A magyar olvasó-néző csak kapkodja a fejét, a bőrkabátok és aranybazárok városa mintha tök értelmetlen verekedések színtere lenne. Nehogy már néhány fa miatt verjék szét a fél Aranyszarvat? Pedig, amit látunk, magyar szemmel is teljesen felfogható, értelmezhető. Csak azt kell látni, ki kicsoda. Folytatjuk tehát, amit az arab tavasz elmagyarázásával megkezdtük néhány hónapja.

Illenék jó messziről kezdeni, és itt ugye, adódnak a régi görögök, hiszen helyben járunk. Igen, a régi görögök itt voltak, utána meg a rómaiak, bizánciak. Így aztán akármennyire is elvakít minket a mesés Kelet csillogása, a hastánc és a müezzin, Törökország messze nem annyira ázsiai, mint amennyire hinnénk. Az iszlám egy hosszú, élő (kelet-) európai hagyományra telepedett rá. Sőt, maga az Oszmán Birodalom is létrejötte után évszázadokig inkább európai (na jó, balkáni) hatalom volt, az ázsiai hódítások java csak a 16-17. században következett be. Konstantinápoly nem csak az iszlám kalifájának volt a székhelye, de megmaradt európai városnak - görögökkel, mindenféle kelet-európai nemzetiséggel dúsítva.


Az pedig általános tapasztalat, hogy az iszlám világnak azok a peremvidékei, ahol  erős, korábbi hazai kultúrára építkeztek, előbb-utóbb konfliktusok színterévé válik. Írtunk már Bangladesről, sőt Indonéziáról is, a tét az "iszlám" mint identitásképző, és valamely más identitás harca.Nézzük, hogy is állunk.

Turkije-herdenkt-Atatürk-73-jaar-na-zijn-dood.jpg

Mustafa Kemal Atatürk idealizált képe.


1923-ban Törökország vallást váltott, az iszlámról hivatalosan áttért a kemalizmusra. Ami persze nem vallás, csak éppen majdnem olyan, mintha az lenne. Szigorú dogmái, és lánglelkű követői vannak, tételeit kötelezően tanították az iskolákban, és szentjeiről mindent elneveztek, amit csak lehet. Mint minden valamirevaló hit a nyugati kultúrkörben a JÓ és a ROSSZ harcára épül. A rossz, a maradiság, a keleti hagyomány, tulajdonképpen az iszlám, a vallásosság. A JÓ, a Nyugat, a felvilágosodás, a tudomány, a nemzeti. A kemalizmus, bár számunkra néha túlhajtottnak tűnik, ugyanabból a kelet-európai talajból nő ki, amiben a saját környezetüket mucsainak érző kávéházban (romkocsmában) merengenek a pesti liberálisok, magukat franciának érzik a román költők, a parasztokat fegyverrel a "huszadik századba terelik" az orosz forradalmárok. A hivatalos török ideológiában megvolt szinte mindaz, amiért sokan nem szeretik mifelénk a baloldalt - az elvakult nyugatimádat, a lenézés és gőg, a másképp gondolkodókkal (vallásosok) szembeni kemény kirekesztés. Viszont évtizedeken keresztül kimondottan sikeres volt, sokat tett azért, hogy Törökország ma fejlett, modern ország legyen - és sok millió ember hitt, hisz benne Törökországban, elsősorban annak fejlettebb, nyugati részén. 

A vidéki lakosság jó része viszont "maradi" és vallásos maradt. (Bár a világi állam nevében mindenütt lehet ma alkoholt kapni, a törökök 80 százaléka nem iszik.)   Bár fel-feltört az utóbbi évtizedekben egy-egy ezeket a tömegeket képviselő vallásos párt, de a világi elit, és a hadsereg sokáig gondoskodott róla, hogy a hatalom közelébe se kerüljenek. Ahhoz, hogy a jelenlegi kormánypárt, az AKP kormányra kerüljön az kellett, hogy a vidéki tömegek frusztrációja mellé odakerüljön a teljes országé. Az új évezred elejére kiderült, hogy a kemalizmus éppen alaptételében mondott csődöt. Az ünnepelt és vágyott Európa ahelyett, hogy keblére ölelte volna Törökországot, finnyáskodott, fanyalgott, és mindent megtett, hogy a törököket kívül tudja az Unión. 

Olyanfajta érzés volt ez, mint amikor az ifjú szerelmes, hiába vesz naponta rózsacsokrot, ölti magára legszebb ruháját, és illatosítja be magát valami trendi parfümmel, a szépkisasszony csak húzogatja az orrát,  fintorog, kinyomkodja a telefont, és a leghülyébb indokokkal mondja le a randit. A barátnőinek meg elmondja, hogy a csávó szerinte, akárhogy is kisimakodott, egy disznószagú paraszt. Gáz. 

Ehhez járult még 2001-ben egy jókora valutaválság, és a politikai elit teljes lejáratódása - a helyzet tehát meglehetősen hasonló ahhoz, amit a mi térségünkben a rendszerváltás kudarcaként szokás emlegetni, ami megnyitotta az utat sok helyen a jobb, vagy baloldali köntösben jelentkező nacionalista pártoknak. Nos, mint az iszlám világban másutt is, a mi nacionalizmusunk megfelelője az iszlamizmus itt is. Populáris, a régi idők nagyságát hangsúlyozó, a hagyományos értékeket zászlajára tűző, és bizonyos szinten kritikus a Nyugattal szemben.

Erdogan-with-Turkish-and-EU-flags.jpg

Recep Tayyip Erdogan, az AKP vezetője, miniszterelnök, itt, mint jó török, és jó európai 

Az "iszlamista gyökerű" AKP 2002-ben kétharmados győzelmet aratott, és azóta sem vesztett népszerűségéből, az összes választáson 50% közeli eredményt ért el, és a legújabb közvéleménykutatások sem mutatják azt, hogy veszítene népszerűségéből.  A gazdaság azóta folyamatosan nő, a válság alig érintette Törökországot. Nő az életszínvonal is, és egyre erősödik a középosztály - többségük az AKP támogatója. (A legnagyobb ellenzéki párt a CHP - Köztársasági Néppárt a diplomások, magas jövedelműek és a legnyugatabbi régiók lakosai között őrzi vezető szerepét.) Aktivistái ennek ellenére a "világi állam védelmében" rendszeres tömegdemonstrációkat szerveznek. Idáig a száraz tények.  És meglep-e a mi tájékunkon bárkit is, hogy innen két tökéletesen egymásnak ellenmondó értelmezés van az eseményekről.

1

Az AKP modern konzervatív párt, nem iszlamista, csupán értékelvű, a nemzet erkölcsi felemelkedéséért harcol. Elkötelezetten Európa-párti, ugyanakkor kiáll a török nemzeti érdekekért, sajátosságokért. Törökország számára a korábbi egyoldalú nyugati orientáció helyett a nemzeti hagyományokhoz illeszkedő kelet felé nyitott külpolitikát folytat, és ezzel az országot regionális hatalommá teszi. A török vállalkozó osztályra alapozva erős, dinamikus gazdaságot teremt. A török jogrendszert, alkotmányosságot az európai többségi demokráciákéhoz igazítja.    Ellenfelei anarchisták, szélsőbalosok, bűnözők. 

2

Erdogan egy diktatórikus hajlamú vezető, aki a saját képére formálja az országot, nem tűr ellentmondást, újságírókat csukat le, diktatórikus eszközökkel akarja letörni az ellenállást. Az alkotmányt visszaélve parlamenti többségével kénye-kedve szerint alakítgatja, hogy az neki és pártjának kedvezzen. A gazdasági pozíciókba haverjait ülteti, aki nem kapcsolódik az AKP-hoz, az megnézheti magát. Bár konzervatívnak mondja magát, valójában szélsőséges iszlamista, és iszlám köztársaságot akar csinálni Törökországból, elárulja a kemáli elveket, avítt, őrült szabályokkal (csóktilalom a metróban, alkoholtilalom a városokban) próbálja az emberek életét szabályozni. Ellenfelei szabadságszerető demokraták. 

Ismerős?

Vannak persze szignifikáns különbségek is. Ha nem is belül - kívül. Erdogant egészen máshogy kezelik, mint bárkit a kis kelet-európai nacionalista vezetők közül. Európa nem csicskáztatja. Sőt. Amikor a kemáli elvek be nem tartási miatt az ellenzéki képviselők az Alkotmánybírósággal próbálták betiltatni a török kormánypártot (!), és az Alkotmánybíróság ezt elutasította, az EU üdvözölte a döntést. Ennek persze oka van. Több  is. Egy részről Erdogan tényleg sikeres, nem csak mondja. A török gazdaság dübörög, és így a török kormányfő sokkal több pénz és erőforrás felett diszponál, mint bárki Közép-Európában. Más részről Törökország tényleg stratégiai helyzetben van, nem csak azt képzeli magáról. Valódi közvetítő szerepet játszhat a Nyugat és a Közel-Kelet között, és számukra a keleti nyitás valós alternatíva. Harmadrészt pedig az elvárások is mások - Nyugaton (és ugye, ez fáj igazán a kemalistáknak) a törököket nem kezelik európaiként. Ami nálunk már zavaró, ott még hallgatólagosan elmegy. 

A világiak számára a legnagyobb arculcsapást azért az Arab Tavasz jelentette. Illetve az, ami utána jött. Erdogant - aki ugye szerintük kb. a patás ördög - a Nyugat favorizálta, favorizálja. Ő lett a "jó muszlim", akit példának lehet állítani az egyiptomiak, tunéziaiak elé, lám, így is lehet. 

640x392_58056_203055.jpg

Visszatérve az előző hasonlathoz. A szépkisasszony nem csak minket kosaraz ki, de utána azonnal nekiáll smárolni a Disznó Józsival. (Mára így a világi törökök legalább  annyira euroszkeptikusak, mint az AKP hívei, vagy tán még inkább - hát ezt azért közös erővel sikerült elérni.) 

Csodáljuk-e, hogy ennyi kölcsönös frusztráció után elszakadt a cérna. Az indulatok felizzottak. A hatalom pedig, a térségünkben ez is ismerős, a lehető legrosszabbul reagált, reagál. A tüntetésekhez így - megfigyelők szerint - sokan olyanok is csatlakoztak, akik eddig az AKP hívei voltak, csak a tagadhatatlan rendőri brutalitás, és a hírek  kozmetikázása-elhallgatása sodort a tiltakozók táborába.  Éppen azok a fiatal, képzett törökök, akik az elmúlt tíz év gazdasági fejlődésének köszönhetik jólétüket. Ironikus, nemde.  Ők most együtt vonulnak a barikádokra a szélsőbalosokkal, CHP aktivistákkal, kurdokkal. Furcsa társaság - és azon túl, hogy nem szívelik Erdogant, nem sok minden tartja őket egyben. (Na, ez is ismerős valahonnan.) 

226740_10151606601671668_1230880317_n.jpg

Ahogy az ilyen mozgalmakhoz illik, a Taksim-tériek is kiválóak internetes mém-gyártásban. 

A Nyugat viszont nem a kelet-európai, hanem a közel-keleti mintát látja - pedig már megint nem tudja mit lépjen, kit szeressen, melyik oldalra álljon. Az iránta elkötelezett, a nyugati értékeket zászlajukra tűző, kisebbségi, balos, liberális tüntetőket, vagy a megbízható partnernek bizonyuló, és a nagypolitikában értékes kormányt. Igen, ez a dilemma hasonlít ahhoz, ami az Arab Tavasz kezdetén állt a Nyugat előtt. És amiben máig nem tudja - vagy most éppen nem tudja  -, hogy jól cselekedett-e. 

426643_198496233637280_1313936275_n.jpg

Erdogan-ellenes tütnetés Tuniszban - egy Aszad-barát honlapról. 

Persze ahogy Törökország határain túl tekintünk, már minden hasonlat borul. Szürreálisnak tűnő, ad hoc szövetségek alakulnak sokkal inkább az érdekek, mint az értékek, hitvallások mentén. Basar al-Aszad és támogatói Szíriában pl. lelkesen állnak az Erdogan elleni tüntetések mellé. A "világi államot" védve az "iszlamista veszélytől".  (Tunéziában Aszad hívei és a helyi szélsőbal együtt tüntetett Erdogan ellen...) Kétségtelen Aszad világi, nacionalista diktátor, ellenségei közt pedig sok a szunnita szélsőséges, de a dolog több, mit fura. Mert ugye Aszad legfőbb fegyveres szövetségese a libanoni Hezbollah, ami aztán mindennek mondható, csak a "világi állam" nagy barátjának nem.  A Hamász viszont, amelyik szintén nem éppen világi szervezet, hirtelen a másik oldalon találta magát... És itt hagyjuk most abba, mielőtt még teljesen belezavarodnánk. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://fotelkalandor.blog.hu/api/trackback/id/tr705347293

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.