A világ nagyvárosai, sőt ma már a kisebbek is, telisteli vannak kínai, thai, olasz és mexikói éttermekkel, nem is szólva a francia elit konyha és az amerikai hamburgerkultusz globális térhódításáról. De eddig bármennyit is jártam a világban, nem találtam egyetlen nyugat-afrikai gasztronómiára specializálódott helyet sem. Antiglobalista ismerőseim erre bizonnyal azt mondanák, íme, a bizonyíték a nyugati kulturális gyarmatosításra. Fúj-fúj. De ők biztos nem ettek még nyugat-afrikai specialitásokat.

Valljuk meg, a Nyugat-Afrikába vetődő nyugati turisták legnagyobb része sem kóstolja meg soha azt, amit ott a helyi lakosság eszik. Aki oda elvetődik, az ugyanis általában nem szegény ember, vagy legalább is 10-20 euró egy ebédért nem vágja földhöz, márpedig ilyen áron kellemes nyugatias étteremben, kellemes nyugatias ételt lehet kapni a nagyobb városokban, nemzeti parkokban, látványosságok közelében. Olyan dolgot, amiről legalább tudjuk (na jó, tudni véljük), hogy miből van, és bizakodunk benne, hogy ha a HACCP előírásoknak nem is felel meg, de legalább relatíve elfogadható körülmények között készül. Reményünk általában hiú.Az ilyen  éttermekben beszerzett kellemes falatok gyakran sokkal veszélyesebbek a bélműködésünkre, mint az utcai kis piszkosok első látásra elég veszélyesnek tűnő darabjai. Arról nem is beszélve, hogy a helyieknek a 10-20 euró megfizethetetlenül drága lenne.

A helyi élelmiszereknek viszont általában számunkra már az alapanyagai sem túl bizalomgerjesztőek.

Kezdjük a hallal, ami valamilyen furcsa módon minden ételbe belekerül. Mivel a forró klímán friss halról csak a tenger vagy a tavak közvetlen közelében lehet szó, általában tartósított, vagyis füstölt jószágok kerülnek a levesbe. Így néznek ki:

Az olvasó e ponton örülhet, hogy a blogon csak képek rögzítésére van lehetőség, és szagok mindeddig a helyi örömök szintjén maradnak. A ragacsos, látványra is undorító izéknek ugyanis áthat bűzük is van. És ami a legjobb, az ízük mindent átjár.

De mibe kerül a hal? Paradicsomos-paprikás szaftba természetesen. És itt a nyugat-afrikai éttermek elterjedésének másik gyakorlati akadálya. Talán egyedül az amerikai hamburgerláncok azok, amelyektől nem várjuk el, hogy többféle étellel is rendelkezzenek. Minden egyéb étteremnél alapfunkció, hogy számos eltérő ételt lehessen benne kapni. Nos a világnak ezen a táján alapvetően egyféle fogás  van. Piros szaft, benne valami állat, amit ráöntenek valamire. Az állat mibenléte, és a nyakon öntött  szénhidráttartalmú köret változhat, ha nem is nagyon. Mi maximum hármat figyeltünk meg egy helyen. A halon kívül belekerülhet még kecske, nagy ritkán birka, valamiféle szárnyas, illetve a némileg misztikus "bush meat", vagyis bozóthús. A teljes felhozatal egy helyi étteremben nagyjából így fest:

De mi is a bozóthús? Nagyjából bármi, amit a bozótban le lehet vadászni. Romantikus lelkületű olvasóink lelki szemei előtt itt bizonyára megjelenik Bambi, az őzikeszemű gazella, akit a csúnya vadász elejt a puskájával. De a valóság ennél azért sokkal kiábrándítóbb - legalább is Afrikának ezen a részén. Bambit itt már a mostani lakosság dédszülei megették.  Antilop méretű állatot még a külön erre fenntartott nemzeti parkokban is csak elvétve lehet látni, nemhogy csak úgy a bozótban.  Ami van, az néhány majom, ami még dézsmálja az emberi  települések szemetét és ezért könnyebben elkapható, meg jó sok rágcsáló, amolyan nagyobbacska patkányféle.  Többségében tehát az utóbbiak adják a bush meat alapanyagát. Ennél  pontnál aztán még érthetőbbé válik a turisták általános idegenkedése a nyugat-afrikai táplálékoktól.  Mert ugyan ki lenne hajlandó patkányt enni? Hát, például én.  Íme a bizonyíték:

Az ízével egyébként nem volt gond, sőt, a helyi viszonyok mellett higiénikusnak is volt mondható a hely. Ami viszont még engem is némileg  kellemetlenül érintett, az a helyi szokás, hogy az állatot nem igazán bőrözik le, mielőtt a fazékba teszik. A szőrét még úgy-ahogy leégetik, de a szőrtüszők és a bőr ott maradnak. Azok pedig nem valami gusztusosak.

A bozóthús beszerzéséről pedig gyakran maguk gondoskodnak a helyiek. Egy este ennek szép bizonyítékát is adták. Későn érkeztünk egy faluba, ahol a fufu mellé valami szárnyast szolgáltak fel. Azt a némileg talányosnak tűnő útmutatást kaptuk hozzá, hogy sajnos későn szóltunk, így piacra már nem jutottak el, ezért galambot kapunk.  Nem sokkal később jöttünk rá a megoldásra - ezek nem szépen hízlalt háziszárnyasok voltak, hanem  a környéken csak úgy szálldosó és őrült módon turbékoló jószágokból kaptak el nekünk kettőt.

 Most már csak a sárga nagy valami rejtélyét kell megoldani, ami a szaftban ázik. Az egy fufu. Ízre, kinézetre, sőt felhasználásra a fufu a mi krumplinknak, illetve leginkább is a krumplipürének felel meg.  Alapanyaga pedig lehet a manióka (más néven kasszava) vagy a jamszgyökér.  (Ez utóbbiból készült fufu sokkal inkább krumplipürészerű, mint a manióka-verzió.) A feldolgozás pedig úgy történik, hogy a főtt gumókat egy nagyobbacska vödörben botokkal törik pürészerűvé. 

Amikor pedig nem fufura öntik a trutyit, akkor kukoricából készül kis sütiformákra kerül a szaft, amik - ez persze meglehetősen önkényes megállapítás - sokkal kevésbé finomak, mint a fufu. Magába a levesbe is sok érdekesség kerülhet, a pálmaolajtól a földimogyoró-pasztáig (ez nem tévesztendő össze a Nutellával, nem édes, hanem meglepő módon, földimogyoró ízű):

De a legfőbb alkotóelem mindenképpen az - itt sem őshonos - paprika és paradicsom, amitől az egésznek azért van egy kis pörkölszaftos stichje. Szóval, ha becsukjuk a szemünket, és csak az ízeket élvezzük, akkor akár azt is gondolhatnánk, hogy  csirkepörköltet eszünk krumplipürével  - ehhez persze azért kell egy elég élénk fantázia, és a külvilágból érkező ingerek kizárására való képesség.

A környezet ugyanis általában - nos mondjuk így - messze van attól, amit egy hagyományos értelemben vett európai étteremtől elvárnánk. Az összetákolt faszékek és asztalok néha kimondottan a szemétben állnak, evőeszköznek pedig se híre se hamva. Kézzel eszünk. Azt azért a helyiek is tudják, hogy ezt kézmosásnak kell megelőznie, így általában adnak egy lavórfélét, meg valami erősen maró hatású, Ultra jellegű mosóport, amivel lemoshatjuk előtte és utána a kezünket. Így, ha nem vigyázunk, az erős füstölt hal, csípős paprika és főtt patkány-ízhez kacsolódik az ultra mosópor utánozhatatlan aromája.

Anyagias magyar olvasóink,  gondolom, már eddig is azon morfondíroztak, hogy mindezt az örömöt mennyiért is osztják. Mert ugye, mint írtam, az európai értelemben vett éttermek e vidéken is európai árakkal dolgoznak. Nos, egy fufu-szaft-húsféle kombót egy útszéli etetőben a régióban általában nem mérik  600 forintnál drágábban.  De az élmény, az ugye, megfizethetetlen.

Kezditek már érteni, mi is okozza a ghánai éttermek fájó hiányát Európában?

Hamarosan azt is megtudhatjátok, milyenek a meghitt kis reggelizőhelyek, mondhatni kávézók a térségben.

Ha tetszett a bejegyzés kövess minket a Facebookon is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.