A világörökségi utazgatás általában elég politikamentes műfaj. Olyan dolgokat nézegetünk, amelyek évszázadokkal, ha nem évezredekkel ezelőtt épültek, vagy évmilliókkal ezelőtt keletkeztek. Az utóbbi pár évtized kérészéletű politikusai maximum romboltak rajtuk. De van, amikor úgy jön szembe a napi politika, hogy nem tudjuk elkerülni. 

Aki ezután azért olvasná tovább a posztot, mert reméli, hogy majd jól fasisztázni fogom Matteo Salvinit, vagy populistázni Luigi di Maiót, esetleg lelkesülten éltetni bármelyiküket is, az nyugodtan térjen vissza a facebookos véleménybuborékjához. (A kattintás már megvolt, én örülök.) Egy várost fogunk csak látni, meg talán béna hasonlattal mondanám, egy állatorvosi lovat. A lóalakú cseppben meg benne van az egész lótenger, ugye...  Ivreáról lesz szó, Olaszország legújabb világörökségéről. 

Világörökségek Olaszországban - elég sok van belőle. 

Az olaszoknak meggyőződésük, hogy az ő országuk a legszebb a világon, amihez, mondjuk, sokkal több alapjuk van, mintha, mondjuk, a beloruszok gondolnák így. Elég a határt átlépni, és lemenni az autópályáról, már gyakorlatilag kilométerenként botlunk olyan helybe, amitől dőlnek a lájkok az instán. 

Duino vára - alig pár kilométerre a szlovén határtól

A Bella Italia koncepciójához persze hozzá tartozik a világörökségi  nyomulás is. A mindenkori olasz kormányoknak politikai színezettől függetlenül céljuk, hogy minél több helyszínt lobbizzanak fel a listára, és így Olaszország a helyszínek számát tekintve sose essen ki az első helyek egyikéről. Ez, olyan fajsúlyos versenyzők mellett, mint Kína, India vagy Franciaország, nem könnyű feladat. Persze - akárcsak a görögöknek - bőven van miből válogatni. És a legtöbb olasz helyszín tényleg nem csak a jól megírt pályázatnak köszönheti létét - megvan bennük a WOW-hatás. 

Matera - a sziklába vájt város Pugliában, a par excellence olasz világörökség. Amúgy 2019-ben Európa Kulturális Fővárosa - és még semmi sem készült el

A nagy részük azért reneszánsz városközpont vagy középkori templom, ókori rom - így az idei díjazott, "Ivrea a 20. század városa" meglehetős kivételnek számít. Gondoltuk, megnézzük -  úgy is arra jártunk a Canal du Midiről hazafelé jövet. 

Úton Ivrea felé Piemont hegyei közt ...

Alig pár nappal a világörökségi cím elnyerése után érkeztünk a városba. És nem mellesleg alig néhány héttel azután, hogy hatalmas kínok közt megalakult az új olasz kormány. Ami most, ugye, sokkal több, volt mint kormányváltás. Olaszország - egy emberöltőn belül immár másodszor - demokratikus úton küldte el a büdös brébe az egész eddig uralkodó politikai elitet. Ahogy a kilencvenes évek elején látványosan omlott össze a Kereszténydemokrácia és az Olasz Kommunista Párt pólusaira alapozott dominánspárt-rendszer, úgy omlott össze most a romjaikon létrejött középbal és középjobb formációkra alapuló váltógazdaság.

12  évvel ezelőtt még "Olajfa" és "Szabadságjogok Háza" néven futott a középbal és középjobb .. akkor tarolt a baloldal ...

Olyan pártokat emelt fel a nép elégedetlensége, amelyek pár éve még vagy nem is léteztek (M5S - Öt Csillag Mozgalom) vagy nagyon a partvonalon játszottak (Liga). Mikor elindultunk, e két esemény között nem látszott semmi kapcsolat. Pedig van. Erről szól ez az írás. 

Aki a világörökségi cím alapján Ivreát valami Dnyepropetrovszk-szerű, ronda iparvárosnak képzeli, az kellemesen nagyot fog csalódni. Ivrea éppoly festői olasz kisváros, amilyennek egy festői olasz kisvárosnak lennie kell. A Római Köztársaság idején alapították, de a longobárd időkben lett fontosabb központ, a középkorban egy ideig önálló városállam volt, majd 1365-ben szerezte meg VI. Amadé savoyai herceg. 1800-ig a Savoyai-ház uralma alatt állt, amikor is 14 évre Napóleon birodalmához csatolták. Utána viszont erről a vidékről indult ki az olasz újraegyesítésért folytatott harc. És ez a hosszú dicsőséges történelem mind tükröződik is a városon. Van a római időkből származó - 1716-ben felújított - Ponte Vecchio.

Van bájos, és egészen nagy középkori városmag, várral és román katedrálissal. Máig lakott, és a főutca mellett azért látszik is a nagy turistatömegek hiánya. Kicsit itt-ott kopottas - és a várba sem lehet bemenni. Bizonytalan ideig zárva. 

 A sétálóutca kimondottan kellemes ...

A turistahordák nem hömpölyögnek

 És számos nagyszabású épület a Risorgimento idejéből. 

 A folyóparti sétány ...

Arról már nem is beszélve, hogy a várostól alig pár kilométerre Piemont hegyei közt ott áll a rokokó búcsújáró helyek egyike, a bájos ligetes kálváriájával önmagában is (illetve néhány másik szent heggyel együtt) világörökségi pontot érő Sacro Monte del Belmonte.

Egy a kápolnák közül

Bármely húszezres kisváros teljes önkormányzata a fél karját adná ennyiért is a Lajtától keletre, de Itáliában azért ez inkább rendszerszerű, mint kivételes. Ivrea különlegessége a 19. század végén kezdődött.  Camillo Olivetti egy gazdag, asszimilálódott, zsidó polgárcsaládba született Ivreában 1868-ban és már ifjú korától kezdve a modern technika iránti őszinte rajongás töltötte el.

Camillo Olivetti

Tanult Londonban, majd Edisonnál Amerikában, aztán hazatért, hogy kamatoztassa, amit megtanult. 1908-ban alapította meg írógépgyárát, ami hamarosan  nemcsak az ország, hanem egész Európa vezető cége lett ebben az - akkor forradalmian újnak számító - iparágban.

Az első gyárépület - ekkor még igencsak hagyományos kinézettel

Camillo a fasiszta hatalomátvétel után nem sokkal visszavonult, és csak a filantrópiának és teológiának élt - időközben ugyanis kikeresztelkedett, és egy protestáns lelkész lányát vette feleségül. Fia, Adriano pedig, aki átvette az atyai örökséget, csúcsra járatta a céget. 

Adriano Olivetti

A legmodernebb amerikai munkaszervezési elveket vezette be, amivel megötszörözte a termelékenységet, az európai cégek közül az elsők között ismerte fel a reklám és marketing fontosságát, és 1931-ben már önálló reklámcsapatot szervezett ismert korabeli művészek irányításával. A világháború után pedig komoly nemzetközi terjeszkedésbe kezdett a cég, aminek a csúcspontján 1959-ben megvették az amerikai Underwood Typewriter Companyt. 

Folyik a munka

Folyamatosan követték a technológia fejlődését  - sőt, sokszor az Olivetti diktálta a tempót: már 1948-ban gyártottak elektromos számológépet, a '70-es években már olyan elektromechanikus írógépeket dobtak piacra, - párhuzamosan az IBM-mel - amelyek kihúzták a sorvégeket, és és képesek voltak a szöveg formázására. A hetvenes évek legvégén jöttek ki azok a modellek, amelyek már inkább szövegszerkesztők voltak - floppy lemezre lehetett kimenteni a szövegeket, sőt, egy idő után már DOS operációs rendszerrel működtek. 

Nekem, mondjuk, Erika volt...

Innen már természetes lépés volt, hogy az Olivetti beszállt az asztali számítógépek egyre bővülő piacába. A hatvanas években olyannyira elöl jártak a fejlesztésben, hogy - állítólag - két mérnöküket az amerikaiak gyilkoltatták meg. 1965-ben az Olivetti jött ki a Programma 101-gyel, amit az első modern programozható asztali számítógépnek tartanak. AZ M29OS pedig a kor legnagyobb számban eladott asztali gépe volt Európában. 

Programma 101

M290S

A nyolcvanas években még a fejlesztés élvonalában voltak - az Olivetti hozta ki az egyik első olyan eszközt is, ami a modern notebook őse volt.

Philos Color 44

Igen komoly megrendeléseik voltak - 1981-ben például az Olivetti készítette el az Európai Parlament elektronikus szavazatszámláló rendszerét. Európában első, a világon - az IBM után - a második volt az irodai gépek piacán. Ez - eddig - egy szép üzleti sikertörténet, de nem érne világörökségi címet. Camillo és Adriano Olivetti azonban nem átlagos tőkések voltak. Egy részről meggyőződéses szocialisták voltak - Camillo részt vett a szocialista párt megalapításában, Adriano pedig, bár amikor erre volt szükség, katolizált és belépett a Fasiszta Pártba, a második világháború idején csatlakozott az ellenálláshoz. 

A partizánmozgalomnak máig megvannak a nyomai Ivreában - a  német csapatok előtt felrobbantott híd ma is emlékhely 

Baloldaliságuk abban is megnyilvánult, hogy az Olivetti gyár igyekezett mindent megtenni a munkásaiért. Nem csak lakásokat építettek, de az egyik első gyári óvodát, egészségügyi központot, kultúrközpontot is felépítették. Más részről pedig az Olivettik kicsit megkésett utódai voltak azoknak a 18-19. századi gyárosoknak, akik nem csak gyárat akartak építeni, de mellé meg akarták teremteni az ideális várost is. És ehhez igen jó ízlésük is volt - az Olivetti nem csak jó gépeket gyártott, de szépeket is, sorra nyerték a dizájn-díjakat. 

Nagyon menő volt ..

Ivreának a folyótól délre eső részein a huszadik században egy elegáns, modern természetközeli városrészt teremtettek meg a kor legjobb olasz építészei. Ahogy az egész város sem olyan, mint valami itáliai tájba álmodott Dnyepropetrovszk, ez a városrész sem olyan, mint a 19. század brit "company town"-jai, vagy mondjuk az Olaszország legérdektelenebb világörökségeként nyilvántartott Crespi d'Adda. Olivettiék szociálisan érzékenyek voltak, és szerették a modernitást, de nem voltak utópisták - a város meglévő szövetébe illesztették az ipari létesítményeket és a lakóházakat, és az elsődleges azért a cég érdeke volt.

A világörökségi épületek a via Jarvis mentén és a környéken 

A cég ugyanakkor várostervezési díjat is alapított, éppen azért, hogy  díjazzák a  modern urbanisztikai elképzeléseket. 

A Keleti Lakótömb épülete átadásakor

Mivel az építkezés több évtizeden át tartott - nagyobb részt a cég központjának otthont adó via Jarvis mentén -  messze nem olyan egységes a kép, mint a "comapny town"-ok esetébenó, és nem is egyetlen építész munkáit láthatjuk. Néhánynak azért érdemes megemlíteni a nevét: Luigi Figini  és Gino Pollini, akik az első vállalati óvodát tervezték, Eduardo Vittoria, aki a kutatóközpontot, és  Ignazio Gardella, aki a sok díjat kapott cafeteriát tervezte. 

A kutatóközpont épülete

Balról az új gyár, jobbról a hőközpont 

A gyár vezetőinek elegáns villái mellett a munkásoknak épített házak is formabontóan jól néztek ki. A leglátványosabb a félhold alakú Amfiteátrum   - ami jelenleg is lakóövezet,m és legalább öt tábla figyelmeztet, hogy magánterület, a turisták  kerüljék el messzire. 

 Az Amfiteátrum társasház tetején - a domdoldalba épült

A főnökök villái az Amfiteátrum tetejéről

1992-től a legfontosabb épületekből  létrehozták a Modern Építészet Szabadtéri Múzeumát, ami inkább csak virtuálisan létezik, egyre bővülő internetes adatbázis formájában, a való világban csak annyit jelent, hogy kiraktak információs táblákat az épületek elé.

A városrész "bejárata"

Ez a "gyűjtemény" lett végül a világörökségi jelölés alapja is, amit nagyobb részt lelkes helyi civilek intéztek. A meglehetősen drámaira sikeredett felterjesztésben kb. olyanokat írtak, hogy ez az utolsó esélye a városnak. Nem tudni, hogy ez hatotta-e meg a Bizottságot, vagy a dokumentáció győzte meg, de idén csont nélkül átment a jelölés. (Pedig mondhatták volna, hogy "komoly fenntartásaik vannak" - mert, mondjuk, az épületek közül belülről gyakorlatilag egy sem látogatható, sőt,  többségükre turistaelhárítónak ki is van téve egy jó látható MAGÁNTERÜLET tábla... Az elméletileg kiváló interaktív múzeum pedig, amelyben megismerhetik a gyár legérdekesebb újításait, komoly havi kétszer négy órán át látogatható.  

 Azért érdemes egy pillantást vetni az épületet leíró információs tábla állapotára is

A sikertörténetnek ugyanis csúf vége lett. Az Olivetti gyár nem érte meg a századik születésnapját. Nem bírták az amerikai és ázsiai konkurenciát. Sem az árversenyben, sem az innovációban nem tudtak haladni a korral. Hosszú vergődés után végül, ami maradt, az a TIM telekommunikációs konszernhez került. Próbálkoztak kisszériás luxusmobilok gyártásával Oliphone néven, de nem lett belőle siker.

OliPad tablet - a kutya sem veszi

A történet részint nagyon ismerős - kvázi az összes, hasonló iparágban működő európai cég keresztülment ezen a válságon a Philipstől a Nokián át az Ericssonig. De az észak-európai cégeknek hatalmas véráldozatok árán sikerült átstrukturálni magukat, a Philips ma az orvosi technológiában, a Nokia és az Ericsson a hálózati termékek és szolgáltatások terén  lett újra sikeres. Ráadásul az Olivetti csak a legdurvább példa - az  (észak-) olasz ipar sok más nagy cége is vergődik az elmúlt évtizedekben. Csak pár példa: a FIAT  nevében még olasz, de központja már  Hollandiában van, az Anslado-Breda, miután szinte az összes európai tenderén betlizett, képtelen volt időben, jó minőségben leszállítani a villamosokat-vonatokat, japán kézbe kerülve menekült meg a bukástól, megvette a Shinkanseneket is gyártó Hitachi Rail.

Az Ansaldo Breda IC4-es vonata - amit sikerült időben leszállítani a dán vasútnak, az menet közben esett szét...

Míg az Air France, a Lufthansa vagy a British Airways ma is meghatározó szereplői a légiutaztatásnak, az Alitalia csődről csőre vergődik. Az új évezred eleje óta (Észak-) Olaszországban jó másfél millió ipari munkahely szűnt meg. Ami máig töretlenül fejlődik, az a luxusipar, a dizájn, no meg a Ferrero, mert a Nutellánál jobbat még senki  nem tudott kitalálni.  A Reuters 2014-ben Olaszországot már a "submerging economy" - kb. visszafejlődő gazdaság névvel illette. Ivreán is meglátszik ez a változás: a nyolcvanas években a Olivetti világszerte még 90 ezer embert foglalkoztatott, ebből elég sokat itt a központban. Mára az egykori gyárépületek és irodák nagyrészt ilyen-olyan kisebb cégeknek vannak kiadva - néhányat közülük az egykori olivettisek gründoltak.

 Az Olivetti egykori központi irodaépülete - ma kisebb cégeknek ad otthont 

 Mások más  szektorokban kerestek megélhetést - mi is egy olyan vendégházban laktunk, amelynek tulajdonosai egykor az Olivettinél dolgoztak, szívesen emlékeztek vissza az egykori magyarországi üzleti utakra...)  Ma a városban a legnagyobb foglalkoztató az állam és az önkormányzat - illetve két call center. A lakosság száma a 30 ezres csúcsról 22 ezerre esett. Az elvándorlók nagyobb része fiatal -  a lakosság átlagéletkora ma 48 év, egyre több a nyugdíjas. Valójában egyébként az elvándorlás nagyobb volt, mint a népességfogyásból látszik - a lakosság közel 8%-a mára külföldi. Még mielőtt a hajókról ide migráló fekete-afrikaiakat vélnénk felfedezni, jelzem, ezek több, mint fele román, de vannak albánok, moldávok, lengyelek, sőt kínaiak is, meg persze marokkóiak. Nincs szegénység - sőt, kifejezetten jómódú, rendezett várost látunk, ahol esténként tele vannak a pizzeriák, délutánonként meg a bárok, csak éppen egyfajta kilátástalanság van. 

Mára már csak a nosztalgia maradt - féláron

És ez az egész országra igaz: a hetvenes-nyolcvanas évek látványos fejlődése, amikor Olaszország volt Európa egyik legdinamikusabb gazdasága, a múlté, és az elmúlt közel harminc évben senki nem ért el számottevő, látható eredményt. Ötletei mindenkinek voltak, jobb és baloldalon egyaránt, csak éppen a libák döglöttek tovább. Nincs drámai elszegényedés - a most bevezetendő állampolgári jogon járó minimáljövedelem is 780 euró lesz, ami több, mint magyar nettó átlagbér. De a nettó átlagjövedelem ma az 1998-as szinten van, vagyis az átlag olasz joggal érezheti úgy, az elmúlt húsz évben konkrétan semmi sem történt. Olaszország még mindig az Unió második legnagyobb ipari termelője, és a világ egyik legvagyonosabb országa, de 1990 óta összesen két év volt, amikor a növekedés elérte a 2%-ot, az államadósság meg az egekbe szökött, közben az ifjúsági munkanélküliség makacsul 30-40% körül maradt. Szimbolikus volt a - pár héttel  a hazatérésünk után  bekövetkezett - hídomlás. A Morandi-híd, mint az Olivetti a hatvanas-hetvenes évek dinamizmusának volt a szimbóluma, amit aztán se lecserélni, se rendesen karbantartani nem tudtak, csak vitáztak róla, míg egyszer csak összeomlott. 

A semmibe vezető híd a 21. századi Olaszország szimbóluma ...

Erre a helyzetre csak plusznak jött a földközi-tengeri migrációs hullám, és az azzal kapcsolatos bénázás. Az olaszok valójában márt évek óta várják, hogy valaki valami víziót adjon nekik. Olyat, ami a régi jó időket hozza vissza, amikor Olaszország erős, fejlődőképes volt.  Az olaszok most Luigi di Maióban és Matteo Salviniben látják azokat, akik legalább új ötletekkel rendelkeznek. Ha ismét visszatérünk Ivreába, ott is. Bár a komoly baloldali hagyományok még érződnek, a márciusi parlamenti választásokon a középbal Demokrata Párt messze az országos átlag felett szerepelt (az országos átlag 20% volt Ivreában a helyi jelölt 32%-ot kapott), de két hónappal később a város polgármestere a hetvenes évek óta (amikor is évtizedeken át az Olasz Kommunista Párt adta a városvezetőt), először nem a baloldali, hanem a Liga jelölje, Stefano Sertoli lett. 

Bár a nemzetközi sajtóba Salvinitól leginkább csak a migrációs ügyekben tett nyilatkozatai jutnak el, aki végignézte élőben, mondjuk, a kormányszerződés aláírása után tartott beszédét, az láthatta: jórészt a gazdaságról beszélt. Arról, hogy új életet akar lehelni az olasz iparba, jövőképet akar adni az olasz családoknak. A felhatalmazást megkapták - régóta nem állt akkora többség a kormánypártok mögött Olaszországban, mint most. A feladat viszont nem kicsi. Ki kellene találni, hogy egy hatvan milliós országot lehet-e kizárólag a turizmusra és a luxusiparra alapozva versenyképessé tenni a 21. században, el lehet-e kerülni az oktatási rendszer reformját, az ipari struktúraváltást, amit a szakértők régóta javasolnak, vagy ha más utat keresnek, akkor  merre tovább?

Mindez amúgy egyáltalán nem befolyásolja azt, hogy Olaszország szép ország, jó a kaja, és édes az élet a turistának, és világörökségi utazásokat érdemes ott tenni, akár Ivreában is. 

 Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.