photo-6677-15-03-08-12-00-09_1358454513.jpg_640x480

Aki ma Algírba megy, talán az életét kockáztatja. Sajnos. Én húsz évvel ezelőtt jártam ott. És ez már akkor is így volt. Igen, egy újabb szomorú történet következik, de menjünk kicsit távolabb is az időben.  Nem a régi görögökig, és rómaiakig - bár Észak-Afrikában speciel ők is nagyot alkottak -, csak, mondjuk, az újkorig. Akkor Algír az Oszmán Birodalom távoli, és ezért  meglehetősen lazán ellenőrzött, függő területe volt. Amúgy meg egy igazi kalózfészek. Az itt megtelepedett tengeri rablók között pedig mindenféle eredetű ember volt, arabok és törökök, olaszok és görögök, sőt még hollandusok és angolok is. Így Algír, akárcsak Tunisz, kellemesen nyüzsgő kozmopolita várossá nőtt. Pénz volt, hiszen a kalózkodás jól jövedelmezett, az igaz hitet formailag mindenki felvette, de szinte senki sem gondolta komolyan. Ekkor kezdett kiépülni az óváros, a Kasbah is.  Igazi dél-mediterrán város, szűk utcák, fehérre meszelt házak, színes kapualjak tarkították. Aztán a kalózkodásnak lassan leáldozott, jöttek viszont a franciák, akik a Kasbah mellé felhúzták a "Fehér Algírt", a gyarmatbirodalom ékességét. (Igaz, a járdákon kis jelek mutatták, hogy meddig mehettek az arabok.) Algír nagyvilági hely lett, és maradt kozmopolita, mediterrán nagyváros. Mire én odaértem, ennek már csak a nyomai maradtak. Az épületeken látszott, hogy jobb napokat láttak, és hogy ezek a jobb napok már rég elmúltak. A világi, nagyvárosi lét csak kis szigetekben maradt meg. A franciák által ottfelejtett elegáns vietnámi étterem, a magánvillák borospincéi, a francia nyelvű lapok szerkesztőségeinek dohányzóhelyiségeiben zajló végtelen beszélgetések politikáról, gazdaságról, történelemről, az idősebbek elhaló sóhajai, amikor a régi idők képei előkerültek.  De az utca már szürke volt és feszült. Alig másfél éve volt akkor, hogy katonai puccsal állították meg az iszlamisták menetelését az első demokratikus választásokon. A lakosság végtelenül megosztott volt. Frankofon barátaink a katonákat támogatták, félve. Az utcán a szakállas ifjak szúrós szemekkel néztek rám, a szinte egyetlen turistára a városban. Mondtam, el szeretnék menni a Kasbahba. Senki sem akart velem jönni.  A helyiek sem. Azt mondták, én se menjek, mert ott biztos megölnek. (Éjszakánként voltak lövöldözések, orvos ismerőseim mesélték, hogy minden reggel láttak el embert lőtt sebbel.) Hát én elmentem. Egyedül. Furcsán néztek rám. Megbámultak, én meg sétáltam, és néha még fényképeztem is. Senki nem bántott, pedig órákon át sétálgattam. Szép volt. Aztán, hallottam jobb idők jöttek, a polgárháborúnak vége lett, és én folyamatosan azt terveztem, visszamegyek Algírba. Az ország az arab tavaszt is békében túlélte. De most megint aggasztó hírek jönnek. Pedig jó lenne még egyszer, igazán békében végigsétálni a szűk utcákon, a régi kereskedőházak között, megcsodálni a kapualjakat, beülni egy teára valahová.

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://fotelkalandor.blog.hu/api/trackback/id/tr515024338

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.