Gyerekekkel utazni alapvetően vicces dolog. Különösen, hogy a mi gyermekeink a nyaralás alatt általában sokkal kezelhetőbbek is, mint otthon. Nem válogatnak a kajában, felkelnek időben, rendesen elalszanak (mert fáradtak), nem unatkoznak látványosan, és nem hisztiznek. Igaz, véresen komoly dolgokról sem kell velük beszélni - az iskolai problémák is otthon maradnak. Azért mindenre készüljünk fel - egy szimpla régészeti múzeum is előhozhatja az élet nagy kérdéseit: élet, halál, esélyegyenlőség, családi összetartás, szeretet stb. 

 Addig azonban, hogy eljussunk az élet és halál kérdéséig még utazni kell kicsit térben és időben. A szárdokat a Kr. e. első évezred végén hagytuk ott. Eddigre a nuraghék népe valahogy elvesztette korábbi dinamizmusát. Hogy belső viszályok dúlták-e a szigetet, vagy néhány év rossz aratása tett be nekik, azt igazából már sosem fogjuk megtudni. Annyi bizonyos azonban, hogy idegen hódítók jelentek meg Szardínia partjainál. (Nem utoljára a történelemben.) Ugyanaz kellett nekik, ami aztán Augustustól Mussoliniig mindenkinek - a föld mélyének kincsei. Az etruszkok kulturális (és valószínűleg politikai) befolyását csak a régészeti emlékekből sejtjük. A karthágóiak gyarmatosításnak azonban már írott emlékei is vannak. Hannibál népét így utólag  hajlamosak vagyunk valamiféle par excellence lúzerként kezelni. Mi, ugye, már tudjuk, hogy hülyék voltak, nem kellett volna zsoldoshadsereget tartani, meg az elefántos trükk se jött be. De lássuk be, valójában többször is volt olyan helyzet a történelemben, amikor egy hajszál választotta el attól a világot, hogy minden máshogy alakuljon. És akkor most ezt a posztot nem  augusztus, hanem Elul hó 16-án kezdtem volna írni, a billentyűzeten pedig aleffel kezdődnének a betűk (de nem feltétlenül lenne köztük magánhangzó), és a szomszéd szobában Kornélia és Cecília nevű gyermekem  helyett a kis Anat és Astarot játszana lelkesen. 

carthage-map.gif

A karthágói birodalom csúcspontján - elég impozáns. 

A görög források szerint a karthágóiak már jó régen szemet vetettek a szigetre. Előbb egy Malco nevű hadvezér indított támadást az őslakók ellen, majd Mago fejezte be a partvidék meghódítását nagyjából akkor, amikor Rómában megbukott a királyság. A latinok ekkor még maximum kiváló bab- és káposztatermesztésükről voltak ismertek, így a punok az etruszk városok szövetségével (egy bizonyos Tefarie Velianas királlyal) üzleteltek.  Erre egy etruszk-pun kétnyelvű feliratos emlék utal.

Pyrgi_Lamellae.jpg

A Pyrgi lamella - jobb oldalt a pun szöveg. 

Az elkövetkező kétszázötven évben - amíg Szardínia római provincia nem lett - a szigetet Afrikából irányították. (Az őslakók meg elvonultak a hegyekbe.)  Bár történelmi mértékkel nem valami hosszú időszakról beszélünk, mély nyomot hagytak a szigeten, és van is elég látnivaló, ami hozzájuk (is) kötődik. Érdemes egy napot a punokra is szánni. Kezdhetjük utunkat Oristano mellett - ha már végeztünk a helybéli flamingókkal a Stagno di Cabrasnál - Tharrosban.  Szardínia egyik leglátványosabb romvárosa azért jól mutatja, hogy a sziget a római időkben nem volt egy akkora buliközpont, mint, mondjuk, Pompeii. Azt viszont meg kell adni, elképesztően szép természeti környezetbe sikerült beletalálni Tharros építőinek. 

 _01.jpg

Ha sikerül eljutni a romvárosig - nem egyszerű a történet, a fizetős parkoló után még van nem fizetős parkoló, meg egy behajtani tilos tábla, de a kocsik általában ez után parkolnak valahol, ahol egyébként van még egy fizetős parkoló, mert a tiltó tábla még marha messze van a rommező bejáratától - valóban csinos látvány tárul elénk. Ahogy ez már a világnak ezen a vidékén lenni  szokott, a pun, a római és a középkori romok  egymás mellett, meglehetős békében mutatkoznak. A tofet mellett - na, hogy az micsoda, arról még lesz szó - láthatóak a római kori település utcái, néhány oszlopos épület maradványai. 

 _02.jpg

 _03.jpg

A városon kívül egy koraközépkori templom. 

 _04.jpg

A hegy tetején pedig egy spanyol őrtorony is van. 

 _05.jpg

Egy órás sétát bőven megér. Különösen, hogy a kiszögellés tövében, amin a város épült, vannak a környék legjobb, homokos strandjai, így a fárasztó rommászást egy fagyival és némi tengerezéssel lehet enyhíteni.  (Motiválóul pedig már be lehet mutatni a strandot a város legmagasabb pontjáról - az ott, ahol a távolban a kocsik állnak) 

 _06.jpg

Annak, aki azonban teljes élményre vágyik a szardíniai punok tekintetében, nem szabad kihagynia Sant' Antioco városát. A város egy hasonnevű kis szigeten fekszik a  fősziget partjaitól nem messze. Sőt annyira közel, hogy hídon át is lehet menni. (Híd egyébként a pun idők óta áll folyamatosan ehelyütt.) Sant' Antioco egyébként is látogatásra érdemes hely, Szardínia egyik legkellemesebb kis városa. 

 _07.jpg

És persze kiváló strandok is vannak a környékén. 

 _08.jpg

A látogatást itt érdemes a városi régészeti múzeumban kezdeni. A punokról ugyanis itt tudhatunk meg igazán sokat - és a leglátványosabb helyre, a tofethez is ezen keresztül jutunk ki. Azért itt van a szardíniai pun múzeum, mert azokban az időkben itt volt a sziget fővárosa. Neve Szulki, ezt vették át később a rómaiak Sulcis formában. Igazi keleties kisváros volt. Kapujában - ahogy ez Keleten illett - oroszlánok álltak. 

 _09.jpg

 És a Kelet minden eleganciáját, városias kultúráját elhozták ide - erről árulkodnak az itt talált leletek. 

 _10.jpg

_11.jpg

Kikötőjéből pedig rendszeresen futottak ki az érccel megrakott hajók, hogy gazdagítsák a város és a környező hegyek népét. Sőt, elhozták a szigetre az írás művészetét is. 

_13.jpg

Egy rekonstrukció szerint kb. így nézhetett ki - jól látszik a tengerparti pun város fölött, a hegytetőn az őslakók települése egy kis toronnyal a közepén. A középkorban aztán oda épült a fellegvár. 

 _12.jpg

Eddig még minden rendben is lenne. A jól installált múzeum a gyermekek számára is érdekes, látványos. Hanem aztán a legutolsó teremben jönnek a legérdekesebb darabok. Íme, a rekonstruált tofet. 

_15.jpg

 _14.jpg

 A faragott kövek és a gyermekek maradványait rejtő cserépedények eredetiek. Az oltár időbeli használatának rétegzettségét próbálja bemutatni az ásatási szelvény és a tárgyak "in situ" imitálásával. 

Elüthetnénk persze a kérdést, hogy mit is keres a baba a kövön, azzal, hogy ez valójában csak valami istenábrázolás, vagy egyéb, de nem tesszük. Mert mégiscsak el kell mondani, hogy hol járunk. Igen, a gyerekek sírköveiről van szó, akiket a szüleik feláldoztak az isteneknek. A hatás egészen frenetikus. A gyerekek - mármint a mieink  nagyja - teljesen lefagynak. Mert ugye eddig arról nem volt szó, hogy gyerekek is meg tudnak halni. Az meg, hogy egyenesen megölik őket a saját szüleik... 

Kétségtelenül nem a mi gyerekeink voltak az elsők, akik ezen a szokáson megütköztek. A gyermekáldozat szokását a föníciaiaknál az Ószövetség is említi, a punoknál (akik ugye Föníciából vándoroltak el) az ókor történetírói Plutarkhosztól Liviusig sokan. Az Ószövetségben kerül elő először a tofet szó s, mint megnevezés arra a helyre, oltárra, ahol a gyermekáldozatokat bemutatták. (Bár a Biblia idegen, pogány szokásnak tartja, Ábrahám története mutatja, hogy a gyermekáldozat alapvetően nem volt idegen a sémi népektől.) A sémi szó eredete vitatott, de valószínűleg az égésre utal. Ezt veszik át a görög szerzők is topheth/tophet formában.  Ezek az antik szerzők persze mindenféle borzongató részletet  toldanak hozzá a gyermekek feláldozásáról szóló - amúgy is eléggé elrettentő - sztorihoz a felizzított bronz bálványtól, amibe élve dobálták a csecsemőket, egészen addig, hogy csakis legszeretettebb gyermeküket áldozták fel.

tumblr_mkpj4hLhIB1rzz2xxo1_r1_500.jpg

A gonosz bálvány, amint elfogadja a neki felajánlott áldozatot egy metszeten. A keresztény szerzők csak ráerősítettek a római hagyományra, hogy bemutassák a pogányok barbárságát. 

Ha csak az antik szövegeket olvasnánk, és értelmeznénk  erős szövegkritikával, a dolog egyértelműen rosszindulatú háborús propagandának, az ellenség dehonesztálásának, a győztes önigazolásának, vagy afféle (az antkvitásra egyébként jellemző) bulvártörténetírásnak tűnne. (Ahogy korábban is írtuk, a történelmet a győztesek írják, ha Hannibál győz, ma a barbár római szokásokról olvasnánk, ugye. Azt pedig, hogy ez a háborúkban szokás, mi is tudhatjuk, elég, ha a kurrens ukrajnai fejlemények különböző vadabbnál-vadabb interpretációra gondolunk, ahol semmi más nem vezeti a harcoló feleket, mint, hogy a másikról minél több rosszat mondjanak el.) Sajna azonban ennél többről van szó - ezt bizonyítják, a fent látható kis sírkövek is. Magában Karthágóban - és a fontosabb gyarmatvárosokban is - több száz kis urnát, sírkövet találtak, külön temetőkben. Tofet, lett légyen ez pusztán egy temető vagy áldozati hely, minden pun városban volt.  Az urnákban az újszülöttektől - illetve láthatóan koraszülött gyermekektől  - kb. négy éves korig vannak gyermekek maradványai. Karthágóban magában találtak olyan ábrázolást is, amely - akár így is értelmezhető - a gyermekáldozatot bemutató papot mutatja meg. A tudományos közvélemény pedig - tekintve, hogy karthágói forrásunk egyáltalán nem maradt fenn - lásd mint fent, kik is írják a történelmet - meglehetősen megosztott. Vannak, akik szerint a gyermekek természetes úton haláloztak el, csak külön temették el őket. Ezt erősítené egy kutatás, ami nemrég jelent meg a PLOS one-ban, és több, mint 500 csontmaradvány elemzésén alapul. A kutatók szerint a temetőkben fellelt csontok korösszetétele teljes mértékben megfelel a modern feljegyzésekben adatolt perinatális (születés előtti, és közvetlen utáni) halálozásnak, ami egyértelműen bizonyítja - szerintük -, hogy természetes halált haltak a gyermekek, és csak haláluk után égették el őket.  Azt pedig, hogy a gyermekeket külön temették olyan, a sémi népeknél egyébként ismert szokások indokolhatták, amelyek szerint egy bizonyos kor alatt a gyermeket nem tekintik a társadalom egyenjogú tagjának. (Lásd a körülmetélést, amely a zsidóknál a nyolcadik napon, a muszlimoknál a tizenharmadik évben történik.) 

Mások szerint feláldozták azokat, akiket a kor körülményei közt nem tartottak életképesnek - hogy így adjanak a lelküknek egy újabb esélyt.  (Koraszülöttek,  fogyatékosok, betegek kerülhettek így Baal Hammon oltárára. Ez, bár most nem tűnik éppen szimpatikusnak, a korban általános szokás volt (ld. Taigetosz), és a kor népesedési viszonyaival - magas gyermekszám - és az orvostudomány fejletlenségével okolható.)

Vannak viszont, akik tartják magukat ahhoz az elképzeléshez, hogy itt valóban áldozatról volt szó - a család éppen hogy legféltettebb kincsét ajánlotta fel engesztelésül az isteneknek. A kérdést tovább árnyalja/bonyolítja, hogy a gyermekek mellett kisebb állatok sírkövei is megjelennek, és állatcsontokra is akadtak. 

_16.jpg

Mik voltak ők? Házi kedvencek, akiket úgy szerettek, mintha saját gyermekeik lettek volna? Vagy éppen a gyermekek helyett felajánlott helyettesítők? Vagy egyszerűen áldozati állatok? Ez utóbbi azt az értelmezést erősítené, hogy bizony itt nem csak természetes halált halt gyermekek vannak. Ezt erősíti egy másik, szintén friss kutatási eredmény, a Journal of Antiquity-ből. (Kivonat itt.) Szerzői vitatkoznak a fent említett kutatás eredményeivel, és állítják az isteneknek egy amúgy is halott gyermek nem jelentett volna különösebben kedves áldozatot, ráadásul az égetés drága volt, viszont a korabeli  gyermekhalálozási rátákhoz képest igen kicsik a temetők, így valószínűsíthető, hogy csak egyes gazdag családok fontos ügyekben meghozott áldozatáról volt szó. 

 Míg a tudományt efféle meglehetősen elméleti kérdések foglalkoztatják, mi azzal a - meglehetősen gyakorlati - problémával szembesültünk, hogy mindezt hogyan interpretáljuk két hétévesnek. Lehetett volna vulgárpedagógiai attitűddel rémisztgetni őket: Látod, édes fiam, akkor még így végezte minden gyerek, aki nem ette meg rendesen az ebédjét! - És nem is tűnik olyan rossz öltetnek! - Ezt azért gyorsan elvetettük. Ennyire szemetek nem akartunk lenni. Aztán felmerült a neoliberó-emberjogi megoldás: Látod, az ókorban milyen ronda barbár népek éltek, de most már, hogy vannak gyermeki jogok, meg ombudsman, inkább majd ti küldhettek minket máglyára, ha úgy tetszik. Ugyanezt a vonalat (akkor bezzeg, de most már)  vulgárkeresztény felhangban is előadhattuk volna, felhívva a figyelmet a bálványimádás utálatosságára, és arra, hogy ezzel szemben  ma már a szeretet a vallás lényege. Ezt is gyorsan ejtettük, ha már egyszer latin szakot végeztünk, nem lehet célunk, hogy az ókort úgy ahogy van, megutáltassuk a gyerekkel. Így kénytelenek voltunk a legnehezebb utat választani. Valahogy elmagyarázni a gyermekeknek a fenti tudományos vitát. Elmagyarázva, hogy akkor azért nagyon más volt az élet, nem voltak gyógyszerek, meg segédeszközök, és akik akkor menthetetlenek voltak, azok ma már teljes életet élhetnek. És hogy ma már nem félünk annyira az istenek haragjától sem, mert tudjuk, hogy  ha nem esik sokáig az eső, bármit áldozunk fel, akkor se fog jobban esni. A mai papok pedig már nem is kérnek ilyet az emberektől. (Gyermekbaráti okokból hallgattunk al-Bagdadi önjelölt kalifáról, aki azért még ilyenebbeket is kér...)  Végighallgatták, aztán kérdeztek:

- És ti minket feláldoztatok volna?

- Ááá, ti már túl nagyok vagytok.

- Na jó, de amikor még kicsik voltunk?

- Dehát nektek nincs semmi bajotok.

És így tovább hosszan, a papokról, a koraszülöttekről, és arról, hogy mi ott és akkor mit tettünk volna. A beszélgetés aztán alapvetően megnyugtatta őket. Vissza-visszatértünk a modern orvostudomány vívmányaira, hogy a hasmenés és a középfülgyulladás is könnyen gyógyítható... Közben lassan a múzeum után kikerülünk a romterületre. Ott pedig megláttuk, hogy hol is volt eredetileg az oltár. A terület váratlanul nagy, és igazán lenyűgöző. A gyerekek pedig elfeledték az egészet, mert lekötötte őket a felfedezés izgalma - ami erősebb volt, mint bármiféle aggodalom. 

_18.jpg

_17.jpg

Mindenképpen érdemes kimenni, hiszen az itáliai pun világ legnagyobb hasonló szent helyét láthatjuk. (Szicíliában és Szardínia más pun településein is van tofet, se sokkal kevésbé látványos.) Az élményt pedig az is emeli, hogy míg az eredeti sírköveket, egyéb leleteket bevitték a múzeumba, itt másolatokat helyzetek el, hogy el tudjuk képzelni, hogyan is festett a kisgyermekek temetője egykor. Ha nem gondolunk bele a háttértörténetbe, nem látjuk magunk előtt az égő csecsemőket, az mondhatjuk inkább szép, mint félelmetes a hely. 

A gyerekeknek is tetszett. Utána pedig strand, és halvacsora. A tofetről szó sem esik. 

_19.jpg

Következő posztunkban pedig úgyis fejest ugrunk a semmibe. 

 Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://fotelkalandor.blog.hu/api/trackback/id/tr36609509

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.