A magyar polgár alapvetően nem érdeklődik az arab országok iránt. Megvan a véleménye. Információi nagyobb részét a saját, vagy ismerőse lastminute-jéből szedi. Meg a híradókból, ahol az aktuális gyáravató és az alsódabasi késelés közé befér egy hír arról, hogy valahol már megint tüntettek. Dobálóznak a síitákkal, szunnitákkal meg egyéb szakkifejezésekkel. Érti a halál. Pedig ez az egész arab tavasz történet nem is lenne olyan nagyon idegen nekünk. Elhiszitek? 

Pontosan két éve, amikor Egyiptomban kivonultak az emberek a Tahrír térre, és látszott, hogy ebből tényleg lesz valami, az egész nemzetközi sajtó arról kezdett írni, hogy itt most az arab világban valami olyan folyamat indul meg, mint 1989-ben Kelet-Európában. Aztán jött a kiábrándultság, beleragadtunk a líbiai, meg a szír polgárháborúba, és a hangzatos hasonlatok ideje lejárt. De nekünk azért nem kellene kidobni mindent. Mert a dolog tényleg hasonlít. Tudom, más a környezet, '89-ben Kína még a szétesés szélén volt, ma már a kettes számú szuperhatalom, a Szovjetunió akkor hanyatlóban volt, ma Oroszország feljövőben. Megtörtént azóta szeptember 11-e, és igen, azt is tudom, az arab világ is más, mint a mi kis Közép-Európánk: ott van közös nyelv, közös kultúra, ami innen hiányzik. De az emberi történetek, a társadalmi változások szintjén annyi hasonlóság azért akad, hogy számunkra átélhetőbbé teszi mindazt, amit ott most megélnek. Sőt, mi talán jobban, empatikusabban tudnánk átélni, mint a nyugatiak. Csak meg kell találni a kulcsszavakat. 

2013 = 1991

Az idősebbeket most arra kérem, kotorják elő a huszonkét évvel ezelőtti emlékeiket.  (A fiatalabbakat pedig arra, hogy keressenek elő újságokat, videókat abból a korból. A politikusok jelenlegi visszaemlékezéseit hagyják ki, nem forrásértékűek, a jelenlegi véleményüket akarják csak igazolni, ezért a mostani álláspontjukat vetítik vissza.) Milyen volt Kelet-Európa két évvel a rendszerváltozás kezdete után? Bizonytalan, csalódott, és eufórikus egyszerre. Csalódottság: talán ez az, amiben a leginkább hasonlítunk. A rendszerváltás előtt nagyjából az a kép élt bennük, hogy ahol kapitalizmus van, ott jól élnek. A reformközgazdászok és egyéb megmondóemberek is ezt sugallták. Aztán a rendszerváltás után sok helyen (köztük Magyarországon is) az életszínvonalban semmiféle pozitív változás nem lett, sőt munkahelyek szűntek meg.  Nagyjából ugyanezt érzik ők is. A zavargások két évvel ezelőtt nem a demokrácia iránti olthatatlan vágytól indultak meg, hanem mert sokan érezték kilátástalannak az életüket a magas munkanélküliség és a drága élelmiszerek miatt. Most már van demokrácia, de a kenyér nem lett olcsóbb, munka meg még annyi sincs. Ez a csalódottság viszi utcára az embereket ma is nap, mint nap Kairóban (sőt Tuniszban is, csak nem kapunk róla annyi hírt). De hát van mit meglepődni ezen? Nincs - emlékezzünk a taxisblokádra, a bukaresti bányászjárásokra, a szinte folyamatos lengyelországi sztrájkokra.  És már ott is tartunk a bizonytalanságnál. A Közel-Kelet diktatúrái (akárcsak a mieink) egy szempontból nagyon jól teljesítettek, a hagyományos köztörvényes bűnözés szintjét az állandó rendőri jelenlét és a mindent átható félelem (no meg a szegénység) alacsonyan tartotta. Bár, sokan nem hinnék (mert minden, ami délen, meg keleten van, az félelmetes), de Kairó (sőt akár Szanaa) utcáin is vidáman, sértetlenül lehetett sötétedés után sétálni. A forradalom zűrzavara elhozta, a szabadabb média pedig a címlapokra repítette a bűnözést.  De nem csak ez teremt bizonytalanságot - a megszokott struktúrák lebomlása helyből elbizonytalanítja az embert. (Ezt sem értik meg Nyugaton, ahol a struktúrák  állandóak, nem függnek a kormányváltásoktól.) És persze bennük is megvan, ami bennünk is megvolt még húsz éve - a remény, hogy mégis volt ennek értelme. A tenni akarás, a hirtelen felszabaduló energiák tobzódása. Emlékszünk még, hogy akkor mindenki úgy érezte, ha vállalkozásba kezd, biztos, hogy meggazdagodik? Nos ugyanez, most két évvel a forradalom után még mindig munkál bennük. Akár a művészetben, akár a tudományban. (Reméljük, nem fognak akkorát csalódni, mint mi.)

iszlám = nacionalizmus

Az iszlamisták térhódítását Nyugaton (és ha egyáltalán bármi figyelmet fordítunk rá, nálunk is) értetlenséggel, és meglehetős ellenszenvvel kísérik. A legtöbb kommentár nagyjából annyiban foglalható össze, hogy milyen szomorú, hogy ezek az arabok, akik két éve még a demokráciáért (és szerintük a nyugati értékekért) keltek fel, most ilyen középkorból szalasztott barmokat választanak meg demokratikusan. (Markánsabban fogalmazó publicisták finoman érzékeltetik, hogy szerintük egyszerűen kár ezekbe a demokrácia, ha csak ennyire képesek.) De próbáljuk meg mi ezt más szemszögből látni. Az arab diktatúrák és féldiktatúrák Marokkótól Szíriáig, Jementől Tunéziáig egy dologban hasonlítottak egymásra. Világi nacionalista, "felvilágosult", bizonyos értelemben nyugatos rendszerek voltak. Mindegy, hogy a szovjet (később orosz-iráni-kínai), vagy a nyugati szövetségi rendszerben működtek, ez a belpolitikájukra nem volt hatással. (Megjelent a retorikában, meg abban, hogy hogyan viszonyultak Izraelhez, meg, hogy kitől vettek fegyvert, de ez csak a felszín, nem érinti a mély társadalmi struktúrákat.)  Az ideológia, ami mögöttük állt, az arab és a helyi "nemzeti" nacionalizmus volt. Bár minden vezető jó muszlimnak mutatta magát, de a politikai iszlámot nem tűrték. Az ellenzék ennek megfelelően leginkább ott talált magának szervező erőt. A Közel-Keleten a vallási identitás amúgy is sokkal közelebb áll a mi nemzettudatunkhoz -  identitásképző elem. Nem a nyelv a fontos (mindenki arabul beszél), hanem az, hogy melyik vallási közösséghez tartozol. Ami nálunk a "nemzeti gondolathoz" kapcsolódik: a "jó erkölcs", a hagyománytisztelet, a közösségi gondolat, és nem utolsósorban a régi dicsőség, itt inkább jelenik meg a politikai iszlámban - hiszen az ott nem a nemzeti királyságok, hanem a kalifátus múltját jelenti. És legfőképp a racionális, liberális nyugatos gondolkodással szemben valami hazai érzelmekre, hitre alapozó alapvetően nyugatellenes beállítottság.  (És igen, itt is látszik, alapvetően érdektelen, hogy ezt a klasszikus nyugati politikai mező jobb, vagy baloldalán helyezzük el. Ez megint csak üres retorika. Ezért lehet az, hogy  Szíriában most az iszlamista fegyveresek az Irán - az iszlamista szuperhatalom - legfőbb szövetségesének számító Aszad-rendszer ellen harcolnak, és nem mellette. )  Ha ebbe belegondolunk, sok minden érthetőbbé válik. Azok az emberek, akiket most Kairóban a Muszlim Testvériség visz ki milliós tüntetésekre, ugyanazért támogatják őket, amiért a rendszerváltás után milliók követték Meciart, Milosevicset, Walesát vagy az MDF-et. Képzeljük a mérsékelt, kompromisszumképes brotherhood vezér Murszi helyébe Antall Józsefet, és a szélsőséges vallásosok helyébe Csurkát vagy Jan Slotát. Megvan? Murszi/Antall küzd a saját szélsőségeseivel, odamondogat a sajtónak, de igyekszik megegyezni a korábbi rendszer technokrata elitjével, mert tudja, hogy valahogy kormányozni kell.

antall.jpgmohamed-mursi-540x304.jpg

Antall és Murszi

A szalafista hitszónokok/Slota, Csurka pedig legszívesebben kiirtanának a közéletből minden keresztényt/magyart/ zsidót, és bevezetnék a sariát/bombáznák a Dunántúlt/visszafoglalnák a Délvidéket. És keményen kritizálják a hatalomba került nemzetieket/iszlamistákat. Mondván, azok megalkuvók. (Nyilván itt is mutatis mutandis. Murszi alapvető bűne - szerintük - például, hogy (az iszlám által tiltott) kötvényeket bocsátott ki, hogy fenntartja a rendezett kapcsolatokat Izraellel (az új tel-avivi nagykövet bemutatkozó beszéde kimondottan baráti volt), hogy  továbbra is tárgyal az IMF-fel.) Ismerős? És persze azt is folyamatosan felróják Murszinak, hogy "ugyanazokra támaszkodik, mint Mubarak". És helyből itt a következő párhuzam.

világi elit = ex-kommunisták, liberálisok

Az újonnan hatalomra kerülő iszlamisták  nagyjából ugyanazzal a dilemmával kerülnek szembe, mint az első demokratikusan választott kormányok nálunk. Egy diktatúra bukása után baromi egyszerű megnyerni a választásokat. De vannak olyan tisztségek, ahova nem választják az embereket. Ott pedig olyanok ülnek, akiket nem ők tettek oda, és nagy valószínűséggel elvi és személyes okokból egyaránt ellenségesek velük szemben.  Pedig fontosak az ország életében. A hadsereg és rendőrség vezetői, a bíróságok alapvetően az "előző elithez" kötődnek. Az iszlamista (=nemzeti) kormány, és a világi (= posztkommunista) bíróságok csatája Egyiptomban éppen nagyjából döntetlenre áll. Mindketten erős elkötelezettséggel szállnak harcba, az Alkotmánybíróság feloszlatja a parlamentet, cserébe Murszi  teljhatalmat vindikál magának. A világi (=liberális, posztkommunista) elit szerint Murszi Mubarakra emlékeztető (=bolsevista) módszerekkel kormányoz, és diktatúrát épít,  Murszi szerint ő arra kapott felhatalmazást, hogy véghezvigye a forradalmat és ebben a diktatúrából visszamaradt elit akadályozza. Mondja valaki, hogy ez egy idegen, ismeretlen történet? És aztán itt a sajtó is.  A forradalomban az újságírók hirtelen felszabadultak. Az iszlamisták viszont éppen a hasonló lelki alkat miatt a sajtó kezelésében is hajaznak a kelet-európai nacionalista kormányokra. Telve vannak hittel és pátosszal, a viccet nem értik, és nem is szeretik. Rendszeresek az összetűzések Egyiptomban és Tunéziában is az újságírók és az új kormányok között. Az újságírók azzal vádolják az új vezetőket, hogy ugyanúgy kezelik őket, mint a diktatúrában, az új vezetők pedig az istenkáromlástól az államtitoksértésig terjedő vádakkal illetik az újságírókat. Így aztán az sem meglepő, hogy a "tahrír-tériek", a forradalmat szervező, inkább nyugatos világi fiatalok ma már közelebb állnak az egykori állampártot támogató világiakhoz, mint a Testvériséghez (összenő, ami összetartozik), és hogy most a második évfordulón a forradalom egykori vezetői, és a Testvériség már nem tudott együtt ünnepelni.  (És ahol olyan erős volt az állampárt, hogy nem volt rajta kívül élet, ott az újak nem tudtak kormányt sem váltani igazán. Líbiában például nem nyertek az iszlamisták.) 

keresztények, szúfik = magyarok, albánok 

Ahogy fent írtuk, a vallás szerepe az identitásképzésben a Közel-Keleten a közép-európai nemzeti identitáshoz hasonló. A keresztények, muszlim kisebbségek elleni atrocitások is ugyanazokat a forradalmak után felszabaduló addig elfojtott indulatokat mutatják, mint amelyeket a mi térségünkben a hirtelen felizzó nacionalizmusok. Egy diktatúrában sem jó kisebbséginek lenni, de mivel az erőszak monopóliumát komolyan veszi az állam, és kerüli a feszültségeket, hacsak nem kimondottan a kisebbségek elnyomására épül, akkor elviselhető életfeltételeket garantál kisebbségi polgárainak. Azt legalább tudják, hogy nem fogják őket utcán megtámadni, felrobbantani stb. Egyiptomban ez már a diktatúra végén sem volt ennyire biztos, de a feszültség csak nőtt. Valamiféle globális keresztényellenes összeesküvést látni a dologban meglehetős fantáziára vall - és arra, hogy igyekszünk a saját szemléletünket a valóságra erőltetni. Ha a vallási csoportok közti összecsapások kerülnek szóba, inkább a marosvásárhelyi 1991-es eseményekre gondoljunk. Vagy a délszláv háború kezdetére. Nyugaton érzik is ez a párhuzamot. Az iszlamisták előretörését ugyanaz az értetlen ellenszenv fogadja, mint a kelet-európai nacionalizmust. "Avíttnak", "veszélyesnek" "feszültségkeltőnek" gondolják, ami alapvetően ellentétben áll az emberi jogok nyugati, liberális felfogásával. A nyugati tévénéző ugyanolyan (és ugyanabból a félelemből gyökeredző) ellenérzéssel nézte a muszlimellenes film elleni tüntetéseket, mint a kelet-európai nacionalista felvonulásokat. 

A_protest_against_an_anti-Islamic_film.JPG

3451176_88a5f8e08a33343a76a35a49510d1cdf_l_1.jpg
Tüntetés itt és ott

És a válaszreakciók is hasonlóak. A sértettség . Hiszen emlékszünk arra az időre, amikor Amerikában kimondták, hogy Kelet-Európából szívesebben tárgyalnak a volt kommunistákkal, mert azok legalább nem nacionalisták. És igazán az sem titok, hogy a frissen megválasztott iszlamista vezetőknél is jobban szerették a Mubarak-féle diktátorokat. (Ez persze a Nyugat számára is nagyon fontos dilemma: mit tartson fontosabbnak az elvei közül, a demokratikus választást, vagy a nyugati értékrendhez való hasonulást - és akkor még az érdekekről nem is beszéltünk. 

Szíria = Jugoszlávia

Egyiptomhoz, Tunéziához, Líbiához képest Szíria etnikailag, vallásilag sokkal tagoltabb, ami kiváló lapot ad egy elhúzódó polgárháborúhoz. Ráadásul, akárcsak Szerbia a mi térségünkben, Szíria Oroszország egyetlen stabil szövetségese. Az orosz érdekszférában pedig a nyugat sokkal kevésbé hajlamos beavatkozni, legalább is tovább vár. Boszniában négy év polgárháború kellet hozzá és a srebrenicai vérengzés. A szír polgárháború még csak egy éve tart. 

Sarajevo_Grbavica.JPG

activists-syrian-warplanes-bomb-aleppo-killing-5_1.jpg

Sarajevo 1992, Aleppó 2012

A legfontosabb tanulság viszont, amit a mi példánkon mutathatunk be, hogy most még semmit nem mondhatunk a jövőre nézve, két év az ilyen mérvű társadalmi változásokban nagyon kis idő, így  azok, akik két év után már le akarják vonni az arab tavasz tanulságait, szinte bizonnyal tévednek. 1991-ben a Szovjetunió éppen hogy szétesett, Jugoszláviában csak megkezdődött a háború, Csehszlovákia még egyben volt, és Magyarországról úgy éreztük, hogy a térség leggyorsabban fejlődő országa, és megvan az esélye, hogy csak minket és a lengyeleket vesznek fel az Eu-ba. Ma már tudjuk, hogy évekig tartó véres háborúk következtek, a gyengékből erősek lettek, mi pedig rondán lemaradtunk. Úgyhogy a Közel-Keleten is lehet még akármi. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://fotelkalandor.blog.hu/api/trackback/id/tr685046140

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Dr. Sör Kálmán · http://www.itallexikon.hu 2013.01.28. 23:21:46

Egyszer megkérdezték Tolkient, hogy a Gyűrűk ura analógiája-e a második világháborúnak. A mester csak ennyit mondott: "Utálom az analógiákat."

Kullancs1983 2013.01.28. 23:57:53

Szíriában a (szunnita) iszlamisták a hatalmon lévő síita klikk és ilyen-olyan szövetségesei ellen harcolnak. Irán nem szuperhatalom, de síita, szóval nem meglepő az ellenségesség. De a párhuzamot ettől eltekintve helytállónak érzem.

lehunyjaketszemet 2013.01.29. 08:05:24

@Dr. Sör Kálmán: én meg azokat, akik idézetekkel leplezik a hozzá nem értésüket és azt hiszik ettől okosabbak, pedig épp ellenkezőleg...

Mekk Meister 2013.01.29. 09:00:45

Nagyon erőltetettnek érzem Szíria és Jugoszlávia párhuzamát. Kb. olyan, mintha Milosevics és Aszad hasonlóságát arra alapoznánk, hogy mindkettőnek két füle van és egy orra. Szíriában közel nem olyan "arab tavaszos" háttere van az eseményeknek, mint Egyiptomban vagy Tunéziában, ezért nehéz 89-90-es változásokhoz hasonlítani.A szíriai helyzet jóval bonyolultabb a többinél, és jóval nagyobb befolyása volt és van a külföldnek.

Ajószűcs 2013.01.29. 18:34:20

@Kullancs1983: @Mekk Meister: Igazatok van, a szír helyzet bonyolult. Szíria -ellentétben a többi országgal, ahol forradalmi események zajlottak le, etnikailag, vallásilag igen tagolt, ezért a hatalom támaszkodhat bizonyos etnikai-vallási csoportokra. Nem olyan egyértelmű a szereposztás. (Ezért érzem én BIZONYOS SZINTEN helytállónak az analógiát. Persze a helyzetet sok minden befolyásolja. Az iraki ellenzéki szunniták támogatják a felkelőket. Törökország és az öböl államok szintén. Az ireki és iráni (síita) kormányok a szíyr kormányerőket támogatják. Ebből úgy tűnik, egyértelmű szektás jellege van a konfliktusnak. De guyanaz az iráni kormány a saját forradalmáűnak kivetüléseként élte meg az egyitpomi változásokat, és komolyan támogatja a Hamaszt. AMelyik most nem tudja két szövbetségese - a szír iszlamisták és Irán - közül melyiket szeresse jobban. Az öböl-országok meg, amelyek lelkesen támogatták az líbiai és szíriai felkelőket, Jemenben közvetítettek, Bahreinben leverték a (síita) forradalmárokat. Ilyen szempontból igazatok van, ez egy sokkal több szereplős jkátk, mint annó k Európa volt. A szírek esetében az analógia csakis arra pár elemre korlátozódik szerintem is, amit fent írtam.

Kullancs1983 2013.01.31. 15:59:28

@Ajószűcs: Egyiptomban egy nyugatbarátnak mondott, Iránnal alapvetően ellenséges diktatúra volt, jóhogy örültek a megdőlésének. A líbiai és szíriai felkelőket támogató rab államok szintén jó okkal támogatták azokat a felkelőket, sem Kadhafi, sem Aszad nem túl népszerű arrafelé. Jemenben, és főleg Bahreinben már más volt a helyzet. A szektás jelleg mellet azért szerintem ne feledkezzünk meg a politikai érdekekről se.

Numi, na mi? Numida! 2013.02.09. 20:55:32

Érdekes és figyelemreméltó ez a k-európai / arab tavasz összehasonlítás. De azért azt is látni kell, hogy míg Ká-Európában szinte mindenhol volt egy 1945 előtti alkotmányos jogállami, nemzetállami hagyomány, vagy ahol nem (oroszok, albánok, grúzok, örmények), ott legalább az európai kultúrkörbe tartozás megkönnyítette a demokráciába való átmenetet.
Ezzel szemben Közel-Keleten egyedül Törökországban van jogállam és demokrácia, minden más (arab, iráni) államban 2011 előtt nyoma sem volt ilyesmi múltnak, emléknek. (Még leginkább Egyiptomban volt 1952 előtt egy többé-kevésbé alkotmányos monarchia, de valszeg annak már írmagja sincs a mai egyiptomi társadalom kollektív tudatában.) Az arab országoknak mentálisan tényleg a középkori+törzsi társadalomból kellene átmenniük a demokráciába (a vilgái diktatúrák csak máz voltak a középkori-törzsi struktúrán). Így azért az araboknak jóval nehezebb dolguk van, mint bármelyik k-európai társadalomnak volt 20-23 évvel ezelőtt. Igaz, legalább Törökország lehet nekik kulturálisan vonzó minta. (Ne magunkból induljunk ki, hogy pont az európai demokráciákat tekintik vonzó mintának...)

Ajószűcs 2013.02.10. 11:06:08

@Numi, na mi? Numida!: Sokban igazat adok én is neked. A cikk, előre jeleztem, inkább az életérzés hasonlóságát, illetve az itthoniak számára érthető viszonyítási pontokat szeretne adni, nem pontos elemzét. Egyiptomnak óriási előnye, hogy valóban van egy immár több, mint száz éves folytatólagos parlamentáris hagyománya, még akkor is, ha az NDP- féle rendszerben egy a formalitás szintjére redukálódott. Talán ezért is látszik most sikeresebbnek az átalakulás Egyiptomban, mint bárhol másutt. A törökök egyébként eléggé tudatosan is mutatják magukat mintának. (És persze Irán is, mert a saját értelmezésük szerint ott van a legdemokratikusabb rendszer a térségben, és, ha a legek szintjén nem is, de valamilyen szinten igazuk van. )