India rohadt messze van, és hosszú, érthetetlen nevű politikusok meg vicces nevű pártok lökdösődnek benne. Különben is mindenki szegény, meg hindu. Szóval közük nincs hozzánk, és nem is érdekes. Nagyjából ezt a reakciót kaptam, valahányszor indiai belpolitikáról szóló anyagot próbáltam volna becsempészni a magyar médiába. No, itt most senki se szólhat be, legföljebb nem olvassák el. Pedig érdemes lenne, mert az egész nincs is olyan messze. A végén érteni fogjátok miért! 

Hogy megérthessük a 2014-es indiai választások lényegét, igen mélyre kell visszamennünk az időben. A 19. század végére, az akkori Brit Indiába. A britek szerint, amint ezt kiváló képviselőjük ki is mondta,"India pusztán földrajzi fogalom" volt. Ez olyan szempontból mindenképpen igaz, hogy hosszú története során a szubkontinens teljes mértékben sosem volt egy kézben. Bár voltak kulturális jegyek, amik összetartották a már akkor is jó 300 milliós lakosságot, voltak, amik megosztották, és "indiai" nemzettudat nem létezett. Léteztek a brit alattvalók (azokon a területeken, amelyek közvetlen gyarmati irányítás alatt álltak), léteztek az egyes maharadzsák alattvalói, voltak muszlimok, hinduk, szikhek, és voltak bengáliak, tamilok, stb., akiket sajátos nyelvük, kultúrájuk különböztetett meg a gyarmat lakosságának többségétől.

A nemzeti ébredés alapvetően - a helyi hagyományoknak megfelelően - a vallási törésvonalak mentén indult el. Az Indiai Nemzeti Kongresszus azonban - elméletben - minden a gyarmat területén élő bennszülöttet képviselt. Elvben. Mert hamarosan megalakult a Muszlim Liga, amelyik már kimondottan a Brit Indiában élő muszlimokat képviselte. Így lett a Kongresszus egyszerre - elvei szerint - világi, és vallásilag színtelen, más részről - a gyakorlatban - mégis inkább hindu szervezet. 1947- ben, miután India és a muszlimok államának tervezett Pakisztán függetlenné vált, azonban új időszámítás kezdődött.

Az Indiai Nemzeti Kongresszusnak egészen más feladatokat kellett ellátni. Gyarmatosítók, akik ellen egyesíteni kellett volna a nemzetet, nem voltak. Muszlimok ugyan voltak - jóval kisebb arányban, mint korábban, hiszen a muszlim többségű területeket elcsatolták, a maradék jelentős része pedig elmenekült, ahogy a hinduk is a kialakuló Pakisztánból - de a Pakisztánnal szemben ellenséges politikai klímában önálló politizálásra nem is gondolhattak. A Kongresszus tehát egyedül maradt, ellenség nélkül, viszont a kormányzat terhével a vállán. Gandhi meggyilkolása után három meghatározó figura volt a pártban: Javaharlal Nehru, és Lal Bahadur Shastri, akik világi, balos irányba terelgették volna a pártot, és Sardar Vallabhai Patel, aki erősebben kötődött volna a hindu gyökerekhez. Patel, aki végül alelnök és belügyminiszter lett, 1950-ben meghalt. Nehru pedig dinasztiát alapított. (Mostanság folyik a történelem átértelmezése, újraírása - ugye ismerős - és Patel alakja ebben központi szerepet játszik: a jobbosok szerint, ha ő nem hal meg, ma India lenne maga a hindu Mennyország, a Kongresszus szerint, ha élne, ő is utálná a jobbosokat. ) 

modi_patel_statue_360.jpg

A frissen újra felfedezett Patel hirtelen annyira fontos lett az indiai jobboldalnak, hogy azonnal a világ legnagyobb szobrát állítanák neki

A demokrácia keretei közt, köztársasági államrendben működő politikai dinasztiák megléte sajátos dél-ázsiai jelenség. Nem hasonlíthatók össze az Észak-Koreát, vagy mondjuk, Szíriát uraló világi dinasztiákkal, hiszen uralmuk nem diktatórikus. Sőt. Gyakran érezhető, hogy az újabb és újabb generációk inkább húzódoznak átvenni a stafétabotot, de a közhangulat, a hívek nyomására megteszik. Az ok részint gyakorlati - ezen országok politikáját áthatja a családi kapcsolatok informális rendszere, kívülről betörni a gazdagok és szépek klubjába meglehetősen nehéz. Másrészt lelki: a hit a család karmájában, amelyik vezetésre rendeltetett. Ez a gondolat, a család ereje, jóval erősebb, mint a nőkkel kapcsolatos általános előítéletek. Így lehet, hogy férjük, apjuk után a család nőtagjai is örökölhetik a pozíciót. Sőt, a család - Indiában látjuk - még a "vér szavánál" is erősebb lehet, így lehet az indiai politika máig meghatározó egyénisége egy olyan asszony, aki nem Indiában született, sőt, máig enyhe akcentussal beszéli a hindit.

Bár dinasztiák vannak a környező országokban is - Pakisztánban a Bhuttó klán immár harmadik tagja (Benazir Bhuttó özvegye Asif Zardari) vezeti az országot, Bangladesben két asszony: egy volt elnök özvegye, és egy másik volt elnök lánya küzd két évtizede a hatalomért, Sri Lankán pedig még olyan is megtörtént, hogy az anyuka volt az államfő, leánya pedig a miniszterelnök - a térség legpatinásabb dinasztiája a Nehru-Gandhi-klán. Javaharlal Nehru halála után leánya, Indira Gandhi lett a miniszterelnök (nincs rokonságban Mahatma Gandhival, a férje után vette fel a Gandhi nevet, ami  meglehetősen gyakori). Miután őt meggyilkolták (és nagyobb fia, a politikusnak nevelt Sanjay is meghalt) kisebbik fia Rajiv kapta a stafétabotot. Ő korábban távol tartotta magát a politikától, pilóta volt, de a párt nyomására kénytelen volt beszállni. Felesége eredetileg légiutaskísérő, és olasz: eredeti nevén Edvige Antonia Albina Maino - ismertebb nevén Sonia Gandhi. Rajiv halála óta ő határozza meg India legnagyobb pártjának politikáját még akkor is, ha miniszterelnök nem lett belőle. Az új generációváltás pedig épp a szemeink előtt zajlik - Rahul, az immár 43 éves legifjabb Gandhi-utód most veszi át dédapja örökségét. Egy éppen vesztésre álló pártot.

Bár India sosem volt a "Béketábor" tagja, és az ortodox kommunisták mindig is ellenzékben voltak, a függetlenség első néhány évtizedét sok minden köti a szovjet blokkhoz. Bár sosem gondoltak arra, hogy a riksásokat vagy az utcai szabókat államosítsák, az állami szektor erős túlsúlyban volt, a hazai piacot nagyon erős protekcionista intézkedések védték, és túltengett a bürokrácia. Voltak Ötéves Tervek - bár igazi tervgazdálkodás nem folyt - és Nehru, akárcsak a kor szocialista vezetői meg volt szédülve mindentől, ami a nehéziparhoz kapcsolódott. Üzemek, erőművek, épültek rogyásig. Visszafogottan bár, de barátkoztak is a szovjetekkel - legalább is közelebb érezték magukhoz őket, mint a Nyugatot. Ezért igazán még el sem lehet ítélni a korabeli frissen felszabadult népeket. A Nyugatban a volt gyarmatosítót látták, akikről elég rossz emlékeik voltak. (Csak mostanság szépíti meg ezeket az idő.) Jellemző módon, még Subhas Chandra Bose, Gandhi egykori harcostársa, aki pedig a németek és a japánok oldalán harcolta végig a világháborút, is a Szovjetunióba akart menekülni a háború végén, mondván ők majd segítik a harcát az angolok ellen - nem sikerült neki, út közben meghalt. 

___bopse_1.jpg
Bose Indische Legion-ja. Nekik kellett volna kiverni az angolokat Indiából. Csak addig valahogy el kellett volna jutni. 

A politikában pedig, bár elvben többpártrendszer volt, a gyakorlatban a Kongresszusnak nem akadt reális kihívója. A politikai spektrum bal oldala volt igazából csak jelen - számos kisebb nagyobb magát kommunistának, szocilistának, nevező párttal. Mindenki más az intézményes politikai téren kívül volt. Az első indiai parlamenteket kb. úgy képzelhetjük el, mint az NDK vagy Csehszlovákia törvényhozásait - volta az állampárt, és "társutas" pártok. Ennyi. Az első törés a hetvenes években jelent meg - de a nyomás nem kívülről jött. A Kongresszuson belüli harcok őrölték fel a monolit rendszert. Azt, hogy azért Indiában is működtek volna bizonyos hatalmi reflexek, jól mutatja az 1975-ben kihirdetett rendkívüli állapot. Indira Gandhi, mint miniszterelnök azért függesztette fel a demokratikus intézményrendszer működését, mert egy allahabadi bíróság rábizonyította, hogy nagyüzemben csalt a választásokon. Indiában azonban a britek által ott hagyott demokratikus intézményrendszer erősebbnek bizonyult a hatalmi akaratnál - 1977-ben bukott a Kongresszus.

 

Volt persze nő, aki még Indira Gandhinál is nagyobb hatást gyakorolt talán Indiára ebben a korszakban - Lata Mangeshkar egy betétdala a Dream girlből 1977-ből.

De gyorsan kiderült, hogy az ellenzéket csak annyi tartja össze, hogy nem szeretik a szükségállapotot. Valójában nagy részük a Kongresszus-közeli balololdalról jött. Két évig bírták. Aztán visszajött a Kongresszus. 1989-ig.

Az év, amikor Kelet-Európa is megbolydult, felborította az indiai politikát is. (Csak mi erre akkor nem figyeltünk oda, mert kisebb bajunk is nagyobb volt annál), és alapvetően átrendezte azt. Hogy érzékeltessük a párhuzamot, nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a második világháború vége óta folyamatosan uralkodó állampárti baloldal egyeduralma megtört, és egy színes koalíció alakított kormányt. A koalíció tényleg sokszínű volt - a nyolcvanas években ugyanis megerősödtek a regionális pártok. A kormány többségét - furcsa módon - kisebbségi (telugu, tamil, asszámi nacionalisták alkották. Őket kívülről támogatta a Kommunista párt, és a BJP. (Két év alatt ők is megbuktak - így igazán nem is meglepő.) Bár mi akkor le se szartuk Indiát, ők - legalább is a politikailag képzett elit - erős aggodalommal nézték, mi folyik nálunk. A helyi (tamil, szikh, asszámi stb.) nacionalizmusok megerősödését  figyelmeztető jelnek vették - és attól tartottak, hogy a hullám, ami szétverte az Indiával szövetséges soknemzetiségű országokat, a Szovjetuniót és Jugoszláviát, egyszer majd őket is eléri. Polgárháborút és sok tízmillió halottat vizionáltak - talán nem is alaptalanul -  és siettek visszatérni az össz-indiai egységet hirdető Kongresszushoz. 

A nyertes végül az a csoport lett, aki egyszerre tagadta a Kongresszus balos irányultságát, és a kisnemzeti nacionalizmust. Össz-indiai, de új párt.Felemelkedése pedig pont arra az időszakra tehető, amikor nálunk is első virágkorukat élték a rendszerváltás utáni jobbos alakulatok - hisz hasonló erők hozták létre, a nemzeti gondolat, és a korábbi struktúrák lebontásának vágya.  A BJP (Bharatya Janata Party - Indiai Néppárt) csak 1980-ban alakult, de elődei már 1951 óta - marginálisan - jelen voltak a politikában. Általában hindu nacionalistának mondjuk, de mit is jelent ez? Térjünk vissza a történetünk elejére. Indiában a nemzetfejlődés, ugyan az európai nacionalizmusok hatására indult meg, de nem feltétlenül azok mintájára. Az európai mintájú - nyelvi-kulturális alapú - nemzettudatok csak a szubkontinens peremvidékein erősödtek meg. A tamilok, bengáliak, asszámiak, teluguk kialakították a maguk nemzeti identitását. De mi történjen India lakóinak többségével? Az ő anyanyelvük a hindi (vagy valamely ahhoz nagyon közel álló nyelv). Olyannyira nincs európai mintára nyelvi alapú nemzettudatuk, hogy még megnevezni sem tudjuk őket. (Furcsa, ugye? Pedig hányszor halljuk, hogy: nyelvében él a nemzet. Hát, ott nem.) Számukra, ha van "nemzeti" gondolat, az, a hagyományokat alapul véve, a vallással kapcsolódik össze - hindu nemzet, mondják ők, hindiül hindurashtra. Ez a fajta gondolat, helyi nevén "kommunalizmus" - "felekezetiség" a Kongresszus uralmának első évtizedeiben kb. szitokszó volt. (Ugye, ez is ismerős valahonnan.) Ha valaki a hindu nemzetre utalt, a baloldalról azonnal emlékezettek arra, hogy a "kommunalizmus" borította vérbe az országot 1947-ben, és okozta Pakisztán elszakadását. És hogy ebben nem csak a muszlimok voltak a hibásak. Azzal riogattak (és riogatnak máig), hogy, ha a BJP hatalomra kerül, akkor polgárháború lesz, a hinduk és muszlimok közt. (És emlékeztetnek arra, hogy az 1992-es ayodhyai és 2002-es gudzsaráti zavargások (pogromok) mögött is a BJP ismert figurái álltak. )

A dologban valami igazság azért tényleg van. A kilencvenes évek elején megjelentek a BJP-nél is sokkal szélsőségesebben nacionalista erők, a Shiv Sena, Rashtriya Swayamsevak Sangh (ez utóbbit kb. úgy képzelhetjük el, mint egy több százezer tagú, hindu elveken alapuló Magyar Gárda) és a hozzájuk tartozó paramilitáris csoportok rendszeresen csapnak össze a muszlimokkal.

 

Egyet azért meg kell hagyni - zeneileg a RSS sokkal ütősebb, mint a gagyi "nemzeti rock".

Az indiai muszlim közösség folyamatosan panaszkodik arra, hogy azokban a szövetségi államokban, ahol BJP-s vezetés van, diszkriminációk érik, hogy a muszlimok kénytelenek hindunak kiadni magukat, ha állást akarnak kapni, sőt, hogy létezik egy - az állam által eltitkolt - "sáfrányszínű" terror is (utalva a hinduk szent színére). 

Az egyre erősödő jobboldal ugyanakkor elvilágiasodott, elnyugatosodott, gyökértelen csapatnak mutatta be a Kongresszust, akik Indiát képesek lennének (voltak) a külföld (Pakisztán) kezére játszani. (A jobbos ködevés  és irracionalizmus is ismert, a BJP-sek tök természetesen beszélnek tudományos tényként több tízezer éves tenger alá merült városokról,  és nem véletlen az sem, hogy a potencianövelő csodagyógyszereiről híres  Ramdev guru is velük haverkodott össze - csak valahogy egy indus szájából a szívcsakra kifejezés is olyan otthonosabban cseng, nem hallatszik akkora marhaságnak, mint a Pilisben.) 

___bebe_1.jpgBaba Ramdev, a fogyókúrás és potencianövelő guru - a BJP csodafegyvere

A komoly ideológiai ellentétek ellenére az elmúlt kis híján húsz évben a két nagy párt között kialakult a Nyugaton ismert váltógazdaság - és összeszokott a politikai elit. A BJP-nek is ugyanúgy megvoltak a korrupciós ügyei, mint a Kongresszusnak - bár kétségtelen, ők mélyebbre merültek a posványban. A 2009-es választások előtt ugyan sokat cikkeztek arról, hogy na most aztán jön a harmadik erő - de a Harmadik Erőnek elkeresztelt pártszövetséget nagyjából ugyanazok alkották, mint az addigi mindenkori ellenzéket: ortodox és kevésbé ortodox kommunisták, regionális pártok, és a dálitok (kasztonkívüliek) érdekképviseletét ellátó BSP. Nem tudták megmagyarázni, miért inkább rájuk szavazzanak, és miért ne a Kongresszusra - a Kongresszus biztosan győzött is.  (Ebben biztosan segített az is, hogy pl. az elméletileg a legszegényebbek képviseletére jelentkező BSP háza táján sem volt kevesebb korrupciós botrány, mint másutt:  elsikkasztották a Tadzs Mahal felújítására szánt pénzt, milliós  szülinapi bulikat tartottak közpénzen stb. ) 

_M_M_M.jpgMayawati, a dálitok pártjának vezére, az egykori tanítónő, aki politikai pályája alatt (hogy-hogy nem) dollármilliárdos lett. 

Mostanra azonban sok minden megváltozott, és akármilyen szomorú ezt bevallani - sokan Indiában nem is vallják be - ezt tulajdonképpen a Kongresszus 2004 óta tartó meglehetősen sikeres kormányzásának köszönhetik. A korábban pénzügyminiszterként a Strukturális Átalakítási Programot jegyző Manmohan Singh sokkal kevésbé volt balos, mint elődei. Pragmatikusan megnyitotta India piacát a külföldi tőke előtt - az IMF-et ugyanakkor kipaterolta - visszavágta az államot, és támogatta a modernizációt. India a világ leggyorsabban fejlődő gazdaságai közé került, és ez megérződött az ország politikai súlyán is. A középosztály izmosodik - ma már több, mint 50 millió ember él nyugat-európai vagy azt meghaladó életszínvonalon, és a számuk évente milliókkal nő. A szegénység, bár még mindig látható, és átütő, de rohamosan csökken. Százmilliók kezébe került mobiltelefon, számítógép, 2016-ra Indiában több Facebook-felhasználó lesz, mint az Egyesült Államokban. Ez pedig átalakította a választói magatartást is.

Az indiai választási rendszert a britektől örökölték. Kizárólag egyéni kerületek vannak - jelenleg 543. Mivel több, mint 740 millió választópolgár van (!!!), egy-egy kerületre átlagban is majd másfél millió ember jut - de vannak nagyvárosi kerületek, ahol ez a szám három millió felett van. Ezek a kerületek az utóbbi évtizedekben kis magánbirtokként működtek sok helyen, ahol a helyi nagyember bármit megtehetett, a földijei akkor is újraválasztották.

Úgy látszik, Indiának ebből kezd elege lenni. A korrupció léte persze eddig is nyilvánvaló volt, de az új középosztályt mintha sokkal jobban kezdené zavarni, mint a hagyományos választói rétegeket. Korábban nagyjából úgy álltak ehhez, hogy a korrupció olyan, mint a monszun, jön, megy, kellemetlen, de nincs mit tenni vele. A képviselők pedig - élve mentességükkel - a legpofátlanabb módon éltek vissza a hatalmukkal. Az 543 honatya közül 120-at (!) jogerősen el is ítéltek, csak éppen nem akaródzott nekik börtönbe vonulni. Ahhoz, hogy most közel legyünk a "második rendszerváltáshoz", három dolog kellett. Az első egy guru. Anna Hazare.

05thaan_anna_521799g.jpgGandhi és Anna Hazare - még hasonlítanak is, és valljuk meg, erre azért kicsit rá is lett játszva. 

Ő a mesebeli jó ember - ifjú kora óta India megreformálásáért küzd. Előbb kicsiben, saját falujában, majd Maharástra szövetségi államban. 1991 óta szervez korrupcióellenes mozgalmat, de 2011-ben robbant be igazán India, és a világ köztudatába, amikor éhségsztrájkot kezdett, egy korrupcióellenes törvény meghozatala érdekében. Manmohan Singh kormányfő nem igazán tudta kezelni a helyzetet. Gandhi politikai örökösei nem igazán tudtak mit kezdeni Gandhi szellemi örökösével. A törvény csak csúszott, vékonyodott, és lassan úgy tűnt, hogy a politikai elit - azon belül is elsősorban a kormányzó Kongresszus - egyáltalán nem akar tenni a korrupció ellen (2013  legvégén fogadták el végül, amikor már késő volt).

A következő lökést a rendszerváltás felé a 2012 decemberi delhi csoportos nemi erőszak adta meg. Az eset - egy 23 éves orvostanhallgató lányt fényes nappal a buszon többen megerőszakoltak, majd a barátjával együtt megverték, és kidobták a buszból, hogy végül nem sokkal később belehalt sérüléseibe - megrázta az országot. Nem mintha nem tudták volna addig is, hogy ilyenek történtek, de valahogy ez az ügy kicsit más volt. Nem vidéken történt, nem valami egyszerű leánnyal, hanem egy középosztálybeli, fővárosi rendezett életet élő fiatal nővel. Tüntetések, programok indultak - az erőszak kérdése hirtelen a sajtófigyelem középpontjába került. Napoknak kellett csak eltelni, hogy kiderüljön, az alsóházban ül hét honatya, akit jogerősen elítéltek nemi erőszakért. Akik persze nem mondtak le mentelmi jogukról, és nem vonultak önként börtönbe, hanem vidáman bent maradtak a parlamentben, maximum mismásoltak valamit a sajtónak.  A dolog annál is kínosabb, hogy közben a csoportos erőszakért felelős  négy férfit halálra ítélték, de szinte minden hétre jut egy hasonló eset, amit most már alaposan dokumentál a média. 

A harmadik a "takarmánycsalás" néven elhíresült ügy, és annak csúfos vége volt. Ez az ügy is régóta húzódott. Főszereplője - aki szorgos munkával kiérdemelte az India legkorruptabb politikusa címet, pedig azért a mezőny se gyenge - Lalu Prasad Yadav, Bihar állam egykori főminisztere.

7080_first.jpg

A cseppet sem szerény Lalu, miután kiengedték a böriből, a helyi rendőrfőnökkel mosatta meg a lábát és őriztette a papucsát - és mondjuk, ettől se lett szimpatikusabb. 

Az ő tudtával - minimum - hosszú éveken keresztül adtak jelentős állami támogatást - forintban mérve több száz milliárdot - olyan marhacsordákra, amelyek csak papíron léteztek. (Akkor még nem találták ki a Farrmville-t) Az ügy azért húzódott ilyen sokáig - csak 2013-ban hirdettek ítéletet -, mert a volt főminiszter mindenkit megpróbált elhallgattatni, aki kivizsgálta volna az ügyet. Végül jogerősen elítélték, de ugye ő sem vonult be a böribe, mert - a Kongresszus kormányában - holott nem is annak a pártnak a tagja -, éppen vasútügyi miniszter volt. Itt már összerúgta a port a Legfelsőbb Bíróság is a kormánnyal. Egy beadványra adott válaszával egyszerűen megvonta az elítélt honatyák mentelmi jogát, amit Manmohan Singh kormányfő megpróbált semmissé tenni. Itt szólt be életében először Rahul Gandhi a  kormányfőnek, hogy ez azért már olyan súlyosan kelti az összefonódás gyanúját, hogy nem kéne. (Az amúgy is szégyenletes ügyön csak tovább rontott, amikor Lalu óvadék ellenében két hónap után szabadult, és első megjegyzése az volt, hogy a korrupció nem is olyan nagy gond.) Az utóbbi fél év botrányai nagyjából azt a képet alakították ki az újságolvasó-tévénéző indusban, hogy a politikai elit, azon belül is a Kongresszus úgy, ahogy van, rohad. Sokatmondó, de számunkra nem ismeretlen vagy meglepő, hogy a "kiben bíznál meg" jellegű listák utolsó három helyét már vagy egy évtizede a politikusok, a közszolgák  és a rendőrök foglalják el. 

Az utóbbi években már oda jutott a politikai rothadás, hogy a politikára egyébként tökéletesen érzékelten bollywoodi szórakoztatóipart is megihlette - Raajneeti politikai thriller Ranbir Kapoorral és Katrina Kaiffal.

Elsőre úgy látszott, ez a folyamat nem más, mint az inga kilengése - és az idő a BJP-nek dolgozik. A 2013-as év a BJP, és azon belül is Narendra Modi éve volt. Az már látszott, hogy India központi területein, a hindi nyelvű törzsterületen, és annak környékén (Maharástra, Gudzsarát, Radzsasztán államokban) a BJP verhetetlen. A Kongresszus (és baloldali szövetségesei) viszont nagyjából bizton számíthattak a muszlimok és egyéb kisebbségiek szavazatára, és a peremvidékeken mindenkire, aki nem a helyi nacionalistákat támogatja - itt a BJP hindurástra koncepciója inkább taszító, mint vonzó.

Indian_states_by_bjp.png

Jól mutatja a BJP erejét  az állami törvényhozó gyűlésekben elfoglalt pozíciója. A narancssárgával jelölt államokban ők kormányoznak, a  barnában benn vannak a koalícióban, a sárgában pedig az ellenzéket erősítik. A kékkel jelölt államokban gyakorlatilag nincsenek jelen, vagy nagyon gyengék.

Modi - aki Gudzsarátban éppúgy a gazdaság élénkítésével emelkedett ki, mint Manmohan Singh országos szinten - bízhatott a győzelemben. Már csak azért is, mert ellentétben a Kongresszus miniszterelnökével, akinek még mobiltelefonja sincs (ezzel a Snowden-ügy kapcsán büszkélkedett el, mondván, őt ugyan senki le nem hallgathatta), és egész miniszterelnöksége alatt három önálló sajtótájékoztatót tartott, Modi - bár nem fiatal maga sem - 64 éves - igen dinamikus, kiváló szónok, igazi népvezér. A mindig visszafogott, igen művelt, tudományosan képzett miniszterelnökkel szemben harsány, mondhatni demagóg - egész életében, mióta otthagyta a helyi buszpályaudvaron a teaárusító standját, politikai propagandista volt. Ráadásul kiválóan használja a modern technikát - emlékezetesek voltak 3D holografikus beszédei, amikor az államában 26 helyen egyszerre jelent meg.

 

A szöveget ugyan nem fogjátok érteni, de képzeljük a helyébe bármely magyar politikust egyszerre 26 helyen!

Ebbe a lejátszottnak tűnő meccsbe rondított bele  Arvind Kejriwal. Indiai politikushoz mérten pofátlanul fiatal - 45 éves, és két éve még egyszerű háttérember volt Anna Hazare mellett. Ő azonban többre vágyott, mint a civil szféra. 2012 novemberében pártot alapított Aam Aadmi Party - Egyszerű Emberek Pártja néven. Emblémája a seprű, programja pedig első látásra elég egyszerű - ki akarja söpörni a korrupt politikai elitet az országból. Minden egyes botrány csak hízlalta a népszerűségét. 2013 második felében már látszott, hogy Kejriwalból lesz valami, ekkor  jelentette be, hogy pártja indul Delhiben a helyi törvényhozási választásokon.  

Ekkor azonban még csak a média  érdeklődött iránta. A BJP hivatalos álláspontja az volt - akárcsak a Kongresszusé -, hogy az AAP egy lufi, ami majdcsak kipukkad. Nem pukkadt ki. Először Delhiben mérette meg magát a törvényhozási választásokon. (Minden szövetségi államnak - most 29 van - van saját törvényhozó gyűlése, van olyan is, amelynek kétkamarás), és ezek a helyi parlamentek választják meg az állam főminiszterét.) A januári választáson a 70 tagú törvényhozásba ugyan a BJP küldte a legtöbb tagot (32), ám másodiknak az AAP futott be 28 honatyával. A Kongresszus (amelyik három cikluson keresztül kormányzott) összeomlott: alig 8 képviselője lett.  A BJP - taktikusan - nem vállalta a kisebbségi kormányzást, így a labda Kejriwalnál pattogott. Egy részről egy frissen a politikába bekerülő, ambíciózus ember előtt ennél nagyobb lehetőség nincs - pár hónappal az országos választások előtt megszerezni a fővárost, annak minden erőforrásával, és ismertségével. Másrészt ennek ára van - össze kell feküdni az ördöggel, vagyis a Kongresszussal. Azzal a rothadó establishment-párttal, aminek a tagadásából kinőtt a mozgalma - és aminek a szavazói pártoltak át hozzá. Az AAP vezetése sem értett egyet. Kejriwal pedig hamisítatlan 21. századi megoldást választott - SMS szavazáson a párt tagjai dönthették el, legyen-e koalíció a Kongresszussal, vagy sem. Lett.

_VBK-KEJRIWAL_1717308f.jpg

A kék Marutiban maga a főminiszter Arvind Kejriwal - ha éppen nem metrón jár, akkor a lehető legszerényebb kocsival közlekedik. 

Azóta az indiai sajtó mintha elfelejtette volna Modit (akit majd másfél évig sztároltak), és immár a napi Kejriwal sztorikon dolgoznak. Kejriwal pedig hozza, amit egy populista politikustól elvárnak: metróval ment a beiktatására, Marutival jár dolgozni, visszautasítja a neki felajánlott (nem túl szerény) állami villát. Közben gőzerővel nekilátott, hogy végrehajtsa a programját: elszámoltatást, és - felvéve a harcot a nagy közszolgáltatókkal (Indiában ezek a hazai nagytőkések kezén vannak) rezsicsökkentést ígért.  

Közben pedig az AAP vezetése bejelentette, nem állnak meg Delhiben - országos szinten kívánnak indulni a választásokon. Egy India-méretű országban persze, ahol még a két nagy pártnak sincs az egész országot lefedő hálózata, ez egy egy éve alakult politikai formáció részéről igen nagy falatnak tűnik. De tényleg más világot élünk már - az országos média valakit pár nap alatt országos sztárrá tud tenni. És Kejriwal, úgy látszik, helyesen alapoz a protest-szavazatokra, arra, hogy az embereknek konkrétan elegük van a politikából, a politikusokból, és a lopásból. (Igen, ez az új generációs pártalakulat is elég ismerős lehet a mi tájainkról - a rendszerváltások kifulladása Európa keleti felén is hasonló érzelmeket keltettek az emberekben.) A párt vezetői azt mondják, nem baj, ha ismeretleneket jelölnek - az  indusoknak éppen az a bajuk, hogy túl jól ismerik a politikusaikat. A vidéki toborzókörutakon állítólag ezrével csatlakoznak az emberek párthoz - még a  Modi által uralt Gudzsrátban, vagy Rahul Gandhi választókerületében, Amethiben is. A támogatottságuk pedig - úgy látszik - nem kötődik kaszthoz vagy valláshoz - még a kasztonkívüliek szavazataira is számíthatnak. Egy felmérés szerint az indusok 75%-a olyan főminisztert szeretne a saját államában is, mint Kejriwal. Az értelmiség, úgy látszik, tömegesen az AAP mögé áll - naponta jelennek meg hírek, hogy kiket igazolt le a párt. Vannak köztük volt bank- és vállaltvezetők (a legnagyobb indiai informatikai cég, az Infosys volt CEO-ja is), művészek és médiaszemélyiségek, sőt még a BJP és a Kongresszus egykori vezetői is - köztük Shastri egykori miniszterelnök unokájával. Az országon kvázi forradalmi hangulat lett úrrá - mindenki csodát vár az új párttól. 

kejriwal_janta_darbar_chaos_360x270_14.jpg

Eddigi legszerencsétlenebb - ám legpopulistább - ötlete a szombati lakossági fórum (janata darbar) volt  - annyian gyűltek össze, hogy elmondják a bajiakat, hogy végül Kejriwalt úgy kellett kimenekíteni. 

Ami még ennél is jobban mutatja, hogy mennyire átírta alig két hónap alatt az AAP India politikai térképét, hogy a nagy pártok kezdik átvenni azokat az ötleteket, amikkel Kejriwal Delhiben nyert. A Kongresszus Mumbaiban rezsicsökkentést követel, a BJP-s főminiszter asszony Radzsasztánban radikálisan visszafogta személyes kiadásait és lehetne folytatni. Ehhez képest persze a hivatalos álláspont az - most éppen -, hogy az AAP győzelme, az egy regionális jelenség, és a két nagy párt (ebben egyetértenek) efféle regionális apróságokkal nem foglalkozik. Bár a közvéleménykutatók egyelőre a BJP biztos győzelmét valószínűsítik - 294 képviselői helyet jósolnak nekik -, a választás, úgy látszik, egyre inkább Kejriwal és Modi csatájává válik. A Kongresszus, a régi rend, a partvonalra került. A fiatalítás sem valószínű, hogy segít rajtuk: Singh ugyan bejelentette, lemond a választások után, és átadja helyét Rahul Gandhinak, de a legifjabb Gandhi fiú nem olyan átütő személyiség, mint ősei voltak. Vagy az ország változott meg nagyon.

Az új törésvonal tehát a hagyományos jobboldal, és a protest-szavazókra bazírozó establishment ellenes populisták között húzódik. A cél pedig mindkét oldalon egyértelmű: az AAP-nek azt kell bebizonyítani, hogy a BJP legalább olyan korrupt, ugyanabba a brancsba tartozik, mint a Kongresszus. A BJP-nek pedig elég arra mutogatni, hogy "összenő, ami összetartozik" - az AAP valójában a Kongresszus 2.0-s változata. Sőt, ha lehet, még nemzetietlenebb. Ugye, senkit nem lep meg, hogy itt aztán előkerülnek a nemzetközi nagytőkések is, akik állítólag Kejriwal mögött állnak (honnan van pénze?), és akik a jóravaló indiai tőkések ellen hangolják őt. Arról már nem is szólva, hogy a pártja teli van muszlimmal, és egyik bizalmi embere azt pedzegette, hogy talán Kasmírral is érdemes lenne már valamit kezdeni. (Az állam muszlim többségű, és így Pakisztánhoz kellett  volna kerülnie 1947-ben, de hindu maharadzsája inkább Indiához állt - azóta öt háborút vívott érte a két ország, de béke igazán most sincs ott.) A hardcore BJP-sek (nem is szólva a náluk is keményebb nacionalisták) számára így az AAP egyenlő lett a pakisztáni titkosszolgálattal. A szélsőjobbosok már rendszeresen támadják meg az AAP szervezőit, az interneten pedig terjednek a kommentek, amelyben figyelmeztetik az embereket, hogy az AAP eladja az ő drága szavazatukat a Kongresszusnak, sőt a pakiknak. (Na, tényleg olyan messze van India?)

Itt tartunk most, január közepén. A választásokig még sok minden fog történni. Utána pedig kiderül, hogy mi történik Indiában? Lesz-e második rendszerváltás, kisöprik-e a régi kongresszusi elitet, és ha igen, ki ül a helyére - a hagyományos jobboldal, vagy az új seprű? Az AAP-nek meg csak azt tudjuk kívánni, hogy ne legyen olyan kiábrándító a sorsa, mint kelet-európai  sorstársaié. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://fotelkalandor.blog.hu/api/trackback/id/tr135754421

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.