Észak-Korea kezd divatba jönni az amerikai turisták között. Dennis Rodman jó pr-fogásnak bizonyult. Az őt utaztató iroda idén legalább 500 főre tervez a világ legegzotikusabb országába. 

Kim-Jong-un-and-Dennis-Ro-010.jpg

Észak-Korea akár turisztikai nagyhatalom is lehetne. Kevés olyan országa van a világnak, amiről bármi - de tényleg bármi - hírnek számít.  Mert gondoljunk csak bele, egy mintegy húsz milliós országról van szó - a lakosság pontos száma persze hadititok. Nagyjából Románia vagy Malajzia méretű. De mi van, ha a maláj király, vagy Traian Basescu felesége három hétig nem mutatkozik a kamerák előtt? Kb. semmi. Még a helyi sajtó sem izgul rá a tényre. Az asszonynak biztos van jobb dolga. De amikor  Kim Dzsuongün felesége tűnt el néhány hétre, arról a világsajtó már összeesküvés-elméleteket szőtt.  Nincs még egy olyan ország, ahová elmenni igazi kaland, borzongás lenne. Mert vannak kihívást jelentő helyek, de ezek általában csak azért olyanok, mert kimondottan pocsék ott minden, az éghajlattól a közbiztonságig. De a vörös sárkány barlangjába másutt nem lehet bemenni. 

(Pedig ma már a rendszer odáig lazult, hogy a hős kommunista katonák élő imperialistával is fotózkodnak.) 

Ha hazajössz Kongóból, azonnal azt kezdik firtatni, nem vagy-e AIDS-es, ha Észak-Koreából jössz haza, kész hős vagy. No, ezért indulnak neki most csapatostul az amerikaiak. Nem aggasztja őket sem a háborús pszichózis, sem az áramkimaradások, vagy az, hogy kémnek nézhetik őket. Mert ez életük nagy kalandja. Hát, az enyémnek is ez volt. 

Kim És Én.jpg

2003-ban jártam ott, az aktuális nagy vezér és bölcs tanító akkor még az eggyel ezelőtti Kim volt. Akkor turizmusnak még híre hamva sem volt, nem volt olyan laza a rendszer, mint most. Így felsőoktatási delegációnak álcáztuk magunkat. A vízumra  hónapokat kellett várnunk. Már egészen biztosak voltunk benne, hogy megtudták a mi kis titkunkat, mely szerint is mi annyira vagyunk felsőoktatási delegáció, mint hentesáru-kereskedők, de végül teljesen váratlanul megérkezett, azzal kikötéssel, hogy kb. három héten belül indulni kell. Repülőjegyet Phenjanba csak úgy nem lehet venni. Az Air Koryónak egyedül Pekingben van irodája, így aztán oda kellett eljutnunk. A vízum felvételénél már megismertük azokat, akikkel később együtt utaztunk a gépen is. Voltak  erősen túlsúlyos, és egyéb kihívásokkal küzdő segélymunkás lányok. Egy csapat posztjugoszláv, rossz arcú egyén, akiről azt saccoltuk, hogy vagy rakétaalkatrészeket adnak el, vagy azokat vesznek, legjobb esetben szigorúan COCOM-listás pornófilmeket hoztak a nagy vezér gyűjteményébe. És a gépen mellettem ült egy szomorú arcú, görög diplomata, aki valószínűleg abuzálta a korábbi állomáshelyén a nagykövet titkárnőjét és ezért büntetésből kapta a phenjani posztot. 

Az Air Koryo végül szerény 300 USD-ért adott is jegyet, és másnap felülhettünk az Il-62-esre. A technikatörténeti ereklyének számító gépen még nem volt zárható a felső csomagrekesz, és nem voltak leeső oxigénmaszkok se. Adtak viszont bőséges ennivalót - láthatóan már ekkor megkezdődött a "nálunk nincs semmi baj, mindenkinek van mit enni dögivel" propagandakampány.  Mi annó nem fényképeztük le a kaját a gépen - megteszik helyettünk a friss amerikai turisták. 

article-2294442-18B67D29000005DC-55_634x475.jpg

A kaja egyébként az egyik nagy kérdés volt utunk előtt. Észak-Koreáról az az általános ismeret, hogy ott bizony éhínség van, nem is akármilyen. Ennek megfelelően mi egy hétre való hideg élelmet vittünk magunkkal, mondván mi van, ha csak napi egy tál rizs jut nekünk némi kimcsivel (csípős paprikával tartósított káposzta, koreai nemzeti eledel). A szemfüles kínai vámosok azonban gyakorlatilag megszabadítottak teljes élelmiszerkészletünktől, mivel - ezt előre nem tudtuk - Kínába, egészségügyi okokból, tilos külföldi élelmiszert bevinni.  Így bár egy hetes méregtelenítő kúrára készültünk - ami helyett végül végigzabáltuk a hetet. 

De ott még nem tartunk, hiszen alig érkeztünk meg. Az első lépés - közvetlen a csomagok átvétele után - a mobiltelefonok elkobzása volt. Nett, kis vörös selyemzacskóba helyezte a határőr - vagy kicsoda, annyi bizonyos, hogy szép nagy tányérsapkája volt - és adott róla egy koreai nyelvű elismervényt. Hamarosan pedig megismertük két kísérőnket Csó elvtársat és Pak elvtársat. Hivatalosan valami kulturális és tudományos cserebizottságtól jöttek, de már az öltözködésük is - dzseki, kockás ing, nyakkendő - egyértelműen olyan volt, mint egy rossz álruhába öltözött fedett közegé a nyolcvanas évek ifjúsági tüntetésein. Csó elvtárs volt a főnök, kiválóan beszélt oroszul, viszont csak ritkán szólalt meg. Pak elvtárs viszont folyamatosan velünk volt, és elvben angolul beszélt -gyakorlatilag néhány toposzt ismert, mint "nagy vezérünk és bölcs tanítónk bölcs helyszíni útmutatásai szerint", vagy "a széles dél-koreai néptömegek akarata ellenére uralkodó imperialista rendszer", és ezeket váltogatta vagy próbálta meg mondattá fűzni egy yes-yes közbevetésével. A harmadik napra aztán kiderült - ha nem is hivatalosan -, hogy Pak elvtárs azért van mindig előtérben, mert minden valószínűség szerint meglehetősen jól ért magyarul. (Hogy hogyan  bukott le, arról majd később írunk.) 

A két vidám elvtársban, és szigorúbb arcú főnökükben, akit csak egyszer láttunk egy fogadáson, az volt a félelmetes, hogy sosem derült ki számunkra, hogy mennyit is hisznek el abból a tömény bullshitből, amit nekünk nyomattak.  (Persze nyilván ezért is voltak ketten - egymást is ellenőrizték, nehogy véletlenül valamelyikük elszólja magát.) Első utunk, mint minden külföldié, a nagy vezérhez, a legidősebb Kimhez vezetett. Mármint a szoborhoz, amelyről átszellemülten közölték, hogy pontos magassága a nép szent titka. Először, de nem utoljára fejet hajtottunk előtte.  

Kim Il Sung 3.jpg

Azóta már az eggyel ifjabb Kim is mellé került. 

article-2294442-18B67DBA000005DC-764_634x475.jpg

Utána szállodánkhoz hajtattunk.  Március eleje lévén rém hideg volt. A szállodában, ahol valami távoli sziget kommunista pártjának delegációjával, és az iráni birkózó válogatottal osztoztunk a szobákon, elvben volt központi fűtés, a gyakorlatban azonban kis kínai villanyradiátorokat kellett bekapcsolni, ha meleget akartunk. A portás nagykabátban vacogott. Az étkezést egy kisteremben oldották meg külön nekünk - a felszolgáló hölgy szerintem minimum őrnagyi rangban volt - ő láthatta, hogy mit esznek a kapitalisták. Gyakorlatilag mindent. Demonstrálandó, hogy itt nincs éhínség, a reggeli is nyolcfogásos volt, és még kis maláj dobozos üdítőt is kaptunk hozzá. (Kicsit olyan érzés volt ez, mint amikor a körbezárt várból dobálják ki az ostromlóknak az ételt, hogy megmutassák, ők nem éheznek.)

article-2294442-18B67A48000005DC-724_634x421.jpg

Másnap aztán belevetettük magunkat Phenjan csodáiba, amelyek valahogy mind a Kim család dicsőségét zengték. 

Kmp 1.jpg

A dzsucse - ez ott a hivatalos ideológia, ami nagyjából az önerőre támaszkodást jelentetné - emlékműve mellett spontán lelkesedő, kis úttörőkbe botlottunk. 

Kisuttörök.jpg

És, hogy a spontaneitás faktort növeljék, még a metróba is leengedtek minket, persze szigorú kísérettel. Ott azt is megtudtuk, hogy a phenjani földalatti nem csak közlekedési eszköz, hanem a nép nevelésének, és szórakoztatásának is kiváló terepe. A mozgólépcsők mellett elhelyezett hangosbeszélőkből ugyanis folyamatosan ömlött - na nem a k-pop - hanem a lelkesítő munkásdal-egyveleg. A falakat pedig a munkasikereket bemutató hatalmas mozaikok borították. 

DNKF00002546_1.jpg

Este pedig Pak elvtárs könnyekig meghatódva kért minket, hogy másnap öltönnyel készüljünk, hiszen szent helyre megyünk. A nagy vezér mauzóleumába. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://fotelkalandor.blog.hu/api/trackback/id/tr15139106

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ruba 2013.03.17. 23:02:14

A repülőgép-kajás képen az imperialista elnyomó déli államhatalom gépezetének számító "Korean Air" által felszolgált szegényes elemózsia látható, kérem a képet kicserélni az igaz munkás-parasztokat megillető Air Koryo bőség-tálra, amely a dolgozó nép minden igényét kielégíti! :)

Mr.Treeger 2013.03.25. 12:01:50

Én jóval korábban jártam itt. Amit hirtelen hozzátennék, hogy nekünk nagyon bőséges szolgálták fel az ételeket, még a reggeli is legalább 8 fogásos volt.
A metrózás valóban hihetetlen volt, nagyon szépek az állomások, de az szomorú, hogy ahogy beléptünk mindenki felállt a kocsikban.
De ha erre az útra gondolok, mindig az jár fejemben, hogy mi lehet azokkal akikkel ott találkoztam. Főleg az ottani idegenvezetőnkkel. Meg persze a szép úttörő lányokkal.