A magyar médiában egy olyan ázsiai határvillongás, aminek csak két-három halálos áldozata van, nem téma. (Egyszer egy szerkesztőtől hallottam, hogy Európán kívül, ha nincs minimum hetven halott, meg se írjam a hírt, úgyse teszi be.)  Így az utóbbi idők rendszeres thai-kambodzsai határháborúi is elvesztek a FIDESZ és MSZP sajtótájékoztatók rengetegében. Pedig hallottunk-e már olyat, hogy azért háborúzik két ország, mert az egyik a világörökségi listára tett egy templomot? Na ugye, hogy oda el kell menni. 

Fantáziadús turisztikai kiadványok Angkort úgy írják le, mint a dzsungelben rejtőző titokzatos elhagyatott várost. Angkor kétségtelenül a világ egyik csodája, mindenképpen el kell oda menni stb. De a "dzsungel" mára kb. annyira őserdőszerű, mint a Városliget, csak az utak minősége jobb (igen, ott, nem itt). Az erdőben rejtőző templomokat pedig elég nehéz elképzelni úgy, hogy az egyik oldalon  egy fáradt idegenvezető egyenként állítja a fotogénebb helyszínek elé a német nyugdíjascsoport minden egyes tagját, míg a többiek sorban állnak, a másik oldalon pedig koreai iskoláslányok próbálkoznak negyed órája egy olyan képpel, amin mind egyszerre ugranak fel, és mondják vihogva, hogy "Kimcsiiii!".  Ebből persze egyértelműen látszik, hogy a turisztikai kiadványok írói általában nem járnak azon a helyen, amiről írnak (drága lenne, meg különben is, mire van akkor az internet), viszont kiváló stiliszták, és tudják, mitől döglik a légy. Egyébként amiről írnak, az valójában Preah Vihear. 

pv1.jpg

Kezdjük ott, hogy hogyan is ejtjük, mert ezzel nekem, mondjuk, évekig gondom volt. Tehát khmerül kb 'previhir', thaiul 'pravihan'. (Ezzel szemben pl. a Siem Reapot úgy ejtik, hogy 'sziemriep', tehát, ha valamit EA-val írnak át latin betűkre, azt legalább háromféleképp ejthetik ki. Ne kérdezzék, hogy ennek mi értelme van, a khmer néplélek egyik titka lehet.)  Angkor mellett Kambodzsa másik világörökségi helyszíne, hogy miért, arra hamarosan rátérünk. "Fejlesztési övezetnek" van kijelölve és, elméletileg igencsak várják oda a turistákat. Elméletileg. A gyakorlatban, amikor Siem Reapben a guesthouse indiai tulajdonosa meghallotta, hogy hová szeretnénk menni másnap, kicsit furcsán nézett, és visszakérdezett. Tényleg? Láthatóan nem mindennapos ötlet ez. Pedig én azt olvastam, hogy az új út elkészültével immár egy "könnyed egy napos túra" meglátogatni a templomokat. Végül csak kerülközött egy kocsi, amelyik elvitt minket. Nem bántuk meg. 

Az út - jó 280 km - három óra, és meglehetősen eseménytelen. Így, míg odaérünk, mesélhetünk a templomok történetéről. 

A különleges fekvésű hegy már a legkorábbi ismert idők óta szent helynek számított, amikor aztán a khmer birodalom emelkedőben volt, I. és II. Szúrjavarman idején, a 10-12. században hatalmas Síva hindu istennek szentelt templomokat építettek ide. Innen is a név - Preah Vihear - Szent Kolostor. II. Szúrjavarman idejéből - ő építtette a legtöbb angkori templomot is -,  a 12. század közepéről fennmarad egy felirat is, amiben a király leírja, milyen bőséges ajándékokkal látta el a templomot (a fehér napernyőtől az elefántig számos elem szerepel), és milyen lelkesedéssel tanulmányozta itt a hindu szent iratokat. Aztán, ahogy Angkor és a hinduizmus hanyatlott, a szent helyet átvették a buddhisták, majd, ahogy Angkort is, úgy ahogy van elfelejtették. (Ezt persze ma már Kambodzsában senki nem vallja be szívesen.) 

A környékre csak a 19. században figyeltek fel. Ekkorra azonban a hatalmi térkép átrendeződött. A thaiok, akik a khmer birodalom fénykorában még valahol északon éltek az őserdőkben, jócskán megerősödtek, és az egykori khmer területek nagy részét elfoglalták. A térségben pedig megjelentek az európai gyarmatosítók - a franciák Vietnamban, az  angolok Burmában és Malájföldön -  és mindenki szemet vetett Kambodzsára. Kambodzsa királya pedig azon vacillált, hogy, ha már mindenképpen fel kell adnia függetlenségét, akkor Bangkokból vagy Párizsból irányítsák. Párizs messzibbnek tűnt, a franciák mellett döntött. Ők pedig európai precizitással az erdőkben, hegyekben is nekiálltak határokat húzni. És kicsit azért maguk felé hajlott a kezük, amit a thaiok nehezményeztek. 

A régészek pedig felfedezték Angkor és Preah Vihear romjait, és ez utóbbi, bár évszázadokon keresztül a kutyát nem érdekelte, hirtelen mindenkinek nagyon fontos lett. Az éledező khmer nemzettudatnak minden fontos, ami a régi nagyságra emlékeztet, Angkor, amiről évszázadokig azt sem tudták, hogy létezik, a legfőbb nemzeti jelkép lett, Preah Vihear meg csak egy lépéssel marad le utána. Ezt a környéken ma is büszkén nyilvánítják ki.

pv2.jpg

A legnagyobb fájdalom meg, hogy nyugatról a thaiok, keletről a vietek az egykori birodalom jó felét, ha nem többet, szépen elorozták. A thai nemzettudat pedig a gyarmatosító (illetve azzal próbálkozó) hatalmakkal szembeni ellenállásban alakult ki, így lett fontos eleme az a területi veszteség (vagy inkább elmaradt hódítás), amit a 19. század végén kellett elszenvedni a franciáktól. Ennek a szimbóluma pedig - kitalálták - Preah Vihear. A vita tehát éppoly parttalan és érzelmekkel dúsított, mint a Közel-Keleten a kinek is a fővárosa Jeruzsálem vetélkedő, csak a nemzetközi sajtó szentel neki - általában - kevesebb figyelmet, mert azért mégis csak a kedélyes Délkelet-Ázsiában vagyunk, így aztán csak néhányan haltak bele a történetbe.  

A második világháború idején a thaiok revánsot vettek - visszafoglalták a templomot. Majd hosszú huzakodás következett, amit a Hágai Nemzetközi Bíróság zárt le azzal, hogy 1962-ben Kambodzsának ítélte a határsávot, vele a műemléket.  Ebbe a thaiok - naná - csak félszívvel egyeztek bele. Ezután évtizedekre lekerült a terítékről a vita - a környék ugyanis háborús övezet lett. Ezekben a hegyekben bújtak meg a Vörös Khmerek mielőtt hatalomra jutottak volna, és ide vonultak vissza, miután megbuktatták őket. 1998-ig voltak ellenálló gócok. Aztán ennek is vége lett, Kambodzsában véget ért a konszolidáció. Pol Pot sírja ma - brutális kimondani - turistalátványosság. 

DSCF0055_1.jpg

Közben Kambodzsa elkezdte besáncolni magát. Ennek egyik fő elme volt, hogy 1992-ben feltették a templomot a világörökségi várományosi listájukra.  Amikor aztán vége lett a Vörös Khmer balhénak, ezerrel kezdtek lobbizni. Aminek meg is lett az eredménye - 2008-ban a helyszín felkerült a listára. (A történet tele volt trükközéssel, hiszen a helyszín körüli annak védelmére szolgáló, és ahhoz tartozó úgynevezett buffer zóna nagy része Thaiföldre esne, ígértek is fűt-fát, amit nem tartottak be. Thaiföld többször fenyegetett azzal, hogy kilép a Világörökségi Bizottságból, sőt akár az UNESCO-ból is, de végül Irina Bokova főtitkár személyes közbenjárása kellett, hogy ne vigyék az ügyet kenyértörésre.)

Közben pedig - nem függetlenül ettől - a két ország viszonya egyre feszültebb lett a templom miatt. A lehető leghülyébb okokból törtek ki zavargások, határvillongások. Elég volt, ha egy thai szappanoperában valaki elkezdett khmerezni (ott olyat is lehet), vagy a thai zászló a templom előtt magasabbra volt húzva, mint a kambodzsai. (Ma erre már nagyon vigyáznak,  olyan magas zászlórudat tettek ki, amit a thai oldalról el sem tudnak érni. )

pv3.jpg

A dologhoz persze hozzájárul jócskán az, hogy Thaiföldön folyamatos volt a politikai zűrzavar, és a pirosak meg a sárgák is a hazafias érzelmek srófolásában látták a legjobb esélyt a következő választások megnyerésére. Jófej thai parlamenti képviselők még azt is megcsinálták, hogy útlevél nélkül átsétáltak a határon (mert hogy ez az övék), aztán jól elfogatták magukat, a khmerek meg persze ahelyett, hogy hazaküldték volna őket, kirakatpert rendeztek kémkedés vádjával - amiből, ugye, csak az látszik, hogy hülye nacionalizmus nem csak a mi tájékunkon terem. 2009-ben szabályos kis határháborút sikerült generálni, és bár azóta nagyjából rendeződtek a dolgok, a feszültség a levegőben van. Ami senkinek nem jó, mert  turista egyik oldalról sem jön. Jobban mondva Thaiföldről egy sem, Kambodzsából alig. Pedig mindkét fél úgy néz erre a területre, mint egy aranytojást tojó tyúkra, csak azt a tojást szeretnék maguknak kikotorni. (A tojás meg be van szorulva a tyúkba, de nagyon.) 

De azt hiszem, ennyi elég is a háttérből, mindenki azt szeretné, érkezzünk már meg végre.  Hát jó. 

A hosszú út után egy kis épülethez érkeztünk, ahonnan már látszik a hegy. A kedves jegyárus kislányok elmondták, hogy jegy tulajdonképpen nincs, csak a szállításért kell fizetni, mert a hegyre a mi kocsink nem megy fel. Át kell ülni egy 4wd-ra. 

pv4.jpg

A hegyre vezető út kétségtelenül meredek, de jól kiépített. Tetején kis határőrfalu. Elsőre nem éppen turistacsalogató látvány. Mondjuk úgy, nagy teret engedne még a fejlesztésnek. 

pv5.jpg

Angkorral ellentétben sem könyvárusok, sem koldusok, sem a turistaipar egyéb kellemetlen melléktermékei nem lepik el az embert. A mindenütt jelenlevő határőrök is csak mosolyognak, és ha megkérjük, megmutatják merre van Thaiföld. 

pv6.jpg

Hogy jobban értsük, hová is megyünk, nézzük meg az alaprajzot: 

237px-Preahvihear.jpg

A rajz - mondjuk így - fejjel lefelé áll, vagyis lefelé van Észak, a lépcső, aminek a végén (pontosan) a thai határ van. (Látható az államhatár tábla a zászlókkal - régebben, a khmer út megépítése előtt,  erről lehetett csak bejutni, ma zárva van.)

pv7.jpg

A templomok 800 méter hosszan öt egymás feletti szinten helyezkednek el. Ahogy a lélek is emelkedik, ahogy a szent Meru hegyre jut fel, úgy válnak egyre díszesebbé, nagyobbá az épületek. (Akárcsak a Bayon Angkorban, vagy a Borobudur Indonéziában, Preah Vihear is az istenek lakhelyének földi mása.)  A stílus ugyanaz, amit az angkori templomokról már ismerhetünk - bár vájtfülű művészettörténészek találnak némi különbséget. 

pv8.jpg

Az élmény, amiben Preah Vihear mást, akár többet ad, mint Angkor, nem a míves faragványokban rejlik. Hanem abban, amivel a posztunkat kezdtük. Angkor gyönyörű, fenséges, de mára végtelenül kommerciális. Ellepi a turisták hada, és minden, ami rájuk épül. Itt viszont tényleg átélhetjük a felfedezés izgalmát, rácsodálkozhatunk az épületek szépségére, megállhatunk, és nézelődhetünk magunknak. Az erdőtől épphogy megszabadított szürke kövek, az összeomlott homlokzatok itt valóban kísérteties, rejtélyes képzeteket idéznek fel az emberben - nem csak azon gondolkodik, hogy hogyan tudja kikerülni az aktuális japán csoportot, miáltal hatalmas szerencsével sikerül elkapni egyetlen képet, aminek nem egy turista segge van a közepén.

pv9.jpg

pv10.jpg

pv11.jpg

pv12.jpg

Ahogy az egyre nagyobb, szövevényesebb, félig leomlott templomokban jártunk, elfogott az élet-az-ember-után érzés. Aztán a legfelső templom kellős közepén megláttuk az élet nyomait - egy kis működő buddhista szentélyt. 

pv13.jpg

Ez persze azért eszünkbe juttatta azt is, hogy a misztikus, fenséges, szürke kövek épphogy nem ilyenek voltak eredetileg - éppúgy, ahogy az antik templomok ragyogó, letisztult fehér márványát -, ezt is színes festés, aranyozás borította. Úgy, ahogy most is a működő buddhista templomokban. Kb így: 

pv14.jpg

De a legjobb még hátra volt. A csúcs. Szó szerint. Az ok, amiért pont ide építették a templomokat. Ami hasonlatossá tette  ezt a helyet az isteni Meru heggyel. Ami a legszkeptikusabb turistát is elképeszti - mert azt az érzést adja meg, amit gyermekkorunk óta kerestünk. Hisz, ki ne képzelte volna el, hogy egyszer lelógatja a lábát a világ végéről. Hát itt van. Az isten - vagy inkább istenek - háta mögött, a világ végén egy meredek sziklafal, ami a mélybe hull, alattad a végtelen mélységben a végeláthatatlan erdő. A költővel szólva, ott ültünk, a semmi ágán. De mit beszélek én itt. Ez: 

pv17.jpg

pv17_1.jpg

pv16.jpg

Ezt már nem lehet fokozni. Innen már csak visszafele van út - különösen, mert négykor legkésőbb elindul visszafelé a 4wd. Együtt ereszkedtünk le egy helyi csapattal - jöttek megélni a khmer nemzettudatot. Ők voltak az egyetlen élőlények, rajtunk és a határőrökön kívül a templomban. 

pv18.jpg

Aztán leereszkedve ráeszméltünk, hogy ma még csak reggel ettünk. Sebaj, fejlesztési övezet, majd csak kapunk enni valamit. Semmi - a fogadó, a világ végén még nem nyílt meg. Valamikor állítólag volt piac, de azt a határvillongások idején lerombolták. A legközelebbi kisváros, ahol lehet valamit enni sem kecsegetett sok mindennel. Lapos csirke, rózsaszínre színezett szójavirsli, és csípős csirkeszárny közül lehetett váalsztani, ez utóbbi azt a sajátos képzetet keltette, hogy a bőr és zsír közvetlenül érintkezik a csonttal. 

pv19.jpg

Romantikus látvány, de a legrosszabb, amit Ázsiának ezen a részén valaha ettem. Hát igen, valamire mégis csak jó a tömegturizmus - visszatérve Siem Reapba, a Pub Streetre, ismét degeszre ehettük magunkat gyömbéres krokodillal. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://fotelkalandor.blog.hu/api/trackback/id/tr505317110

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.