt, hanem egy hanyatlóban levő kultúrkör végvidéke. Partjait már európai hatalmak uralták, végig spanyol, portugál erődök álltak. (Aki ilyet akar látni, megteheti - választhat is, a nagyon turistás Esszauira, és az egyáltalán nem turistás El-Dzsadida között. Utóbbi jóval messzebb van Marrákestől, viszont cserében egy igazán autentikus, afro-portugál várost kap az ember.)

 dsc_0442.JPG

El-Dzsadida  

Marokkó királyai érezték a kihívást, és megpróbáltak megfelelni neki. Kszar el-Kebirnél 1578-ban  I. Abd al-Malik marokkói szultán seregei tönkreverték Sebestyén portugál király hadait. (Ritka eset volt ez a gyarmatosítás korában.)  Majd, pár évvel később egy hatalmas fegyvertényt hajtottak végre - 1591-ben a szultán seregei, 2500 gyalogossal, 1500 lovassal, szakállas puskákkal és nyolc angol gyártmányú ágyúval felszerelve, egy spanyol származású, muszlim hitre tért eunuch vezetésével átkeltek a Szaharán, és elfoglalták a Szonghai Birodalmat. A cél egyértelmű volt, a kereskedelmi utak egyesítésével feléleszteni a halódó transszaharai kereskedelmet.

maroc_fin_xvie_si_cle.PNG

A birodalom Szonghai bukása után 

De az eredmény - tudjuk - katasztrofális. (Ennek ellenére azóta is mindenféle államférfiak próbálkoznak a régi dicsőség alapján helyreállítani dolgokat, amin túlhaladt a történelem.  Az emberiség nem tanul. El lehet érni hatalmas fegyvertényeket ez ügyben, csak éppen a széllel szemben vizelni tök értelmetlen.) Marrákes minden esetre pár évtizedig úgy érezhette, mintha visszatért volna a fénykor. 

 virginia-duran-marrakech-top-architecture-saadian-tombs.jpg

A Szaadi-dinasztia sírjai

Ha akkora globális kulturközpont nem is lett újra Marrákes, mint volt az almohádok idején, a térségből sokakat vonzott - ekkor jelentek meg itt például a spanyol földről elűzött muszlimok és zsidók. Pár tucatnyian azóta is maradtak. 

 dsc_0983.JPG

Működő zsinagóga egy muszlim városban - ilyet sem sokat látni ma már 

A 16. század vége után viszont tényleg nem történt semmi a városban. Az ilyen ottfelejtett zárvány jelleg aztán mára gyakorlatilag predesztinálja a várost a világörökségi címre. (Akár csak mutatis mutandis Hollókőt, San Gimignanót vagy éppen Safranbolut is.) Az óváros palotáival mecsetjeivel, bazárjával tényleg mintha egy történelmi képeslapból lépett volna ki. 

 dsc_0999.JPG

Mindennapi élet a városfalon belül - 2016

A gyarmatosítás is csak annyit változtatott a dolgon, hogy - észak-afrikai szokás szerint - a régi város mellé épült egy új, francia. A turizmus persze megérintette a helyet. Jöttek a hatvanas évektől a spiritualitást kereső hippik, a kalandvágyó, sivatagi túrára induló hátizsákosok, meg néhány gazdag keletimádó is, akik sorra megveszegették a palotákat az óvárosban.

dsc_0739_1.jpgdsc_0498.JPG

A paloták jó része ma már - francia tulajdonosok kezén levő - szálloda, szépen felújítva

De 2004-ben mindez csak apróságnak tűnt. A városnak még megvolt az ereje, hogy maga alá gyűrje a turistákat. Megvolt benne az egzotikumnak az a varázsa, ami Szanaában, Damaszkuszban, vagy egy isten háta mögötti egyiptomi kisvárosban éri az embert. 

 dsc_0045.JPG

dsc_0048.JPG

dsc_0043.JPG

Ma ezért a romlatlanságért már órákat kell utazni - arra, amerre más turista nem megy - berber piac a Magas-Atlaszban - 2016

No ez az, amiből mára csak nyomokban maradt valami. Ami persze Marokkónak csak jó. Mert az a nyomasztó turistaözön, ami most van, nagyjából annak köszönhető, hogy Marokkó maradt az egyetlen hely (az Öböl-monarchiák mellett), ahol a "Kelet varázsát" úgy élvezhetjük, hogy közben nem kell a Külügyminisztériumunk egyre aggodalmasabb figyelmeztetéseit olvasgatni. (Hogy ezek mennyit érnek, arról itt írtunk.) Marokkóban az arab tavaszt elintézték néhány tüntetéssel, ami után a király új alkotmányt adott szeretett hű népének - egy árnyalattal demokratikusabbat az előzőnél. Azóta megtartották már a második választást is, meglehetősen rendben, tisztán. Nyert egy mérsékelt iszlamista (iszlámdemokrata) párt, de nem csináltak bohócot magukból, nem tiltottak be semmit. A szélsőségesekkel szemben viszont nincs pardon - hogy milyen jól működik ez, azt ékesen bizonyítja, hogy másfél évtizede nincs merénylet Marokkóban. Sőt, az ottani titkosszolgálat nyomta fel Abdesslamékat is. Az Egyiptomtól és Törökországtól elpártolt nyugatiak most Marokkóba jönnek. És ez már önmagában is kiábrándító. Mostanság már - nemcsak a helyi viszonyok közt - alul öltözött spanyol, olasz, és német turisták hordákban járják a várost. A Halászbástya legrosszabb perceit idézve szefliznek, minden helyet betöltve, mint valami  rövidnadrágba és papucsba öltözött massza. Az pedig, hogy a sok-sok eurójukat itt költik el, finoman szólva is nyomot hagy a város lelkületében. Az még nem von le semmit az élvezeti értékből, hogy az infrastruktúra elképesztően javult az elmúlt évtizedben. A marrákesi pályaudvar  nagyságrendekkel szebb, rendezettebb, mint mondjuk a Keleti. 

 1280px-interior_marrakech_railway_station.jpg

A vonatokon már csak  azért sincs kosz, mert negyedóránként jön a szemetes, és mindent összegyűjt. (Emberi erőforrás van dögivel.) És még el sem készült Afrika első nagy sebességű vasútvonala. (Hamarosan meglesz.)  A régi lepusztult  zöldséges-merciket vadiúj Daciákra cserélték a taxisok. Az utak pedig jobbak, mint Kelet- Európában. 

dsc_0762.JPG

Mindez valóban kicsit ellentmond a "történelmi zárvány" sztereotípiának, viszont kétségtelenül megdobja a turista komfortérzetét. Az viszont éppen ebből a komfortérzetből von le  sokat, hogy a turistaözön elkurvította mindazokat a szolgáltatókat, akiket a félperemvidékeken (ne menjünk messze: Balaton ...) el szokott kurvítani. A taxisokkal, mutatványosokkal, vendéglátósokkal való folytonos küzdelem pedig a legrosszabb értelemben teszi otthonossá a helyet. Hogy értsék pontosan miről is van szó íme néhány példa: Ülünk az étteremben, kiszámoltuk az étlap alapján, hogy mennyi az ebéd. Nyolc főre kb 500  dirham. (50 euró, tényleg nem sok.)  Majd kijön a pincér és kanyarint egy 760 dirhamos számlát. 

 dsc_0355_1.jpg

Haltadzsin - ínycsiklandó, hatalmas, és túlárazott

Mondjuk neki, szerintünk nem ennyi. Mire, hogy jó, akkor legyen 630. Mondjuk annyi se, hozza az étlapot. Kiszámloljuk 520. Erre No probelmmel elfogadja. És ez még a jobbik eset. Mert kint a Dzsamaa el-Fnán ennél sokkal ravaszabbak. Az árak normálisnak látszanak. (Tennénk hozzá, mire Marrákesbe értünk, végigutaztuk Marokkót, láttuk máshol az árakat és adagokat.) A pincér össze-vissza hadovál, hogy majd ő összerak valami vegyestálat. Tizenhetedik kérdésre sem mondja meg, hogy pontosan mennyiért. Erre választunk az étlapról. Az adagok viszont minuszkulárisak. És még így is vita van, hogy mi mennyi. Üvöltözésbe torkolló. 

 dsc_0589.JPG

A választék nagy - csak az adagok kicsik manapság a téren 

A harmadik helyen a becsaliember ingyen üdítővel csábítja a gyerekeket. Az ingyen is van, viszont a kenyeret, ami egyébként Marokkóban mindenütt grátisz, aranyárban adja. Megsértődik, amikor az utolsó szálig elvisszük, ami az asztalon maradt. 

A taxisok, mondjuk, sehol a világon nem a becsület mintaképei, ha külföldivel szembesülnek, de a marrákesi pályaudvaron  a 150 dirhamos ajánlat  (mentségére szóljon a szállodai transzfert is ennyiért akarták adni), azért arányában kiemelkedő, ha azt vesszük, hogy a jó pár perces küzdelemben kiharcolt taxaméter végül 14-nél állt meg a célnál. 

 dsc_0494.JPG

"Kis" taxik Casablancában - elvben mindegyikben van taxaméter, a gyakorlatban a külföldi számára inkább csak dísz 

Az előre kifizetett túra (Urika-völgy) sikeredett talán a legviccesebbre, vagy mondjuk, a legjellemzőbbre. Marrákesben a kedves fiatalember, aki árulta, elmondta, hogy minden benne van az árban, kivéve az ebédet. Mondjuk, jó. A helyi berber idegenvezető már azt is meglehetős homlokráncolással fogadta, hogy az útközben útba ejtett különféle bevásárlási lehetőségeket kihagytuk. (Nyilván, hiszen jártunk már a bazárban, és tudtuk, hogy ott mennyiért adják a dolgokat, így nem vettük meg a völgyben többért.) Aztán jött az ebéd. Az étteremben menüt ajánlgatnak - irreális áron. Mondjuk, á la carte szeretnénk enni - no, az is a normál ár kétszerese. Erre kivonulunk, hogy vigyenek át másik étterembe. A kedvesből egyre ellenségesebbé váló helyi fiatalember végül felajánlja, hogy na jó, akkor a feléért kapjuk a kaját annak, ami az étlapon van.

dsc_0691.JPG

dsc_0688.JPG

Kiülős hely az Urika-völgyben, és az ominózus fél áron vett fügés kecsketadzsin 

Majd egy flikk-flakkal úgy fordulunk, hogy a program felét kihagyva visszaindulnánk a városba. Ezt egy meglehetősen hosszú, kemény hangvételű telefonbeszélgetés követi a csávóval, aki a túrát eladta. Végül persze engednek, és csak-csak megcsináljuk a másik felét is. A beszélgetés végére már a helyi ember is megenyhül és kiderül, hogy a marrákesi cég a helyi embereknek nem fizet semmit, a megegyezés az, hogy ők majd az árusoktól meg az éttermestől visszacsorgatott pénzből kapnak. Elég ismerős üzleti modell, mondjuk, nem Svájcból.  

A legszomorúbb azonban az, ami magával a térrel történt. Látszatra még mindig megvan - csak éppen a lényeg veszett el. A dobosok, mutatványosok, hennafestők most is ott vannak.

marokko_011.jpg

dsc_0583.JPG

Dobzenekar  fent 2004-ben, lent 2016-ban. Jól látszik a különbség, ma, ha meglátnak egy fényképezőgépet. elképesztő sebességgel rohannak lejmolni 

De a helyiek eltűntek. Az önfeledt öröm pedig átadta a helyét a gusztustalan pénzvadászatnak. A turistákra igyekeznek mindent rátukmálni, a gyermekeknek kérdés nélkül akasztják a nyakába a kígyót, bepelenkázott(!) kismajmot, a lányoknak előzetes alku nélkül festik a kezükre a hennát. Aztán elképesztő összegeket kérnek, majd csak hosszas veszekedés útján lehet velük eljutni valami helyi mértékkel decens juttatásig. Míg 2004-ben egyszerűen elvegyültünk a tömegben, és élveztük az estét, mára folytonosan résen kell lenni, hogy ki mivel közelít, és már jó előre kedves, de határozott "No thanks-szel" hárítani.  Az egyedüli, ami megmaradt olyannak, amilyen volt, a csigaárus. Ott jó az ár, és finom a csiga. 

 dsc_0007.JPG

Nem, nem vagyok hülye és naiv. Nem lepődök meg azon, hogy van ilyen jelenség, és kezelni is elég jól tudom. Számtalan helyen alkudtam már bazárosokkal, és kerültem ki a nem kért szolgáltatásokat. Pusztán elszomorít, hogy láthatóan elkerülhetetlen fázisa ez az elturistásodásnak egy fejlődő, közepes jövedelmű országban. Tudom azt is, hogy ennek majd - történelmi léptékkel mérve hamarosan - vége lesz. A jelek már láthatóak, a bazárban egyre több az árcédula, a pénzért gájdoló kisgyerekek, a manifeszt szegénység  emblematikus jelenségei (ők még bőven voltak tizenkét éve) eltűntek, sőt, egyre többen mondják, hogy szívesen megmutatják az utat, ingyé'. Ha kitart a fejlődés - miért ne tartana ki -, jönnek majd a minőségi ellenőrzések, az önkormányzati finanszírozásban doboló népi együttesek, és persze a mainál  jóval magasabb árak. Nem lesz az rossz. Arab hangulat -  európai szolgáltatásokkal. És turisták mindig lesznek, hiszen az építészet tényleg csodás, a bazár mindig is hangulatos marad, az éghajlat pedig ideális.  A kalandkeresőbbek meg majd átszoknak Algériába ...

 

 

 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://fotelkalandor.blog.hu/api/trackback/id/tr6311950517

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.