A magyarok számára Szerbia két formában létezik. Az egyik a Vajdaság, ahova régen jártunk Vegetáért, meg Cézár konyakért,  a másik az autópálya, ami a görög tengerpartra vezet. Valahogy még mindig él a köztudatban a kilencvenes évek elképzelése, amely szerint, aki letér az autópályáról, azt megsütik egészben rablóhúsnak. Pedig Szerbia igenis számos kincset rejt. 

A mai Szerbia területe ugyanis nem volt mindig Európa leglepukkantabb végvidéke. Sőt. Évezredeken keresztül a civilizáció fellegvárának számított, bármit is jelentsen az. Megyünk majd még ennél sokkal mélyebbre is a történelemben, de most csak a késői Római Birodalomig. Amikor is - láss csodát - 17, más számítások szerint 18 római császárt adott a Birodalomnak a mai Szerbia. Még mielőtt megrémülnek, hogy most valami irdatlan hosszú poszt következik uncsi latin nevekkel teletűzdelve, előre jelzem, hogy alig négy császárról emlékezünk meg részletesebben. (A többi jobbára olyan lúzer volt, mint Hostilianus, Iovianus vagy Vetranio, akik csak egy lábjegyzetet kaptak a történelemben.) 

Aurelianus - Sirmium (Sremska Mitrovica)

_51246790.jpg

 

Ha valamire, hát Sremska Mitrovicára (magyarul Szávaszentdemeter) mondhatjuk, hogy szebb napokat látott. Jelenleg Szerbia nyugati kapuja, ami általában zárva tart. Amióta a szép nagy Jugoszláviának vége lett, Szerbia és Horvátország kapcsolatai a rendezetten hűvös és a háborúsan forró közt ingadoznak. Így a Szerémség fővárosa nem éppen frekventált hely. Pedig egykoron főváros volt, i.sz. 103-tól Pannonia Inferior, 293-tól pedig, a tetrarchia bevezetésével a birodalom egy negyedének fővárosa lett. Innen igazgatták a mai Ausztriától Görögországig terjedő nyugat-balkáni területeket, amelyek a birodalom gerincét alkották, összekötötték Itáliát a gazdag keleti résszel, egészen a 4. század végéig. Nyugodtan mondhatjuk, hogy stratégiailag a legjobb helyen volt.

_prefecture_of_illyricum_map.png

Az első, innen származó császár a nem túl jelentős Traianus Decius volt, aki 249-51 között uralkodott. Ő egy kis faluból származott Sirmium mellől. A város szülöttei közül az igazi nagymenő azonban Aurelianus (teljes neve: Lucius Domitius Aurelianus) lett. Elég későn lett császár, 56 évesen, egy szép katonai karrier után. Öt évet uralkodott 270 és 275 között. Fontos szerepe volt a birodalom rendbetételében az akkor már több évtizede dúló válság után, de mégsem erről lett híres, hanem arról, hogy ő építtette meg Róma róla elnevezett aurelianusi falait. 

 museo-delle-mura.jpg

Az aurelianusi falak Rómában

Mi pedig azért emlékeztünk meg róla korábban is, mert ő szervezte meg Dacia áttelepítését a Dunán innenre. Ő nyitotta meg Sirmium arany korszakát is, ami aztán pár évtizeddel halála után jutott a csúcsra - a fővárosi ranggal. A városban a 4. században hatalmas építkezések folytak - megépült egy teljes császári palotakomplexum, ahonnan a birodalom fent nevezett régióját igazgatták. De épültek fürdők, lóversenypálya, pénzverde és számos más középület is. Ammianus Marcellinus történetíró a "a városok anyjának" hívta Sirmiumot, és rendeztek itt zsinatot is. És látszik-e most ebből bármi is? Nos, a felszínen éppen semmi. Sokáig a legérdesebb középületnek az 1945-ben épült vasútállomást titulálták. A háború után, 1952-ben bukkantak csak rá a palotanegyedre a városközpont alatt. 

 _sirmium-01.jpg

 Sirmium rekonstrukciója

A legnagyobb durranást, az egykori hippodromot nem is tárták fel teljesen - bár egyedülálló lenne a maga nemében - mert ehhez az egész belvárost le kellene bontani. Viszont most, hogy szeretnék a térség turizmusát fellendíteni, a palota fölé egy csili-vili, modern látogatóközpontot húztak fel.

 _1280px-carska_palata_sirmijum1.JPG

 

Galerius - Felix Romuliana (Gamzigrad) 

_romuliana_galerius_head_1.jpg

Következő császárunknak - aki messze a leglátványosabb szerbiai emléket alkotta - mi tagadás, rossz a sajtója. Galerius Maximianusról van szó, a birodalom utolsó (ha Iulianus Apostatát is beleszámítjuk, utolsó előtti) jelentős pogány császáráról. Ebből már sejteni lehet, hogy honnan a rossz sajtó - a róla szóló források jelentős része Lactantius és egyéb egyházatyák műveiből való, akik értelemszerűen nem rajongtak érte. 260 körül született a mai Kelet-Szerbiában. Egyszerű családból származott (állítólag), és - ezt látni fogjuk - igencsak ragaszkodott édesanyjához, Romulához, aki, úgy tudjuk, papnő volt. A terület akkor Dacia Aureliana provincia volt, ide telepítették 270-ben a korábbi Dacia római telepeseit is.  Galerius - Lactantius szerint - igazi lokálpatrióta volt, büszke daciai származására. Ahogy ekkor a császárok többsége, ő is katonai karriert futott be. 293-ban, amikor Diocletianus megreformálta a birodalom szervezetét, és létrehozta az úgy nevezett tetrarchiát, Galerius kapta az egyik caesari (kb. alcsászári) rangot, és a birodalom egy negyedének kormányzását. Azt még a keresztény szerzők sem tudják eltagadni, hogy meglehetős sikereket ért el a perzsák elleni háborúban. 

Állítólag egyik kezdeményezője volt a 303-ban kiadott keresztényüldözési rendeletnek, és i.sz. 305-től, amikor már augustus (első osztályú társcsászár) lett, igen aktívan vett részt az üldözésekben. Közben azonban kitört egy újabb polgárháború is a birodalomban. Ez ahhoz vezetett, hogy alig két évre rá, 307-ben visszavonult - és élete utolsó éveit már szülővárosában töltötte. 311-ben, alig ötven évesen halt meg. (Lactantius részletesen leírja haláltusáját, amit az Úr rótt ki rá - ma azért azt mondanánk, hogy daganatos beteg volt.) 

Minket - jelen történetünkben - leginkább ez az utolsó pár év érdekel, hiszen úgy tudni, ezt leginkább szülővárosa fejlesztésének, csinosításának szentelte. Mi pedig látjuk az eredményt.  Az egykori faluból, édesanyja tiszteletére Felix Romuliana (Romula Boldogsága) néven a kor egyik legmodernebb városát hozta létre. Ami aztán elveszett a népvándorlás viharában. A 19. században fedezték csak fel újra. Első részletes leírása Sigmund August Wolfgang von Herdertől  származik, aki a Bányászati utazás Szerbiában 1835-ben című munkájában írt róla.

saxonia_museum_fuer_saechsische_vaterlandskunde_v_07.jpg

Felix Philipp Kanitz osztrák etnográfus pár évvel később már azt írta, Gamzigrad (ahogy akkor a romokat szerbül nevezték) kétség kívül a római építészet egyik legjelentősebb alkotása Európában. Írta ezt egyébként úgy, hogy valójában gőze nem volt arról, mit rejtenek a romok. A masszív tornyokból ugyanis eredetileg úgy hitték katonai tábor, vagy valamiféle erőd lehet alattuk. De ahhoz, hogy ezeket a falakat meglássuk, utaznunk kell egy kicsit. Az autópályán (Szerbiában nem kell számot mondani, egy van az országban, ami az északi határt köti össze a délivel) nagy barna tábla jelzi, hogy Gamzigrad-Romuliana merre van. Mintha bizony közel lenne. De nincs. Több, mint 100 km, kanyargós mellékutakon, hegyi szakaszokkal terhelve. Elméleti szinten is jó két órát rá kell szánni, de a gyakorlatban nekünk még ennél is több volt, mert egy helyen egy híd le volt zárva, így zuhogó esőben a szerb éjszakában kellett még egy harminc kilométeres kerülőt tenni. Az utolsó nagyobbacska város Zaječar. Érdemes ott megállni, mert egy részről balkáni viszonylatban igen rendezett, szép városka, jó éttermekkel, és kellemes olcsó szállásokkal, másrészt meg múzeumában van mindaz, amit a városból elvittek - például a mozaikok. 

 _48150603.jpg

Viszont innen már csak egy tucat kilométer - szintén jól kitáblázva - és már fel is tűnnek a falak.  Az út meglepően jó, még ha nem is túl széles. A parkolótól pedig - bár nincs túl messze - elektromos golfautó visz a helyszín bejáratához. Mindez leginkább annak köszönhető, hogy Gamzigrad - a felsoroltak közül egyedüliként - 2007-ben már megkapta a világörökségi címet, és van számottevő (no, nem túl nagy) turizmusa is. Valóban elképesztő látványban van részünk: ennyire impresszíven ép ókori várost - külsőre - tényleg nagyon ritkán látni. (Legalábbis Európában - Észak-Afrikában vannak azért ennél is jobbak, igaz, azok korábbiak, és éppen ezért nincsenek falaik.) A közelítően kör alakú tornyokkal ékes falak, amelyek néhol elérik a tíz méteres magasságot is, valóban a leglátványosabb elemei az egész rommezőnek

p1110214.JPG

 

.Belépve a díszkapun tényleg egy római erődvárosban érezhetjük magunkat. 

 p1110216.JPG

Elég nagy terület maradt eléggé épen ahhoz, hogy kiállítótereket is ki tudjanak képezni az eredeti falak között.

p1110258.JPG

 A város rekonstrukciós makettjén jól látszik, milyen komoly erődítések védték. 

 p1110222.JPG

Ami azért jelzi, nem egy békés kor szülötte.  De ezt már a kedves, és angolul kiválóan beszélő régész magyarázta el, aki biztosított arról, hogy az idegenvezetés éppúgy benne foglaltatik a belépőjegyben, mint a golfautó. Ami igazán megdöbbentő - és jól jelzi, hogy a birodalom még ekkor is micsoda pénzeket tudott mozgósítani, hogy az egész városépítési projektet tíz év alatt véghez is vitték. Majd száz éven belül el is hagyták a várost, és a hunok derekasan fel is prédálták. Később Iustinianus idején újratelepült Romuliana, hogy aztán a szláv betelepülés idején ismét elnéptelenedjen. A település történetét végig lehetett követni a feliratokból, szobrokból, pénzekből, amelyeket a régészek itt találtak. Kirajzolódik a város két eltérő része is. A elkerített császári palotakomplexum, és a nagyobb polgárváros, amelynek központjában egy nagyobb templom állt. 

 p1110232.JPG

A külső falakon belüli romterület - ahogy már fent is írtuk - sokkal kevésbé impresszív, vagy monumentális, mint maga a falrendszer még álló tornyaival. A palotakomplexumon belüli templom a kevéssé ismert Libera istennőnek volt szentelve - minden valószínűleg az ő papnője lehetett Romula, Galerius édesanyja is.

p1110229.JPG

A déli, nagyobb templomban - amelyet jelentős részben igyekeztek helyreállítani, Iuppiter és Hercules szobrának töredékeit találták meg. Ebből következtetnek arra, hogy alapvetően a császárkultuszhoz kapcsolódhatott. Diocletianus, mint augustus, ugyanis Iuppiterrel, Galerius, mint caesar, Herculesszel azonosította magát. Minden bizonnyal itt mutattak be áldozatot a császárok "közös születésnapján" (geminus natalis), és itt folyt Galerius személyes kultusza is, miután istenné lett (Divus Galerius). A romterület távolabbi  része még jócskán feltáratlan - ad még munkát a régészeknek az elkövetkező időkben is. 

 p1110238.JPG

Igazi ínyencek felmehetnek a közeli Magura-hegyre is. (Vezet oda rendes betonút, autóval is járható.) Ott látható Romula és Galerius síremléke. És itt folytak le azok a szertartások, amelyek során hivatalosan, formálisan is az istenek sorába emelték a császárt és szeretett édesanyját. 

 Nagy Konstantin - Naissus (Niš)

 _10_01.jpg

Ha visszatérünk az autópályára, és megteszünk vagy százötven kilométert délre, egy kicsit lépünk előre a történelemben is. Nišnél hatalmas tábla hirdeti, üdvözölnek Nagy Konstantin városában. A keresztény birodalmat megalapító császár kétségtelen fontos identitásképző elem a városban - még a címeren is ott szerepel. 

 nis_coat_of_arms.png

És róla van elnevezve kb. minden és bármi.

img_5699.JPG

A város főutcája - na, kiről nevezték el - egy antikizáló kis oszlopcsarnokkal. 

Pedig Constantinus nem sok időt töltött szülővárosában, bár - mint látni fogjuk - kétség kívül szerette ezt a vidéket. Gyermekként Nikomédiába került (ma Izmit, Törökország), ott nevelkedett a császári udvarban.

 dsc_1029.JPG

Izmit - Nikomédia - ma. Nem éppen Constantinusra emlékezik

Később nyugatra került - császárrá Eboracumban (ma York, Nagy-Britannia) választották. Későbbi életútját itt nem részleteznénk - jelen írásunk szempontjából nagyjából annyi a lényeges, hogy végigharcolta az egész birodalmat, majd letelepedett a maga alapította Új Rómában (amelyet halála után róla neveztek el Constantinopolisnak). Utazásai során azonban rendszeresen megfordult Naissusban is. Edictumai kiadási helyei alapján úgy tűnik, legalább négyszer - 315-ben, 319-ben, 324-ben és 334-ben. Fiai, Constans és II. Constantius is szerették a várost, különösen az utóbbi, akinek az egyik - szintén a térségből való - ellencsászár, Vetranio itt adta meg magát. Hosszabban időzött itt Iulianus Apostata - az utolsó pogány császár - is.  A városhoz köthető az a szerződés is, amelyben Valentinianus és Valens felosztották egymás közt 364-ben a birodalmat.  Az ókori város központja ott volt, ahol ma a késő-oszmán kori vár áll. 

 img_5700.JPG

A városon belül itt-ott fel is tártak kisebb épületrészeket, az ókori településből. 

 _img_5707.jpg

De azért az impresszívebb épületek jóval későbbiek. 

 _img_5708.jpg

Egy jó órás sétát megér. De maguk a császárok nem itt éltek. Az ókori várostól néhány kilométerre, ma a város külterületén van Mediana, ahol Nagy Konstantin megépíttette fényűző villáját. Ez a hatalmas rezidencia szolgálta ki a császárokat, amikor Naissusban jártak. 442-ben rombolták le a hunok. Láthatóak  a melléképületek falai, a fürdők, egy víztorony, amelyből a szökőkutakat, és a fürdőket látták el vízzel, a raktárak, és persze maga a fő lakóépület. A központi rész fölé - ahol vagy 1000 négyzetméternyi, szép, késő római mozaikot találtak, kis épületet húztak. 

 _1200px-mediana_ni_medijana.JPG

A kor egyik leglátványosabb emléke. Ezt viszont csak olvasmányélmények alapján mondhatom. Amikor ott jártunk, éppen felújítás miatt zárva tartott, de most már - az interneten böngészve úgy tűnik - nyitva van ismét. Szóval egyszer még visszamegyünk megnézni. 

 

Iustinianus - Iustiniana Prima

_meister_von_san_vitale_in_ravenna.jpg

Felix Romuliana mellett Szerbia másik nagy római kori szenzációja Iustinianus császár majdnem  szülővárosa. A történetük sok mindenben hasonlít - sőt maguk a rommezők is. A logisztika azonban egészen más. Iustiniana Prima Ništől délre helyezkedik el. Szintén nem messze az autópályától. Akárcsak az előbbiek esetében, hatalmas barna tábla hirdeti a lehajtót. A leírások (nem sok van róla a neten) általában azt írják "Leskovac mellett/közelében", amiből annyi igaz, hogy az utolsó méretes város valóban Leskovac. Ami utána jön, mintha a Macskajajból lépett volna elénk - maga a romantikusan látványos délszerb mélyszegénység. A GPS egy Caričin Grad nevű szállodánál adta fel a dolgot. Tovább, az egyre ritkásabb barna táblák vezettek. Éppen mielőtt feladtuk volna láttuk meg a következőt - TEODORA VIZITORSKI CENTAR felirattal. Ebből sejtettük, hogy közelítünk. Aztán megjelent a tábla, amely a közvetlen kanyart jelezte a rommezőre - és egy kétes minőségű földútra mutatott, ami mellett egy cigány rezesbanda álldogált. 

 dsc_0368.JPG

Még egy kilométer a földúton, és eljutunk egy meglehetősen rozzant bodegához - amiből  messze hangzik a turbófolk.

dsc_0366.JPG

A házikóból előkerült az őr is. Gyanítom, a délszláv háborúban valami szabadcsapatban szolgált, majd egyházi pályára lépett - legalább is erre utalt pátriárkai hófehér szakálla, varkocsba font haja, és az ehhez viselt tereptarka gyakorlónadrág és katonai bakancs. Ő osztotta a 150 dínáros belépőjegyet is, és kellőképpen meg is lepődött rajtunk. Innen már egyenes út vezetett a szájtra - amin, a mostoha eljutási viszonyok ellenére, meglehetősen sokan voltak. Pár méter után már láttuk is a falakat - ha nem is egy Felix Romuliana, de azért ezek is impresszívek. 

dsc_0321.JPG

  A város vagy 150 évvel később épült, mint az előzőek. 535-ben alapította I. Iustinianus, a birodalom egységét - legalább is részint - újjáteremtő császár. Mivel - ellentétben a korábbiakkal - ezt a várost csak a szláv benyomulás idején rombolták le valamikor a hetedik században, a császár és a város emlékezete fennmaradt a helyi legendák formájában. A savanyú képű, munkamániás császár helyett persze inkább a világszép és kalandos életű Theodóra császárné köré formálódtak a népi történetek. Ezek szerint azon a helyen épült, ahol a császár először találkozott titokban a világszép, ám alacsony sorból származó leánnyal, aki később a felesége lett. Hogy aztán majd a lányuk ismételje meg a történetet, megszökvén egy környékbeli pásztorral. Így lett a városból is Caričin Grad - a császárné városa. A valóság, ahogy már lenni szokott sokkal szimplább. Iustinianus törvénykönyvében megmaradt a rendelkezés, amely ide helyezi a daciai  érsekség központját -  minden bizonnyal azért, mert összeveszett a thesszaloniki érsekkel. A császár egyébként valóban innen nem messze született - igaz, ma már a határ túloldalán, Macedóniában van Tauresium, illetve Bederiana, ahol nagybátyja Iustinus, és ő maga is meglátta a napvilágot. Igaz, akkor még Petrus Sabbatianus néven. Akkor lett belőle Iustinianus, amikor a nagybácsi, aki egyre magasabb rangokat ért el a császári testőrségben, maga mellé vette Konstantinápolyba, és örökbe is fogadta.  Amikor pedig  császárrá választották, megtette társcsászárának. Az ő halála után foglalta el a trónt, és el sem hagyta már hosszabb időre a fővárost. Ennek ellenére  Prokopios szerint, aki megemlékezett a császár építkezéseiről, a város volt a császár egyik kedvenc projektje, igyekezett mindent felépíttetni itt, amire egy városnak szüksége lehetett, épültek fürdők, középületek, és persze - hiszen már a keresztény Rómában járunk - templomok. 

 dsc_0319.JPG

Az érseki palota, és a katonai parancsnokság épülete  máig kivehető - akárcsak az egykor nagyszabású kör alaprajzú főtér maradványai. 

 dsc_0359.JPG

A körvonalak kivehetőek ...

A város valódi nagyságát azonban inkább csak sejteni lehet. A feltárások láthatóan csak itt-ott történtek meg, és a helyreállítási munkák is igencsak korlátozottak. 

 dsc_0348.JPG

A palota rekonstrukció alatt álló része kívülről ...

és belülről. 

dsc_0353.JPG

A palotakomplexumról, a belvárosról készült rekonstrukciós rajz. Amit látni is lehetett még táblákon, amíg a nagy részét le nem tépkedték. Az mindenesetre a maradékon is látszik, hogy egykor tényleg nagyszabású, fényűző épületek álltak itt. 

 dsc_0361.JPG

A város nagy része még ma is feltáratlanul a föld alatt nyugszik, ami persze nem segíti a világörökségi jelölést sem. Pedig az a bizonyos OUV (kiemelkedő egyetemes érték), ami valamit világörökséggé tehet meglehet a helyszínben - bár kétségtelen, hogy számos római emlék van a listán, de pont ez a késő római - kora bizánci kor meglehetősen alulreprezentált. Iustinianus a római - és így a világtörténelem egyik legkiemelkedőbb alakja, építkezéseiről sokat tudunk Prokopiostól, de ilyen intakt - a későbbi építési rétegek által nem befolyásolt - korabeli város nem nagyon van. 

dsc_0340.JPG

Romok a pusztában ...

Nem mintha a szerb kormányzat nagyon ügyködne. Lehet, hogy az  alapítás 1500 éves évfordulóját várják. 2035-ig azért van még idő. Ha mégis korábban szeretnék fellobbizni, talán egyszerűbb lenne a már meglévő Gamzigrad-Romuliana helyszínt szeriális jelöléssé alakítani (ez csak kiterjesztés lenne, azzal kevesebb a papírmunka),  mondjuk "Késő római császárvárosok Szerbiában" néven - amibe akár mind a négy helyszín, amiről most írtunk beférne. (Reméljük a szerb örökségvédelmi hatóságok is olvassák a blogot...) A romterület után még betértünk a "látogatóközpontba" is. Valójában inkább kocsma és étterem, körülötte meg már alakulgatott a falusi búcsú. A történelmi hangulatot egy mozaikmásolat volt hivatva jelezni.

dsc_0371.JPG

No meg, hogy az étlapon volt Iustinianus módra készült rántotthús, és Theodóra kedvence (gyanúm szerint csevapcsicsa). Mi nem ezt ettük, hanem az elképesztően olcsó kolbászt és sopszka salátát. Kintről meg szólt a zene, no, nem valami bizánci antifóna, hanem a jól ismert szerb mulatós. 

 

 

 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

http://fotelkalandor.blog.hu/api/trackback/id/tr9912741578

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

A nép fia 2017.08.29. 06:45:40

Ez szép gyűjtés, jó írás! :)
Azért hangsúlyozzuk ki, hogy a jelenlegi szerb társadalom nincs igazi rokonságban az egykori római népekkel.

Viszont az utatok biztosan kalandos volt! Milyen autóval mentetek, ami bírja az ilyen körülményeket? Meddig tartott bejárni?

Intercessor 2017.08.29. 11:00:19

A balkáni területeken, a mai Szerbia térségében virágzó római kultúrához a szerbeknek az égvilágon semmi köze nincs. Az első szerb törzsek 650 körül kerültek ide, de szinte azonnal bolgár, majd bizánci fennhatóság alá kerültek. A szerbek első állama 1190-ben jött létre, amikor legelső fejedelmük, Nemanja István egyesítette törzseiket és függetlenítette Bizánctól Szerbiát. Ám alig 2 évszázad után újra elvesztették szuverenitásukat, mikor jöttek az oszmánok és vagy 400 évre elfoglalták Szerbiát.

masada 2017.08.31. 12:29:49

Milyen buta post főleg az eleje. Szerbia ma már előrébb jár mint Magyarország, csak-csak nem akarjuk észrevenni hogy lemaradtunk a régióban

Ajószűcs 2017.09.05. 10:21:15

@A nép fia: Egy részről ez nem egy út leírása. Többsözr is mozogtunk Szerbián keresztül az elmúlt években mindenféle irányban. Volt, amikor bérelt FIAT-tal, volt, amikor erősen kamaszodó BMW-vel, volt, amikor Ford Transittal, legutóbb pedig egy családi Daciával.

Más részről az utazásnak ez a része egyáltalán nem igényel különösebb kaladvágyat. Az utak nem rosszabbak, mint náulunk. kevesebb az autópálya, az igaz, de a mellékutak is rendben vannak. Földút (jó minőségű, döngölt) egyedül Iustiniana Primához vezet, ott is csak az utolsó 1-2 kilométer.

Ajószűcs 2017.09.05. 10:38:09

@masada: Tudom, ismert toposz manapság, a "szomszédaink már elhúztak mellettünk". Ez azonban közel sem igaz minden szomszédra. A Világbank 2016-os vásárlóerő-paritásos GDP rangsora szerint Szlovénia valóban a 31. Szlovákia a 34. helyet foglalja el, míg Magyarország jócskán lemaradva a 43. helyen van. Románia - sokat javítva korábbi helyezésein, 49, tehát, ha le nem hagyott, de a nyakunkon van. Szerbia ezzel szemben a 76. helyen van. Ezt tükrözi a szerb átlagbér is, ami szintén töredéke a magyarnak, idén márciusi adat szerint 46 990 dínár - 120 ezer forint. A jövedelmi különbségek - ezt pedig az alapján mondhatom, amit láttam, hiszen az elmúlt évtizedekben évente járok itt-ott a Balkánon - legalább olyan jelentősek, mint itthon. Belgrád, Újvidék a Vajdaság jó része decens jólétben él Dél-Szerbiához képest.