Egy barátságtalan, szürke, szeles reggelen (Asztanában állítólag az ősz nagy része ilyen), elindultunk a Korgalzsin Nemzeti Park felé. A nagy sztyepp - a kétségtelen természeti látványosságok mellett -bepillantást engedett a szovjet és posztszovjet történelem furcsa fordulataiba is. 

Kezdjük a dolog praktikus részével. A Korgalzsin Nemzeti Park Asztana környékének (és ezt most itt azért elég tágan tessék érteni) legnagyobb, sőt, mondhatjuk, egyetlen igazán valamirevaló látnivalója, amit nem az utóbbi évek olajbevételeiből finanszírozott fejlesztések tettek lehetővé, vagyis több, mint húsz éves. Ilyen szempontból a must see kategóriába tartozik. Amúgy meg világörökségi helyszín, ami nekünk különösen kívánatossá tette a meglátogatását. Az interneten különböző formában fellelhető túrák az amerikai birdwatcherek pénztárcájához vannak szabva - fejenként 150 dollár alatt semmit sem találni, de inkább felette. Mi sokáig leveleztünk egy helyi utazásszervezővel, de ő is ezt az árat adta alapból, és nemigen lehetett lejjebb alkudni. Így a B terv mellett döntöttünk. Az asztanai buszpályaudvar mellett sorakoznak a nem hivatalos taxik, akik közül eggyel megalkudtunk, aki állította, tudja, merre van a nemzeti park, korábban is vitt már oda embereket. Az ár: 35 000 tenge - 26 500 Ft - még akkor is elfogadhatónak tűnt egy közel 300 kilométeres útra (sok órányi helyi várakozással), ha figyelembe vesszük, hogy a benzin ára a hazai kb. egy harmada.

 

 dsc_0120.JPG

És ezt néztük két órán keresztül...

Lehet egyébként busszal is menni, fejenként ezer tengéért, de azzal nem biztos, hogy megfordultunk volna aznap. Aki legalább egy éjszakát ott tölt, annak már érdemesebb a buszt választani - nem sokkal lassabb, mint a személykocsi. A népsűrűség ugyanis elképesztően alacsony - Asztana és Korgalzsin között a 130 kilométeren alig van település, csak a puszta, puszta. Petőfi biztos berosált volna a gyönyörtől, annyit nézhette volna a rónák végtelenjét, amennyit, csak akarja, nekünk inkább az jutott eszünkbe, hol van itt egy budi - no, egyet találtunk.

dsc_0117.JPG

Nem vagyok költő, no. Az út amúgy egész jó. És egy hely mégis van, ahol mindenképpen érdemes is megállni. Asztanától 30 kilométerre Alzsir. Az emlékmű már messziről látszik. 

 dsc_0121.JPG

 Az ezüst izé nem férfi nemi szervet, avagy sikertelen rakétakísérletet akar mintázni, hanem - ki nem találnák - egy kazah népi fejkendőt, fej nélkül. Mögötte a rakétasiló a múzeum. 

Alzsir nem a település neve, a telep melletti kis falut Zsana-Zsolnak hívják, hanem egy orosz rövidítés: Akmolinszkij Láger Zson Izmennyikov Rogyini - a hazaárulók feleségeinek akmolinszki tábora, maguk a rabok adták neki ezt a nevet, fanyar tréfaként utalva az egzotikus és távoli Algírra. Ez volt az egész Szovjetunió legnagyobb női tábora, 1938 és 1953 között több, mint 18 000 nő fordult meg itt.

dsc_0134.JPG

A GULÁG szigetcsoport Kazahsztánban

 Elképesztő körülmények között kellett élniük és dolgozniuk. Egy ilyen barakkba négyszáz(!) nőt zsúfoltak össze. 

 dsc_0139.JPG

A megőrzött mintabarakk

Sokan a legnehezebb fizikai munkát végezték, építkezéseken, szovhozokban dolgoztak, mások egyenruhákat varrtak a katonáknak. Azokat is dolgoztatták, akiknek egészen kicsi gyermekük volt - a gyerekek addig egy "óvodában" voltak. Ha elérték a négy éves kort, elszakították őket anyjuktól, és a Szovjetunió valamelyik árvaházába vitték őket. 

 dsc_0131.JPG

A barakk előtt az elhurcoltaknak emléket állító szobor - háttérben mecsettel 

A szovjet rendszer egészen abszurdan bornírt brutalitását azonban nem is ez mutatja igazán, hanem az, hogy ezek a nők, akik gyakran nyolc-tíz évet töltöttek itt (már aki túlélte az extrémen hideg teleket az alig fűtött barakkokban), még a korabeli szovjet törvények szerint sem követtek el semmi büntetendőt.  Ahogy a láger  neve is mondja, az asszonyoknak az volt az egyetlen "bűnük", hogy férjük-testvérük-fiuk a  "nép ellensége" lett. Mondjuk, ahhoz se kellett éppen bűnt elkövetni, bármelyik tisztogatás során bárkiből lehetett "szabotőr" vagy éppen "japán kém", vagy megfelelő etnikai háttérrel "cionista összeesküvő", de ezekhez legalább valami légből kapott vád kellett. A nőknek semmi - elég volt a rokoni kapcsolat. 

_21_3.jpg

Az asszonyok ...

 

_20170710092948351_big.jpg

 a barakk belülről..

 

_23799f8be346deaace8b272397b7f72f.JPG

... és a túlélők első találkozója 1989-ben. (A múzeum képeiből.) 

Az emlékhely meglepően modern, és jól installált, sőt, ellentétben Kazahsztán többi múzeumával, kimondottan készülnek is a külföldi turistákra (vannak angol feliratok, és egy nagyságrenddel kevesebb Nazarbajev-kép, mint másutt). Az ügyet ugyanis felkarolta a független Kazahsztán vezetése is - annak ellenére, hogy Nazarbajev is párttitkárként kezdte. 

 dsc_0126.JPG

A foglyok között volt hét magyar is - emléküket most ez az emléktábla őrzi

Az emlékhely után aztán száz kilométeren keresztül csak a hatalmas sztyeppét látjuk - nem valami változatos táj. Egyre jó: új értelmet ad a "semmi" szónak. Így aztán helyből feltűnik, hogy megérkeztük Korgalzsinba. Mondjuk, segítenek is azért. 

dsc_0152.JPG

 Hogy el ne tévedjünk 

A feliratból legalább egy  nyüzsgő megyeszékhelyet, vagy egy kazah Hollywoodot képzelünk magunk elé, de legvisszafogottabb reményeink is csúful csalatkoznak.

dsc_0370.JPG

A falu

Korgalzsin, egy alig négyezer lelket számláló falu, nagyon finoman szólva nem valami vonzó turisztikai célpont. Néha úgy tűnik, egyszerűen ott felejtették valami jobb időből, ami azért nem volt olyan nagyon jó. 

 dsc_0371.JPG

Ide érkeztünk volna busszal 

Mi persze nem is a faluért jöttünk, uncsi, lepusztult falut Budapesthez jóval közelebb is találnánk. A cél, ahogy fent is írtuk, a Korgalzsin Nemzeti Park, ami, és ezt nem hallgatják el, 2008 óta a világörökség része. 

 dsc_0157.JPG

Itt jártunk ..

Arról már akkor írtunk, amikor az ukrán sztyeppéken kóborló zebrákat pertraktáltuk, hogy a  sztyeppei ökoszisztémákból nem sok maradt. Bár hatalmas kiterjedésű területekről van szó, és alacsony a népsűrűség, az egykori  hatalmas vad csordákat nagyobb részt levadászták az elmúlt évszázadokban, és helyettesítették őket rideg tartásban élő háziállatokkal. Korgalzsin vidéke volt az, ami annyira messze volt mindentől, hogy jelentősebb számban maradtak meg itt vadon élő állatok. Ám hogy megtekintsük ezeket a vadállatokat, ahhoz el kell jutni valahogy hozzájuk. Elvben egy vadőrrel a városi autók is kimehetnek a pusztába, mert végig vannak földutak.


dsc_0302.JPG
Szép időben járható ...

De mi esős időben érkeztünk, a földutak városi kocsival járhatatlanok. Mondta a néni a központban, hogy megoldja, és hívta Szását. Szása meg jött is a terepjárójával. (Mindez 28 500 tengébe került - 21 500 ft kb., de azt mondom, nagyon megérte.) 

 dsc_0186.JPG

Szása, amellett, hogy láthatóan tényleg kiválóan ismeri a terepet, és profi természetfotós, egy jó kedélyű, negyvenes csávó. A jó négy és fél órás szafari alatt nem csak az állatvilággal kerültünk közelebbi kapcsolatba, de megismertük az ő történetét, meg a családjáét is. Tekintve, hogy hármasnál sosem voltam jobb biológiából és madárnevekben is elég rosszul vagyok oroszul eleresztve (a gusz, orjol, szokol - lúd, sas, sólyom - még megy, de mondjuk a cserregő nádiposzátáról, meg az őszapóról magyarul is inkább csak a Belga dalából tudok), a madarazásnál egy idő után maradt, a vizuális élmény, mármint, hogy: " Jajj, de szép madár! Ni, hogy repül ..."

 dsc_0321.JPG

dsc_0310.JPG 

Ne kérjétek, hogy határozzam meg őket ...

A Korgalzsin Nemzeti Park egyébként egy jó Békés-megyényi területen fekszik, aminek nagyjából a közepén van az a két tó, ami az igazi érdekességet hordozza magában. A Kis- és a Nagy-Tengiz, amelyet a Nura folyó vize táplál.

dsc_0177.JPG

A folyó a nemzeti park határán

Itt laknak ezrével azok a - jórészt vándorló - vízimadarak, amelyekért az amerikai birdwatcherek kifizetik a horribilis összegeket. A legszürreálisabbak, a címben is emlegetett flamingók. (Oroszul is flamingo.) Az alapvetően szubtrópusi-trópusi madárnak ez a legészakibb fészkelőhelye. 

dsc_0226.JPG

dsc_0231.JPG 

A szürkék is flamingók, csak még fiatalok, nem rózsaszínedtek be 

Nem sokkal azelőtt jártunk ott, hogy a flamingók elhúztak volna délre. Szeptember legvégén, október elején húznak v alakban. (Szardínián, ahol szintén láttuk őket, persze maradnak télire, mondjuk, ott én is maradnék.)  A tavak kis szigetein építik a fészküket, és meg kell várniuk, míg kikelnek és megtanulnak repülni rendesen a kicsik, hogy elinduljanak. Van aztán, hogy a természet rút tréfát űz velük. Ha korán jönnek a fagyok, a flamingók, amelyek a vízben állva alszanak, éjszaka egyszerűen belefagynak a tóba. A farkasok ilyenkor már lesben állnak, érzik, hogy nagy buli lesz. Aztán jön a nagy zaba. A madarak nem tudnak elszállni, a farkasok meg addig tömik a hasukat, míg bírják.  Aki túléli, olvadáskor menekül ... A flamingók - így azért érthető - elég félősek, Szása mesélte, hogy csak úgy lehet közelieket csinálni róluk, ha az ember szoktatja őket a közelségéhez... Ő ilyenkor több éjszakát kinn tölt a tónál, és hajnalban tud jó képeket csinálni. Ősszel azért ez nem lehet vicces  - szeptember közepén volt este plusz 6-7 fok. 

 dsc_0252_2.jpg

dsc_0241_1.jpg

Ennél közelebb mi nem jutottunk - így is szépek

A sztyeppei sasnak viszont láttuk a fészkét igen közelről.

 dsc_0189.JPG

Sőt magát a sast is.

 dsc_0353_1.jpg 

Az emlősök közül a legérdekesebb kétségtelenül a szajga-antilop.  Pár évvel ezelőtt egy fertőzés megtizedelte az állományt. Több mint 15 ezer állat pusztult el. De most már megint hatalmas csordákban járják a sztyeppét. 

 dsc_0274.JPG

De, ahogy mondtam, a szafari alatt nem csak az állatokról tanultunk. Szása családjának történetét is végighallgattuk, ami - legalább is számomra - legalább olyan érdekfeszítő volt, mint a flamingók. A család ukrán, Kamjanyec-Pogyilszkijból származnak. Apja vadászpilóta volt, úgy került Kazahsztánba. Aztán leszerelt, és mezőgazdasági repülőként vett részt a szűzföldek feltörésében. Hat gyermeke született, akik mára szétszóródtak a volt Szovjetunióban - három különböző ország állampolgárai. Amikor Szása született, Korgalzsin még sokkal népesebb volt - több, mint háromszor annyian éltek itt, mint most. Jó részük német volt. A volgai németeket ugyanis, akiket még Nagy Katalin telepített a frissen megszerzett Volga-vidékre, hogy fellendítsék a mezőgazdaságot, 1941-ben a német invázió hírére egy az egyben deportálták Kazahsztánba.

 _volgagermansmap.jpg

A sztálini deportálások térképen 

A kitelepítés legalább olyan drámai volt, mint a krími tatárok deportálása, nem kevesen haltak bele. A  németeket igyekeztek szétszórni a köztársaságban, hogy ne tudjanak lázadni. De erre a környékre nagyobb számban kerültek - már akkor is az alulnépesedést szerették volna kompenzálni. A németek aztán  - jobb meogldás nem lévén - integrálódni kezdtek a kazah társadalomba. 1979-ben már annyit enyhült a helyzet, hogy az akkor a Kazah SZSZK-ban élő közel 1 millió (!) németnek már önálló autonóm köztársaságot akart adni az SzKP, de a kazah pártvezetés lebeszélte őket erről (azt mondták ebből komoly zavargások lennének.. az integráció mégsem volt olyan ttökéletes).  És itt kanyarodunk vissza Szása történetéhez - első komoly barátnője ugyanis német lány volt. Csakhogy közbejött a rendszerváltás, a németek meg húzhattak Kazahsztánból, mint a flamingók. Az 1 millióból pár éven belül 200 ezer lett, vagy annyi se. A lány is "hazatért" Németországba, ahonnan az ősei 250 éve jöttek le.  Szása pedig inkább egy orosz lányt vett feleségül. De nemcsak a németek mentek - Szása testvérei közül ketten, és édesapja is inkább az új, független Ukrajnát választották. Na, őket nem tudja most Szása meglátogatni. 2014-ben ugyanis - ekkor még nem vadőr volt, hanem gépkocsik magánimportjával foglalkozott Németországból, az olajkonjunktúra idején állítólag igen jó üzlet volt ez - az ukrán hatóságok kitiltották őt Ukrajnából. A magyarázat elég ködös volt, mindenestere az kiderült, hogy emberünk korábban dolgozott a kazah Belügyminisztériumnál. Most vadőr, lovakat tenyészt - van neki két tucat, a húsukért, és fotózik. A túrához tartozott még egy jó késői ebéd is a falu vélhetően egyetlen éttermében.  A családias hangulathoz sok házi lóhús, és némi sör is járt. Szása sajnálkozott, hogy nem maradunk estére, mert akkor a tábortűz mellett lehetne vodkázni, meg énekelni. Mi tagadás, magunk is sajnáltuk. De várt minket Dél-Kazahsztán. 

 

 

 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://fotelkalandor.blog.hu/api/trackback/id/tr812673321

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.