Ezen a blogon nem szokásom  kommentálni az aktuális belpolitikai eseményeket. Nem azért, mert nincs véleményem, hanem azért, mert ez a blog nem erről szól. Ráadásul éveken keresztül kellett hivatásszerűen foglalkoznom az aktuális belpolitikai eseményekkel, és most jól esik, hogy nem kell leírni egyetlen,  élő magyar politikus nevét sem.

Ez a hosszú bevezető persze csak arra volt jó, hogy a kivétel erősítse a szabályt. Nos, most igenis reflektálni fogok: nem voltam igazán örömteli, amikor az Akadémia utcanévileg alkalmatlannak nyilvánította a PARTIZÁN szót. Nem hiszem, hogy egy ilyen ügyben akadémikusoknak, vagy politikusoknak kellene dönteni. Az utcának azért van neve, hogy ne tévedjen el a postás. Erre pedig bármi jó, ami a lakóknak megfelel - őket kellene leginkább kérdezni. Az átnevezgetés amúgy is snassz harmadik világbeli országok népi játéka, ahol napokba is eltelhet mire rájössz, hogy a Foch marsall sugárút és a Clemenceau utca sarka az mára  a Forradalom Mártírjai körút és az Arab Egység útja kereszteződésébe került át (a 2007-es térképen még az akkori diktátor két unokaöccséről nevezték el az utakat, újabb térkép nincs).  - Angliában viszont vannak olyan helyek, ahol még a viking-kori, jó ezer éves utcaneveket használják, függetlenül attól, hogy éppen a konzervatívok, vagy a Munkáspárt kerül kormányra. Na, kihez szeretnénk hasonlítani?

Itthon tehát mostanság nem lehet partizánkodni legálisan. Pedig a partizánság romantikus dolog, lehet erdőben bujkálni, titokzatoskodni, és az egésznek van egy hősi nimbusza - fiúgyereknek tökéletes nyári úti cél egy partizántábor (ideológiától függetlenül).   Ha tehát valaki manapság kis partizánromantikára vágyik, annak el kell hagynia az országot. De nagyon messze azért nem kell menni. Határainktól alig néhány órára van olyan hely, ahol mintha megállt volna az idő, még Sztálin kép is van a falon. És, tessék meglepődni, nem keletnek indulunk, hanem nyugatnak, na jó délnyugatnak: Szlovéniába.

Ahhoz, hogy értsük miről is van szó, röviden azért szólnunk kell délnyugati szomszédunk sorsáról . A világnak e táján egészen a tizenkilencedik századig nagyjából békében éltek egymással az emberek - a hegyeken innen a városokban inkább németül beszéltek, a hegyeken túl inkább olaszul, vidéken meg itt is ott is szlávul. Az emberek identitását ez nem határozta meg - a régiójukhoz, városukhoz kötődtek. Aztán jöttek a lelkes költők, és kitalálták, hogy aki ugyanazt a nyelvet (na jó, valami hasonlót) beszéli, mit mi, azt szeretni kell, aki meg nem, azt nem. Ebbe az elméletrendszerbe aztán a huszadik században jó sokan belehaltak a térségben. Mindenesetre, mire a szlovénok rájöttek, hogy ők egyáltalán léteznek, addigra már bukták is a függetlenséget, mert integrálták őket a Jugoszláv Királyságba, ami azért mégis inkább szerb dolog volt. 1941-ben pedig alig pár nap alatt összeomlott. A szlovénok pedig még egy bábállamot sem kaptak - egyszerűen felosztották az országot, a felét a németek, a másikat az olaszok kapták. (A Muravidék - zölddel jelölve - a Magyar Királysághoz került.)

Provincia_di_Lubiana1941-1943.jpg

Bár elképzeléseink szerint mást várnánk, itt az olasz megszállás volt a keményebb - Mario Roatta, Mussolini egyik bizalmasa, a spanyol polgárháború veteránja kapta a Ljubljanai Tartomány (Provincia di Lubiana) parancsnoki tisztét, aki meggyőződéssel vallotta, hogy a szlávok a latinoknál alacsonyabb rendűek, és ki kell őket rakni az olasz földekről. A szlovén főváros lakosságából kb. 25 ezren kerültek a mai Horvátország területén felállított olasz koncentrációs táborokba, ahol aztán jelentős részük meg is halt.

Mario_Roatta.jpg

Mario Roatta

A szlovéneknek a német megszállás sem adott nagyobb teret - ott a német kultúra felsőbbrendűsége volt elrendelve. Az első partizánalakulatok már 1941-ben megalakultak, és ahogy másutt az egykori Jugoszláv Királyság területén hamar átvették a kezdeményezést. Vezetőik, akárcsak Roatta, a spanyol polgárháborúban szereztek tapasztalatokat, csak éppen a köztársaságiak oldalán.  Bár elméletileg sokszínű koalíció állt mögöttük, a partizáncsapatok vezetésében hamar meghatározó erővé nőtték ki magukat a kommunisták. Így 1942-től a partizánháború polgárháborús jelleget öltött - a német és olasz csapatok oldalán is megjelentek az antikommunista szlovén segédcsapatok, a Fehér Gárda illetve a Domobrana. A partizánok támogatottsága azonban nagyobb volt - hitelesebben képviselték a szlovén függetlenség, önrendelkezés gondolatát. 1944-ben aztán Tito jugoszláv partizánhadserege elérte Szlovéniát, és a szlovén partizánok beolvadtak a jugoszláv partizánseregbe. 1945-től már a saját egyenruhát és a szlovén vezényleti nyelvet is elvették tőlük - visszatért jogaiba a szerb.

640px-Triglavka.jpg

A szlovén partizánok jellegzetes háromcsúcsos sapkája - 1945-től lecserélték a Tito-sapkára. 

1944-től, ahogy a partizánok  átvették az ellenőrzést az ország fölött, megkezdődött a bosszúhadjárat is. 1945-ben a Krucevski Rog-i mészárlásban a partizánok a Domobrana 12 ezer tagját ölték meg. A harcok még azután is folytatódtak, hogy Németország kapitulált - a partizánok a Németország felé visszavonuló horvát csapatokra csaptak le - az áldozatok számát itt is tízezrekre teszik. Bosszút álltak az olaszokon is, akik korábban együttműködtek a fasisztákkal, közülük sokan a hegyek közt, a barlangokban végezték - Szlovénia olasz lakosságának a többsége menekült el közvetlenül a háború után. 

140245401_foibe-2.jpg

Foibe, vagyis karszt-katlanok, így kerültek be az olasz köztudatba a háború utáni vérengzések. 

Minderről persze a rendszerváltásig éppúgy nem lehetett szót ejteni, ahogy az olaszok által elkövetett háborús bűnökről sem - 1943-ban az olasz vezetés átállt a Szövetségesek oldalára, így később azok minden vizsgálatot igyekeztek lassítani. 

A történet tehát koránt sem fekete-fehér. A háború négy éve alatt mindkét oldalon sok szörnyűséget követtek el.  A szlovének pedig úgy igyekeznek feltárni a múltat, hogy közben a konfrontáció helyett a kiegyezés, megbékélés felé mozduljanak el. Így amit lehet, és érdemes, azt az egykor kötelező partizánromantikából is megtartják, ápolják. 

Míg ezt elmeséltük, lassan meg is érkezünk. A valóságban Budapestről kb. hat óra, a tengerparttól - mi erről mentünk - jó másfél az út. Ha Pestről megyünk, Ljubljana után Kranj irányába kell az A2-re hajtani, majd Skofja Loka felé lemenni róla, S L után már bejutunk a hegyek közé. Délről Idrija felé vezet a meglehetősen romantikus és kanyargós út. A cél mindkét esetben Cerkno, illetve pontosabban a Franja partizánkórház. 

fp1.jpg

A bejáratnál még igazán semmit sem sejtünk. Egy kis alpesi jellegű étterem és egy játszótér fogad minket, a belépő - szlovén viszonylatban - nem drága, 4 euró. A jelzések egy jól kiépített sétaútra vezetnek.  Ahogy haladunk a kórház felé, úgy ismerkedünk meg a történetével egyre újabb és újabb táblákon, és kerülünk a hely hatása alá.  Aki tervezte az installációt, értett a dolgához. A tárgyilagos történelmi leírások mellett mindig ott vannak a túlélők, szemtanúk történetei. És ahogy közeledünk, ahogy a táj a zöld lankákból vad hegyszorossá válik, úgy lesznek az elbeszélések is egyre durvábbak.

si1.jpg

Megismerjük a kórház alapításának körülményeit, és legendás névadóját, Franja Bojc Bidovecet, aki 1944 elejétől a kiürítésig állt a kórház élén.  (A háború után sem lett belőle apparatcsik, megmaradt a szakmájában, orvosi karriert futott be.) 

 

 

 

A kórházat egy szűk kanyonba telepítették egy kis patak fölé. Kívülről gyakorlatilag láthatatlan - a patak medrén keresztül meredek sziklákon lehetett csak megközelíteni. Itt szállítottak fel mindent a hátukon az építkezéshez - faanyagot, vezetékeket, műtőasztalt. Itt ment az ellátmány is - élelmiszer, gyógyszer, kötszer - nem volt könnyű beszerezni úgy, hogy a németek ne vegyék észre. Ismerős patikusok, orvosok segítettek, titokban juttatták el a szükséges anyagokat a futároknak. Ők sem tudták pontosan hová viszik azt, amit a kórházakból elhoztak. 

si2.jpg

Itt vitték fel a hordágyon fekvő betegeket, sebesülteket, akiknek biztonsági okokból, még a szemét is bekötötték.

si3.jpg

Ma már persze lépcsők, fémkorlátok, kiépített utak segítik a mozgást, de ma is fáradságos felmászni a sziklák között. Ott láthatjuk a géppuskafészkeket, ahol a partizánok őrködtek. A történetek elmesélik, hogyan haltak meg inkább az őrök, nehogy felfedjék a kórház hollétét. 

si4.jpg

Aztán szinte váratlanul kis völgybe érünk - és elénk tárul a kórház. 

si5.jpg

Az egészben igazán az a megdöbbentő, hogy itt, a hegyek közt rejtőzve milyen szerveztten, és milyen jó felszereltséggel tudtak gyógyítani. Nemcsak felszerelt műtőjük volt,

si6.jpg

de még röntgengépet is szereztek.

si7.jpg

Volt fertőtlenítő, elkülönítő a fertőző betegeknek - mert néha olyanok is kerültek ide. A csatornázást a patak oldotta meg, ahogy a vízellátást is. Gyógyszerből viszont folyamatos hiány volt - a műtét előtti érzéstelenítést inkább alkohollal oldották meg - szájon át. A művégtagokat pedig a saját műhelyükben készítették. Összesen 578 sebesültet kezeltek itt - köztük két amerikai pilótát, és egy német katonát is, aki végül csatlakozott a kórház személyzetéhez. Másfél éven át gyógyítottak itt úgy, hogy a megszállók nem foglalták el a kórházat. Egyszer ki kellett üríteni a helyet a heves harcok miatt. 61 sebesültet veszítettek el. A gyógyult partizánok később kis táblákkal emlékeztek meg az itt töltött napokról. 

si8.jpg

Volt lábadozó, és kultúrszoba is. Ott persze Tito és Sztálin képe a falon. 

si9.jpg

A kórház lakói 1944-ben még lapot is adtak ki, ami szerint az élet, ha nem is felhőtlenül, de elég vidáman folyt. A főnökségnek pedig járt vaskályha, és rádió is. 

si10.jpg

Egy részről az egész lenyűgöző. A vad természeti környezettől az emberi leleményesség és hősiesség példáiig sok minden van, ami egyedül is elég lenne ahhoz, hogy érdekessé tegye a helyet - így együtt pedig igazán különleges élményt kínálnak. Az egész néha mégis kicsit sterilnek, művinek hat. Túl szépek a falak, sehol egy repedés, túl tökéletesek a tárgyak. Mintha egészen friss lenne, nem majd hetven éves. Mert az is - egészen friss. 2007-ben a szerényen csordogáló kis patak megvadult, és az egész kórházat, mint a 14 épületet elpusztította. A több, mint 800 kiállított tárgyból 250-et találtak meg olyan állapotban, hogy helyre lehessen állítani. A többit, a falakkal együtt elvitte a víz. A szlovén műemlékesek végül a teljes helyreállítás mellett döntöttek. Meggyőződésem szerint helyesen. A pusztítás és helyreállítás azonban - valószínűleg - végleg megakasztja a kórházat a világörökséggé válás útján - bár már évtizedek óta dekkol a várományosi listán. 

Megéri lemenni? Aki a szlovén tengerparton üdül, annak mindenképpen. Egy kellemes napi kirándulás, túra a természetben, történelmi kalandozás, és partizánromantika. A gyerekek imádni fogják. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://fotelkalandor.blog.hu/api/trackback/id/tr145311586

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.