Törökország története elképesztő fordulatokat vett az elmúlt kétszáz évben. A mesés Keletből alig pár évtized alatt lett "Európa beteg embere", majd a Nyugat - meglehetősen lerongyolódott - védőbástyája, hogy végül elérjük a ma, oszmán nosztalgiákat ápoló, sikerországát. Törökországi utunk első állomásán egy olyan helyen jártunk, amelyik magában hordozza ennek a sok fordulatnak az emlékét. És szép. 

 

Ahogy elhagytuk Isztambul - Törökország első női vadászpilótájáról, Atatürk odaadó hívéről, az amúgy kurd származású - Sabiha Gökcenről elnevezett repterét, és sok tucat kilométeren át mentünk az előző részben már megénekelt, kétszer háromsávos autópályán, végig plázák, ipari parkok, és frissen felhúzott   elegáns lakóparkok között haladva - folytonosan Orhan Pamuk Isztambulja járt az eszemben. Az önéletrajzi könyv első fejezeteiben szinte végig az elmúlás, a szomorúság, a búbánat a legfőbb hívószó, ahogy egy egykori nagy birodalom foszló díszletei közt éli a város szürke, szegényes életét. Hogy - legalább is a látszat szerint, és legalább is itt, az ország gazdagabb, fejlettebb nyugati felén - mekkorát fordult a világ az elmúlt évtizedekben. Más részről meg hol van már az a dacos, a franciánál is franciábbnak mutatkozó nyugatosság, ami ezeknek a fejezeteknek a másik vezérfonala. 

 001.jpg

A félhold nyomában - Izmit

Célunk - ahová jó négy óra autózás után érkeztünk csak meg - egy olyan hely, ahol a fel nem tett kérdésekre is megkaptuk a válaszokat: Safranbolu. 

 002.jpg

Az első nappali élmény - kilátás a szobánk ablakából

Safranboluról persze olvastunk előtte is - hiszen nem véletlenül választottuk ki utunk első állomásának. Amit az internet is elmond: oszmán-kori kisváros, amely intaktan vészelte át az elmúlt évszázadot, Anatólia északi részének hegyei közt. Az ember, aki már járt számos hasonló világörökségi helyszínen (naná, hogy ez is az), rendelkezik bizonyos prekoncepciókkal. Afféle török Hollókőnek tűnt a leírás alapján - eldugott hely, amit úgy hagytak, mert messze volt mindentől. Ennek megfelelően voltak kételyeink azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz az odavezető út - miután elhagytuk az autópályát. (Különösen az utolsó "hegyi szakasz" aggasztott.)  Azt persze tudtuk, hogy Karabük közel van, na de ki hallott már Karabükről?  Ehhez képest a hegyeken kiváló minőségű kétszer két sávos út vezet át, egyenesen Karabük központjáig - amiről kiderül, hogy a vártnál sokkal nagyobb és sokkal fejlettebb hely. És végig a modern város útjain haladunk, amikor egyszer csak feltűnik a barna tábla "Safranbolu Tarih Merkezi", majd két kanyar után már ott vagyunk az élő 19. században. 

 003.jpg

Látkép

Sikátorok, jellegzetes, kő alapra épült, fa felépítményes házak között kanyarogva találjuk meg a szállásunkat. (A hozzá tartozó parkoló pedig, mint megtudjuk, maga a sikátor, ha vendég van a szálláson, menjen másutt a forgalom.) 

 004.jpg

"Privát pakoló"

Reggelre aztán kiderül, a körülöttünk levő hasonló házak többsége is szálloda, vagy éppen étterem, kávézó. 

 005.jpg

Teázó a főutcán - nyáron a lugas még hangulatosabb, de így is autentikus

A belváros emblematikus építményei a még a 17. századból származnak, amikor is a város (első) virágkorát élte. Nevének első fele nem véletlenül emlékeztet a "sáfrány" szóra. A város gazdagságát a környéken termő különösen jó minőségű és bőséges termést adó sáfránynak köszönhette. A fűszernövény ára magasabb volt, mint az azonos súlyú aranyé. A várost így rendszeresen látogatták kereskedők - akik a korban fényűzőnek számító karavánszerájokban laktak. 

 006.jpg

Ki is van rá írva ...

A három megmaradt egyike, a Cinci Hani, ma is szálloda - drága és elegáns - de szerény belépődíj ellenében - bárki bemehet, és végignézheti  a földszinten kialakított múzeumban, hogy milyen is volt az élet az egykori szerájban. 

 007.jpg

Vacsora szerájban

A tetőről pedig látszik, hogy minden szobához külön fűtési rendszer járt - külön kéménnyel. Senkinek nem kellett fagyoskodnia a kemény telek idején. 

 008.jpg

Ugyanaz felülnézetből

Sáfrányt ma is termelnek, és lehet is venni. (Ez ellentétben a szuvenírek jelentős részével, nem Kínában készül.) Egy jó sáfránytea például kimondottan üdítő. 

 009.jpg

Tényleg sáfránysárga

A Cinci Hani mellett van a Cinci Hamami - az ország egyik legrégebbi, ma is eredeti céljait szolgáló törökfürdője. 

 010.jpg

Ok, de hol itt a medence?

1648-ban épült, (kicsit később, mint a Rudas, az akkor még török uralom alatt álló Budán) és azóta mit sem változott a belső dizájn, meg a szolgáltatások köre. A hazai élményfürdőkön nevelkedett népesség számára ez akár egy kicsit kiábrándító is lehet. - A belépő - turistás helyről van szó - annyi, mint itthon egy közepes élményfürdőbe (45  lira - 4500 Ft a full service), viszont se jacuzzi, se sodró, sőt még medence sincs. És szigorúan nemek szerint elkülönített fürdőrészlegek, külön bejárattal, öltözőkkel, pihenőkabinokkal. (A gyermekek ezt első látásra nehezményezték is.)  A hely ugyanis alapvetően tisztálkodásra szolgált, szolgál ma is - a csapokból lehet mosakodni (csapatni magunkat vízzel -  ez azért már a gyermekek figyelmét is felkeltette, pancsolás vég nélkül, lehet egymásra borogatni a vizet lavórszámra - tiszta eldorádó), vannak hidegebb, és melegebb csapok, hogy kicsit változatosabbá, frissítőbbé tegyük az érzést. Van ezen felül gőzkamra, meg masszázs, illetve "kese". Ez utóbbi az igazi helyi truváj.  A fürdőmester felfektet a (kemény márvány) fekhelyre, majd egy kesztyűvel bedörzsöli az egész testedet. Ezután darált szappant tesz egy jutazsákba, és jól belefúj - amitől (és persze a víztől) - a szappanból hab keletkezik. Ezzel a habbal ken le, majd jön az újabb dörzsölés. Ezt követheti a kiropogtatós masszázs. Ha pedig mindennek vége van, vissza lehet vonulni az öltözőszobába, és inni egy nagy pohár finom házi ayrant (savanykás-sós joghurtital). Hihetetlen frissítő érzés (és végül a gyermekek is elégedetten távoztak). A városnak nyilván jót tett, hogy 18. században innen származott a birodalom egyik nagyvezíre. Ez az a korszak, amikor a birodalom már túl van a csúcson, de még a hanyatlás előtt. A hódításoknak vége, de még megmaradt a városokban jó és kényelmes élet. Ebből a békés hedonista időszakból származik a város 1008 máig álló műemlék házának többsége. 

 011.jpg

A kormányzó háza (Kaymakamli Ev) ma múzeum, ahol szemléletesen mutatják be a 18-19. század életformáját. (Mondjuk, a kissé robotszerűen mozgó múzeumi bábuk elsőre sokkolóak voltak - a régi filmet juttatták eszembe Kempelen Farkasról, meg a sakkautomatáról, amitől akkor is kivert a víz. De menet közben rá kellett jönnünk, hogy ez a típusú installáció jelenti manapság a török múzeumi szakma csúcsát. Szinte minden múzeumban találkoztunk hasonló életképekkel a szeráj ablakon mogorva arccal kikukucskáló muftitól, a forgást gyakorló dervisekig.)

 012.jpg

Robotkezek nyújtják a tésztát

A kényelmes emeleti szalonok.

 013.jpg

A trükkös falba épített fürdőszobák.

 014.jpg

A női és férfi részleg közti mívesen faragott ételátadó-rendszerek mind a jólétet, és az élet világi élvezeteinek szeretetét mutatják. Amit azért ma is megkaphatunk, hiszen a legtöbb szálló a régi felújított épületekben igyekszik visszaidézni az oszmán-kor hangulatát. A cipőket már a portánál le kell venni. Az emeltre már csak zokniban megyünk fel. És a falba épített szekrényben van a fürdőszoba is, ahogy régen. Csak már nem rézkancsóval, hanem zuhanyzóval. 

 015.jpg

 A tizenkilencedik század végére ez a fény már jócskán megkopott. A sáfrány messze nem fizetett olyan jól, mint régen, a gyarmatáru-kereskedők pedig már nem karavánokkal szállítottak, hanem gőzhajókkal. Az életforma, ami Safranbolut éltette, egyre kevésbé volt fenntartható. Az Atatürk-féle forradalom pedig egészen más perspektívát kínált. Karabükben megépült az ország első modern acélgyára, ami felszívta a munkaerőt. Az erőviszonyok megváltoztak, a korábbi falusias Karabük a modern török állam egyik mintavárosa lett. Safranbolu pedig a meghaladásra érett régi rend szimbóluma, avitt ócskaság. 

07_nost_01.jpg

 20080402a02040ff_07.JPG

1937 - Törökország is a vas és acél országa lett 

Safranbolu óvárosát egyszerűen elhagyták, az emberek nagy része ment a munka után a szomszéd nagyvárosba. Az épületek pusztulásnak indultak. Van - igaz kevés -, amelyik ma is ezt az állapotot tükrözi. 

 016.jpg

Azt is csak egy nosztalgikus hangulatú polgármesternek köszönheti a város, hogy nem planírozták el úgy, ahogy van. Meg annak a néhány embernek, aki kitartott. 

 017.jpg

Ők kitartanak a hagyományos életvitel mellett 

A fordulat 1975-ben következett be, amikor a török autóklub - amelynek tagjai ugye keresztül-kasul bejárták az országot az autós túrákon - ráérzett a városban rejlő lehetőségre. Kampányt indítottak a pusztuló műemlékek megvédésére. A török társadalom pedig éppen ekkor kezdett arra ráeszmélni, hogy van egy múltja, amit az előző ötven évben majdnem teljesen kidobott a szemétbe. Safranbolu felélesztése előbb afféle misszió volt. Később azért bebizonyosodott, üzletnek sem rossz. Hiszen a turizmus akár jobban is jövedelmezhet, mint az acélipar. A helyreállításnál igyekeznek a régi technikákat alkalmazni, ami sok olyan mesterség újjáéledését hozta magával, amit a nagyipar majdnem eltemetett. A házak jellegzetes, réz kopogtatói például mind helyi kézimunkák. 

 018.jpg

1994-ben kapta meg - abszolúte méltán - a város a világörökségi címet. A turizmus pedig azóta egyre jobban hoz. Igaz, ez a turizmus kicsit más, mint várnánk. Ez már jól látszik a bazár kínálatán is. 

 019_1.jpg

Nagy sláger a cukortartó

020_1.jpg

Meg a teafőző

023.jpg

No meg a vallásos emléktárgy

021.jpg

Az árak pedig akkurátusan ki vannak írva - nyoma sincs a turistafogó alkudozásnak

Sehol egy bőrkabát, szőnyeg, sehol egy aranybolt, nincsenek Turkey feliratos bögrék és pólók, szóval gyakorlatilag semmi, amivel Antalya vagy akár Isztambul turistabazárjai teli vannak. Helyettük sáfrányos szappan, helyi édesség, és a safranbolui házakat formázó cukortartó van mindenütt. A turisták ugyanis, akikből egy jócskán előszezoni hétvégén is volt jó pár, kizárólag törökök. (Mi voltunk "a külföldiek" a városban.) Olyan törökök, akik kihasználják az elmúlt évszázad által adott nyugatos fejlődés vívmányait - vidáman szelfizgetnek például, és büszkeséggel keresik az egykori oszmán világ dicső hagyatékát. (Menő dolog például ide jönni esküdni.) 

 022.jpg

Ifjú pár, ifjú pár hátán...

A turizmus pedig lassan az egész régiót fellendíti - elér a szomszédos, kis, valóban ottfelejtett falvakba is. Yörük például alig pár kilométerre a főúttól igazi kis gyöngyszem. Elsőre kiköpött Safranbolu, csak sokkal meghittebb, igazibb. Itt ugyanis laknak a házakban, turistacsalogatóból is jóval kevesebb van, még alig egy-két belföldi buszos csoport ugrik be sétálni egyet.

 024.jpg

028.jpg

027.jpg

025.jpg

Utunk következő állomásán már tényleg szembesülünk a modern világ csúfságával, de sem ez, sem az időközben megérkező hidegfront nem csüggeszt el minket. 

 

 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://fotelkalandor.blog.hu/api/trackback/id/tr18625418

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.