Vannak újságírói toposzok, amiktől nem tudunk szabadulni. Szentpétervár Észak Velencéje, Las Vegas a szerencsejátékosok Mekkája... és Eritrea Afrika Észak-Koreája. De vajon igaz ez? Megnéztem, megírtam. 

Ahhoz, hogy bármennyire is reális képet alkossunk a két helyről, nem árt, ha személyesen nézzük meg, milyenek.  Nem büszkeség, állapot, valószínűleg egy kezemen meg tudom számolni azon magyar állampolgárokat, akik mindkét országban jártak (és valószínűleg ismerem is majd mindegyiket), szóval nem mondhatjuk, hogy hazai szinten túl nagy a merítési bázis. 

Tizennégy évvel ezelőtt én és az előző Nagy Vezér.

A többiek ezért-azért nem írták meg. Szóval maradtam én. Kezdjük a meglehetősen látványos hasonlóságokkal. Átlagembernek turistavízumhoz jutni ide is, oda is elég nehéz - de koránt sem lehetetlen. Viszont mivel egyik ország sincs a világ turisztikai térképén úgy igazán, sok, a huszonegyedik században mindenütt másutt magától értetődő kényelmi szolgáltatás egyszerűen hiányzik. Phenjanban a reptéren el is vették a mobilokat és nett kis piros zacskókba tették - Eritreában egyszerűen nem talált olyan hálózatot a gépem, amire felcsatlakozhatott volna. Wifi elvben volt a szállodában (másutt elvben se), de a gyakorlatban ez annyit jelentett, hegy egyre lankadóbb reménnyel vártam hogy a csigalassúsággal mozgó zöld csík valahová elmozduljon, majd tíz perc múlva közölte a gép, hogy nem megjeleníthető. (Egyedül a Whatsapp működött rendesen.) Így az ember egyfajta időn-téren kívüli dimenzióba megy át, ami persze szokásos volt még harminc évvel ezelőtt is külföldön, és bárkivel előfordulhat ma is, ha bármely országban elmegy, mondjuk, a hegyekbe egy hétre távol a civilizációtól - az más kérdés, hogy velem ez utóbbi bizonnyal nem fog előfordulni ebben az életben. Személyes (apróbb) dráma még a zéró kóla hiánya. (Kövér kóla azért Ertireában is van.) 

A bizonyíték

De a nemzetközi sajtó bizonnyal nem a drámai zérókóla-hiány miatt állítja pellengérre Eritreát. Hogy miért, ahhoz - szokásunk szerint - nézzünk kicsit mélyebben a múltba. Ígérem, nem lesz hosszú. A név egyszerre régi és új - a Vörös-tenger ógörög nevéből (pontos erythros) származik, viszont csak 1880-ban találták ki az olasz gyarmatosítók, amikor nevet adtak az újonnan megszerzett területnek. A vidékre egyébként minden szempontból ráillik az amúgy rémesen elcsépelt és (kb. minden más esetben) semmitmondó, ősi jelző. Nem messze van innen a Danakil-mélyföld, ahol a legkorábbi emberek maradványait felfedezték, és Eritrea versenyben van a térség más országaival, hogy hol is volt Punt országa, ahová Hatsepszut fáraó(nő) a híres kereskedelmi misszióját küldte. Mindenesetre az Egyiptomban mumifikált páviánok, amelyeket Puntból hoztak állítólag, a ma Eritreában élőkkel mutatják a legnagyobb genetikai azonosságot. A keresztény időszámítás első évezredében virágzó Akszumi Birodalomnak is fontos része volt a mai Eritrea - bár az egykori főváros, ma már a határ másik oldalán, Etiópiában van. 

Qohaito - Eritrea legjelentősebb ókori lelőhelye, egykor egy jelentős királyság fővárosa

Lakosai azok a sémi népek  voltak, akik valamikor az előző századokban települtek át a tenger másik oldaláról, a mai Jemenből. Hozták magukkal az arabra akkor még igencsak hasonlító nyelvüket, a ge'ezt. Ez minden ma beszélt, úgy nevezett, etiosémi nyelv őse. Van belőlük sok - Etiópiában az amhara és a tigré, Eritreában a tigrinya  a legjelentősebb. (A térség korábbi lakói is az afroázsiai nyelvcsaládhoz tartozó ún. kusita nyelveket beszélnek.) A kereszténység azóta meghatározó  eleme az életnek itt, hogy Ezana császár megkeresztelkedett. Az etióp ortodox egyház persze éppen elzártsága miatt egészen sajátos, ismét csak az ősi szóval leírható, hagyományokat őrzött meg, részint a bibliai időkből, részint az ókori Egyiptomból. (Itt írtunk erről részletesebben.) 

Mise a Szűz Mária katedrálisban Aszmarában - mindneki fehérben, ahogy kell - ezt a szokást is az ókori Egyiptomból örökölték. 

Kihangosítón hallgatják a misét a templom előtt - bent teli van a székesegyház. Az állam, ha nem is éppen vallásos, de nem korlátozza az egyházak működését. 

Az iszlám is hamar megjelent itt, hiszen ne feledjük, a tenger túlpartja már a muszlim Szentföld. Jelentőssé azonban csak  később lett, amikor megalakult a Medri Bahri fejedelemség. Alig öt évvel Eger híres ostroma után  megjelentek itt is a törökök - 1557-ben egy oszmán sereg elfoglalta Masszavát, amit egy ideig hozzácsatolták a Dzsidda központú Habes vilajethez. (És akkor most tessék belegondolni abba, hogy volt idő, amikor Buda, és Masszava egy országhoz tartozott.)

A masszavai nagymecset - török pénzből állították helyre 

Ahogy a birodalom hanyatlott, a helyi alkirály-féle, a náib, aki  immár a kairói - szintén csak elméletben függő - alkirály vazallusa volt, egyre függetlenebb lett. Egészen 1880-ig, amikor is az Afrika felosztásáért az utolsók közt versenybe induló Olasz Királyság ezt a régiót nézte ki magának. A mai Eritreát elég gyorsan és simán el is foglalták - kezük nyoma máig látszik az országon (erről sok szó lesz még). 

Aszmara főutcája  - az olasz gyarmati építészet remeke

1896-ban Aduánál  - a mai határtól nem sokkal délre - állították meg az olasz előrenyomulást az etióp császár katonái. Nagy dolog volt ez, szinte az egyetlen olyan csata, amiben sikerült megállítani a gyarmatosítókat. Eritreában - ők adták a nevet is - maradtak viszont az olaszok, és mintagyarmatot akartak csinálni belőle. Közbejött viszont a második világháború -1941-ben  az olaszokat kiverték a britek. A háború után  ők az Etióp Császárságnak adták át a területet. 

Hajlé Szelasszié császár lovasszobrának hűlt helye Masszavában

1975-ben a császár, Hajlé Szelasszié uralmát megdöntötték az ifjú baloldali katonatisztek. Megkezdődött a Dergnek nevezett katonai junta rémuralma - Eritreában pedig erőre kapott a függetlenségi mozgalom. A partizánok élére Iszajasz Afeverki állt, az ország mai elnöke.

A partizán-múlt emléke egy meglepő helyen - az ország legjobb szállodájának halljában. 

Csodaszámba ment, hogy a maroknyi partizán - még ha hosszú, jó másfél évtizedes - harc árán is, de le tudta győzni az etióp hadsereget. 

Roncstemető Aszmarában - egy helyre halmozták a zsákmányolt hadieszközöket. Szemben vele az egykori tábornokok házai - minden nap csodálhatják győzelmük eredményeit

1993-ban sikerült teljesen függetlenné válni -  de a rendezett viszony Etiópiával alig pár éven át tartott. 1998-tól kétezerig egy kisebb terület birtoklásáért határháborút vívott a két ország, amit ugyan békeszerződés zárt le, majd egy nemzetközi bírósági ítélet, amely Eritreának ítélte a területet. Ezt azonban nem sikerült betartatni, így a terület jelenleg is etióp ellenőrzés alatt áll, a két ország viszonya pedig fagyos - ami a jóval kisebb Eritreát állandó katonai  készültségben tartja. (Etiópia pedig, a Nyugat egyik legmegbízhatóbb térségbeli szövetségese, azóta is áztatja Eritreát minden nemzetközi fórumon  - az eritreai vezetés szerint alapvetően ezért vannak érvényben az országuk ellen nemzetközi szankciók. Ha ezzel lehet is vitatkozni, annyi azért biztos, hogy momentán Etiópia sem demokratikusabb nagyságrendekkel ...) Közben viszont megindult az országépítés is - mivel Kínában tanult a partizánvezérek többsége - kínai mintára.  Egypártrendszer van -  az egypárt a Demokrácia és Igazság Népfrontja - és 1993 óta nem változtattak a jól bevált népgyűlés összetételén sem. Elméleti szinten barátkoznak a többpártrendszer bevezetésének gondolatával, de a folyamat  meglehetősen lassú. Afrikában elég ritka,ez, de állami kézben van a média is - az állami rádió kilenc, az állami tévé négy nyelven  sugároz - hogy mindenkit elérjen. A (maroknyi) ellenzékinek, tényfeltárásra vágyó újságíróknak, ilyen-olyan jogi aktivistáknak nincs éppen arany életük. Ez eddig, lássuk be, akár  észak-koreás is lehetne. És nyilván, aki a nemzetközi humanitárius szervezetek interneten elérhető jelentéseiből tájékozódik, az tényleg rémálomszerű benyomást kaphat az országról. A helyszínen azonban egészen más kép fogad.

Egy átlagos reggel Aszmarában

Míg Észak-Korea tényleg a megvalósult rémálom, Eritrea egy szegény, de meglehetősen rendezett, és kimondottan kedves afrikai ország. A struktúra ugyan meglehetősen hasonló, de tartalom, amivel megtöltik, és azok, akik megtöltik tartalommal, egészen mások. Iszajasz az elnök (nem bratyizásból emlegeti mindenki a keresztnevén, hanem mert a világnak ezen a felén nincsenek családnevek, ami annak néz ki, az valójában az apai név), nem épített ki maga köré személyi kultuszt. Van ugyan hatalmas integető a főváros központjának szélén, amit a kínai elvtársak adtak ajándékba, de kép nincs rajta. 

Az integető - légitársasági irodákkal

Egyedül a közhivatalok főnöki szobáinak falán leltünk - erősen retusált - képet az elnökről, de mondjuk, én nem láttam még olyan afrikai országot, amelyikben ne lett volna minden közhivatalban az aktuális elnök képe.  Jelszavak sincsenek a városokban kirakva, amik a pártot éltetnék. A hadsereg valóban  túlméretes az országhoz képest - mondjuk, egy olyan ország esetében, amelyiknek egy nálánál tizenötször nagyobb ellenséges szomszéddal kell együtt élnie, ez nem meglepő, de az akár hosszú éveket leszolgáló sorkatonákat  nem atomrakéta-gyártásban foglalkoztatják, hanem, mondjuk, utakat építtetnek velük. (Finom utalásképpen interjún kívül meg is jegyzik egyes vezetők, hogy még mindig jobb, ha minimálbérért katonáskodik valaki és utat épít, mintha munkanélküli lenne.) Az ország - a nagy szomszéd rosszallása miatt - elég izolált, de vannak komoly térségbeli szövetségesei is - meglepő párosítással Izrael és Katar a két legfontosabb. 

Az utat eredetileg még az olaszok építették, de a vadiúj aszfaltréteget már a közmunkásoknak  katonáknak köszönhetjük

A vezetők a régivágású kommunista elvekből leginkább is az egalitárius-puritán-fejlesztő vonalat őrizték meg. Ami sok szempontból kimondottan jót tett az országnak. A semmiből (és itt ezt gyakorlatilag a szó szerint tessék érteni) létrehoztak egy olyan közoktatási rendszert, amelyben szinte teljesen felszámolták az írástudatlanságot. 

Iskoláslányok tanítás után

Minden  faluhoz vezet betonút (aki járt már Afrikában, az tudja, hogy ez mennyire nem igaz másutt), és mindenki számára elérhető az egészségügyi ellátás. (Ennek persze az az ára, hogy az orvosok is éveket szolgálnak formailag a hadseregben, és isten háta mögötti falvakba küldik őket ilyenkor.)  A szakosított ENSZ szervezetek nem győzik dicsérni az országot, mondván, alig van Afrikában még egy olyan ország, amelyik ilyen sokat ért el az úgy nevezett Millleniumi Fejlesztési Célok megvalósításáért. 

Kitüntetett tejtermelők és az agrárminiszter -  büszkén jelentették, hogy senki sem éhezik

Az államilag támogatott puritanizmusból kiveszik részüket az állami és pártvezetők is. Iszajasz maga vezeti a kocsiját, és rendszeresen feltűnik belvárosi bárokban, hogy megigyon egy jó kávét.  A miniszterek  a belvárosban gyalog járnak munkába. Ez nem vicc, meg propagandafogás  - magam ültem egy középkategóriás szálloda hallnak alig nevezhető halljában összezsúfolva egy teljes muszlim násznéppel, amikor besétált egy kockás inges helyi bácsika, kezében egy vastag barna borítékkel. Mondta a recepciós kislánynak, hogy ő az oktatási miniszter, és szólna már föl a nagykövet úrnak, mert meghozta a nemzetközi szerződést itten a borítékban. A kislány meg felszólt. A násznép meg ügyet sem vetett a bácsira. Na, ez az, ami kb. egyetlen más afrikai országban sem történhetne meg, mert általában ott a miniszteri tisztségnek velejárója a túlméretes terepjáró, az aranyrolex, a szolgasereg és egy teljes falu két évtizedes jövedelméből kigazdálkodható öltöny. Pedig a miniszterek itt sem amolyan "forradalmi kádernek" néznek ki - mind beszél kiválóan angolul (meg olaszul is), és inkább a technokrata benyomását keltik. 

 A másik miniszter és elnöki tanácsadó meg, miután ettünk egy jó olasz kaját egy étteremben, ahol a kedves pincérlány amúgy egy kinyúlt kardigánban szolgált fel, mondta, hogy most inkább hazasétál. Egyedül, késő este tök sötétben. Ami azt is jelzi, hogy egy részről a közbiztonsági is kiemelkedően jó, másrészt, hogy a hatalom nem fél a néptől. (Kim Dzsongunt képzeljük el egyszer, ahogy százfős kíséret, és katonai konvoj nélkül sétálgat ...) Ami pedig a gyakorlati haszon mindebből, hogy az országban - ez is üdítő kivétel Afrikában - minimális a korrupció. Ha az (üzlet)ember át tud törni az ország  alapvető idegenkedésén a külkapcsolatokkal szemben (Lásd a jelszót: "Eritrea nem eladó!"), onnantól már nem  kell minden kisebb-nagyobb zsebbe ezt-azt tenni, hogy menjenek a dolgok. Az állam persze a gazdaságban is jelen van, de van piac is. A szó szoros és átvitt értelmében.

A piac...

A szó szoros értelmében vett piacon meg mindent lehet kapni. (Na jó, zéró kólát nem.) Sem áruhiány, sem éhezés, sem jegyrendszer nincs. Bárok - klasszikus olasz kávégépekkel - hazai, arab vagy éppen olasz konyhát kínáló éttermek, bőséggel vannak.

És van éjszakai élet is, olyan igazi afrikai. Az a  fojtott, félelemmel teli kaszárnyahangulat, ami egész Észak-Koreát átjárta, amikor ott voltunk, itt nem volt érezhető egy pillanatra sem. Az emberek szabadon beszélgettek velünk, és nem feltétlenül zengték a kormány dicséretét. Szerintük  az embereket még mindig mozgatja az, hogy a történelemben először függetlennek látják az országukat. És ezért sok mindent el is néznek a kormánynak.  (Mondjuk, nyilván kevésbé elnézőek azok, akik nyolc-tíz évet húznak le a hadseregben.) 

A kézzel fogható hazafiság - a busz lerobbant, de a zászló ... 

Szóval a kép korántsem olyan egyszínű, mint ahogy azt a nemzetközi sajtó mutatja. Ha azt vesszük, hogy az ország környezetében mit látunk - Jemen a modern idők legrondább kolerajárványával, Szomália, a bukott állam mintaképe, Dél-Szudán, ahol a függetlenség kikiáltása azonnal polgárháborúhoz vezetett - a belső stabilitás, a vallások békés egymás mellett élése, az etnikai feszültségek hiánya igenis érték. (Több, mint jelzésértékű volt, hogy éppen kint tartózkodásom idején történt a több, mint 300 áldozatot követelő merénylet Mogadishuban...) 

Muszlim esküvő (vagy inkább legénybúcsú), egy keresztény többségű országban. Bár hivatalosan világi állam, a különböző vallási közösségek arányos reprezentációjára azért vigyáznak 

Nem állítom, hogy Afrikában lehetetlen nyugati demokráciát működtetni. Nyugat-Afrikának vannak ilyen szempontból sikeres országai. Szenegál, Ghána, Benin - vagy a polgárháborúk utáni Sierra Leona,  Libéria, Elefántcsontpart - lehetnek erre jó példák. De  ezen országok nagy része komolyan megszenvedett ezért - évtizedes polgárháborúkkal. Eritreának, és az eritreaiaknak az is figyelmeztető volt, hogy mi lett a közvetlen környezetükben (Jemen) az "arab tavasz" eredménye - a békés demokráciapárti tüntetések nem békét és demokráciát szültek, hanem háborút, kolerajárványt és terrort. És azt is látni kell, hogy Afrika keleti részén ma már Kína igazi alternatívát nyújt, nem csak abban, hogyan lehet kiemelni a társadalom többségét a mélyszegénységből, de abban is, hogyan lehet megőrizni a társadalmi békét és stabilitást a nyugati módszerek bevezetése nélkül. (Xi Jinping meg is mondta ezt a legutóbbi pártkongresszuson.)  Eritrea vezetése pedig bizakodó. Elismerik, hogy voltak meglehetős nehézségeik - pár éve még rendszeresek voltak a több órás áramkimaradások -, de bíznak abban, hogy az ásványkincsek  megfelelő kiaknázásával, és aktív fejlesztéspolitikával képesek lesznek kiemelni az országot a szegénységből.  Ebben pedig  komoly szerepet szánnának a beinduló turizmusnak. Hogy miért érdemes turistának menni Eritreába, arról a következő bejegyzésben szólunk.   

Ízelítőül - ez is Eritrea

A címben feltett kérdésre pedig a válaszom - személyes tapasztalataim alapján - egyértelmű nem. Ha már minden áron hasonlítani kellene valamihez, akkor Laosz. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.