A magyarok rendszeresen panaszkodnak, hogy a mi kis Kárpát-medencénk milyen szeles helyen van, mindenki, aki keletről nyugatra jött, itt akart keresztül menni. De, bár ez talán meglep sokakat, vannak ennél szelesebb helyek is. Például Azerbajdzsán. 

A Közel-Kelet, Irak, Irán ma a világnak egy kissé lepusztult, nagyon veszélyes, és inkább kerülendő tája - legalább is a közvélekedés szerint. Turistahordák például semmiképp nem lepik el. Akik erre jönnek, külföldiek az utóbbi időben tereptarka öltözetet és sok-sok fegyvert viselnek. Ez utóbbi nem volt máshogy a korábbi évezredekben sem, csak éppen a terület megítélése volt egészen más - évezredeken át a Közel-Kelet a világ civilizációjának központja volt, gazdag és - a többihez képest - boldog vidék, amit mindenki magának akart. (És nem csak, sőt, nem elsősorban az olajért jöttek.)  Jönni viszont nem volt mindig minden irányból könnyű. Keletről és Északról igencsak nagyocska hegyek zárják el az utat. Így a tengerparti utak voltak a legjobbak. Északról aki jönni akart, az a Kaszpi-tenger két partján haladt délnek. 

Az idő túlnyomó részében ez örömteli volt - a messzi Észak értékes áruit, és a Dél míves termékeit egyaránt erre hozták, amin jól meg lehetett gazdagodni. De nem volt ritka, hogy hadseregek, sőt egész népek vonultak el itt.  Hogy kik voltak az őslakók, arról igazán sokat nem tudunk - amit mégis, azt a sorozatunk következő részében olvashatjátok. De az már bizonyosnak látszik, hogy az i.e. II évezred közepe táján ezen az útvonalon jöttek le délre az indoiráni népek. Egészen addig a dél-orosz sztyeppvidéken éltek, ott háziasították a lovat, majd megindultak hosszú útjukon, ami egyeseket egészen a mai Srí Lankáig vezetett. Az indeket követték néhány száz évvel később az irániak. Ők aztán - sokáig - meg is telepedtek ezen a tájon. Az északi sztyeppék egy időre kiürültek. 

Az új ellenség akkor nyugatról érkezett, Rómából. Érdekes emléket hagytak maguk után. Bakutól nem messze, a qobustani sziklarajzok mellett van a világ legkeletebbi római felirata. 

az22.jpg

Egy bizonyos Iulius Maximus nevű katona állította, aki a XII Legio Fulminata kötelékében járt erre Domitianus császár idejében, az i.sz. I. század végén. Állítólag néhányan - ebből a kötelékből vagy egy másikból - maradtak is, róluk kaphatta a nevét a Baku melletti Romana település. (Vannak további régészeit bizonyítékok is.) A vidék akkor az úgy nevezett kaukázusi albán királysághoz tartozott, ami ekkor még egy ideig Róma vazallusa is volt. Később visszajöttek a perzsák, és jöttek a keményebb idők. 

Az északi sztyeppék ugyanis ismét mozgolódni kezdtek. II. Jazdagird szászánida nagykirály (i.sz. 438-457) pedig úgy döntött, a római limeshez hasonló erődrendszert épít ki birodalma északi határain. A keleti részt, az úgy nevezett gorkáni fal alkotta, a nyugati pedig - amelynek egy részét ma is láthatjuk Azerbajdzsánban - Derbenttől az Abseron-félszigetig húzódott. 

A feladata kettős volt, egy részről figyelmeztetni kellett a belső területeket, ha támadás érkezik, más részt pedig el kellett zárni az utat, amíg az erősítés megjön.  Északon a terep erre jó lehetőséget adott. A tengerparti rész, ahol át lehet kelni a Kaukázuson a legszűkebb részen alig 12 km széles. Az erődrendszer legészakibb része, a derbenti citadella ma az Oroszországhoz tartozó Dagesztán területén áll - a Világörökség része. 

pub.jpg

A rendszer bevált - az alánokat, egyéb lovas nomád népeket ez a hálózat távol tartotta Irántól. Azt azonban nem tudták megakadályozni, hogy délről az arabok megdöntsék a birodalmat. A muszlim hódítást követő zűrzavarból emelkedett ki a térségben a Sirvánsahok állama,  egy arab helytartó alapította, utódai azonban beházasodtak a régi perzsa királyi családba, és maguk is perzsák lettek. Az egyik leghosszabban uralkodó muszlim dinasztia volt 861-től egészen 1539-ig uralkodtak (sokszor persze valami nagyobb hatalom vazallusaként) azon a területen, amit ma Azerbajdzsánnak hívunk. 

Az északi veszedelemtől pedig ők is féltek. Mongolok járták a sztyeppéket, és félő volt, hogy erre törnek át.  A XIII. század elején így elkezdték rohamléptekben erősíteni a várrendszert, amit még a Szászánidák hagytak rájuk. Ennek szép példányait pedig Baku közelében is láthatjuk. Az egyik vár köré már nett kis régészeti parkot is rittyentett - mi más - a Heydar Aliyev alapítvány. 

az23.jpg

A régészeti park láthatóan gazdag anyaggal, és minden felfedezhető koncepció nélkül állt össze. A skanzen jellegű lakóházak, és gumikerekes kocsik közt itt-ott elszórva őskori reliefek, középkori sírkövek és tizenkilencedik századi utcatáblák vannak elhelyezve helyes kis feliratokkal. 

az26.jpg

az25.jpg

az24.jpg

A vár, ahogy a korabeli erődök általában egy toronyból, és a környező  védművekből áll. Ez is szépen fel van újítva - és tartozik hozzá egy nagy földalatti alagútrendszer, aminek egy része járható csak. Mindez pontosan mire szolgált, azt itt, a külcsín ellenére az egyszerű utazó aligha tudja meg. Azért egy kicsit tovább kell utazni, Mardakanba. Ott is vár egy vár. 

az27.jpg

Láthatóan hasonlít az előzőhöz, csak éppen az Aliyev alapítvány még nem újíttatta fel.Van viszont valaki, aki minden tud a várrendszerről: Valerij. (Ok, nem ez a valódi neve, de a seregben is mindenki így hívta.)  Ám, még mielőtt rátérnénk a várra, sok mindent megtudunk magáról a hely őréről: 67 éves, egy ideig a szovjet hadsereg különleges alakulatánál szolgált, ejtőernyős volt, majd hazatért Azerbajdzsánba, és történésznek tanult, ő maga is részt vett a környékbeli ásatásokon. 

az28.jpg

Aztán kicsit bizalmasabban - hiszen mégiscsak régi harcostársak vagyunk - azt is megtudjuk, hogy Brezsnyev alatt minden sokkal jobb volt, mert akkor volt minden, itt is volt ipar, és ő is bejárhatta az egész Szovjetuniót. Most meg, és itt már azért halkabbra veszi a szót, mindenütt csak a maffia van. Mardakan viszont jó hely, még az örmények sem mentek mind el innen a háború idején, a zsidók pedig, akik kivándoroltak Izraelbe, visszajárnak, akárcsak a németek, akiket az orosz cár telepített ide. 

Aztán rátérünk a várakra. I. Ahszitán sah uralkodása alatt kezdték el a rendszer újjáépítését, és fejlesztését.  A cél, ahogy korábban is,  kettős volt, jelzés és védelem. Derbenttől egészen Bakuig olyan sűrűséggel épültek erődítmények, hogy mindegyikből látni lehessen a két szomszédosat. (Bár, ma már az épületek nagyrészt takarják őket, és néhányat le is romboltak, ez még ma is így van.) 

az29.jpg

(A távolban, a part közelében látszik a következő.) A várak tűz, illetve füstjelekkel kommunikáltak egymással, hogy figyelmeztessék a sah udvarát a támadásra.  Kb., mint Gondor tüzei a Gyűrűk urában. 

A kommunikáció másik módja egy alagútrendszer volt, ami szintén végighúzódott a védelmi vonal jó részén - ezt láttuk az előző várban, és itt is. Itt persze már nem csak üzeneteket, hanem akár erősítést is lehetett küldeni, vagy éppen menekülni. Összességében több száz kilométer alagutat fúrtak. 

Ha pedig már megjött a hódító, és védekezni kellett, egy-egy vár úgy volt kiképezve, hogy a környező falu lakosságát, néhány száz embert befogadhasson. A mardakani vár öt emeletén, egyenként 30-35 embert szállásoltak el. (Azóta persze Mardakan is sokszorosára nőtt. )

az30.jpg

A várakban nem csak a lakosságot, hanem az élelmezésükhöz szükséges alapanyagokat is helyben tárolták, hogy egy hosszabb ostromot is képesek legyenek túlélni, nem csak kút volt mindenütt, hanem hatalmas földbe vájt hombárok is. 

az31.jpg

Kétségtelen, a világon egyedülállóan kifinomult, és jól kiépített védelmi rendszert sikerült létrehozni, kihasználva a természet adta sajátosságokat - ezért készül Azerbajdzsán arra, hogy felteszi a Kaszpi védelmi vonalat a világörökségek listájára. Már készül a dokumentáció, így hamarosan talán a bizottság elé kerül a helyszín. 

De akármilyen tökéletes volt is a terv, a mongolok 1235-ben feldúlták a Sirvánsahok országát. Ez azonban még nem jelentette a dinasztia végét. Az 1539-ben következett be, amikor az szafavida Perzsia magához csatolta a területet. Utoljára ők használták ezt a védelmi rendszert a XIX. sz. elején, ami akkorra, akárcsak a teljes perzsa hadsereg, reménytelenül elavult lett.  I. Sándor cár csapatai megalázó vereséget mértek a perzsákra, és ezzel meghatározták Azerbajdzsán sorsát. 

Bár Iránban ezt máshogy látják, az azerik nem szomorkodtak igazán. Különösen mivel a század végére eljött az első olajkonjunktúra korszak. Ennek szép emléke lehetne - ha már Mardakanban vagyunk - az egykori olajbáró kertjéből kialakított arborétum, és maga a XIX. századi villa. 

az34.jpg

az33.jpg

De a hely eléggé kiábrándító - nem az olajboom, hanem sokkal inkább a brezsnyevi pangás idejét idézi (bár tudjuk, akkor minden sokkal jobb volt).  A villa pedig nem látogatható. Bár, ahogy érzem, hamarosan elér ide is a második olajkonjunktúra, és vele a Heydar Aliyev alapítvány. 

A következő részben még mélyebbre merülünk az időben, és a sárban. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://fotelkalandor.blog.hu/api/trackback/id/tr555447989

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.