Kazahsztánnal kapcsolatban vannak az embernek prekoncepciói. Akkor is, ha járt már ott: jurta, lóhús, végtelen sztyeppék dögivel. Arra viszont, hogy olyan dolgokat lássunk, amelyek versenyre kelnének a hasonló európai jelenségekkel, valljuk meg, nem nagyon számítunk. Pedig van ám olyan. Mutatunk egyszerre hármat is. 

Ahhoz, hogy e három furcsa helyre eljussunk, Kazahsztán eddig ismeretlen arcát kell meglátnunk. Eddig írtunk már a hideg, szürke végtelen sztyeppékről, amelynek közepében ott van a világ egyik legabszurdabb fővárosa, Asztana, és a forró, az iszlám tradíciók felé forduló délről. Most viszont délkeletnek vesszük az irányt, az egykori főváros, Almati felé. 

 

A város - lokálpatrióták ne sértődjenek meg - tulajdonképpen feledhető, de kellemes. Nem látszik rajta, hogy ha nem is a városnak, de a térségnek mindenképpen évezredes múltja van. Ahhoz kicsit ki kell menni Talgar irányába. Ott voltak az ókori szaka királyok temetkezőhelyei. Kurgánok, amelyek közül a leghíresebb az "aranyharcos" sírja lett. Kicsit mi, magyarok is magunkénak érezhetjük az egykori szaka herceget (vagy hercegnőt, mert a csontokból nem tudták megállapítani egyértelműen a nemét), mert a mellette talált ezüstedény feliratát Harmatta János, az ELTE Indoeurópai Nyelvészeti Tanészékének egykori vezetője - nekem pedig volt kedves tanárom  - fejtette (talán) meg. (Önmagában nem túl érdekes, Harmatta értelmezésében azt mondja, hogy az edénybe szőlőből készült bort, főtt ételt és vajat tegyenek a halandóknak...) 

Maga a rekonstruált aranyharcos

Az aranyharcos kurgánja mellé mára kiváló múzeumot is építettek, nem messze pedig ott van Talgar vára - egyike a Selyemút (kisebb ) erődjeinek. De az sem marad aranyharcos nélkül, aki ki sem mozdul Almatiból - bár a khotáni szakáknak nem sok közük van a most ott élő kazahokhoz, a dús arany öltözetű herceg(nő) a kazah függetlenség (egyik) szimbóluma lett, így idealizált alakja ott áll a város függetlenségi emlékművén. Talgar mellett a mai nagyváros helyén már a középkorban állt egy kisebb település Almatu vagy Almatau (Almás vagy Almáshegy) néven. Egyértelmű, miről kapta a nevét. Amúgy tényleg sok itt az alma, sőt, a mai szelíd almafa őse is itt élhetett valahol. A Selyemeút aztán a kései középkorban érdektelenné vált. A 19. századig aztán tényleg csak a nomadizáló kazahok járták a térséget. A jurták ma is a vidék alapvető látványelemeit jelentik. 

 

Jurták Almati mellett a hegyekben

Az oroszok 1854-ben alapították meg saját helyőrségüket Vernij néven, amit azután 1921-ben neveztek át - a helyi elvtársak kérésére Alma Atának (kb. Almák Atyja). Ekkor már a város a Turkesztáni Szovjet Szocialista Autonóm Köztársaság része, hamarosan a kazah szovjet köztársaság fővárosa, és főváros maradt egészen 1997-ig, amikor is (ekkor már persze a független Kazahsztánét) átvitték Asztanába. 

 

A nagyszabású középületek egy része még a fővárosi rangnak készült...

Almati így - akárcsak Biskek - gyakorlatilag orosz város. Jó részt etnikailag is - de még a helyi kazahok is inkább oroszul beszélnek egymás közt is, de hangulatában mindenképp. Bár az utcákat - akárcsak a várost - a  függetlenség után átnevezték, mindenki az immár jó 25 éve nem hivatalos szovjet neveket használja. A Dzserzsinszkij utcáról mentünk a Szovjet utcára, onnan a Március 8-a utcára stb. Jellemző a helyre, hogy még ránk néztek furcsálkodva, mikor megkérdeztük, hogy ramadán idején - mikor ott jártunk - nyitva vannak-e az éttermek. Miért ne lennének? Naja. 

 

A központi mecset (már a függetlenség után épült), és mellette a jurta az iftár-vacsorának

Selyemutas romantikát, orientális bájt tehát ne várjunk a várostól. A Kök Bazar (azaz Zöld Piac - a kök egyaránt jelent kéket és zöldet a kazahban) sem afféle keleties bazár, hanem egy meglepően tiszta, rendezett, vásárcsarnok. 

 

A tádzsik gyümölcs-

... és a koreai kimcsiárusok

No, meg az elmaradhatatlan lóhús.

A város nevezetességei is jellegzetesen szovjet-orosz jellegűek: egy-két 19. századi, a nagy földrengést túlélt kereskedőház, egy-két  pravoszláv templom, no meg számtalan szovjet hősi emlékmű. Építészeti értékét a helynek jelzi, hogy vendéglátóink a "régi szép" épületek névvel a sztálini időkben épült blokkokat emlegették. 

 

 A város legrégebbi máig álló épülete ..

... és a Pamfilov park igazán monumentális  szovjet hősi emlékműve

Épült persze ez-az a függetlenség elnyerése után is -  de, mondjuk, azért sem lenne érdemes nagyobb kitérőt tenni. 

 

Egy kis darab Párizs ...

A város közelebbi-távolabbi környékén viszont három olyan hely is van, amelyek megdöbbentően jó élményt adnak. Egyszerűen azért, mert amit adnak, az különleges, másutt nem látható - vagy, ha igen, nem olyan minőségben, mint itt. Lehetne persze négy is, hiszen itt van Eurázsia leglátványosabb szurdokvölgye, a Csarin-kanyon, de - mint Ománban is - itt is kerültem a kanyonok oldalában, magas helyeken, keskeny utakon mászkálást. Szóval azzal együtt négy, de maradjunk a háromnál. 

 

1. Síközpont a nagyvárosban 

Elöljáróban azt azért szögezzük le - ha a fenti kanyonos megjegyzésből nem jöttek volna rá -, nem vagyok egy Bear Grylls; a síelés gondolata is rettegéssel tölt el. Az még, hogy hideg és nedves, rendben lenne, de a csúszás, mint olyan, rettenetes. Szóval, síelni sem szoktam. De a síközpontokról ez-azt tudok. Általában meglehetős távolságban vannak a nagyvárosoktól. Svájcban persze Interlakenből fel lehet menni a Jungfraura, de Interlaken azért nem nagyváros. Az pedig, hogy a rekkenő nyári hőségből csak úgy felmenjünk, minden különösebb testi erőfeszítés nélkül olyan hegyekre, ahol még hó van, tényleg igen ritka. 

 

Az odavezető út ...

Almatiban viszont pontosan ez a helyzet. Formailag a várostól 25 kilométerre - gyakorlatilag a város külterületén - van ugyanis a Simbulak síközpont. Almati ugyanis ilyen szempontból üdítően eltér két korábbi célpontunktól - a végtelen sztyeppék helyett az Alatau hegység látványos hegyei veszik körül. 

 

Alpesi táj Közép-Ázsiában

A kiváló földrajzi adottságok - a nagy hegyek  közelsége egy relatíve fejlett nagyvároshoz - már az 1940-es években feltűntek sokaknak, és megjelentek itt a szovjet síelők. Először még komoly erőfeszítésre volt szükség - felfelé gyalog kellett felvonszolni a síléceket, hogy aztán le lehessen csúszni (ahogy most Kirgizisztánban) -, de a hatvanas évekre felépült a mai lanovkarendszer őse. Ma már a Medeu korcsolyapálya magasságáig (1691 m) kiváló minőségű aszfaltút visz fel (idáig a városi buszok is feljárnak azoknak, akik igazán hanrdcore-ban nyomják). Innen indul a lanovka. 

 

A kötélpálya három részből áll, teljes hossza több, mint 3600 méter - ezt összesen 40 perc alatt teszi meg 

Látszik rajta az elmúlt évek olajboomjának jótékony hatása. Az egész rendszer elképesztően modern - igaz, nem is olyan olcsó, a teljes kétszer 40 perces útért elkérnek 3500 tengét - közel 3000 forintot. Az első, mintegy 20 perces út magához a síközponthoz visz fel (2200 m). Ide még kocsival is fel lehet jönni. Itt van szálloda, étterem, és minden egyéb szórakozás, amit a modern orosz szórakoztatóipar el tud képzelni. Ottjártunkkor éppen a helyi Update Norbi rendezett gyermektornát üvöltő etnopopra. 

 

Kirakodóvásár, bulihangulat ...

Az innen induló két részes lanovka tíz-tíz perc alatt már a sípályákhoz visz fel. Síszaki leírást nem tudok róluk adni - amúgy is nyár volt, amikor arra jártunk. Az élmény viszont tényleg megérte. A lenti 31 fokkal szemben itt kellemesen hűvös volt, és - 3200 méter magasban - június elején még javában volt hó. 

 

Félúton

ide érkeztünk ..

Aki akart - és persze úgy volt öltözve -, az innen komolyakat túrázhatott a hegyek közt. De a legtöbben csak azért jöttek fel - mint mi is -, hogy körülnézzenek, és élvezzék a hűvöst, meg a latyakot. Mivel igazán hideg nem volt, mindez még szandálban és rövidnaciban is elég viccesnek tűnt. (Igen, mi voltunk a hülyeturista, aki megbukott földrajzból, és elfelejtette, hogy 3200 méteren óhatatlanul hidegebb van, mint odalenn...) 

 

Ha nem is mondom, hogy pusztán ezért érdemes elmenni Almatiba, de kétségtelenül nagy élmény, és különleges. Szóval, ha ott vagyunk, ne hagyjuk ki. 

2. Élményfürdő a hegyekben

Maradjunk még a hegyeknél és az élményeknél. Mindazoknak, akik a hegyeket inkább nézni, mint mászni szeretik, van még egy tippünk. A várostól szintén nincs messzire - alig távolabb, mint Simbulak. A környezete igazán megkapó - a Nagy Almati-tó. 

 

Kék tó, tiszta tó

A tó maga is gyönyörű - a térség egyik legnagyobb gleccsertava. De kiépítettsége komoly kivánnivalókat hagy maga után. Elvben  le sem szabad menni a partjára, az ugyanis határsáv. Valahol a távolban a hegyekben húzódik a kazah-kirgiz-kínai hármashatár. Néha állítólag határőrök is feltűnnek, és random alapon bírságolnak, igazoltatnak. (A határsáv komolyságát jelzi, hogy a kiülős etető már abban a sávban van, ahová elvben nem léphetünk be.) 

 

Az angol felirat elég viccesre sikerült ...

A környéken viszont sok mindent lehet csinálni. Van számos, jurtákban kialakított népi szórakoztató komplexum, ahol lehet enni-inni (kumiszt természetesen). 

 

Aki pedig nagyon akar, az dalra fakadhat farkasbőrbe öltözve, megnézheti a hagyományos solymászatot. Vagy akár lóra pattanhat. 

 

A beöltözős buli ...

De messze a legnagyobb buli a Tau (hegyi) Fürdő. Elsőre némi fenntartással közeledtünk a helyhez. Egyrészről  Magyarországon élményfürdőileg tényleg el vagyunk kényeztetve. Az itthoni felhozatal valóban világszínvonalú. Másrészt meg feltételeztük, hogy a helyi nem az. 

 

Alig pár kilométerre, a kirgiz oldalon, tényleg így néz ki egy "élményfürdő"

Ehhez képest, ami fogadott, az egészen megdöbbentő volt - egy olyan élményfürdő-komplexum, ami lazán veri a haza színvonalat. Az építők ugyanis a hegyes-erdő vidéket nem planírozták el, hanem beletervezték a fürdőbe - így hatalmas fák között árnyas sétányokon mehetünk egyik medencéből a másikba. 

 

Közben pedig a kötelező elemeken - sodró, csúszdák, jakuzzik - felül egészen érdekes dolgokat is építettek. Az, hogy hagyományos orosz gőzfürdő van, nagyjából alap - a vendégkör is túlnyomó többségében oroszokból áll. (Az egyetlen kulőr lokál rajtuk a népies nemezsapka, amit úszáshoz hordanak - ez állítólag a téli fürdőzésekből maradt itt, amikor tényleg jó lehet, hogy a meleg vízből kilógó fejük ne fázzon meg a vérfagyasztó hidegben.) 

 

Beltéren is hordják ...

Van szaunaszeánsz, szintén meglehetősen oroszosan, szergejfaszagyerek stílusban olyan melegre hevítik a szaunát, hogy majd meghalsz, és dobálják a jó nép közé a jeget. Az egész tíz perc (nem engednek ki közben, amíg életben vagy), de utána újjászületés-élménye van az embernek. De vannak egészen sajátos jelenségek is, mint a japán, vagy a "szkíta szauna". Előbbi egy langyos gőzben elhelyezett hideg vizes medence - igazán kellemes élmény. Utóbbi viszont egy nem túl meleg szauna, amelybe egy száraz Kneipp-kúrára emlékeztető kavicspadlózatot tettek. 

 

A bejáratnál még csodaszarvas is van ...

 A többi már csak a neoorosz kivagyiság - van étterem medencével a közepén, meg olyan medence, amibe eredeti (!) holt-tengeri vizet hozattak a fíling kedvéért. 

 

Az árak egyébként ehhez szabottak - az amúgy meglehetősen baráti almati árszint főlé vannak lőve. A belépő hétköznap 4000 - hét végén és főszezonban viszont 10 000 tenge. Ez utóbbi azért már jó 8000 forint, ami drágább, mint egy átlagos itthoni jegy, és majdnem eléri az izlandi Blue Lagoon árát. Igaz, az egy meglehetősen túlárazott, és túlhájpolt valami, de akkor is sok. 

De ha már játszottuk a hülyeturistát, és hedonista módon fetrengtünk egy fél napot a fák közti élményfürdőben, a kanyonmászást meg ronda módon elblicceltük, illene valami kultúrát szippantani. 

 

3. A Napfejű isten hegye - Eurázsia legjobb sziklarajzai 

A tapasztalt olvasó persze sejtheti, hogy nem utaztunk csak úgy ok nélkül Almatiba - kell lenni a környéken világörökségi helyszínnek is. Van is bizony. És - váratlanul - sokkal jobb, mint amire számítottunk. Az őskori-ókori sziklarajzos helyszínek ugyanis nem feltétlenül élvezetesek önmagukban. Qobustanról már írtunk - ott az élvezhetőséget egy csili-vili, az animáció világát kimaxoló múzeum segíti. Hasonló a helyzet Portugáliában a Coa-völggyel. Ott a rajzok csak szakértő vezetéssel látogathatók. És bizony kell is a szakértő vezetés. A rajzok ugyanis egymásra firkantott kusza vonalaknak tűnnek, gyakran átfedik egymást, gyakran töredékek. Kell, hogy ott üljön egy szakavatott régész velünk, aki ki füzetkével mutatja, hogy mit is kell belelátni a vonalakba. 

 

Szakértő magyarázat, és egyébként nehezen értelmezhető vonalak...

Van persze itt is múzeum - nem is akármilyen. Erős gyanúm szerint a hazai gorsiumi történethez hasonlóan - itt is az uniós támogatásokat öntötték betonba, hogy építsenek egy rémisztően világháborús bunkerre emlékeztető hideg és kellemetlen monstrumot, amibe aztán egy túlméterezett, de informatív kiállítást tettek. 

 

A kimondottan félelmetes bunkerszerű lejárat ...

... és az audiovizuális prezentáció

A helyzet még faramucibb Olaszországban, ahol a Val Camonicában, Boario Termében a sziklarajzairól az ott őrködő néni is csak annyit tudott mondani, hogy hát állítólag vannak a kövön a cikkcakkok - mondjuk, ő harminc éve dolgozik itt, de még egyszer nem sikerült észrevennie. Nekünk talán menni fog. (Ezen kívül még sokszor emlékeztetett rá, hogy neki délben ebédszünete van, s ugye akkor elhagyjuk a terepet ...És mint egy derék olasz nagyi, a régészeti park közepén állva hangos szóval irányított és értékelt minden arra járó látogatót - mindenkit az érdeme szerint. Minket például megfeddett, mert nem azon az ösvényen tértünk vissza, amelyet javasolt, mások megérkeztét viszont hangos bravi! felkiáltással nyugtázta - megtalálták a helyes utat.) És tényleg, a megfelelő fényviszonyok közepette vagy láthatóak a sziklarajzok, vagy sem.

 

A legjobban látható kép - erős digitális feljavítás után

Ezek után elég alacsonyak voltak az elvárásaink a hellyel kapcsolatban. Ráadásul az, hogy Almati "környékén" van, csak kazah viszonyok közt igaz. Közel három órát kell autózni - és itt sajna már kijövünk a hegyek közül, visszatér a hagyományosnak mondható kazah táj. 

 

Végtelen pipacsmezők 

Egy meglehetősen lepukkant falunál van egy leágazás, Tanbali felé, ami azt jelzi, hogy valaha ott volt egy "látogatóközpont," de már nincs. Jó pár kilométerrel később aztán előkerül pár jurta. No, ez az új  visitor center. Azt mondják ez is nagy előrelépés - a függetlenség első éveiben teljesen elhagyatott lett a hely, a leírások szerint csak egy-egy őr volt (talán) itt, de szabadon lehetett kóborolni - ami azért nem tett jót a rajzoknak sem. Az új évezred elején aztán a kormány elkezdte komolyabban venni az örökségvédelmet - 2004-ben pedig felkerült Tamgali/Tanbali a világörökségi listára. Most már  vigyáznak a rendre - és várják a turistákat. Felirat még angolul is van. 

 

 

A fordítás, mondjuk, itt sem az erősségük ...

A vezetés itt is kötelező - a bácsika, aki körbevezet minket láthatóan nem igazán szakember, de elég autentikusan helyi. Aki nem érti az erős akcentussal nyomott oroszt, viszont meg lehet lőve. Ami a site-ból elsőre látszik, az, hogy itt érdemes a lábunk elé is nézni. 

 

A pusztából aztán hirtelen  sziklás dombok emelkednek ki, köztük  egy régi vízmosásban haladunk - ez a vízmosás - akkor talán állandó, ma időszakos patak - vonzotta ide annó évezredeken keresztül a nagy pusztából az állatokat.

Azokat, amelyek aztán a sziklákon is megjelennek. Mert hamarosan le leszünk nyűgözve - a sziklák ugyanis teli, s de teli vannak rajzolva. És a rajzok távolból is jól láthatóak, élesek, kontúrosak. Egyszerűen bámulatosak. 

 

 Mivel elég feltűnőek, valójában felfedezni sem kellett őket - de ahhoz azért kellettek régészek, hogy értelmezzék, kontextusba helyezzék azt, amit az itt legeltető nomádok mindig is láttak (A név Tamgali maga is a tamga szóból ered, ami a török népek nemzetségi jeleit jelenti - és valóban vannak is ilyen tamgák a rajzok között. - Amúgy, hogy pontosan mikor miért jelenik meg Tamgali vagy Tanbali formában a név, arra nem sikerült választ találni ..) . A múlt század ötvenes éveitől folynak itt ásatások. A területen feltártak egy bronzkori települést, hat korábbi bronzkori, és hat későbbi, vaskori temetkezőhelyet. Illetve  meghatározták, hogy a sziklarajzok öt külön csoportra oszlanak. Összesen 5000 különböző ábra van a sziklákba karcolva. A legrégebbiek Kr.e. 1500 körüliek - a legfrissebbek újkoriak.A többség azért bronzkori, ezek a legnagyobbak és a legszebbek is - mennyiségileg még elég sok az iráni népekhez - szakákhoiz - köthető i.e. I. évezredi, és jóval kevesebb az i.sz. 6-12. századi türk.  Az újkoriak között vannak buddhista feliratok  - jelezvén, hogy itt az iszlám végleges hatalomátvétele csak az utolsó három évszázadra tehető. 

 

Sőt, vannak huszadik századiak is 

Ahogy minden ilyen hely esetében csak saccolni tudunk arról, hogy valójában mire is használták a helyet, miért rajzoltak ennyit a falra.  Nyilván valamiféle kultuszhelyről volt szó, valahogy az itt élő népek hitvilágával van-volt kapcsolatban, amit a kőbe faragtak. De hogy az állatok valamiféle törzsi-nemzetségi szimbólumok, és esetleg az ún. vadászmágiával voltak-e kapcsolatban, azt ma már nem tudhatjuk. 

 

Állatok, és valami, ami leginkább vadászjelenetnek látszik...

Vannak bikák - ezeket általában a termékenységkultusszal kapcsolják össze - lovak, és vannak furcsa szarvas állatok is, amik leginkább - persze csak távolról - a Disney unikornisaira hasonlítanak. 

 

Itt valaki egy bika hátán lovagol?

Vannak aztán emberábrázolások is. A "táncoló" alakoknál csak sejteni  lehet, hogy azt a rítust ábrázolják, ami egykor itt - ha kultuszhely volt - lezajlott. De vannak ennél érdekesebb dolgok is. Terhes nők,, és szexuális aktusok. 

 

Ez elég egyértelmű...

A legismertebbek azonban az istenábrázolások. A "Napfejű Isten" számos helyen megjelenik. (Közeli lelőhelyeken pedig vannak Holdfejű Istenek is. Csak találgatni lehet, miért nincs itt, és mi lehetett a kapcoslat a két kultuszközpont között.) 

 

Több helyen, több formában is feltűnik ...

Azt, hogy milyen nép lakhatott itt - akárcsak  a Stonehenge, vagy, mondjuk, a Magura-barlang esetében - még találgatni sem tudjuk. Az iráni - majd a későbbi türk- vándorlás előtti Közép-Ázsia etnikai összetételéről még annyi öltetünk sincs, mint Európáéról ugyanebben az időszakban. Az irániak - a szaka herceg(nő) népe - az i.e. 1 évezredben jelent csak meg e tájon, őket váltották azaz i.sz. 1 évezred közepén a türk népek - a mai kazahok ősei. Ők is hagytak itt néhány sziklarajzot, amelyek már jól datálhatóak, értelmezhetőek - lovas harcosokat, a kazah legendák hőseit ábrázolják. 

 

A kocsikat ábrázoló rajzokat pl. már a benyomuló indo-irániakhoz kapcsolják

A rajzok közül van, ami igen könnyen megközelíthető ma is, van, amihez többet-kevesebbet mászni kell. (Hogy a mászás mennyire könnyű vagy sem, az ízlés dolga -  átlagos fizikai felkészültséggel bőven teljesíthető. ) Az öt csoportból négyhez egészen közel engednek - akár meg is érinthetjük a sziklákat.  A bácsi mutatja az utat, és magyaráz (oroszul nem tudók erős hátrányban) , a vezetés így jó két óra. Aztán meg elmehetünk megkeresni a legközelebbi a legközelebbi kávézót-éttermet. A bácsi meg is mutatta merre lesz, dél felé, úgy hatvan kilométerre - ez mégis csak Kazahsztán. 

 

 

 Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

  

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.