Verespatak az örökségvédelem kelet-közép-európai állatorvosi lova. A történetben minden van, ami régiónkra jellemző. Haszonleső tőkések, mindent átható pártpolitika, külföldről támogatott civil szervezetek, meg egy falu lakói, akik próbálnak valahogy megélni. És mindebbe belekeveredett a világörökségi cím is. 

Persze mondhatnánk, hogy pusztán a természet szeretete vitt minket Verespatakra, de ez nyilván nem lenne igaz. A pár napos erdélyi kiruccanás tervezésében fontos szempont volt, hogy Verespatak a román várományosi listára került -  és amikor elindultunk, még úgy tűnt, ha el nem kúrják, egy éven belül ott viríthat a világörökségek listáján is. Oszt' mire visszatértünk, kiderült, úgy néz ki, elkúrják. Vagy mégsem? Az örökségpolitika eddig is legfordulatosabb kelet-európai története az utóbbi héten vett újabb és újabb fordulatokat. De mielőtt a modern politikai vargabetűkre térünk ki, nézzük, miről is beszélünk tulajdonképpen, miért lehetne Verespatak világörökség. 

dsc_0836.JPG

A táj ...

Az Erdélyi-érchegység, neve is mutatja, ércekben igen gazdag, lekopott röghegység. Az arany mellett ezüst, cink, germánium van a kőzetekben nagy mennyiségben, közel a felszínhez. Mondhatjuk, hogy az arany ókorban még - szinte a földön hevert.

dsc_0546.JPG

A patak - amelyről magyar nevét kapta a falu, tényleg vöröses az oldott ásványoktól. (Erről kapta román nevét is a település: Roşia Montană - Vörös hegy)

A legfrissebb kutatások azt mutatják, hogy már a korai bronzkorban is - a kor viszonyaihoz képest - jelentős mennyiségben termeltek ki aranyat ezen a vidéken. Bronzkori aranytárgyak elemzésével jutottak arra a meggyőződésre, hogy akár a mai Görögországig eljutott az Erdélyben bányászott - magas ezüst és alacsony réztartalmú - arany. Először minden valószínűség szerint csak a folyókból mosták az aranyat a Hérodotosz által említett agatürszök (bárkik is lettek légyen), majd - még az időszámításunk előtti évezredben - áttértek a külszíni fejtésre. Már a dák királyok korában elkezdték a mélyművelésű bányák kiásását. (Igen, a magyarok közvélekedésével szemben dákok valóban léteztek, nemcsak a gonosz, román áltörténészek képzeletében. Láttuk is őket.) Hogy milyen jelentősége lehetett a dákok számára ennek a vidéknek, az mutatja, hogy Erdély mindkét olyan folyója, amelyről feltételezik, hogy a nevük dák eredetű - az Abrud és az Ompoly, e vidéken folyik. Dacia római meghódítása persze fontos mérföldkő volt. Alburnus Maior - a mai Verespatak - a rómaiak legfontosabb bányája lett. 

 dsc_0597.JPG

Az ókori bánya lejárata ma 

Dacia volt a Római Birodalom Kaliforniája - a vad végvidék, ahol rettenetesen meg lehetett gazdagodni az aranyból. Tanult bányászok jöttek ide a birodalom más vidékeiről, és alig pár évtized alatt elképesztő méretű bányarendszert vájtak a földbe. 

 _figure1big.jpg

Dacia és Alburnus Maior a birodalomban

Pedig ez a korabeli technológiával igazán nem volt sem egyszerű feladat, sem veszélytelen. Az ókori források leírják, hogyan vájták a tárnákat. Tüzet gyújtottak a mélyben, ami felhevítette a kőzetet. Majd, amikor már forró volt, hideg ecetet öntöttek rá, amitől az megrepedt. Ezeket a repedéseket tudták tovább feszegetni a szerszámaikkal.

dsc_0603.JPG

A római bánya

A mécsesek lángja jelezte, hogy van-e még elég oxigén. Ha elkezdett pislákolni, jobb volt futni kifelé. A verespataki hegy gyomrában máig több kilométernyi római bányajárat van. A közel kétezer éves - jellegzetesen trapéz alakú - járatokból pár száz méter ma is látogatható. (Román nyelvű vezetéssel persze.) A séta a mélyben, amihez előbb le kell ereszkedni egy végtelennek tűnő meredek lépcsősoron - elképesztően érdekes.

 dsc_0600.JPG

No, ezen kell fel-le menni

(Még érdekesebb lenne, ha legalább valami, nem román nyelvű tájékoztatót is adnának. Nem vagyok én igényes, meg nacionalista, hogy magyarul - persze Erdélyben azért lehetne találni magyarul tudó embert is, aki lefordítsa -, de, mondjuk, angol, német, francia is segítene.) A bányafejtésnél már csak az arany kinyerése volt veszélyesebb munka. Az apróra tört és vízzel számtalanszor átmosott ércből ugyanis higannyal nyerték ki az aranyat. Az arany ugyanis oldódik a higanyban. Ha egy vízzel hajtott érctörőben porrá törik a követ, és átfolyatják rajta a higanyt, akkor az kioldja belőle az aranyat.  Ezután már csak a higanyt kell elpárologtatni egy pálinkafőző szerű alkalmatosságban, hogy az alján ott maradjon az aranyrög.  

 dsc_0625.JPG

Ércdaráló - nem római, de a technológia ugyanaz.

A higanynál pedig kevés egészségtelenebb dolog van a világon - nem is véletlen, hogy be van ma már tiltva az egész Európai Unióban a használata. Hogy mennyire nem volt ez nyugdíjas állás, arról az Alburnus Maiorban talált római sírkövek tanúskodnak. Kevés köztük a harminc évesnél idősebb emberé. 

 dsc_0620.JPG

A bánya életéről, igazgatásáról pedig azok a viasztáblák, amelyeket a 19. században, a rendszeres régészeti feltárások kezdetén találtak. (Hogy hányat dobáltak ki korábban a bányászok, vagy csak dörgölték le róluk a viaszba írt szöveget, abba most nem is kellene belegondolni.) Vannak köztük kölcsön és adásvételi szerződések, igazolások. Nem csak a római gazdaságtörténet felbecsülhetetlen forrásai, de a vulgáris (mindennapi) latin nyelvé is. (Csak az Egyiptomban talált római papiruszok és Britanniában, a Vindolanda erőben talált levelek mérhetők hozzájuk jelentőségben.) A táblák egyébként már budapesti és kolozsvári múzeumokban vannak. A bányamúzeum kiállítására csak fényképek jutottak.

_15a9.jpg

Iulius Alexander és Alexander Carus kölcsönszerződése, ma a Magyar Nemzeti Múzeumban van

Megmaradt ezen felül sok minden más egészen elképesztő lelet - facsillék, szerszámok, lámpák, sőt még egy rabszolga odaláncolt csontváza is. A római város és a tárnák maradványai közül sokat már csak leírásokból ismerünk, mert az 1970-es évek elején az új, külszíni fejtés áldozatául estek.  

 dsc_0627.JPG

A külszíni fejtés bemutatása a múzeumban

A terület szisztematikus feltárása - ironikus módon - csak az Alburnus Maior Kutatási Program keretében történt meg, amelyet jórészt az a kanadai cég finanszírozott, amelyről még sok szó esik majd. Amit feltártak, az minden szempontból egyedi, nemcsak a római Dacia szempontjából különleges, hiszen mindenképp az egykori római tartomány legfontosabb területét tárták fel, de az egész birodalom számára is. Másutt ilyen kiterjedésű, ilyen jól fennmaradt, mélyművelésű, római kori bányát nem találtak. A világörökségi döntés szempontjából alapvető fontosságú az úgynevezett 'kiemelkedő egyetemes érték' (Outstanding Universal Value), nagyon úgy tűnik, megvan a helyben. Erre utal az a nyílt levél is, amit az UNESCO tanácsadó testülete, a világörökségi döntésekben döntéselőkészítő feladatokat ellátó ICOMOS igazgatója írt még 2007-ben a román kormánynak.  A rómaiak kevesebb, mint 150 év után, i.sz. 271-ben kiürítették Alburnus Maiort, akárcsak az egész provinciát. De az arany maradt. Az ásatások során találtak középkori tárnákat is, de a szisztematikus aranybányászat csak a Habsburg uralkodóknak köszönhetően tért vissza. 1746-ban - többségében német bányászok segítésével - újraindult a kincstári bányaművelés. Egészen a dinamit és a gőzgép 19. századi megjelenéséig a technológia sem változott sokat.

dsc_0623.JPG

Ércdaráló immár a gőzgépek korából

Ekkor, a 19. század második felében, a 20. század elején volt a falu következő aranykora - a ma látható épületek nagy része is ekkor épült. A lakosság demográfiai összetétele - az egész térséghez hasonlóan - jelentősen átalakult. 1850-ben már erős túlsúlyban voltak a románok. A település 5756 lakója közül, mindössze 669 volt magyar. 

 dsc_0574.JPG

A felirat alapján a ház tulajdonosa egykor Bartha Rudolf volt - ma üresen áll 

Az osztrák-magyar El Dorado azonban kérészéletű volt. A könnyen kitermelhető aranykészletek fogytán voltak - ráadásul a korabeli technikával az ércben levő arany 30-40%-a ment veszendőbe. Már az első világháború előtt megindult az elvándorlás. Az utolsó, erősen relatív aranykor - itt ugye, ezt sokszorosan áttételesen lehet érteni - a hetvenes években volt, amikor Ceauşescu amúgy is meghirdette az epoca de aurt. A munkásosztály élcsapatának számító bányászok az országos átlagnál jóval magasabb béreket kaptak, a bányát (amely 1948-tól már állami kézben volt), fejlesztették, és még a boltokban is egy kicsivel több áru volt, mint másutt.

 dsc_0563.JPG

Ajándékba a nagy vezértől Verespatak is kapott egy-két blokkházat

A rendszerváltás utáni időszak így itt, ha lehet, még a román átlagnál is nagyobb megrázkódtatást okozott. A bánya egyre rosszabbul működött. A fejlesztés hiánya, és az egyre elavultabb technika miatt nem volt nyereséges a kitermelés, így folyamatosan épült le. A németek és magyarok után (2002-re összesen 6, magát magyarnak valló lakó maradt Verespatakon) a fiatalok is elszivárogtak. Egy zsákfalu, ahová elképesztően rossz minőségű út vezet, ahol az egyetlen szórakozási lehetőség a falu egyetlen kocsmája, és munka se nagyon van, nem éppen vonzó egy fiatalnak. A lakosság az évszázad elejinek kevesebb, mint a felére esett vissza. Így nagyjából természetes megoldásnak tűnt a rendszerváltáskor a bánya fejlesztése külföldi tőke bevonásával. A jelentkező, Vasile Frank Timiş, egy román-brit-ausztrál vállalkozó volt, amúgy a 9. leggazdagabb román. A kamionsofőrből lett milliárdos a kilencvenes évek hazatérő kelet-európai vállalkozóinak mintapéldája - gyanús ügyeivel,   folyamatosan bedőlő-átalakuló cégeivel, múltjának sötét foltjaival nem vetett épp pozitív fényt a projektre. Ennek ellenére az ő cége, a kanadai Gabriel Resources 1996-ban  sikeresen megállapodott a román állammal egy vegyesvállalat létrehozásáról, ami a verespataki bányát fejlesztené, üzemeltetné. Ez lett -  1997-től használatos nevén - a Roşia Montana Gold Corporation. Ha minden rendben - a tervek szerint - ment volna, már 2004-ben termelt volna a bánya az új tulajdonossal. No, semmi sem ment rendben. A terv az lett volna - vagy tán még ma is az -, hogy mintegy 220 millió tonna kőzet kitermelésével (ez, ugye, elképesztő mennyiség, gyakorlatilag több hegy elhordását jelenti) 300 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt nyerjenek ki 17 év alatt. Utána - hacsak újabb érclelőhelyre nem bukkannak - az egészet rekultiválják. (Összehasonlításképp: a kezdetektől napjainkig összesen kb. 1500 tonna aranyat termeltek ki Veresptakon.) 42 km2-n folyna kitermelés, amiben benne lenne a Cetate (Vár)hegy is. (Ahol a rómaiak is bányásztak.) 

  20150722144952_verespatak_arany_banya_cian_flick_cristlan_bortes_642x369_cover.jpg

A külszíni bánya most - ezt bontanák tovább

Innen az egész olyan, mint egy modern mese. Bár sokan emlékezhetnek rá, de azoknak, akik nem, felidézzük, hogyan is történt. Azt, ugye, "Az erdő kapitánya" óta tudjuk - és megerősített benne kb. minden rajzfilm és ifjúsági kalandfilm a Lassie összes részén át egészen a Mogyorómeló 2-ig -, hogy mindenféle ipari, turisztikai avagy ingatlanfejlesztés, akár zöld, akár barnamezős beruházással (tehát az anyatermészet, nyuszik, és mókusok életterének, avagy kedves öreg bácsik házának elvételével jár), az csakis a gonosz műve lehet, és megakadályozni azt minden jóvágású nyuszinak, mókusnak, és szurtos, ámde jószívű gyermeknek eleve elrendelt erkölcsi kötelessége. Mivel pedig a román törvények kisajátításra nem adnak lehetőséget ilyen esetben, a cég elkezdte felvásárolni a falu házait - a szórt településszerkezet miatt, ugyanis egyes lakott részek is belestek volna a művelési területbe. Közben pedig - ugyanez a cég - megkezdte a történelmi faluközpont felújítását, műemléki rekonstrukcióját is - csak erről kevesebb szó esett a médiában. Nagyjából innen kezdődött a gond (nem a rekonstrukciótól persze). Egyesek örömmel adták el rozoga házukat jó pénzért. Mások viszont megmakacsolták magukat.  

 _eugen-david-2.jpg

Eugen David

Az ellenállás szervezője - az erdő kapitánya úgymond - egy nyakas, helyi ember, Eugen David lett, de hamar csatlakozott hozzá egy angol-francia állampolgárságú környezetvédő, Teddy Goldsmith, és egy Veresaptakra költözött svájci újságírónő, Stephanie Danielle Roth is. Hamarosan egészen színes, és mai magyar fejjel meglehetősen abszurdnak tűnő koalíció alakult ki körülöttük, amelyben Tőkés Lászlótól és a többi erdélyi magyar egyházi vezetőtől, a FIDESZ EP-képviselőin, neves román akadémikusokon át, egészen a Greenpeace-ig és a (leírni is rémes, Soros által pénzelt) Open Society Foundationig mindenki benne volt. Meglehetősen sikeres kampányt folytattak a román (és nemzetközi) közvélemény megnyeréséért. Alapvetően a fent vázolt népmesei elemekkel tűzdelt érzelmi alapú érvekkel éltek az érintetlen természetről és a gonosz kapitalizmusról, és felrótták az RMGC-nek, hogy agresszívan próbálja kitúrni az embereket a faluból. Elevenen élt ekkor még a kommunista rendszer falurombolásának emléke, így az ezzel felhozott párhuzamok komolyan hatottak. Voltak gyakorlati érveik is:

  • A ciánvegyület, amit az arany kinyerésére használnak, erősen mérgező, a porózus kőzeteken át beszivároghat a talajba is. 
  • A zagytározók, amiben a maximális kitermelés idején 275 millió tonna ciános iszapot tárolnának, komoly veszélyt jelenthetnek Románia, de akár Magyarország vizeire is, ha egyszer megsérülnek. Hogy ezek sosem abszolút biztonságosak, azt jól mutatja, a nagybányai és a kolontári tragédia. 
  • A kitermelés ugyan 17 év után véget érne, de a környezeti szennyezés még évtizedekig, akár évszázadokig is fennáll. 
  • A bánya csak középtávra ad megoldást a környék munkaerő-gondjaira - 17 év után így is, úgy is valami egyéb, fenntartható megoldás után kellene nézni. 

Egyre fontosabbak lettek ekkor az identitás- és örökségpolitikai szempontok is az érvelésben. Innen Magyarországról ez más hangsúlyt kapott, hiszen a magyar média megpróbálta Verespatakot valamiféle "magyar ügyként" tálalni. (Ami, ugye, a fent látott demográfiai adatok figyelembevételével minimum csúsztatás.) A románok számára viszont a római örökség  - még ha ezt mi viccesnek vagy éppen idegesítőnek is látjuk - fontos. És, ha a dáko-román kontinuitás olyan formában nem is áll meg, ahogy azt elképzelték, a románság számára a Római Birodalom 150 éves daciai jelenléte nemzeti kérdés. Ennek a 150 évnek pedig nincs látványosabb, fontosabb emléke, mint Alburnus Maior. Az, hogy a régészeti eredmények nyilvánosságra hozását a román kormány megpróbálta finoman elsunnyogni, csak olaj volt a tűzre. 

Folytatott persze igen intenzív, és igen költséges kommunikációs kampányt a RMGC is.  A román médiában nyomatott üzenet alapvetően faék egyszerűségű volt: ADUNK NEKTEK QRVA SOK PÉNZT! MEGINT LEHET MAJD DOLGOZNI! De emellett egy felkészült tudományos és kommunikációs csapat állt fel a komolyabb vitákra is. A magyar sajtóban persze az ő érveik (lásd nyuszik, mókusok...) nem feltétlenül jelentek meg. Ezt állították:

  • A cianidos technológia biztonságos, a zagytározókban levő iszap ciántartalma a megengedett határérték alatt lesz. 
  • A  területet rekultiválják. A természet regenerálódási képessége sokkal jobb, mint azt a környezetvédők állítják. (Lám, a tiszai ciánszennyezés után alig pár évvel totálisan helyreállt az ökoszisztéma.)
  •  A művelésre kijelölt helyszínek jelentős része nem "érintetlen természet," hanem korábbi bányaterület. 
  • 70 millió dollárt áldoznak az épített örökség megőrzésére, felújítására. A falu műemlékvédelmi szempontból értékes épületei nem sérülnek, sőt. 

Azt, hogy létezik környezetbarát, fenntartható bányászat, finn és svéd példákkal igyekeztek bemutatni. (Ezen persze Romániában sokan röhögtek.) 

 

2010-re már nagyon ráégett az ügy a román politikára. Már ekkor másfél évtizede nem történt  érdemi előrelépés, a papírmunka, a pénzügyi totojázás, a helyi lakossággal való alkudozás elvitte az időt. A politika ugyanakkor - ekkor még - alapvetően elkötelezett volt a bánya ügye mellett. (Rossz nyelvek szerint ebben szerepet játszott némi illegális pártfinanszírozás is.) 2011-re aztán az utolsó előtti engedélyt - az örökségvédelmi hatóság papírját is sikerült beszerezni. Csak a rend és a jegyzőkönyv kedvéért jegyezzük meg, hogy a régészeti mentesítési engedélyt kulturális miniszterként Kelemen Hunor, RMDSZ elnök írta alá. Ekkor úgy nyilatkozott, hogy bár nem lelkesedik különösebben a bányáért, de mivel a régészeti emlékek 80%-a megmenekül, a műemlékeket pedig a RMGC pénzéből újítják fel, jó döntésnek érzi az engedély kiadását. Nem is ezen, hanem a környezetvédelmi engedélyen bukott meg végül is ekkor a bánya sorsa. Azt ugyanis nem sikerült megszereznie a RMGC-nek. Victor Ponta kormányfő erre egy törvénytervezettel válaszolt, amivel elegánsan kikerülte volna az engedélyeztetést. A bányavállalt ekkor egy 2014-es kezdéssel tervezett. Nem jött be ez sem. 2013-ban olyan országos mozgalom bontakozott ki Romániában, ami mellé már a teljes román kulturális és tudományos élet odaállt, hogy visszavonulásra késztették a Ponta-kormányt. A politikai háttér is szakadni látszott, a Crin Antonescu vezette liberálisok ki is léptek a koalícióból, éppen Verespatak miatt. (Korábban a projekt fő támogatói voltak.) 2014 júniusában aztán a képviselőház után a szenátus is nagy többséggel leszavazta a törvényjavaslatot, Victor Ponta pedig kijelentette, felfüggesztik a beruházást, amíg - úgymond - "egyértelmű politikai támogatása nem lesz." 

_protest-pentru-rosia-montana-foto-vlad-ursulean.jpg

Verespatak - a mi generációnk forradalma. A tábla is jól mutatja, hogy sokkal többről volt itt szó, mint örökségvédelemről

2015-ben aztán nagyot fordult - újra - az ügy. Miután Klaus Johannis lett az elnök, és Dacian Cioloş az ügyvezető miniszterelnök, a kormányzatban is többségbe kerültek a bánya ellenzői. Ekkor merült fel komolyan a világörökségi jelölés is. A fent emlegetett Eugen David által vezetett Alburnus Maior egyesület persze ezt már évek óta nyomatta, de nem sok sikerrel. Pedig komolyan beleillik a Disney-mesék világképébe. A kisnyuszi egy ilyen papírral - amit az utolsó pillanatban sikerült aláíratni a jófej legfőbb főnökkel - szokott rohanva megérkezni a már éppen fákat kitépdelni készülő munkagépek elé. Majd felmutatja, és a munkások szomorú arccal eltakarodnak. Vidám zenére felúszik a THE END felirat és jöhet a stáblistára a bakiparádé. Talán ez járt az aktivisták fejében is. A román örökségvédelmi szervezet minden esetre most példás gyorsasággal dolgozott. Előbb országos védettséget kapott a faluközpont és 2 km-es környezete (ez előfeltétele a jelölésnek), majd 2016 januárjában felkerült a román várományosi listára is. A dokumentáció is gyorsan elkészült - a kormány meg közben bukott a választásokon -, így Corina Şuteu kulturális miniszter idén januárban utolsó munkanapján délután küldte el a dossziét Párizsba. Március elején már jött is a válasz az UNESCO Világörökségi Bizottságának irodájától, hogy a dokumentáció minden formai követelménynek megfelel, 2018 júliusában a Bizottság elé kerül. Tekintve az ICOMOS fent idézett levelét, a döntés kb. előre borítékolható volt. A falu az újranyitott bánya helyett világörökségi címet kap. 

Ez volt a helyzet, amikor elindultunk Verespatakra. Budapestről 513 kilométer - több, mint 7 óra. Az út - tessék meglepődni - végig kiváló minőségű. Bár Debrecen után csak kétszer egy sávos, és Belényes után már jó 100 km hegyi szakasz. Mára itt is jó, széles szerpentin vezet. Az Aranyos-völgyén keresztül az út igen látványos - hegyek, völgyek, szurdokok és bájos falvak váltják egymást. Látszik az is, hogy az utóbbi időben hatalmas turisztikai infrastruktúra épült ki, és van is bőven - elsősorban belföldi - turizmus a vidéken.

 dsc_0629.JPG

Így fogadnak

Maga Verespatak viszont furcsa, felemás hely. Az_élet_az_ember_után romantikusan pusztuló  képei váltakoznak a láthatóan frissen felújított, kicsinosított, lakatlan és funkciótlan épületekkel.

 dsc_0547.JPG

dsc_0555.JPG

dsc_0583.JPG

Látszik, hogy elkezdtek valamit, majd félbehagyták, és levonultak.

 dsc_0576.JPG

Élet alig van a faluban - a pusztulás ilyen szempontból, tapintható. A kocsma - 150 éve talán elegáns cukrászda vagy fogadó lehetett itt - pang az ürességtől. Ugyanaz a nő ült ugyanannál az asztalnál reggel és este kilenckor is. Az egykor itt élt magyarokra, németekre már csak a katolikus, református és unitárius templom emlékeztet. Kívülről felújítva - belülről üresen. 

 dsc_0578.JPG

A bányamúzeum előtt egy szál asztalon szuvenírstand - meglehetősen sovány kínálattal. A mögötte álló fiatalember az alkalmi tolmács is, mert a múzeum egy fős személyzete - láthatóan egykori bányász - csak románul tud.

dsc_0592.JPG

Ő a mindenes, még a jegyet is ő adja a másfél órás vezetés végén (!). (Kár, hogy csak foltokban értjük, mit mond, érdekesen beszél - és életemben először látom, hogy egy múzeumi vezetés végén a 'van-e valakinek még kérdése' után nem kínos csend van, hanem egy jó negyed órás élénk beszélgetés. Verespatak foglalkoztatja az embereket.)

dsc_0615.JPG

A faluban egy-két vállalkozás próbál komolyan megélni a turizmusból. A panzió tulajdonosa, ahol megszállunk, Manuela kiválóan beszél angolul, és sokat panaszkodik. Nem könnyű most itt megélni. A turisták túlnyomó többsége, aki Verespatakra jön, daytripper - jön, megnézi a bányát és megy tovább. A környék jobb adottságokkal rendelkező szállásai elviszik az embereket. Itt rövid a szezon - két, két és fél hónap. Ahol közelebb vannak a síterepekhez, barlangokhoz, túraútvonalakhoz, ott kvázi egész évben van vendég. Amit tudnak, maguk termelnek meg. Ezt persze a nyugati vendégek - ha elvetődnek ide - ökogazdálkodásnak érzik. Mi itt keleten tudjuk, hogy inkább spórolás és kényszer.

 dsc_0549.JPG

Első este egyedül voltunk vendégek, pedig kapacitás az lenne

Manuela reménykedik. Bár egy felmérés szerint a falu lakóinak többsége úgy tudja, hogy már meg is kapták a világörökségi címet (hehe), ő tudja, hogy még nem. És az talán majd - mondta két hete - segít valamit. A talán a helyes válasz. A címmel pénz nem jár. Az UNESCO semmit nem finanszíroz.  Az, hogy így jobban, könnyebben tudnak pályázni pénzekre csak lehetőség, és amit elnyerhet (elnyerhetett volna) a falu, korántsem biztos, hogy több, mint az a 70 millió dollár, amit az RMGC ajánlott. (Inkább kevesebb.) A belföldi turizmust radikálisan nem változtatja meg a cím - eddig is nemzeti büszkeség volt, ezután is az lesz. A külföldi látogatók száma viszont sokszorosára nőhet. (Erre egyelőre egyáltalán nincs felkészülve a falu.) 

dsc_0557.JPG

A fellelhető információk

De mit tud ebből a falu profitálni? Célzott fejlesztések nélkül nem sokat. Ahhoz, hogy ne egy-két órát, hanem egy-két napot töltsenek itt, ahhoz szállás kell, étterem, meg elsősorban is program. Több, mint az évente egyszeri Fânfest, amikor neves bukaresti művészek lépnek itt fel.  Római bányás témapark, légiós tábor, kanopipálya, mittomén. Ezek pedig nem maguktól nőnek ki a földből, ugyanolyan csúnya kapitalista ingatlanfejlesztők kellenek hozzá, mint a Gabriel Resources. (A gond a mesékkel az, hogy a helyi lakosok nem kis mókusok, akik makkot majszolnak. Kéne nekik munka, meg tb, meg nyugdíj ...)  A viszont kétségtelen, hogy számos előnye is lenne (lehetett volna) az örökségturizmusnak a bányával szemben. Bár egész nap mosogatni sem sokkal felemelőbb, mint bányagépet vezetni, de többféle, kvalifikáltabb munkalehetőséget teremt. Ráadásul hosszú távra tervezhető - nem zár be 17 év után. És, ez valóban fontos, fenntartható, tiszta, nem büdös-koszos, környezetkímélőbb tevékenység. Már mint ismétlem, lett volna. Ugyanis a falu, most úgy néz ki, két szék között a földön találta magát.  

Augusztus 29-én, alig pár nappal azután, hogy eljöttünk Verespatakról, Mihai Tudose, román kormányfő bejelentette, vissza  szeretné vonni a világörökségi pályázatot. Már ha lehet, amiben ő nem biztos. Meg különben is, kínos a dolog. (Ez, ugye, tudjuk, hogy - bár hivatalban levő politikusról nem illik ilyet írni - nettó marhaság.) A pályázatot egészen a bizottsági ülés kezdetéig (2018 július) bármikor vissza lehet vonni jogszerűen, és ez rendszeres gyakorlat is. Minden évben kettő-három-öt pályázatot vonnak vissza. (Ha valami kínos, az az lehet, hogy szeptembertől kezdi a helyszíni vizsgálatokat a WHC, valószínűleg a verespataki is most lett volna, azt próbálhatják lemondani, de ezt így nem mondta ki.)

img_5632.JPG

A szöuli városfal - Korea 2016-ban, az utolsó pillanatban vonta vissza a jelölést

Szeptember 2-án aztán Teodor Meleşcanu külügyminiszter szólalt meg az ügyben. Ő már azt mondta, hogy januárban sem jogszerűen adta be Corina Şuteu a pályázatot, mert a kormány nem döntött róla, sőt Dacian Cioloş miniszterelnök nem is tudott erről. (Ez is nettó hülyeség, az utóbbi valószínűtlen, az előbbi meg egyszerűen nem igaz - a pályázat formailag megfelelt.) Liviu Dragnea a kormányzó PSD de facto vezetője is megszólalt, aki azt mondta, nyitva kell hagyni a bányászat lehetőségét, mert ez az egyetlen dolog, ami évezredek óta ott munkát ad az embereknek, és nem szabad, hogy a kitermelést ellehetetlenítsék.

Szóval most akkor jön a bánya? Aligha. A Gabriel Resources sem érdekelt már igazán a bányanyitásban. Akkora volt az ellenállás, hogy értelmetlen lenne keresztülvinni a dolgot.  A politikai széljárás akármikor változhat, a román jobboldal most éppen elkötelezetten bányaellenesnek tűnik. És ha azt akkor állítják le, amikor már megindult a kitermelés, csak többet buknak. Így inkább minimalizálnák a veszteséget. Ezért perlik a román kormányt, hogy fizesse meg a kárukat. Hiszen nem kevés pénzt buktak. A tét igen nagy, a pénz, amit a Gabriel Resources követel, az éves román GDP 2%-a.  (A mesében persze ilyen sincs - a nyuszik jót kacagnak, hogy a gonosz kapitalista most elszegényedett. Haha. A való világban viszont  létezik nemzetközi magánjog ...) A csavar, hogy az UNESCO-val vitetik el a balhét, mondván, itt a papír, nesztek, itt nem is szabad bányászni, visszaüt. Az UNESCO-hoz ugyanis a román kormány terjesztette fel az ügyet  - ráadásul ki is lett mondva, azért csinálják, hogy ott ne lehessen bányászni. A felelőssége megkérdőjelezhetetlen (persze meg lehet próbálni rákenni egy volt miniszterre...). Vagyis a román kormány lépése akadályozza a RMGC-t a szerződés teljesítésében, a bányanyitásban. A cég jogászai ezzel komoly adut kaptak, közelebb kerültek ahhoz, hogy kipereljék a román kormányt a gatyájából. Mondhatják, hogy a román kormány nem járt el jóhiszeműen - előbb leszerződött egy céggel egy projektre, amibe a cég sok pénzt tett bele, majd maga teremtett olyan feltételrendszert, hogy azt a projektet ne lehessen megvalósítani. Ha viszont a román kormány elvben nyitott a dologra, csak ugye nincs meg az a fránya környezetvédelmi engedély, akkor a labda a RMGC térfelén pattog. (És a román félnek is nyilván lesznek érvei, meg jó ügyvédei ...)

_nu_cedam_rosia_montana.png

Kezdődnek újra a tüntetések. Ezúttal a világörökségi pályázatért. Tulajdonképpen megható - nem hiszem, hogy volt ilyen a történelemben

Az viszont mindenképpen igaz, hogy ha az RMGC húsz év után el is vonul, az UNESCO-s papír híján,  más - akár belföldi, akár külföldi - bányaberuházó még előkerülhet valamelyik román politikai erő zsebéből. Így aztán felmerülhet a kérdés, hogy mi, egységnyi magyar polgárok, akik persze szeretjük a nyuszikat, mókusokat, meg leginkább is szeretnénk, ha a falu tovább élne, mit tegyünk. Lehet persze újabb online petíciókat aláírni, meg tüntetni is. (Kolozsváron, Bukarestben már tüntettek.) Nem lehetetlen, hogy ezzel el lehet érni valamit. A román nép a világ legprofibb tüntetői közé tartozik, az elmúlt évek egy Kelet-Európában példátlan civil  társadalmat hoztak létre, amely többször volt már képes kormányt buktatni.

De nekem van jobb ötletem. Aki tényleg tenni akar valamit, menjen el oda. Nem kell önkénteskedni, szórólapot osztani, semmi ilyet. Csak turistáskodni. Megaludni két-három éjszakát a Casa Manuban, enni házi alapanyagokból készült ételekből, esetleg venni egy fél liter pálinkát a kedves szuvenírárus fiútól, beülni a helyi kocsmába egy kávéra, venni kekszet a vegyesboltban. Közben lehet kirándulni, barlangászni, bányát nézni.

dsc_0710.JPG

Az aranyosfői jégbarlang pl. nincs messze

Ezzel is segítettünk abban, hogy néhány embernek munkája legyen, és 50-100 ezer forintot nyomtunk bele a falu gazdaságába. A Gabriel Rescources pénzéhez képest persze porszem se, de sok kicsi ugye... És hogy mi a tanulsága az ügynek? 

1.

Az iparfejlesztés vs. környezet-/örökségvédelem kérdése valós, komoly, életbevágó kérdés egy-egy közösség számára. Valós, meggondolásra, mérlegelésre érdemes érvek vannak mindig mindkét oldalon. Ha egy Disney-mese árnyalatlan világképét erőltetjük rá, abban benne van a rossz döntések nagyon komoly kockázata. Ha valami "nemzeti üggyé" válik, az nem garantálja, hogy a helyiek bevonásával, a helyi érdekek figyelembevételével születik jó döntés. 

2.

A környezet-/örökségvédelem könnyű préda. (Nem csak itt, az arab világban vagy Ázsiában is.) A politika iszonyat könnyen, gyorsan rátelepszik. Pedig azt mondanánk, hogy ez az, amiről jó lenne, ha nem pártpolitikai alapon születne döntés. Hiszen olyan dolgokról van szó, amik évszázadok, évezredek, vagy évmilliók óta vannak ott. A velük való gazdálkodás is hosszú távú projekt, nem négy  évre szól. 

3.

Hiszünk a világörökségi mozgalomban, szeretjük, meg minden. De nem csodafegyver, és nem életelixír. Nem oldja meg egyetlen közösség problémáit sem. És csak az egész brandet értékeli le, ha rendszeressé válik, hogy politikai csatározások eszközévé teszik. 

 

És hogy lehetne egyszerre bánya is, meg világörökség is?  Ez a - minimum - hetven millió dolláros kérdés. Elvben miért ne. Az egész csak a megfelelő dokumentáción meg a különböző zónák (core zone, buffer zone) határainak meghúzásán múlik. Necces persze. De ha mindenki együttműködne, ha az örökségvédelmet nem politikai fegyvernek, hanem eredeti céljaira használnák, és nem trükközésnek, hanem jó szándékú lépésnek éreznék, akkor meg lehetne csinálni. Egy másik világban talán sikerülne. 

 

 

 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

 

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://fotelkalandor.blog.hu/api/trackback/id/tr4512781498

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.