32. Az ország, ami nincs is

2013.02.04. 19:13

Magyarország határaitól alig több, mint ötszáz kilométerre van egy fehér folt a térképen. Vagy, ha akarjuk, akár vörös is lehet. Egy hely, ami hivatalosan nem létezik, mégis könnyedén eljuthatunk oda. Nem csigázom tovább az érdeklődést: A Dnyeszterentúli Moldáv Köztársaságról van szó. 

Magyarországon az elmúlt évtizedben gyakran éreztem úgy, és ezzel bizonnyal nem voltam egyedül, mintha egyszerre két országban élnék. Jobbos és balos ismerőseim, barátaim mintha két párhuzamos univerzumban mozognának, ami között csak egy-egy természeti csapás, hóvihar vagy BKV sztrájk nyit csillagkaput, amin keresztül legalább egy-két mondat erejéig szót tudnak váltani egymással. Mert egyébként még abban sem értenek egyet, hogy az ország mekkora, és mi a neve. (Delikátabb kérdéseket, mint például, a mindenkori kormány munkájának megítélése, az, hogy az aktuális szopórollert most éppen megszorításnak vagy kiigazításnak nevezzük, esetleg, hogy ki az, aki szétlopja az országot, ne is említsünk.) Ilyenkor komorképű társaimban rendszeresen előjön az a sztereotípia, hogy persze, mert ez egy magyar átok, és ilyen ország nincs még egy  a világon stb. Ami ugye csak azt jelzi, hogy eme komorképűek nem rendelkeznek különösebb információval mindarról, ami a Kossuth tér 1-3-on kívül történik (egyszerűen nem érdekli őket), mert nemhogy ilyen, hanem még sokkal ilyenebb megosztottság is van, nem is olyan irdatlanul messze. 

Az egykori Moldvai Szovjet Szocialista Köztársaság lakói között olyan mértékű az ellentét, hogy abban sem bírnak megegyezni, hogy ők kik, milyen nyelven beszélnek, sőt, talán a történelmüknek sincs olyan pontja, amit a Dnyeszter két partján egyformán látnának. És ezt a kulturális törést ők nem tüntetésekben, majd ellentüntetésekben, és blogokon való gyalázkodással, meg sírva Brüsszelbe rohangálással próbálták elintézni, hanem egy csinos polgárháborúval, aminek bár húsz éve vége van, mégsem oldódott meg azóta semmi. Nézzük a két narratívát (kicsit sarkítva, egyszerűsítve, de hát ez nem egy PhD értekezés):

1. A román narratíva

A területet az ősidők óta dák-geta törzsek lakták, majd itt húzódott a Római Birodalom keleti védvonala. E törzsek itt a római Daciában romanizálódtak, tehát az egész úgy, ahogy van, ősi román föld. Itt húzódott a Moldvai Fejedelemség keleti határa. Az oroszokat a cári terjeszkedés után telepítették be. Besszarábia, ahogy a területet nevezték, így természetesen  visszatért a Román Királysághoz az első világháború után. Később aztán a szovjet börtönökben ott sínylődtek a román értelmiség kiválóságai. A szovjet megszállás alatt a helyi románságtól el akarták venni a nyelvét, identitását, kultúráját. Kötelezővé tették a cirill betűket, a román helyett egy nem létező "moldáv" nyelvet kellett használni, a korábbi természetes gazdasági és kulturális kapcsolatokat az anyaországgal meg kellett szakítani, és mindent Moszkva felé irányítottak. A rendszerváltás felszabadulást hozott a szovjet iga alól. 

2. Az orosz narratíva

A népvándorlás után a vidéket szláv törzsek telepítették be, a románok csak később érkeztek. A Moldvai Fejedelemségnek is egy sajátos, többnemzetiségű moldvai identitása volt - de a lényeg a pravoszlávia, amit az is mutat, hogy már akkor is cirill betűket használtak.  Amikor Szuvorov tábornok hősiesen kiverte innen az oszmán csapatokat, azonnal hozzálátott az építkezéshez, városokat alapított, elhozta ide a Balkánra az orosz kultúrát. Ipart telepítettek, dolgos embereket hoztak ide.  A második világháború alatt a német fasiszták szövetségeseként bevonuló román király hadsereg válogatás nélkül ölt meg mindenkit, aki nem volt román, zsidókat, oroszokat, ukránokat. A szovjet csapatok felszabadítóként érkeztek a földre. Igaz, a Szovjetunió nem volt, minden világok legjobbika, de béke és rend volt. Ami viszont utána jött, az a zűrzavar, a szétesés, az etnikai tisztogatások, az újjáéledő fasizmus időszaka, és senki sem garantálta volna, hogy a román többség biztosítja az orosz kisebbségnek a demokratikus kisebbségi jogokat. 

Na látják, ehhez képest Juhász Péter és Fricz Tamás tejtestvéreknek tűnnek, ugye? 

Nézzük ezzel szemben a tényeket. 

A Moldvai Fejedelemség sosem terjeszkedett hosszabb időre túl a Dnyeszteren, így bár ott is éltek (élnek) románok, ők mindig is "idegen" fennhatóság alatt éltek. (Ez itt az egykori fejedelemség, és hogy ma hová tartoznak területei.(

regions_of_moldavia.jpg

 Az orosz uralom ott száz évvel korábban kezdődött, mint a Dnyszeteren innen, és 1918-tól 1940-ig sem éltek a Román Királyságban. (Íme a Román Királyság legnagyobb területe.)

romania_moldova_1940_romanian_lost_territories.jpg

Az orosz-ukrán lakosság aránya tehát sokkal magasabb, a román lakosság pedig sokkal inkább érezte magát "moldávnak", mint a másik oldalon. Így többé-kevésbé természetes volt, hogy 1990-ben, amikor mindenki mindentől függetlenedni akart, ők is kikiáltották az önrendelkezésüket. Aztán, amikor Moldávia kilépett a Szovjetunióból, a friss moldáv hadsereg megindult, hogy visszaszerezze (megszerezze) a Dnyeszterentúlt. Ott pedig a helyi, orosz népfelkelőkkel, a 14. orosz gárdahadsereggel, és kozák önkéntesekkel találta magát szemben.  Patt. Így néz most ki. A narancssárga a Dnyeszterentúli Moldáv Köztársaság területe. 

moldova_map.jpg

Azóta huszonegy év telt el, de a helyzet nem változott. Moldova (a nagyobbik rész) éli a saját életét, megpróbál közelebb kerülni az Eu-hoz, és kulturálisan összeforr Romániával. (Politikailag kevésbé.) A Dnyeszterentúli Moldáv Köztársaság pedig nem enged. Egy népszavazáson lakói 97%-ban amellett döntöttek, hogy a Kalinyingrádi Kerülethez hasonlóan Oroszország exklávéja szeretnének lenni. De ez nemzetközi jogilag nem tűnik megoldhatónak. A függetlenségüket senki sem ismeri el - pedig van nekik minden, ami egy országnak kell, parlamentjük, elnökük, hadseregük, sőt még saját pénzük is. A hely így időn, téren, és nemzetközi jogon kívülre került. A megoldás nem látszik. A dokumentumfilmes stábok pedig rémtörténetekről számolnak be: szegénységről, csempészetről, feketekereskedelemről. Hajaj. 

Ezt meg kell nézni. 

Tapasztalt ismerőstől kérdeztük előzetesen, hogyan is lehet bejutni. Ő fel is ajánlotta, hogy majd ilyen-olyan papírokat szerez, mert egyébként biztos rém nehéz, ha nem lehetelten, egy külföldi rendszámú autóval meghívó nélkül csak úgy bejutni. A papírok nem szerződtek be, mi meg nekivágtunk, csak úgy. Kétségtelen nem egy schengeni határ, de ha az ember annó járt a Szovjetunióban, semmi nem lepi meg. Az államiság látszatát láthatóan a tányérsapkák számában és szélességében mérik. Meg abban, hogy mennyi papírt kell kitölteni. Sokat. A vám, és határőrségen kívül van "migracionnaja szluzsba" is. (Az meg külön minek van?) Viszont minden meglehetős könnyedséggel megy, alig egy óra alatt át lehet kelni. 

És innentől kezdődik az időugrás. Vissza a nyolcvanas évekbe. 

pmr1.jpg

Igen, ez az a világ, ahol az óriásplakát, még nem kereskedelmi, hanem kizárólag propagandacélokra készül.  (Bár Tiraszpol belvárosában itt-ott már valódi reklám is van.) 

Az utakon egyébként nagyjából egyedül érezheted magad. A szegénységre, ha más nem is, az utal, hogy forgalom alig van. A főváros, Tiraszpol viszont egy decens brezsnyevi jólétben élő, békés, szovjet kisváros képét mutatja. Az emberek jól öltözöttek, minden tiszta, frissen festett, és takaros. A trolik is pontosan járnak. 

pmr2.jpg

A városközpontot azért a szovjet relikviák uralják. Van szigorú tekintettel a polgártársakat vizsgáló Lenin szobor. 

pmr3.jpg

És szovjet tank - az első, amelyik a felszabadító csapatokat vezette 1944-ben. Jelenleg a családok kedvelt kirándulóhelye.  (Csöve azért fenyegetően Kisinyov felé mered.)

pmr7.jpg

Hős város emlékérem. 

pmr5.jpg

És igazi szovjet stílusú dicsőségfal. 

pmr6.jpg

A változó időkre csak az egyre több, frissen épült és felszentelt pravoszláv templom emlékeztet. 

pmr8.jpg

Az emberek kimodottan kedvesek, közlékenyek, barátkozós kedvűek. Sem szovjet zárkózottságnak, sem harci dühnek nem látjuk nyomát. A külföldi ritka jószág errefelé. Véletlenül belefutunk a tiraszpoli egyetem végzős, angol szakos évfolyamába, akik boldognak látszanak, hogy élő külföldin próbálgathatják angoltudásukat. Elhívnak bulizni a Dnyeszter partjára, ahol az orosz parti szinte összes rekvizítuma - pezsgő, vodka - előkerül. Kérdezzük, hogy érzik itt magukat. Mondják, jól. Átjárnak Kisinyovba? Hogyne. Jó néhányuknak van moldáv útlevele, mert azzal sokkal könnyebb bejutni az unióba. Igaz, a többségnek azért orosz útlevele van. Mintha egy Csehov-műben lennénk, annyi sóvárgást hallunk Moszkva után. A nagy orosz álom, a gazdag főváros, legtöbben ott képzelik el a jövőjüket. Az unió? Hát, van, aki Portugáliában dolgozik az ismerősök közül. De Moszkva jobb, mert ott elég oroszul tudni, keresni meg legalább úgy lehet. Különben is a Nyugat hülye sztereotípiákkal közelít hozzájuk, hogy itt háború van. Hát van itt háború? Nincs, ezt meg kell adni. Lesz szerintük megoldás? Hát, ha Koszovót elismerték, előbb-utóbb őket is muszáj lesz. Amúgy ezen a földönkívüli helyen valahogy ők teljesen valóságosnak, mainak tűnnek. Okostelefonokról, közösségi szájtokról, aktuális filmekről beszélnek - nem Leninről és a pártról. Mégiscsak elmúlt itt is az a húsz év. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://fotelkalandor.blog.hu/api/trackback/id/tr265060640

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Mandiner blogajánló 2013.02.05. 11:26:07

Ezt a posztot ajánlottuk a Mandiner blogajánlójában.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ChPh 2013.02.05. 08:24:56

Hopsz.
Ez tényleg hiánypótló.

Jó írás. Kár, hogy ilyen rövid. :(

pifpaf 2013.02.05. 09:27:04

Én már voltam itt, bár nem mostanság. 2004-ben, amikor még épphogy csak létrejött Transznyisztria. Nyaralni voltunk a barátnőmmel (azóta már a feleségem) a Krímben, aztán Odesszából Moldován és Románián keresztül jöttünk haza. Nem is tudtuk, hogy Moldova félig-meddig kettészakadt, moldovai tranzitvízumunk volt, de a budapesti követségen, ahol azt kiadták, nem mondták, hogy ilyesmire számítsunk, pedig mondtam nekik, hogy mi az útitervünk. Csak a határon derült ki, hogy ez itt Transznyisztria, és ide külön vízumot kell vennünk (15 dollár volt fejenként, ha jól emlékszem). Amúgy csak átutaztunk rajta, a Dnyeszternél csak transznyisztriai határőrök voltak, aztán Kisinyovban éjszakáztunk. Miután hazaértünk, akkor néztem utána, hogy mi is volt ez, akkor találtam valami újságcikket, hogy Moldova elkezdett kettészakadni. Nem kizárt, hogy mi voltunk az első magyarok Transznyisztriában.

pifpaf 2013.02.05. 12:17:43

Illetve most látom, hogy az előbb kissé felületesen olvastam, és eszerint Transznyisztria jóval régebb óta létezik, mint ahogy mi ott jártunk. Amit én az utazásunk után olvastam, abból én annak idején azt szűrtem le, hogy egy akkortájt alakult formációról van szó.

ruba 2013.02.07. 00:08:34

Én kétszer is voltam (annyira jó hely volt, hogy vissza kellet menni másodjára is :P), és tetszett a hely hangulata, ma már máshol nem nagyon találni ilyen helyeket. Érdekes volt, és aki járt Sherif szupermarketben, az tudja, hogy nem is olyan szegények az emberek:) (bár azért olyan nagyon tényleg nincsenek eleresztve).

Numi, na mi? Numida! 2013.02.09. 19:42:08

Hehe, míg kívülről mindenki Dnyeszteren túlinak nevezi az államot/területet, az első fotón látható plakátfelirat szerint ők maguk Dnyeszteren inneni Köztársaságnak nevezik magukat - saját szemszögükből végül is teljesen jogosan. :)

morbiczer 2013.02.14. 11:38:44

@Numi, na mi? Numida!: Oroszul Dnyeszteremellek (hiszen a Dnyeszteren "innen" van).

Nyugati nyelvekben Dnyeszterentul vagy Transznistria, hiszen a Dnyeszteren tul van tolunk (vagy Chisinaubol) nezve.

Ugyanigy, ami nekunk Karpatalja, az az ukranoknak Zakarpatiya, azaz Karpatokontul (es innen az angolban hasznalatos Transcarpathia).

Minden nezopont kerdese.