Nem láttam a szakállas nő produkcióját, és nem rajongok érte. Személy szerint a kimondottan szakálltalan nőket szeretem. De Conchita Wurst, mint versenyző ideális választás volt, és egyáltalán nem meglepő, hogy jó eredményt ért el. Ez pedig - szerintem - nem a tolerancia diadala avagy a nyugati liberalizmus végvonaglása, egyszerűen természetes következménye az Eurovíziós Dalfesztivál eddigi történetének. 

Az egész 1956 májusában kezdődött. Míg nálunk minden szem a Petőfi körre szegeződött, ahol arról vitáztak, kell-e a tervutasítás avagy sem, ia DISZ pedig engedélyezte, hogy ilyen vitákat immár vidéken is rendezhessenek, Európa nyugati fele már jócskán az egyesülés felé haladt. Először persze a nem is olyan rég még háborúzó feleket kellett a csatamezőről más terepre irányítani, hogy egymás megismerve, egymás kultúráját megszeretve egy békés versengéssé szelídüljön az indulat. Az Euroviziós Dalverseny csodás ötletnek tűnt. Hét ország indult, és a hollandok nyertek. Mára azonban csak a francia versenydal maradt fenn. Íme okulásul:

 

Végighallgatták? No ugye. Van, ami nem sokat változik. Ez a stílus még ma is elő-előkerül a dalfesztiválokon, holott úgy amúgy a rádiók közül már nosztalgikusabbak is ennél általában két-három generációval modernebb dolgokat adnak. Persze nem volt ez mindig így. Az elején igazi nagy sztárok jelentek meg itt, és akár születtek is. Mi pedig csak távolról ácsingóztunk a csillogás után. 1970-ben még az isteni Julio Iglesias, a latin szerető archetipusa is megtisztelte a versenyt - igaz nem ő nyert, hanem egy relatíve ismeretlen ír hölgy, Dana. Viszont innen is vezetett út a hírnévhez - az Eurovízión tört be például az ABBA. (Ifjabbaknak íme a szám, amivel taroltak.) 

 

 

1974-et írtunk akkor.És ez a kedves dal is - mennyit hallottam én ezt ifjabb koromban a rádióban - a dalversenyre íródott 1976-bqn.

 

Ekkor kezdődött Európa utolsó olyan korszaka, amikor még a nem-angolszász zene is képes volt határokon átívelő hatást kelteni. Az eurodiszkót lehet szeretni meg nem szeretni (nekem a gyermekkorom jut róla eszembe, így akkor is szeretem, ha nem), de az tény, hogy olasz, francia, német előadók ekkor voltak utoljára igazán a nemzetközi porondon. Nem sírok Dieter Bohlen, Al Bano vagy Demis Roussos után, de utánuk már kevesen tudtak kitörni az országosan világhírű kategóriából és legalább európai szinten világhírűek lenni. Az utolsó igazi sztár, aki az Eurovízión kezdte jellemzően már nem európai, Céline Dion, aki ugan francia anyanyelvű kanadai, de akkor éppen svájci színekben indult. (Juszt se teszem ide.) 

A győzelmek meglehetősen  vegyesen jutottak ide is oda is -  jutott a franciáknak, olaszoknak, íreknek, sőt még Izraelnek is. (Bár ezt a jordán tévé nem mondta be, inkább megszakította az adást, és később elmondták, hogy a belgák nyertek...) 

 

a kilencvenes évek elejétől aztán elkezdett minden megváltozni. 

Egy részről megváltozott a zenei világ.  Nem vagyok egy könnyűzenei szakértő, de az egyértelműen látszik, hogy ebben Európa igencsak leértékelődött. Az igazi gigasztráok az angolszász világból jönnek, közéjük jó ha egy-egy latin-amerikai bekerül (Shakira pl). Ez alatt viszont kialakultak jól működő, és magukban is sok százmillió fős rajongótáborokat, no meg sok milliárd dollárokat mozgató regionális könnyűzenei piacok, ott ahol a kultúra ezt megengedte. Kelet-Ázsiában a Kpop és Jpop, Dél-Ázsiában a hindipop, ma már éppúgy a gigasztárokat megközelítő pénzt és ismertséget hoz a régióban a vezető hírességeknek, mint az arab vagy a latin világ a sajátjainak. A saját régiójukból persze nehezen tudnak kitörni, vagy éppen sehogy se - a legtöbb esélyük erre még a latinoknak van, bár az utóbbi időben a Kpop is kezd világjelenséggé válni. De europop nincs. A saját közvetlen nyelvi-kulturális közegét nemigen tudják átlépni még a legsztárabb sztár se. Az eurodiszkó - ok belátom megérdemelt - halála óta a kontinensen általában csak az angolszász és a hazai előadók jelennek meg. Ez alól azok a régiók jelentenek csak kivételt, ahol nagyobb a nyelvi-kulturális hasonlóság: Skandinávia, a Balkán, vagy a FÁK  országai. Bizonyos műfajokban persze van átjárás, a metálban még mindig a skandinávok a nyerők, az elektronikus zenében ott vannak a németek, világzenében meg gyakorlatilag, aki él és mozog. Az igazi vájtfülűek meg fel tudnak sorolni néhány baromi menő szlovén rockbandát, cseh soulzenészt vagy holland country-sztárt, de ez a nagyközönséget igazán nem mozgatja meg. Mondhatjuk, hogy a kultúrának ebben a szegmensében a nagy európai projekt, a közös határokon átívelő kultúra megteremtése, amire végül is a dalversenyt is létrehozták csúfosan megbukott. Talán azért, mert - ellentétben mondjuk a filmiparral - itt nincs sok milliárd eurós közösségi beavatkozás a szabad piacba. A piac pedig, amit egyébként elvben az eurokraták nagyon szeretnek, az igazából nem akarja a nagy európai projektet úgy kulturálisan. Na ez Európa csődje, nem a szakállas nő. A szakállas nő csak következmény. 

Az eredeti funkcióját megvalósítani képtelen dalfesztivál ugyanis pontosan tükrözi ezt a feloldhatatlan helyzetet. A legjobb európai dalt nem lehet kiválasztani, mert nincsenek európai dalok. Viszont a sajátos szavazási mechanizmus és a Szovjetunió meg Jugoszlávia felbomlása és látszólagos integrációja Európába (legalább is a dalverseny szintjén) azt eredményezte, hogy bekerültek olyan országcsoportok, ahol - a nagy Európával ellentétben - van regionális könnyűzenei kultúra, regionális könnyűzenei piac. Gyima Bilanról ugyan itthon a kutya nem halott, de nem csak Moszkvában menő, hanem Chisinauban vagy Rigában is, míg Wolf Kati már Pozsonyban se. Ebben a helyzetben az izolált nem-angolszász kultúrájú országok még akkor is igen nehéz helyzetben vannak a versenyben, ha amúgy saját piacuk nagy, és az jól letartja a saját sztárjaikat. Nem véletlen, hogy az olaszok évekig nem is indultak.  Az sem, hogy a nagy nyugati országokban egyre erősebb ellenszenv övezi a versenyt - hiszen egy francia vagy spanyol indulónak kb annyi esélye van a nyerésre, mint egy magyarnak (statisztikai). Mi hozzá vagyunk ehhez szokva, örülünk egy ötödik-tizedik helynek is, de nekik ez egy arculcsapás. 

Mit lehet ilyenkor csinálni, ha valahol mégiscsak éledezik a versenyszellem, 

1. A lehető legangolszászabbnak lenni, hogy közelítsünk a nemzetközi normákhoz, angol anyanyelvű amerikában tanult stb embert küldeni, hátha.  (Lásd Kállay-Saunders - vagyes eredményeket hoz általában. Első helyre maximum az íreknek elég. ) 

2. Pont az ellenkezője: valami nagyon helyi, nagyon egzotikus dologgal előállni. Hátha az egzotikum hatása majd az egekbe repíti a dalt. (Nem szokott bejönni, a NOX-nak tökéletes bukás volt, bár a Buranovó nagyik sikerében  benne lehetett.) 

3. Olyan versenyzőt indítani, amelyik egyszerre több szavazói tömböt is képes megmozgatni. Ilyen szempontból ütős volt (és nyert) a belorusz-norvég induló, meg a svéd-marokkói. A skandinávokon kívül ugye a FÁK-ból illetve a mindenütt nyugaton jelen levő bevándorló közösségekből gyűjthettek szavazatokat. 

4. Csalni - elég egyszerű. Mozgatni kell pár ezer embert, akik a megfelelő pillanatban a megfelelő számot hívják. Állítólag így született 2011-ben az azeri győzelem. 

5. Valami egészen meghökkentőt adni, amire emlékezni fognak a szavazáskor, amikor a tizenkét tökegyforma jellegtelen, idejétmúlt dalból kell kiválasztani egyet. No erre volt tökéletes választás Conchita Wurst. A dal jó, de nem átütő. Az osztrák versenyző normál esetben a futottak még kategóriában van. Viszont egy szakállas nőre mindenki emlékszik. És ahhoz meg épp elég jó volt, hogy rá is szavazzanak, ha már emlékeznek rá. (Te b*meg, amit az a szakállas nő énekelt az nem is volt rossz...) A lengyelek kb ugyanezt próbálták meg a szoftpornóval, amit a köpülős kislányok a csecseikkel mutattak be. Csak az kevésbé volt ütős. 

Hát ennyi. Nem a tolerancia diadala, nem is a rothadó európai kultúra végvonaglása. Racionális esélylatolgatás. És miért pont szakállas nő? A színpadi(as) hatáskeltésnek a nemi szerepek átlépése, keverése nem éppen friss eszköze. (Már a régi görögök is...)  Nem kellett ahhoz hiperliberális világlátás, hogy ezt feltalálják. A színpadon bárminek lehet öltözni. Csak éppen, ha kalóznak, vagy Mikulásnak öltözik az sokkal kevésbé vési magát a néző emlékezetébe, mint a szakállas nő. 

Transzvesztita produkciókkal a dalversenyen sem először találkozhatunk. Dana International már nyert is izraeli színekben - igaz ő transzexuális, tehát valóban nő lett belőle, és esze ágában sincs szakállat növeszteni. A polgári életben viszont fiúk (és vállaltan melegek) a szlovén Sestre tagjai. Ők 2002-ben indultak, de nem nyertek. 

 

2011-ben egy dán versenyző adta elő szintén nőiben DQ Dream című dalát. A legnagyobb sikert azonban 2007-ben érte el egy transzvesztita előadóművész. Andrij Mihailovics Danyilko - művésznevén Verka Szergyucska - második lett. 

 

 

Ő egyébként heteró férfi, és Verka csak egy szerep számára - kb, mintha Ihos József Kató nénviel futott volna be. Elég meghökkentő, és elég profi volt viszont ahhoz, hogy sokan megjegyezzék, és a régión kívülről is sokan szeressék. Némi vita persze ebből is volt Ukrajnán belül, mondván Verka "túl groteszk és vulgáris", de a siker mindenkit meggyőzött. 

Conchita Wurst is alapvetően egy színpadi jelenség. Thomas Neuwirth néven él, nem kíván nemet váltani. (Ez nagyjából már a szakállból is egyértelmű, a transzexuálisok kimondottan kerülik, hogy férfias nemi jellegeik legyenek, nem kitűnni akarnak általában, hanem átlagos nővé válni.) A szakáll nyilvánvalóan a feltűnés, megkülönböztetés, figyelemfelhívás érdekében van. Ez sem ismeretlen a művészvilágban. Az extrém külső - ezzel a folyamatos jelenlét a bulvármédiában - elég biztos út az ismertséghez. Ha ehhez minimális tehetség is társul, akkor akár sikerre is vezethet. Ezt nyilván érezték a nézők is. Inkább érezték viccnek a dolgot. (Bár igen, a szakállas nő önmagában monstrum, ami rémülettel vegyes érzéseket kelt a legtöbbeknek. )

 

   Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://fotelkalandor.blog.hu/api/trackback/id/tr146156412

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

cochabamba83 2014.06.16. 01:10:53

a cikk nem rossz de nem teljesen fedi le a valóságot... sztem nem az a kulcsa a dolognak teljesen hogy az európai popipar ne lenne elég jó, egyszerűen csak nincs rá igény... mármint persze van, leül sok ember a tv elé és végignéz egy-egy ilyen szórakoztató műsort mint az eurovizios dalfesztivál, vagy mindenféle tehetségkutatók, de igazából a győztes zenéje a műsor végével teljesen érdektelenné válik.. hogy ez mennyire így van, azt nagyon szépen mutatja hogy az egyik csajszi eki kiesett az egyik iylen műsorból magyarországon, most végigkoncertezi a magashegyi undergroundal a fesztiválokat, a győztesek pedig falusi hakniknál tovább nem jutnak.. aktuális és komoly előadók se szerepelni, se zsűrinek nem mennek ilyen műsorokba... ez a fajta zene egyszerűen gagyinak számít manapság...
az európai ízlés erősen elkülönült atól ami az usaban van, hangszeres zenékben sokkal nagyobb teret nyertek az alternatívabb előadók, magyarországon is már olyan emberek számítanak a legmeghatározóbb figuráknak akik azért nem a hagyományos vonalon mozognak (gondolok itt Lovasi Andrásra, Kiss Tibire, Téterfy Borira vagy akár Ákosra is)..
És ami nagyon nagy változás, az az elektronikus zene betörése.. amíg az usa zenéje alapvetően a rap-soul, vagy hasonló zenék vonala, addig európában az elektronikus zene mozgat meg hatalmas tömegeket... még magyarországon is vannak olyan koncertek, fesztiválok, ahol minimum ugyan annyi ember hallgatja meg egy-egy formáció zenei előadását mint ahány ember elmegy egy-egy nagyobb amerikai előadó koncertjére...
szóval az ízlés megváltozott, ezeknek a tv-s műsoroknak pedig már rég nem az a célja hogy a legjobbakat megtalálják, hanem hogy a nézőket szórakoztassa, megbotránkoztassa... ez egy show, a zene abszolút másodlagos...

cochabamba83 2014.06.16. 01:34:52

még egy érdekes adat hogy mennyire más az igény európában, a világ jelenlegi talán legnagyobb sztárjának számító Lady Gaga 66millió likeal büszkélkedhet facebookon, az egyik leghíresebb európai elektronikus zenei előadónak, David Guettának simán van 53millió likeja ami ha kevesebb is azért elég szép szám (pedig szerintem rendkívül ócska zenét játszik)...

Baloldali érték 2014.07.15. 12:01:32

"Hát ennyi. Nem a tolerancia diadala, nem is a rothadó európai kultúra végvonaglása. Racionális esélylatolgatás."

Jó. Akkor az osztrákok indíthatnak egy Hitler-hasonmást is, azt is ugyanilyen gyermeteg tapsikolással ünnepelné a média? Egy frászt. Lehet érvelni amellett hogy C.W. volt a legnagyobb bohóc a bohócviadalon - tényleg - de csak azért, mert olyan "értékrendet" propagált amit a tolerancia diktatúra éppen elfogad.

Szakállas nőként rohangálni a színpadon már nem polgárpukkasztás, tessék felvenni az SS-egyenruhát, lesz hű meg ha, és hosszas elemzés arról hogy az eurovízió vérkomolyan vehető fesztivál ahol pontosan lemérhető európa fasizálódása, és akkora holokauszt lesz a vége, hogy csak na. De egy biztos, nem azzal nyitnának a lapok, hogy a produkció csak racionális esélylatolgatás hanem náci erődemonstráció.