Petrozavodszkba tulajdonképpen tökéletesen értelmetlen lenne elmenni, ha nem lenne ott Kizsi szigete. De ott van. Így aztán elmentünk Karéliába, és nem bántuk meg. 

Egy vallomással kell kezdenem. Néha a magamfajta vén, - kulturáltabb szóval rutinos - utazó is követ el hibát. Például hisz a szállásról készült képeknek és leírásnak, amelyek állítják, hogy a kéró nincs messze a belvárostól, és egész jól néz ki. Meg annak, hogy 8 feletti pontszámot kapott a booking.com-on. Aztán, amikor a sofőrje értetlenkedve áll egy lepukkant szovjet  ipari rozsdaövezet kapujánál, és hosszas telefonálásba kezd a szállásadóval, hogy innen hogy a brébe is lehet eljutni a szállásig, akkor kénytelen rájönni, hogy meg van vezetve.  

Panoráma kiskerttel, hőerőművel ...

De legalább kaptunk némi couleur local-t Petrozavodszk külterületeiből. A szállás ugyanis láthatóan barnamezős beruházás volt egy hőerőmű területén. Orosz viszonylatban persze közel a központhoz, mert nem kellett éjszaka vonatozni hozzá, és nem jött be a medve a kapun. Nem mintha a város központja sokkal több látványosságot rejtene. Ahogy a névből is lehet sejteni az Onyega tó partján fekvő várost Nagy Péter idejében alapították. "Péter gyára" eleinte valóban ágyúgyár volt

Néhány ma a tóparti sétányon van kiállítva 

1717-ben már 3500 lakosa volt. Ma közel százszor annyi, de a fejlődés nagyobb részt csak a szovjet időknek köszönhető - és ez meg is látszik a városon. 

Egy-egy  forradalom előtti faház még áll a rendszerváltás utáni lakópark szorításában ...

.. de a város nagy része azért így néz ki. 

Van a belvárosban nagy önkényuralmi jelkép..

... és Lenin szobor. 

Nem csak néhány finn munkásmozgalmárnak és Leninnek van szobra, nagy tiszteletben áll, mint a vidék nagy szülőttje Jurij Andropov is. Ettől mondjuk nem voltunk markánsan boldogok. 

Utcát neveztek el róla ...

Van azért egy relatíve bájos tóparti sétány, és egy pár jó bolt, meg étterem a belvárosban. Mégis csak egy fővárosról van szó. 

 Onyega-parti esték...

A területi egység, Karéliai Köztársaság (Респу́блика Каре́лия,),  a karél - karjalai - népről kapta a nevét. Hogy a "köztársaság" megnevezés nem jár semmivel, csak nettó szemfényvesztés, azt már Tatárföld esetében tisztáztuk. Karélia esetében a helyzet még rosszabb - a névadó nemzetnek nem sok maradt pár szép szólamon kívül. 

Azért van címer, zászló, meg latin betűs felirat is ...

A területnek nevet adó karélok (karjalaiak) a finnhez közel álló finnugor nyelvjárásokat beszéltek, amúgy kis falvakban műveltek földet, tartottak állatot itt régtől fogva. Földjüket a 13. század óta az orosz és a svéd állam osztotta fel maga közt. 1323-ban történt az első békekötés, amelyben meghúzták a határt, amit aztán így -úgy még sokszor megismételtek. A keletebbi karjaialiak ortodoxok, a nyugatabbiak luteránusok lettek - egy idő után pedig mindnyájan cári alattvalók. A 19. században azután Karélia vidékét is elérte a nemzeti ébredés, sőt, Elias Lönnrot jórészt itt gyűjtötte az anyagot a Kalevalához. (Máig is van itt Kalevala járás ...) 

 Ma már csak némi népes díszítőműbészeti motívum ...

... és modernizált népviselet maradt. 

1917-ben, miután Finnország függetlenné vált felvetődött, hogy Karélia orosz részein is tartsanak népszavazást, de persze nem tartottak. Helyette 1940-ben a Szovjetunió az  1939-es u.n. téli háború után elcsatolta Finnországtól  a finn Karélia jelentős részét is. Az ott élő több, mint 400 ezer embert pedig egy csapásra kitelepítették.

A Finnnországtól elcsatolt területek - legnagyobb részük nem is a szovjet Karéliához került, hanem közvetlenül Oroszországhoz.

A finnek a 2. világháború alatt visszavették a területet - még Petrozavodszkot is - majd újra elvesztették. (A kitelepítettek így visszatértek, majd 44-ben tíz napjuk maradt, hogy újra, immár végleg csomagoljanak.)  1940 és 56 között formaliag önálló SzSzK volt Karélia - állítólag ezzel akarták fenyegetni a finneket, hogy ha nem viselkednek jól, akkor ők is így járhatnak - függetlenség helyett kaphatnak egy ronda zászlót meg pár néptánccsoportot. 

Nagyon sokat nem dolgoztak az elvtársak a terveken, még maci sincs..

Az enyhüléssel Karélia visszaminősült az Orosz SzSzSzK-n belüli ASzSzK-vá. A karjalaiaknak ezzel nagyjából befellegzett - akik a finn oldalra kerültek mára elfinnesedtek, akik az orosz oldalra, azok jórészt beolvadtak az orosz lakosságba. (A 400 ezer elűzött utódai persze rendszeresen igyekeznek napirenden tartani a témát - kevés sikerrel. A geopolitika nem éppen az ő igazuk érvényesülését segíti.) A "köztársaságban"  annyi jut a névadó nemzetnek, hogy van néha rádióadás a nyelvükön, vannak néptánccsoportjaik, az általános iskolában jó esetben tanulhatják a nyelvüket, és a köztársaság vezetésébe mindig betesznek egy díszfinnt (jelenleg Alekszej Leszonen kulturális miniszter) - de például ügyet intézni már nem lehet karjalaiul (az erre  irányuló törvényjavaslatot  lesöpörte a helyi törvényhozás).  Ráadásul a "helyi" nyelv - amelynek a művelését a tagköztársaságokban, ASzSzK-ban mindig legalább formálisan támogatták, itt sokáig nem is a karjalalai nyelv volt, - hanem a finn. Csak 1989-től igyekeznek helyi aktivisták a helyi nyelvet ápolni. Ma a közel 700 ezres lakosság kb nyolc százaléka karjalai - de közülük is csak minden második beszéli a nyelvet. Pedig, amióta többé-kevésbé nyitva a határ, azóta határozottan előnyös a finn nyelvtudás. 

Latin betűs feliratot sem sokat lát az ember ...

A helyi "népies" étterem kínálata is inkább oroszos fogásokban gazdag. Bár van benne némi helyi ízvilág is. Lehet pl medvét enni Gusztáv Adolf király módra. 

Helyi bogyókból készült italok ...

... krumplis lepény ....

... és bundában sült pácolt  medve (kicsit kicsomagolva, hogy látszódjon tényleg maci van benne). 

 De önmagában a főtt maciért - finom de drága - nem lenne érdemes eljönni ide. És - valljuk be - azért se nagyon, amit a főváros kínál. A közvetlen környéke sem valami acélos turisztikai kínálatilag. Sem Marcialnije Vodi - Oroszország első fürdőhelye (ahol persze nem lehet fürödni) - ,sem a Kivacs vízesés, sem a kialudt vulkánok hült helye nem valami nagy durranás. 

 Pár bájos tizenkilencedik századi pavilon az erdő mélyén, ahonnan vasas víz folyik, és egy másfél szobás múzeum ...

... illetve egy közepesen látványos vízesés szintén másfél szobányi múzeummal. 

Akinek van egy teljes - meglehetősen hosszú - napja annak érdemes elmenni nyugatra a finn határ felé - jó három óra az út oda is vissza is, de a látvány legalább megéri - a Márvány-kanyon és a Valaam Kolostor egyértelműen látványos. 

Valaam ...

.. és a Márvány Kanyon.

Az igazi nagyon nagy durranás azonban az Onyega-tavon van Petrozavodszk közelében - Kizsi szigete, ugye rendszeres olvasóink nem lepődnek meg azon, hogy világörökségi helyszín. A tó nagyságát, és a sziget közelségét is orosz mértékkel tessék mérni - hatvan kilométerre van a szárazföldtől, és az út jó része alatt olyan érzésünk van, mintha tengeren haladnánk. Illetve mégsem, mert a szárnyashajó, ami jó másfél óra alatt teszi meg ezt a távot sokkal nyugalmasabban halad, mint a tengeren. (Naponta háromszor van hajó, de csak szezonban, szezonon kívül csak elméleti szinten lehet eljutni ide - helikopterrel.)

Az idősödő fűzöld jószágra interneten is lehet jegyet kapni a nameteor.ru  oldalon oda-vissza 3000 rubel, kb. 13500 forint. 

A 6 km hosszú és 0,5-1 km széles  szigeten mára nincs állandó lakosság, békés gyönyörű tája, kisebb nagyobb faházakkal pettyezve, afféle északorosz idill. 

Évszázadokkal ezelőtt koránt sem volt ilyen idilli a kép - a sziget fontos kereskdelmi úton feküdt ugyan - azon, amelyről az előző részben is megemlékeztünk Vologda kapcsán - de a lakók élete nem volt játék és mese. A 18. században - ezt most elég nehéz elképzelni - Kizsi komoly ipari központtá vált,  Egy Szemjon Gavrilov nevű  novgorodi üzletember holland segítséggel  bányákat nyitott, előbb réz, majd vasolvasztókat telepített a szigetekre. A helyi füldműveseknek ez annyira nem tetszett, különösen, hogy munkára is kötelezték őket a gyárakban. Ez veztetett el Oroszország egyik utolsó nagy jobbágyfelkeléséhez 1769-71 közt, amelynek Kizsi lett a központja. A gyárak aztán bezártak, és a másik fontos helyi termék, a díszítéshez használt tavi kagyló is kezdett kipusztulni.  A szigetek - Kizsi és társai - ahol a 18. században még több tucat település volt, lassan elnéptelenedtek. Mára két kisebb falu maradt, azoknak sincs állandó lakossága. 

Amióta skanzen lett a sziget Karélia más részeiből is hoztak ide jellegezetes népi épületeket - a hatalmas házak egykor egyszerre voltak lakó és munkahelyek. A földszinten nagyrészt raktárak, műhelyek voltak. A család az emeleten lakott, és ott voltak az istállók is.

A gazdag paraszt háza ... 

A hosszú teleken a kemence volt a család életének központja, a legmegbecsültebb családtag alhatott a legközelebb hozzá...

... telente a lányok-asszonyok ki sem mozdultak a házból. Csak kézimunkáztak egész nap. 

A nyári étkező a földszinten szamovárral ...

... és a lejáró az emeletről, ahol az állatok is ki-be járhattak. 

Az nyár a mezei munkáké volt - a huszadik század elején a sziget földjeinek a többsége még művelés alatt állt, a bolsevikok szovhozt csnáltak itt is. 1971-ben ért véget a földművelés. 

A mezőgazdasági termelésre már csak a szélmalmok emlékeztetnek.

Télen viszont csak lékeken halászni jártak ki, no meg a házak mellett álló fürdőházakba tisztálkodni. A fürdőház szigorúan egy-egy családé volt, idegenek, még vendégek sem léphettek be. 

Fürdőház a tóparton...

és ugyanez belülről.

A falu szellemi központja pedig - természetesen -a szentélykörzet volt. Két templom - egy nyári egy téli, ahogy északon szokás - és egy harangláb.  Ez az, ami most - az elhagyott faluk és az érintetlen táj mellett- világörökségi pontot ért. És ez az a kép, ami elmaradhatatlan része minden Oroszországról szóló turisztikai kiadványnak, átlalában a címlap közelében. Mert a templomkörzet, a Kizsi Pogoszt valóban esszenciálisan orosz - ma úgy mondanánk kimaxolja a hagymakupolában rejlő vizuális lehetőségeket. 

A kötelező kép - a szárnyashajó a kikötőbe érkezésekor egy jó nagy kört tesz a templomok előtt

Az igazi attrakció a Úr Színe Változása Templom (Церковь Преображения Господня), ez az, ami  nem hiányozhat egyetlen Oroszorsázgról szóló színes kiadványból sem. Alapozás nélkül épült nyári templom - csak Húsvéttól októberig miséztek benne.  Földszinti váza nyolcszögelű 20*28 méteres,  magassága 37 méter. Oldalról csatlakozik hosszá egy refektórium, amely szabálytalanná teszi az alaprajzát.  A legkomolyabb látványelemet a 22 hagymakupola jelenti, amelyek egyre kisebb szintén nyolcszögletű födémeken nyugszanak, illetve azok az u.n. bocskák, a csúcsos kis tetők, amelyek a kupolák alatt-között helyezkednek el. 

Jelnelg csak kívülről lehet megnézni, a belsejét éppen felújítják...

A turiszitkai oldalakon rendszeresen írják, hogy egyetlen szöget sem használtak az építéséhez, ami csak elég korlátosan igaz. Az alapépítmény valóban szögelés nélkül - a korabeli orosz építkezési szokásoknak megfelelően csapolt gerendákból - épült, a 30 cm átmérőjű 3-5 méter hosszú gerendákat a szárazfölről hozták az építkezéshez. A kupolák zsidelyezését azonban nem tudták volna szögelés nélkül megoldani, a 60 ezer fényesre csiszolt fazsindelyt 180 ezer szög tartja. 

Bár a csillogásból azt hihetnénk, valójában nem fém, hanem falapokkal van borítva a kupola - a 19. században beborították fémmel, de 1950-ben az eredeti állapotot állították helyre. 

Hogy pontosan ki építette, azt nem tudni, egy Nyesztor nevű mestert említenek. Annyi bizonyos, hogy egy korábbi, villmácsapás miatt elpusztult, templom helyére került az épület a 1714-ben. Mintája egy másik északi templom volt, amelyet 1708-ben szenteltek fel. Annak 18 hagymakupolája volt, 1963-ban rombolták le a klerikális reakció elleni harcban.

Ilyen volt...

 A legernda úgy tartja, hogy a mester, mikor elkészült a nyári templommal, a fejszéjét a tóba dobta, hogy ilyen csodát még egyet ne készíthessenek - és valóban, a templomkörzet két másik építménye koránt sem ilyen látványos. A téli templom  1764-ben épült és a Szent Istenanya Oltalma nevet viseli (Церковь Покрова Пресвятой Богородицы). 

 Ebből a szögből a téli templom van az előtérben ...

... kupolái inkább ezüstösen, mint araynsoan csillognak.

Belülről is látogatható, ikonosztáza 18-19. századi. 

31*8 méteres egyhajós templom, a téli templomokra jellemző magas alapozással készült, összességében viszont jóval alacsonyabb, mint a szomszédja, 26 méteres a csúcsa, és mindössze 9 hagymakupolája van - eredetileg ennyi se volt, csak később egészítették ki, hogy jobban illeszkedjen a szomszédhoz. A templomkörzetben álll még egy harangláb - ez a legkésőbbi építmény, a 19. századból származik. 

A kerítéssel elzárt templomkörzetben van még a régi temető

A sziget ma már teljes egészében skanzen - az látogatók általában négy órát tudnak itt tölteni a szárnyashajók érkezése és indulása közt. Aki csak a hajójegyet veszi meg - nem fizet be valamilyen túrára valamelyik helyi cégnél, annak belépőjegyet is kell vennie. 

A lényeg - templomkörzet - a kikötőtől-jegyvevőtől sétatávolságra van, aki a sziget távolabbi pontjait is szeretné felfedezni ez alatt a négy óra alatt, annak vagy lovaskocsira kell szállnia, vagy kerékpárt kell bérelnie. Az idő egyébként gyorsan száll,  mindenütt van vezetés - oroszul - és több helyen van bemutató népi mesterségekből. 

A bácsi pl két műkézzel váj csónakot elképesztő ügyességgel...

Van múzeum shop, meg egy kis kávézó-étterem, jó drága, de van sokféle kvász....

Lemaradni a hajóról nem érdemes - a szigeten csak egy büfé van, szálláshely pedig nincs, szóval vissza kell menni Petrozavodszkba. Mi amúgy is siettünk, másnap már várt a GULAG szigetcsoport. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.