A világörökségi utazgatás általában elég politikamentes műfaj. Olyan dolgokat nézegetünk, amelyek évszázadokkal, ha nem évezredekkel ezelőtt épültek, vagy évmilliókkal ezelőtt keletkeztek. Az utóbbi pár évtized kérészéletű politikusai maximum romboltak rajtuk. De van, amikor úgy jön szembe a napi politika, hogy nem tudjuk elkerülni. 

Ha megkérdeznénk tíz embert, hogy mi lehetett Görögország első világörökségi helyszíne (mármint tíz olyat, aki erre képes releváns választ adni), bizonnyal az athéni Akropolisz nyerne. És tízből tízen tévednének. Az elsőség egy olyan ókori templomé, amelyről még a vájtfülűek sem nagyon hallottak, az meg szinte biztos, hogy nem jártak ott. 

Görögországot  - elvben - szinte minden honfitársunk ismeri. Horvátország, és (Észak)Itália mellett a magyarok kedvenc nyaralóhelye immár három évtizede. Szóval látszólag nehéz újat mondani. Mi azért megpróbáljuk. 

 

Kazahsztánnal kapcsolatban vannak az embernek prekoncepciói. Akkor is, ha járt már ott: jurta, lóhús, végtelen sztyeppék dögivel. Arra viszont, hogy olyan dolgokat lássunk, amelyek versenyre kelnének a hasonló európai jelenségekkel, valljuk meg, nem nagyon számítunk. Pedig van ám olyan. Mutatunk egyszerre hármat is. 

Előző bejegyzésünkben odáig jutottunk, hogy - miután kifizettünk egy jelentősebb összeget - eljutottunk a kikötőbe, és felszálltunk az álomhajóra. No, de mi következik ezután? Mit kell, és mit lehet tenni, ha már eljutottunk a Canal du Midire - praktikus tanácsok olyanoknak, akik életükben nem vezettek hajót.  

Általában jó fél évre előre tudjuk, hová, merre fogunk utazni. De azt, hogy idén nyáron a Canal du Midire megyünk lakóhajózni, már legalább három éve eldöntöttük. Szóval meglehetősen nagy várakozással tekintettünk e néhány nap elébe. És nem csalódtunk. Pedig megvannak az efféle nyaralásnak is a hátulütői. Most praktikus tanácsok következnek azoknak, akik utánunk akarják csinálni. 

Azért vagyok szinte bizonyos, hogy a kedves olvasót is meg fogja lepni, amit leírok, mert bizony engem is meglepett, amikor néhány napja az országba látogattunk. Pedig engem már tényleg nem könnyű meglepni. Igaz, olyan is volt ezek közül, amivel én leptem meg a helyieket. 

Múlt évben már komoly botrány volt a Világörökségi Bizottság ülésén. Kiabálás, teremből kivezettetés, gyilkosozás. Most, ha ilyenre nem is számítunk, de biztos, hogy nem lesz jó a hangulat. Bár a cím kicsit provokatív, az biztos, hogy komoly kérdések kerülnek terítékre... Lesz szó nemzetietlen pacifizmusról,  arab-muszlim nyomulásról, az intézmények bosszújáról, sőt még arról is, hogy szabad-e kivételezni a zsidókkal. Hálás vitatémák, ugye. 

A tömjénről 10 magyarból 10-nek jut eszébe így vagy úgy a katolikus egyház. Pedig ahonnan a tömjén jön, minden van, csak katolicizmus nem. De mi fán terem a tömjén? Egyáltalán: fán terem?

 

Omán egy egészen különleges élmény. Önmagában már az, hogy egy valódi szultánságba látogathatunk (két ilyen van már csak a világon - a másik Brunei), de ezen felül is mindent magában rejt, ami a Közel-Keletben jó. Archaikusan arabos, vadregényes, dubajosan gazdag, és elég turistás.  Mindazonáltal  érdemes sietni. Mert koránt sem biztos, hogy ez így is marad.