Lehet-e, érdemes-e csak úgy sétálgatni Irakban? Andalogni a Tigris partján vagy kirakatokat nézni Moszulban? Vannak-e bájos kis helyi kávézók, amik feldobják a turista hangulatát, netán "ékszerdoboz" jellegű kisvárosok? Nos igen, és nem. Kicsit tudományosabban úgy modnanánk - az újkori épített örökség helyzete még az ókorinál is kérdésesebb. 

Aki figylemesen olvasta az előző bejegyzést, az észrevette, hogy van egy olyan világöröksége Iraknak, amiről egy árva szót sem ejtettünk - ez Erbil fellegvára. Ez nem a puszta feledékenység eredménye - Erbil egészen más csapathoz tartozik, mint a többi világörökség. De még mielőtt eljutnánk Iraki Kurdisztán fővárosáig mézzük meg Irak többi városát. Érdemes-e bennük egy jót sétálni? Nos végül is igen - mindben van fedett bazár, és a legtöbb helyen vannak kellemes kiülős helyek is. Bagdadban van klasszikus sétálóutca is - a Mutanabbi utca, ahol egészen turistásan érezhetjük magunkat. 

A Mutanabbi utca a sok kültéri könyvesbolttal - igazán hangulatos ..

... akárcsak az al-Sabander teázó az utca sarkán. 

De azért Bagdad - alapvetően - egy jellegzetesen jellegtelen közel-keleti nagyváros. Ez nagyjából érthető is, a múlt század  fordulóján alig 30 ezres oszmán megyeszékhely volt - mára Kairó után a Közel-Kelet második legnagyobb városi agglomerációja. 

Állandó dugók ..

... és lepusztult külvárosok - ez is Bagdad.

A hetvenes években ugyanis Bagdadot is elérte az, amit a legtöbb közel-keleti nagyváros arculatát máig meghatározza - mihelyt kerülközött pénz valahonnan (itt éppen az olajbevételekből) azt arra fordították, hogy a régi - a kor elképzeléseinek megfelelően idejétmúlt, lerobbant, értéktelen - városnegyedeket lebontsák, és  a kor ízlésének megfelelő betonépületekkel helyettesítsék.  Ez ideológiai meggyőződéstől nagyjából függeltenül  érte el a térség országait - szovjet és amerikai függésben levő diktatúrák, teokráciák és királyságok egyaránt csinálták. Így tűnt el a történelmi Teherán és RIjád vagy éppen Aleppó nagy része.  A térség országai a modenritás lázában égtek - ami részint persze éppen a különböző nyugatról importált ideológiák hatása is volt, hiszen az iszlám kori városokat alapvetően érdektelennek és értéktelennek tartották a gyarmatosítók és az ifjú szocialisták/kemalisták egyaránt. 

A Firdauszi tér (ahol egykor Szaddám hatalmas szobra állt)...

... a még Szaddám idején épült Mártír emlékmű (amiben most az ő rendszerének áldozataira emlékeznek)...

... meg a Tahrir (Szabadság)  tér hatvanas évek-beli konstruktivista reliefje lennének a modern Bagdad szimbólumai. 

Ahol nem bontottak, ott egyszerűen hagyták lerohadni a 18 -19. századi épületeket. És erre azért Bagdadban is bőven van példa. 

Egy sarokra a Mutanabbi utcától, azon a részen, amit világörökségi címre jelölénének Bagdadban...

... és Agatha Cristie áza a Tigris partján. 

Az örökség (újra) felfedezése - a régi közel-keleties városközpontok felélesztése - újjáépítése - a 21. század elején indul csak meg a térségben. Extrém példái - ahol kvázi a semmiből építenek fel új  régiségeket - az Öböl monarchiákban láthatóak. 

A romokból újjáépített "heritage house" a modern épületek között - Sardzsa, Egyesült Arab Emirátusok

Ezt a trendet vették át a Mutanabbi utca újjáépítésével - ami egyébként egész szépen sikerült. Onnan amúgy sétatávolságban van a legtöbb olyan látványosság, ami a régi Bagdadból megmaradt - illetve, amelyeket a nemzeti agendának megfelelően felújítottak. 

Az al-Musztanszirijja madrasza...

és az Abbászidák Palotája - mindkettő kb 10 perc sétára a Mutanabbi utcától. 

Éppen ezen folyamatok miatt nincsenek igazán "festői kisvárosok" sem az országban. Amit ekként hirdetnek az is mérsékelten csinos. Inkább a természeti környezete teszi érdekessé Kurdisztán hegyei közt - a házak nagyobb részt az elmúlt évtizedekben épültek és nem túl érdekesek. 

 Amedi távolról igazán látványos ...

... közelről egy teljesen átlagos kurd kisváros...

... a mecset, ami egy egykori Mithrász-tempolomból lett átalakítva is inkább csak a tény miatt érdekes, közepesen látványos. 

Hegyoldali fekvésével Akre is elég csinos távolról ...

... van is egy-két csinosabb épület ...

...de ezért inkább csak a tömeg adja jó kinézetet a házaknak, látszik, hogy a legtöbbjük alig pár éves.

Moszul lehetett a kivétel. Bagdadnál sokkal jobb kiinduló pozícióban volt - a városra kevesebb pénz jutott, így kevesebbet romboltak az óvárosból a hetvenes-nyolcvanas években. Bájos - leginkább talán a legközelebbi török városokra Gaziantepre, Sanliurfára emlékeztető - központja lehetetett. Azért írom ezt így feltételes módban, mert amit nem végeztek el Szaddám bulldózerei, azt elvégezték a felszabadító iraki hadsereg repülői és tankjai. Moszul 2014-ben puskalövés nélkül került az Iszlám Állam kezére, és amíg állt a kalifátus, addig Moszul volt az állam de facto fővárosa. Az Iszlám Állam az első időkben még igyekezett jó gazdának mutatkozni, 2015-ben még fásítottak, aszfaltoztak. Aztán ide szorultak vissza, és végül 2018-ra egy kilenc hónapos véres ostrom után füstölték ki őket a városból. Az elmúlt öt évben a város modern része szinte teljesen újjáépült - a modern városközpont megdöbbentően vivid, sőt meném mondani kellemes hely lett. Teli van már éttermekkel, elegáns boltokkal, és az utakat- hidakat is rendbe rakták. 

Moszul by night

Nem így az óváros - amelyik máig romokban áll. Kis piros jelzések mutatják, meddig szabad elmenni - azon túl még mindig lehetnek fel nem robbant lőszerek. 

Más részről viszont van esély, hogy néhány - mondjuk minimum tíz - év múlva Moszul legyen Irak legszebb óvárosa. Az újjépítés ugyanis ütemesen halad, és - szerencsére - nem a dózeroljuk-el-és-csináljunk-valamit-betonból stílsuban, hanem az UNESCO felügyelete alatt, határozottan igényesen. 

Az Al-Núri mcsetnek már áll a minaretje - annó innen kiáltotta ki a kalifátust al-Bagdadi

Az UNESCO nem rejti véka alá, ki adja a pénzt a felújításra.

Nyilván be van ígérve, hogy mihelyt kész, azonnal felveszik a világörökségi listára. Amit amúgy - már csak hányattatott múltja, és az újjépítés miatt is bizonnyal megérdemel. És csak remélni tudom, hogy az újjépítést ésszel fogják csinálni - valóban revitalizálás lesz, és nem szellemvárost építenek. 

Van rá esély - az első turistás helyek már meg is jelentek - bár nagyjából mi ovltunk az első turisták. 

Mert van bizony rossz - sőt borzasztóan rossz - példa is. Most térülnk vissza Irak eddig nem említett világörökségi helyszínéhez, Erbilhez. A dolog azért is igen fájó, mert Erbil - amúgy - Irak egyik legkellemesebb városa. A kurd régió fővárosa az európai szemnek sokkal otthnosabb, kedvesebb, mint a déli városok - mivel hangulata közelebb áll ahhoz, amit mi városiasnak érzünk. A kurdok lehet, hogy megsértődnének ezen - mondjuk nem valószínű, hogy sokan olvasnak közülük magyarul - de leginkább a kelet-törökországi városokra emlékeztet. (Nyilván nem véletlenül. ) Vannak modern bevásárlóközpontok, az utcákon lehet sétálgatni, nagy a tisztaság, sőt nőket is látni - néha még kendő nélkül is. 

Mindez persze jórészt annak a nagyjából egy évtizednek az eredménye, amikor Kurdisztánnak Szaddám bukása után nagyon jól ment. Az új iraki állammal kötött megegyezés szerint az ország olajbevételeinek 17%-a járt a kurd entitásnak - és közben maguk is adtak el, saját szakállukra. Miután pedig ez volt Irak legbiztonságosabb része dőlt ide a külföldi és hazai tőke is. (Ide települt pl a MOL is.)

Az építési lát folytatódik - a háttérben épül két új felőkaracoló - egy félnek az árából meg leetne csinálni a várat.  

Van Erbilben kimondottan kellemes éjszakai élet, sok kiülős étteremmel, kávézóval, pipázóval. 

Az Iszkán utca - Erbil étterem utcája este

A bazár kellemes, és meglehetősen olcsó - pont ideális a kulturtúristának - elég keleties hangulatú, van benne potenciális ajándéktárgy, de nem tolakodóan turistás. 

És alig pár lépésre a piac-fedett bazár - teázó résztől ott a világörökségi helyszín - a fellegvár.

A főtér a várból ...

... és a vár a főtérről nézve. 

A jelölési dokuemntum kihangsúlyozza, hogy egyike a világ legrégebb óta folyamatosan lakott helyeinek. - 6000 éve élnek itt emberek. Erről a hatezer évről konkrétan semmit nem tudunk meg a helyszínen, nem látunk semmi erre utaló nyomot. Amit látunk az leginkább 19. századi, amikor a fellegvár még valóban városközpont volt, és itt laktak a város vezetői. 

Egykori, mára kívülről felújított paloták ...

A dokumentáció 2012-re készült el, 2014-ben kapta meg végül is a helyszín a világörökségi címet. Gondosan erre az időpontra időzítve kapta meg Erbil az évben az "arab turizmus fővárosa" címet is az illetékes szervezettől. Ez még év elején történt - és kicsit morbid fordulata volt a sorsnak, hogy az évben turistaszezonban már csak haditudósítók jöttek ide - megnézni a város határától mintegy 50 kilométerrre húzódó frontot. 

2014-ben magam is haditudósítóként...

A háború ugyan véget ért - de az aranykor nem tért vissza. Egészen a legutóbbi évig a széhidrogének ára zuhant, és az iraki kormány se nagyon utalt. De az erbili fellegvár nem - vagy nem csak - ezért lett iraki örökségvédelem állatorvosi lova. A felújításról - és a későbbi világörökségi jelölésről - ugyanis még az arany években, 2007-ben döntöttek. Akkor a fellegvár egy meglehetősen lelakott félig romos szegénynegyed volt. Ez a fajta szlömösödés a közel-keleti óvárosokban általános jelenség. Mivel - ahogy fent írtuk - a régi (egy-két száz éves) épületet nem műemlékként, hanem egyszerűen egy régi épületként kezelték csak azok maradtak ott, akinek nem volt pénze újabbra. Ugyanezt látjuk olyan - jóval gazdagabb - országokban is, mint Szaúd-Arábia. 

Dzsidda óvárosának nem turistás része - a ivlág egyik leggazdagabb országa 2020-ban.

.

Így aztán 2007-ben azzal kezdték a felújítást - hogy aki még ott lakott, azt kitelepítették. Ez ugye a városrehabilitáció minden 21 századi meggondolásával szembe megy - ma a világ fejlett részén egyértelműen az lenne a cél, hogy a lakóközösség bevonásával, a lakók érdekeit is figyelembe véve történjen a revitalizáció, ami - különösen, ha alapvetően szegény negyedről van szó, éppen a helyieknek biztosíthat új lehetőségeket. No itt semmi ilyen fel sem merült - ehelyett a gyakrolatban megölték a városrészt. 

A felújításra váró részeket felveri a gaz..

.. ami kész van az egyszerűen kihalt. 

Elkezdték az épületek újjáépítését - csigalassúsággal. Közben meg a városban mindenütt dubajos felhőkarcolókat húztak fel - nyilván egynek az árából lehetett volna itt egy tisztességes felújítást csinálni, de nyilván nem erre volt első sorban pénz. Ami 2014-től ugye még kevesebb lett. Lett viszont nemzetközi támogatás - első sorban arra, hogy a felújításhoz - kubikolni bárki tud alapon - munkaerőként a háborús menekülteket használják, így biztosítva nekik munkát. De nem is ez a fő baj - hanem a koncepció teljes hiánya. Elvben persze büszkék rá, hogy van nekik saját világörökségük, meg ugye 6000 év, ami nagyon sok, de közben egy szál ötletük sincs, hogy mit lehetne egy ilyen dologgal kezdeni. Mivel egyenruhás ember irdatlan sok van az országban, itt is van egy jó csomó, akik arra vigyáznak, hogy aki odamegy, az ne térjen le az egyelten útvonalról amin szabad mozogni. Ők képviselik az élőlényeket a városrészben - rajtuk kívül csak a forró szél mozgat meg néha ezt- azt. 

A házak, ha fel is vannak újítva - üresek, és nyilván azok is maradnak - ami meg csak azt eredményezi, hogy hiába újították fel azokat, kb másnap elkezdenek lepusztulni. És mint mondom ez a hely kb 3 perec sétára van a bazár-teázó-piac környéktől, a városban pedig amúgy láthatóan van igény és kereslet étteremre, kávézóra, pipázóra. Tehát kb minimális energiabefektetéssel fel lehetne ide hozni némi életet- boltokat, kávézókat stb. Arról már nem is szólva, hogy a felújított házak adják magukat, hogy többféle múzeumot - akár amolyan nemzeti identitásteremtő pesmerga múzeumot, vagy turistás-néprajzit stb - hozzanak ide. Ehhez persze meg kellene barátkozni a múzeum gondolatával - és néha el is járni oda. De - isten ments - akár vissza is költöztethetnék az embereket, vagy eladhatnák lakásnak a házak egy részét. 

Van valami, ami elvben visitor centernek épült, de látatóan sosincs nyitva. A táblákhoz nem lehet közelebb menni.

Nagyjából itt is ugyanazt látjuk tehát, amit az ókori lelőhelyek esetében: cím van, büszkeség van, ötlet, tapasztalat, helyi igény a városi épített környezet megőrzésére, értelmes hasznosítására nincs. Hogy van-e ebből kiút? Nyilván van - de ahhoz egy hosszabb nyugalmas időszakra van szükség. Az igény és tapasztalat ugyanis egyaránt csak külföldről érkezhet. Miután van mit nézni, és Irak újdonság a nemzetközi turisztikai piacon elég gyorsan fel fog futni. Ne tessék most fejet ingatni és ciccegni - öt évvel ezelőtt senki sem gondolta, hogy Szaúd-Arábia a világ legdinamikusabban fejlődő turisztikai desztinációja lesz. A turisták peidg három dolgot hoznak, pénzt, igényt, és mintát. Pénzt, aminek a kedvéért érdemes lesz fejleszteni, igényt, hogy mit is kellene csinálni, és mintát, hogy mit néznek meg, mi tetszik nekik, mi iránt érdeklődnek. Jól látható, hogy mennyit számít ez - nem is olyían messze az Öböl államokban. A tapasztalat meg, ha pénz van, jön magától is. Nem kell nyugati szakembereket foglalkoztatni - ehhez már kiválóan értenek a törökök, omániak, emirátusiak is. Szóval, aki teheti, menjen Irakba - nagy élményben lesz része, és hozzájárul egy jobb sorsra érdemes nemzet felemelkedéséhez, pusztán azzal, hogy turistáskodik. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

Kezdjük a címmel - a "turista Irakban" kifejezés nem üres halmaz - bár magunkon kívül egyetlen csoportot láttunk csak - hat olaszt - és egy görög csoportról hallottunk meséket. De az ország utazható, ha nem is lesz belőle egyhamar turistaparadicsom, nyugalom van, vannak jó szállodák, kiváló éttermek, működik a telefon, és kedvesek az emberek. Meg hát látnivaló is van. De mire készüljünk? Egyszerre a legjobbra és a legrosszabbra. 

Azt azért lehet sejteni, hogy aki most - és még egy jó ideig - elmegy Irakba, a turista egy igen sajátos alfaja lesz, hiszen sem a bászrai tengerpart, sem a bulis bagdadi éjszakai élet nem képez jelentős vonzerőt, legalább is azoknak, akik a bulizást a vizipipa+tea kombón túl képzelik el.

Partikellék...

Tehát amolyan kulturturistákra számítat irak, akiket éppúgy az egzotikum és a "civilizáció bölcsője" - az emberiség közös múltjának kiemelkedő értékei - vonzanak,  mint az első brit és francia utazókat, akik ugye sokkal jobban érdeklődtek Mezopotámia múltja iránt, mint Mezopotámia akkori lakói - és ez tulajdonképpen azóta sem változott. Hogy miért és hogyan alakult ez az elmúlt száz évben, arról az előző részben már részletesen írtunk. Ott hagytuk abba a történetet, hogy 2003-ban megbuktatták Szaddám Husszeint. Ám még mielőtt ez megtörtént volna - de már tervezték az akciót - az amerikai Védelmi Minisztérium  konzultált  amerikai örökségvédelmi szakemberekkel, akik jelezték, hogy szerintük baj lesz. Aztán megindult a háború, és az amerikai hadsereg a műemlékekben okozott károkat amolyan  járulékos veszteségként kezelte. Annyit tettek, hogy a megszálló katonáknak kiosztottak egy kártyapaklit (!) jó tanácsokkal, például, hogy ne telepítsenek helikopter-leszállót régészeti lelőhelyekre (de telepítettek), és a homokzsákokat se onnan töltsék meg homokkal. 

És tényleg baj lett. Amikor az amerikak elfoglalták Bagdadot, a nép helyből a diktatúra szimbólumának érzett Iraki Múzeumra vetette magát, és három napig tartott a fosztogatás. A múzeum dolgozói ugyan megpróbálták rábeszélni a helyi amerikai parancsnokot, hogy küldjön egy tankot a múzeum elé, a fosztogatás megakadályozására, de ő azt mondta, erre nincs jogköre. Mire lett, addigra a múzeumot kifosztották. Hogy pontosan hány műtárgy lett eltulajdonítva, arról azóta is vita van, de bizonyosan több ezerre rúg a számuk . Még a napokban is tért vissza Irakba mintegy 6000. A legtöbb fontos tárgy azonban meglett.

Narám-Szin akkád király bronzszobor-töredéke az egyik legnagyobb méretű tárgy volt, amit elvittek - azóta visszakerült. 

A múzeumot 2022-ben újranyitották. Látogatható.Elég nagy, elég érdekes 23 teremben dolgozza fel Irak történetét a prehisztórikus időktől az iszlám korig. Látszik azért rajta, hogy a legjobb anyag nem itt van, hanem  Párizsban, Londonban meg Berlinben. 

Van egy kisebb darab az Istár-kapuból (nem az egészet vitték Berlinbe)...

... vannak itt a III. Ur-i dinasztia híres kacsaformájú súlyaiból

.... szobor Dúr-Sarrukinból

... de pl. a híres Gudea szobor csak másolat. 

Az azért, hogy közel húsz év kellett az újranyitáshoz jelzi, hogy nem ment minden olyan nagyon rendben azután sem, hogy túlestek az első sokkon. 2005-ig még a helyén maradt az iraki örökségvédelmi hivatal vezetője Dr Donny George Youkhanna. Neve is jelzi  asszír keresztény származású szakemberről van szó, ő volt az, aki annó javasolta, hogy az iraki gyerekeket is érdemes lenne elvinni múzeumba. Ezért már Szaddám kormánya sem szerette őt annyira. 2005-ben azután kineveztek főlé főnöknek egy hitbuzgó síitát, aki megüzente neki, hogy keresztényként ne nagyon ugráljon. Dr George értett a szóból, és családjával - meg amúgy az iraki keresztények túlnyomó többségével - együtt elhagyta az országot.

Keresztény templom Bagdadban - 2010-ben 44 embert ölt meg itt az Iszlám Állam

Az azt követő kormányoknak pedig kisebb baja is nagyobb volt annál, mint, hogy régiségekkel törődjenek. Az épületek állaga romlott, a magán/rabló ásatások zavartalanul folytak. 

A lyukak a földben a rablóásatások nyomai a dél-iraki Umma lelőhelyen

Aztán jött az Iszlám Állam.  Innen messziről persze úgy tűnhetett, mintha a semmiből ugrottak volna elő a kalifátus harcosai, de valójában éppen az az identitásválság hozta őket is elő, amelyről az előző részben írtunk. Moszultól Aleppóig volt egy meglehetősen nagy terület, amelynek lakói ugyanazt a nyelvek beszélték (arab), ugyanolyan vallásúak voltak (szunni muszlim), szoros gazdasági, kulturális, akár családi kapcsolatok kötötték őket össze - de  hinniük kellett volna abban, hogy ők különböző nemzetek tagjai. Csakhogy közben sem Basar al-Aszad  alavitákra alapozó diktatúrájában Szíriában, sem Núri al-Maliki egyre türelmetlenebb síita kormányzata alatt Irakban nem érezték magukat igazán otthon.  Abból, hogy nekünk is csak ilyen bonyolultan sikerült körülírni őket, sejthető, igazi közös identitásuk, amelyet névvel lehet nevezni nekik sem volt - így aztán kaphatóak voltak az egyszerű válaszra: Kik vagytok ti? Muszlimok.  Az Iszlám Állam pedig ezt kínálta - egyszerű, tiszta identitást, egyértelmű identitáspolitikát.

A szürkével jelzett teürelet mutatja az Iszlám Állam legnagyobb kiterjedését - szinte pontosan megegyezik azzal a teürlettel, ahol ez a szunni muszlim arab anyanyelvű iraki-sztriai lakosság él.

Ebben pedig benne volt minden - szerintük mesterséges, bálványimádó - identitás lerombolása. Aminek a kifejeződései - szintén az előző részben láttuk - a preiszlám civilizációk emlékei voltak. Mindez együtt azzal a mediatizált erőszakkal, ami jellemezte a szervezetet egyértelmű eredményre vezetett. A performatív erőszak helyszínei és tárgyai is azok a helyszínek lettek, amelyekkel a legnagyobb hatást tudták elérni. A legnagyobb megbotránkozást a  nyugati világban és a szekuláris araboknál - és a legtöbb támogatást a radikálisoktól. 

Tömeges kivégzés Palmürában - performatív erőszak emblematikus helyszínen

Tudom ezt most kicsit illetlen kimodnani, de a kőépítmények felrobbantásával ugyan komoly kárt okoztak, de valójában nem ártottak olyan nagyon sokat. Ezek mind jól dokumentált helyszínek, ráadásul - bár ősinek mondjuk őket - valójában mind 20. századi rekonstrukciók eredményei. Ahogy egyszer sikerült újjáépíteni, úgy - pénz és akarat esetén - sikerülni fog másodszor is. A nagyobb gondot a már említett rablóásatások jelentik, no meg az, hogy azért az egész iraki örökségvédelem sorsa elég bizonytalan. Bár - még ha furán is hangzik - sok szempontból jót tett az Iszlám Állam megjelenése és legyőzése: A szunniták jelentős része gyorsan kiábrándult belőlük, az országot pedig a közös ellenség és a közös győzelem kicsit összerázta. Erősödik a partikuláris iraki nacionalizmus - amit jól mutat, hogy már vannak Irán-ellenes síita mozgalmak is. Abban pedig - az Iszlám Állam pusztításai után az irakiak egyetértenek, hogy nagyon fontosak nekik a műemlékeik. Úgy elvben.

Már minden régészeti lelőhelynél van fegyveres őr - és Irakban az így néz ki.

Meg hát állami szinten ambícionálják a világörökségi nyomulást is - amiben azért látom azt, hogy "ha a törököknek meg az irániaknak meg a szaúdiaknak van, akkor nekünk is kell". Szépen gyűltek is a világörökségek: Assur (2003), Szamarra (2007) Erbil (2014) ,a sumer városok (2016( Babilon (2019). Nade mit is láthatunk? Nos - ahogy írtam - egyszerre sokat és keveset. 

 Babilon

Emblematikus helyszín, és ha lenne turizmus Irakban ez lenne az a hely, ahová mindenkit elvinnének. Babilon ugye Hamurappi és Nabú-kudurri-uszur városa, itt voltak fogságban a zsidók, és itt jelent meg a falon, hogy "mene tekel ufárszin" - benne van a köztudatban. Látszik egyébként, hogy valaha volt is itt turizmus, még Babilon emlékeztet leginkább arra, ahogy a fejlett világban egy régészeti lelőhelyet elképzelünk - van látogatóközpont, vécé, és előkerül egy gájd is. 

A jobb időkre emlékeztet a falon az információs tábla ...

.. meg a gájd kezébe a kis füzetke

... és megvannak még a babiloni motívumokkal díszített budik is - a négy mosdóból egyben víz is volt. 

Visitor experience szempontjából is Babilon a legjobb helyszín - ezzel a céllal állították helyre vagy inkább építették újjá a nyolcvanas években. Szakmai szempontból - ami ugye a helyszín autenticitását és integritását jelentené - több, mint megkérdőjelezhető az a munka, amit itt Szaddám idején elvégeztek. Nem, hogy egy adott falszakasznál nem eldönthető, hogy mi a rekonstrukció és mi az erdeti (persze eldöntehtő, semmi sem eredeti), de az új hozzáépítések sem válnak el a romterülettől. Az újbabiloni kori szertartási út és a palota azonban  kétségtelenül impozánsra sikeredett. 

 A rekonstruált részek...

És van olyan része is a romterületnek, ahová nem ért el a szaddámi újjáépítés - viszont mivel a németek itt már szisztematikus, modern ásatásokat végeztek, jól láthatóak az újbabiloni kori (Kr.e. 7-6 század) falmaradványok. 

Elég lehangoló viszont az Etemenanki - az újbabiloni főtemplom, "Bábel tornya" - állapota. Jó hogy Nagy Sándor elvben lebontatta a már akkor is romos épület nagy részét, azzal, hogy majd újat építttet, aztán meghalt, de azért valami megmaradt belőle - azt viszont az elmúlt évtizedekben széthordták. 

Az a jelentéktelen kis sárhalom volt az égig érő torony ..

A sumer városok

Maga a jelölés -a Dél-Iraki Ahwar - is elég fura. Benne van a mocsárvidék és a mocsaraktól odébb fekvő egykori sumer városok - mintha önmagában egyiket sem érezték ovlna elég erősnek. A mocsárvidék maga érdekes, különleges hangulatú  hely kicsit persze olyan, mint a Duna-delta, csak sokkal melegebb van, és kevesebb a madár. Amikor a közelébe értünk, még nem értettük, hogy mi lesz itt a durranás, mert igazán lepusztult  iraki falvakon mentünk keresztül, és a kikötő is elég gyanús volt - de aztán kint a természeti részen, tényleg megérte a látvány.  Érdemes néhány órára hajókázni rajta.

A sumer városok közül a gyakorlatban kettő látogatható - Ur és Uruk.  Eridu messze kint van a sivatagban, terepjáróval lehet csak kimenni, Nippur, Lagas, Szippar, Umma nincsenek is a jelölésben - és amúgy is jelenleg zárva vannak. A két látogatható helyszín közül Ur az emblematikusabb, de Uruk ad nagyobb élményt. Ur, az I. Ur-i diansztia Woolley által feltárt elképeszően gazdag királysírjairól (Kr. 26.-25. század),  és a III.. Ur-i dinasztia bürokratikus mintaállamáról híres - ez utóbbi szimbóüluma az Ur-Nammu által még a III. évezred végén építtetett, majd az újbabiloni korban helyreállított zikkurat. Eredetileg Nanna holdisten temploma volt, és teljes magassága elérte a 64 métert. Mint Hamurappi és Nabú-kudurri-uszur, úgy Ur-Nammu is bekerült a Szaddám-korszak panteonjába, mint "nemzetegyesítő", így Szaddám idején a zikkuratot is a gyakorlatban újjáépítették. Akkor még meg is lehetett mászni - mostanra már annyit romlott az állapota, hogy azt már nem engedik. 

 Így is impozáns látvány ..

A templom mellett a szintén a III. Ur-i dinasztia korából származó palota - az Ehurszag - romjai látszanak még, illetve az egykori királyi temetkezések helyszíne.  

Az egykori palota ..

... és a királyi temetkezőhely. 

A helyszín 2021-ben kapott némi ráncfelvarrást - fapalllókat fektettek le, és állítottak információs táblát, sőt még egy városmakettet is tettek ki a bejárathoz - Ferenc pápa ugyanis eljött ide az "ábrahámi vallások közös forrásához" imádkozni. A romterület nagy részét akkor el is kordonozták, így a legnagyobb részt csak kíüvlről lehet látni, nem lehet a romok közé menni. A makett üvegborítását viszont annyira belepte a por, hogy már nem látszik szinte semmi belőle. 

Áll, és olvasható viszont az egyetlen információs tábla.

Uruk, mint "Gilgames vérosa", a világ első nagyvárosa (kb 50 ezren lakhatták hatezer évvel ezelőtt), és a hely, ahol a legkorábbi írásos emlékeket találták szintén  kihagyhatatlan annak, aki a "civilizáció bölcsője" élményt keresi. Urnál ugyanakkor sokkal kevésbé lett kiépítve - aminek számos előnye is van. Például gyakorlatilag szabadon lehet bóklászni a romok között. Annyira nem törődtek a helyszínnel, hogy még a száz évvel ezelőtti német ásatásokhoz épült sinek is ott vannak sok helyen. 

Maradt egy csille is ...

Egyetlen egy mondatos információs tábla van, ami arról tudósít, hogy itt találták fel az írást. A gájd is tulajdonképpen inkább őr, tört angolsággal mond pár mondatot. 

Az előadás tán nem a legbrilliánsabb, de a szemléltető eszközök eredetiek ...

Maguk a romok a Kr.e. IV. évezredi mozaikos falaktól a kassú kori templomon át egészen a párthus korig nyúlnak, szép keresztmetszetet adva a mezopotámiai civilizáció fejlődéséről. 

Anu zikkuratja Kr.e. IV. évezred...

.. az Eanna kerület.

... agyagmozaik, Kr.e. IV. évezred.

Kassú kori templom...

.. és párthus kori épület.

Szamarra

Szamarra a kakukktojás - nem ókori, hanem középkori muszlim rommező.  836-tól 892-ig volt itt az Abbászida Kalifátus székhelye - ide köthető a szamarrai anarchiának nevezett időszak, amikor a török hadvezérek gyors egymásutánban váltották le a kalifákat. 1278-ban Hülegü kán csapatai rombolták le a várost. Ami ma a világörökségi helyszín látogatható része,  az az egykori Nagymecset, és a minaretja. A mecset maga finoman szólva sem látványos, egy nagy négyszögletes tér oszloptalapzatokkal. 

A minaret viszont látványos és jelllegzetes - 52 méter magas, és tényleg a korai muszlim építészet csúcsterméke. Sokáig meg lehetett mászni -  a falán még korlát is van - most már nem, mert a tetejének egy része leomlott. Izléses csirkehálóval van lezárva. 

Hogy a helyszín formalilag nyitva van-e arra nem jöttünk rá, minket beengedtek - egy résnyire nyitott vasajtón. 

Elvben számítanak látogatókra, hiszen még souvernir shop is van...

Szamarra amúgy azon kevés hely egyike Irakban, ahol most is tapintható még némi feszültség. A város a síiták egyik szent városa - központjában ott az Aszkari mecset, ahol a tizenkettes síiták utolsó imámja van eltemetve. A mecset ellen több merényletet is követtek el szunnita szélsőségesek, és a várost most is a Szaraja al-Szalam (béke századai) nevű síita milícia ellenőrzi. Csinos békegalambos logójuk is, van, de ettől a helyi lakosság még nem biztos, hogy totálisan rajong értük.

 Assur 

Asszíria névadója, első fővárosa, és a birodalom főistenének szent városa ma az egyetlen egykori asszír főváros, ami látogatható. Ninive elvben látható - Moszul egyik külkerületében  -  a gyakrolatban semmi látható elem nincs, amiért érdemes odamenni. 

A  Nergal-kapu helyreállításán már dolgoznak, hamarosan szebb lesz, mint újkorában, de a nagy büsöd semmibe vezet...

... addig is felépítettek elé egy szelfi-pontot.

Nimrud (ókori nevén Kalhu) és Horszabád (Dúr-Sarrukin)  egyaránt zárva vannak. Voltak rekonstruált részeik, amelyekt az Iszlám Állam eldózerolt - állítólag a helyreállított részek mintegy 95%-a károsodott/pusztult el.  Szintén állítólag folynak az ásatások, tehát akár még érdekesebb is lehet, amit most előhoznak, mint a Szaddám idején készült helyreállítás. Addig is marad Assur. 

A bejárat nem éppen sokatígérő...

Láthatóan itt is volt szándék valamiféle klasszikus rommező feeling kialakítására. Szaddám idején a palota egy részét megásták, és - egészen szépen - helyreállították. Épült egy vasszerkezet is fölé, ami egyrészt védte a területet, másrészt eredetileg üvegpadlója volt. Az üvepadló már nincs meg, a vasszerkezet rohad, de ami alatta van egészen jó állapotban maradt. 

A királyi temetkezőhely - fent látható a rozsdásodó vasállványzat.

Nem így a félig megásott palotarész, ami kvázi életveszélyes, mert számos helyen szakadt be. 

 Jó látszik egy elég ronda lyuk is ..

... itt még valószínáleg némi rablóásatásra is sor került. 

Assur isten zikkuratja egészen jó állapotban van - egyelőre de látszik rajta, hogy folyamatosan romlik. Mivel ezt Szaddám idején nem építették újjá ki van téve az időjárás viszontagságainak. 

És van egy - némileg váratlanul - majdnem teljesen rekonstruált városkapu is, ami viszont azóta már omlásveszélyes, így genrendákkal támasztották ki. 

A kapu ..

... és a városfal egy része. 

A fegyveres őrök amúgy birkát tenyésztenek a romokon. Ez amellett, hogy hangulatos, jelez valamit az alulfinanszírozottságról is. 

Hatra

Irak első világörökségi helyszíne tényleg látványos - és az európai szemnek sokal kedvesebb, otthonosabb látvány. Római stílusú, római kori város - amely meglehetősen rövid ideig, a  Kr.u. 2-3 században élte virágkorát. Szaddám számára ugye szimbólikus jelentőséggel bírt, mint az első jelentősnek mondható arab nyelvű állam a térségben, amire - hiszen a rómaiak kétszer is ostromolták, de ellenállt, majd a perzsák állítólag csellel vették be - komoly nemzeti szimbolikát lehetett építeni. A köveket így szépen öszselegózták, és egy nagyon látványos helyszínt építettek fel. 

A legláványosabb részei a rommezőnek...

A szobrok nagy részét - szerencsére - az Iraki Múzeumba vitték. (Ez a lelőhely nem érdekelte igazán a nyugatiakat - ez már nem a "mi" történetünk volt. )

II Sanatruq, az utolsó király ...

... három női istenség...

A város főistene, a napisten ábrázolása egy szobor mellvértjén ...

...és egy díszruhás papnő.

Hatra szintén az Iszlám Állam uralma alá került, de komolyabb rombolást itt nem vittek véghez. Állítólag táborhelynek használták, mondván ezt biztos nem fogják szétbombázni az amerikaiak. 

Az ott hagyott szobrokat azért lefejezték...

... és fújtak a falakra pár grafittit. 

A helyen még mindig érződik, hogy nemrég még háborús helyszín volt. A földön lehet találni még töltényhüvelyeket, és - számoltuk - nyolc ellenőrzőponton kell keresztülmenni, hogy odajussunk. A bejáratnál, az egykori jegyvevő mellett egy tank áll, és az őrség is gépfeygvert visel. 

Ami összeköti ezeket a helyszníeket - a totális kihaltság. Az rendben van, hogy külföldi turistát nem látni,  valószínűleg mi voltunk az egyedüliek Irak déli részén - de helyiek sincsenek. Hatra fél óra Moszultól Babilon mondjuk másfél Bagdadtól, a szamarrai mecset pedig konkrétan a város szélén van - ennek ellenére egyetlen helyi család, egyetlen iskolás csoport, vakációzó nyugdíjas, nézelődő ifjú pár sem volt. És ez nem a szegénység és nem is a háború miatt van. 

A kép Taht-e-Bahiban készül, Pakisztában, az afgán határtól alig 100 kilométerre, egy egykori buddhista kolostor romjainál - tehát egy szegény (Iraknál sokkal szegényebb), nagyon muszlim országnak egy olyan részén, ahol azért most is elő-előfordulnak kisebb csetepaték, egy preiszlám lelőhelyen. És nem ők voltak az egyetlenek - sok pakisztáni család, helyiek, és láthatóan nagyvárosiak voltak ott kirándulni. Arról már nem is beszélek, hogy Indiában mennyire vannak teli az ókori lelőhelyek helyi turistával. Mert amúgy bizonyos jellegű örökségturizmus az irakiak körében is igen népszerű. 

A vidáman piknikező családokat Nadzsafban, Ali imám mecsetjénél kaptuk lencsevégre. A síita zarándokhelyek láthatóan teli vannak, és nem is csak iraki hanem láthatóan külföldi síita zarándokokkal is. A zarándoklatot pedig ne olyan éterien spirituális utazásnak magányos befelé forduló utazásnak értsük, ahogy jámbor coelhón nevelkedett katolikus kislányok a caminot képzelik - ez itt igazi család nyaralás, ahová viszik a nagymamát is. A mecsetek környékén édesség és ajándékboltok, éttermek, kávézók sorakoznak, és a kivilágított zöld pálmafákkal a  környezet is a nyaralóhelyeket idézi. 

Édességárus a mecset mellett Nadzsafban ...

... bevásárlóközpont a mecsettel szemben kivilágítva Kerbalában ...

... és sétálóutca a mecset előtt Nadzsafban.

Mindenütt tisztaság, rend, és kimondottan laza hangulat uralkodik. (Már amennyire a hölgyek a kötelező abajában lazulnak.) 

Az is igaz, hogy ezeket a mecseteket a legkevésbé sem kezelik úgy, ahogy nálunk egy műemléket szokás. Folyamatosan varázsolják egyre díszesebbé belülről - aminek része lehet akár a zöld neonfények felszerelése is a kirstálycsillárok mellett. 

Husszein mecsetje Kerbalában ...

... és Ali mecsetje Nadzsafban. 

És ez nem is csak a síitákra jellemző - teli vannak családokkal, ifjú párokkal a keresztény és jezidi szent helyek is. 

Jezidi zarándokok a lálisi szentélyben ...

... és keresztények a Mar Mattai kolostorban. 

A saját identitásuk számára fontos helyszínekre tehát  zavartalanul, sőt határozottan növekvő mértékben jut identitásturizmus.Ezek a helyek egyébként nagyon szépen rendben vannak tartva, látszik rajtuk a figyleem és a jelentős anyagi ráfordítás is. Az ilyen látványosságok mellett kiváló éttermek és jó szállodák is szolgáljákk az identitásturizmust, a nagyobb helyeken az ellenőrzőpontoktól a sétálóutcák elejéig ingyenes kisbuszok - golfautók szállítják a népet, seholt egy eldobott palack vagy egyéb szemét.   És - bár kevés ilyen van - a hegyes-vizes üdülőhelyek is teli vannak. 

Instapozitív vízseséses kirándulóhely Kurdisztánban.

Szóval pénz is van, és igény is van az identiásturizmusra, az irakiak - most már - megint úgy érzik, hogy van valami közük az ország múltjához. Akkor hol a hiba? Pontos válasz persze nincs, de sejteni azért lehet. Senki nem azért jár múzeumokba meg romokhoz, mert így született. Az örökségturizmus (a legszélesebb értelemben véve) tanult magatartás - az iskolában elvisznek minket a helyi múzeumba, kirándulni a Budai Várba, aztán megyünk a szüleinkkel, a barátainkkal, látjuk a tévében, a Facebookon, az instán, a Tiktokon, hogy ez menő. Megtanuljuk szeretni, szépnek és fontosnak látni ezeket a helyeket, mert a sajátunknak érezzük, akár mint egy falu-város polgára a saját helyi örökségünket,  egy nemzeti közösség tagja, azt, amit nemzeti örökségnek gondolunk, vagy mint magát műveltnek, kulturáltnak tartó ember az egyetemes emberi örökséget. És mindezt persze természetesnek vesszük, mert a szüleinktől is ezt láttuk, és a szüleink is ezt látták a szüleiktől . Irakban pedig  ez a tanulási folyamat maradt el, el sem kezdődött vagy félbemaradt. A szülők is csak mecsetbe jártak, még akkor is, ha elvben tudják, hogy ők a legősibb civilizáció örökösei. A kövektező részben látjuk, hogyan próbálkoznak most valamit tenni. 

lletve, mondhatjuk-e egyáltalán, hogy Irak a civilizáció bölcsője. (Persze miért ne mondhatnánk, mondhatunk bármit.) Nem az ufók által idetojt titkolt sumer-magyar ősrokonságról lesz szó, de nem is fogjuk két oldalon összefoglalni Mezopotámia történetét Gudeától Szaddám Husszeinig. Az első hülyeség, a második lehetetlen lenne  - inkább azt nézzük meg, mi köze van Iraknak ahhoz, amit a földjében találtak. Vigyázat, messzemennő következtetásek várhatók!

Kezdjük ott, amit elvben mindenki tud, de ritkán gondol végig:  ma Sumer és Akkád, Hamurappi és a Hettita Birodalom létezése éppolyan evidens történelmi tény, mint a Római Birodalom, Periklész vagy Nagy Kürosz. Tanuljuk az iskolában, aztán vagy emlékszünk rá, vagy sem, de ha emlegetik, akkor rémlik valami. 200 évvel ezelőtt azonban nagyon nem így volt - az utóbbi csapat minden, valamilyen szinten is művelt európai számára jó ismerős volt a középiskolai latin és görögórákról, az első csapat viszont nem is létezett. Az első, aki egyáltalán a mezopotámiai régiségek létezésére felhívta a nyugat figylemét, egy brit diplomata és műköedvelő régiségkutató Claudius James Rich volt, aki 1815-ben kiadta az "Leírás a Babilon romjaihoz vezető útról 1811"  című könyvét, ami hamar best seller lett. 

James Rich...

... és Babilon látképe 1815-ben

Azt, hogy mi van a sivatagi homokkal borított dombok alatt sem a britek, sem a helyi arabok nem tudták - a kettő között az volt a különbség, hogy ez utóbbiakat egyáltalán nem is érdekelte. Ezt nem kell felróni hibájukul - megvolt nekik a saját identitásuk (muszlimok voltak), az ehhez járó narratívák, és történelmi tudat. Az ő történetük Mohameddel kezdődött - ami előtte és rajta kívül volt, az nem volt érdekes. Az iszlám nagy korszakában voltak Ibn Haldún szintű tudósok, akiket pusztán tudományosan érdekelt a történelem - de az iszlám nagy korszaka ekkorra már nagyon rég elmúlt. A britek - no meg később franciák és németek - számára viszont nagyon is fontos volt, ami a földből előkerülhetett  - ezt ugyanis a ő saját történetük részének érezték. Esszarheddon, Szárgon, Szanchérib és társai a bibliai történet szereplői voltak, mint ilyenek minden keresztény számára ismerősök. Babylon , Ctesiphon pedig mindenki számára ismerős volt, aki alapos görög-latin tanulmányokat végzett - márpedig a brit gyarmati szolgálat elképzelhetetlen volt  enélkül. Mi sem volt természetesebb, mint, hogy ami találnak, azt "haza" viszik - oda, ahol a görög-római-keresztény civilizáció örökösei élnek. És - erre most a Közel-Keleten igyekeznek nem emlékezni - a helyszínen ez akkor senkit sem zavart. 

Bárkára rakják a Nimrud kapuját őrző bikát - a London Illustrated 1850-es évfolyamából.

Ahogy a fenti képen is látszik a helyiek némi ámulattal vegyes érdeklődéssel figyelték, hogy az angolok köveket ásnak ki a földből, és elviszik azokat. Az illusztrációban persze benne van a korabeli brit imperialista gőg is - de jól adja vissza a helyi hatóságok és lakosság érdektelenségét. Hogy ez milyen szinten volt, azt jól mutatja az alábbi műemlék esete. 

A képen egy római kori síremlék látható - az ókori Emesából. Ma Homsz, Szíria. A síremléket 1911-ben robbantotta fel a helyi oszmán városvezetés, hogy helyet csináljon egy olajraktárnak. A helyi lakosságot - különösen pedig az oszmán hatóságokat - annyiban érdekelte csak az egész régiség-ügy, amennyiben profitálni lehetett belőle.  A hatóságok pénzért adták ki az engedélyeket, a helyiek pedig némi baksisért megmutattták az érdeklődő brit és francia úriembereknek, hogy hol érdemes keresni.  Kétségtelen ugyanakkor az is, hogy az első ásatások, mai szemmel, sokkal inkább tűnnek fosztogatásnak, mint tudományos munkának. Egészen Koldewey századfordulós babiloni ásatásaiig csak a mozdítható dolgokra figyeltek. A falakat lerombolták, otthagyták, visszatemették. 

Az elplanírozott felszín alatt ott van Ninive - mármint az, amit Layard ott hagyott. 

Amikor 1855-ben egy Sejkh Abu Szaad nevű rablóvezér (más értelemezés szerint oszmánellenes helyi törzsfő) elsüllyesztette azt a hajót - és a hozzá kötött tutajokat - amelyen Dúr-Sarrukin szinte teljes szobor és relief gyűjteményét vitték volna a franciák hazafelé, akkor sem a hazafias lelkesültség hajtotta, hanem  csak ki akarta fosztani a külföldieket. Így a 200 ládából csak 29 érkezett meg Párizsba, a többi azóta is a Tigris medrében hever. 

Egy teremnyi maradt Dúr-Sarrukinból az Iraki Múzeumban.

Összességében tehát nyugodtan kimondhatjuk, hogy az az antiimperialista narratíva, amely szerint a gonosz nyugatiak erőszakkal megfosztották saját történelmüktől a gyarmati sorba taszított, kizsákmányolt stb. népeket, nem állja meg a helyét. (Ez persze igaz a legtöbb antiimperialista lózungra, amiket  valóságttartalmuktól függeltenül hisznek el százmilliók.) Sokkal inkább azt mondhatjuk, hogy a 19. században az irakiakat egyáltalán nem érdekelte "saját kulturális örökségük" - leginkább persze azért, mert nem léteztek "irakiak". 

Az Oszmán Birodalom 1988-ben  -nyoma sincs Iraknak

Irakot 1920-ban hozták létre három oszmán vilajet (Bászra, Bagdad, Moszul) területéből. Az "irak" szó persze ismert volt, és használták a mai ország területének egy részére, de nem jelölt közigazgatási egységet. A muszlim korban - ami a lakosság számára akkor az egyedüli releváns viszonyítási pont volt - soha nem létezett olyan közigazgatási egység amely a mai Irak területét fedte volna le, bár 1704 és 1831 között létezett egy autonóm pasalik, amely a terület egy részét lefedte - egy grúz muszlim dinasztia irányítása alatt.

 Hasszán Pasa - a dinasztiaalapító

A terület lakóinak semmiféle közös identitásuk nem volt - jól elvontak azzal, hogy oszmán alattvalók, és kötődnek a saját vallási közösségükhöz. Az E. T. Lawrence és arab barátai által az első világháború idején megfogalmazott arab nacionalista üzenetek itt nagyobb részt süket fülekre találtak. Bár a brit-indiai sereg vezére azzal érkezett Mezopotámiába, hogy ő "nem hódítóként, hanem felszabadítóként" jön, a helyiek nem tűntek lelkesnek. 1915-ben Kutnál az oszmán seregek, arab segédcsapatok - és egy veterán német tábornok - segítségével  tönkreverték az angolokat. Végül győzött a brit túlerő - 1917-ben az angolok bevonultak Bagdadba. De a terület sorsa ekkor még nem dőlt el egyértelműen - Londonban is elég bizonytalanok voltak. Churchill például egész Mezopotámiát hagyta volna a törököknek, de győztek azok, akik egy független arab államot ígértek - no nem a mezopotámiaiaknak, hanem saját arab szövetségeseiknek. Az pedig, hogy hol húzódik a határ sokáig bizonytalan volt. 1916 januárjában ugyan megszületett a Sykes-Picot egyezmény, amelyik elválasztotta a francia és a brit érdekszférát, de Moszul térségén még vita volt.

Így képzelték a Közel-Kelet felosztását a britek és franciák...

A vilajetet a franciák és angolok is szerették volna, de a törökök sem nagyon akartak beleegyezni az elvesztésébe (azzal érveltek, hogy az ott élő kurdok valójában törökök), a kurdok pedig saját államot szerettek volna ott. A diplomáciai viták 1926-ig eltartottak, de végül is az angolok nyertek - ők voltak birtokon belül. Az Iraknak elnevezett ország pedig kapott egy királyt - Fejszál két előnnyel is bírt: jóban volt az angolokkal, és mivel a mekkai serif fia volt kiváló muszlim vallási pedigréje volt. Az átala vezetett országhoz mondjuk semmi köze nem volt.

Királyi relikviák egy bagdadi kávéházban - most máer sokan nosztalgikusan emlékeznek rá. 

Az új ország lakónak hirtelen választ kellett adniuk arra, hogy kik vagyunk mi, mitől vagyunk mi mások mint az összes többi nép - sőt az összes többi arab - mitől leszünk mi irakiak? Csakhogy itt nem volt olyan egyértelmű viszonyítási pont, mint Libanonban a főníciai múlt, Egyiptomban a piramisok vagy Tuniszban Karthágó. Nem is ment könnyen - maga az ország királya mondta 1933-ban egy évvel azután, hogy elnyerte a ország teljes függeltenségét, hogy

"irakban nincsenek irakiak, csak hatalmas embertömegek, mindenféle hazafias érzés nélkül, teli vallási hagyományokkal és képtelenségekkel, mintdenféle közös kötelék nélkül."

Ilynekor persze - ahogy a 19. században Európa - a világ összes újonnan alakuló állama a történelem felé nyúl. De milyen történelem legyen az, ami Irakot egyesíti? Mi legyen Irak Valhallája, Niebelung--éneke, Honfoglalása? A királyság idején - leginkább Dr Számi Saukat oktatási miniszter sugallatára - az Abbászidák hatalmas és felvilágosult államát igyekeztek Irak előképeként bemutatni. 

"Egy csodálatos állam volt, amelyik (Harun) al-Rasid idején az egész Közel-Keletet irányította, és nem volt kizsákmányolás és imperializmus áldozata" 

- monda Saukat. És ez ugye több irányba is üzenet volt: Egy részről az irakiaknak - akik akkor igencsak mások voltak, mint most. Az ország lakosságának egy tizede volt keresztény, Bagdad lakosságának pedig harmada votl zsidó. (Közülük került ki pl a pénzügyiminiszter is.) Nekik az Abbászidák multikulturális hagyományát ajánlották - a szektás ellenségeskedés helyett. 

 Egykor zsidó kereskedők lakták a házat Bagdadban - ma étterem...

...és Sassoon Effendi telejs miniszteri díszben. 

Üzenet volt ez a többi arabnak, hogy Irak a pánarab gondolat alapján áll, és magát - történelmi jogon - az arab nemzet vezetőjének is tartja. És persze üzenet volt az angoloknak is, hogy már nem annyira rajonganak értük - de preiszlám régiségekkel foglalkozzanak csak ők. (Az iszlám kori műemlékek pedig az angolokat - franciákat nem érdekelték sehol a térségben. ) Foglalkoztak is - megalapították az Iraki Múzeumot, és a Műemlékek Főfelügyelőjévé egy brit hölgyet neveztek ki. (Aki magú Sassoon Effendivel is jó barátságban volt.) A nyugatiak pedig - immár tényleg tudomnyos értékű  - ásatásokat folytattak, és csodákat találtak, amit továbbra is hazavittek, és ez Irakot továbbra is eléggé hidegen hagyta. 

 Gertrude Bell 1908-ban Babilon ásatásánál

és Wooley uri ásatásainak eredményei a British Museumban.

1932-ben felmerült ugyan,. hogy szigorítani kellene a műtárgyak kiviteléről szóló törvényt - hiszen ezt tették az egyiptomiak is, de komoly változás Irak és a preiszlám kultúrák tekintetében nem történt. Az 1936-os és 41-es puccsok szervezői  - nyugatos liberálisok, nácibarát pánarab nacionalisták, szocialisták, ifjú kemalista katonatisztek stb, szintén a pánarab gondolat mentén igyekeztek megdönteni a királyi házat. (Nem sikerült, bevonultak a britek.) Később a kormányok felváltve vágtak pánarab illetve iraki nacionalista nemzetépítésbe. 1958 és 63-között inkább iraki, 63 és 68 között megint inkább pánarab nacionalizmust igyekeztek csinálni. Azután pedig jött Szaddám Husszein - aki egy olyan egységes Irakot álmodott meg, ahol nincsenek  különbségek síiták, szunnták, kurdok között - mindenki egyformán iraki, egy egységes nemzet. Szaddám alatt az ókorra épülő nemzetépítés így turbó fokozatba kapcsolt.

Szaddám és Nabu-kudurri-uszur babiloni király egymás mellett..

Miután ő egyik szomszédjával sem volt kimondottan jó viszonyban egyértelmű volt, hogy az irakiságot, a hellyel, a helyi civilizációval való kapcsolatot  akarja hangsúlyozni. Nemzeti büszkeséget a "civilizáció bölcsője" tudatra akart építeni - a mai irakiakat közvetlen kapcoslatba hozva az egykor ott élt népekkel. Hatalmának teljes szimbolikája erre épült. Ő volt az új Sarrukin,  Hamurappi, és Nabú-kudurri-uszur, aki sikerrel harcol a környező vad népek ellen.

Szaddám babiloni stílusú palotája Babilonban ...

... és a programadó freskó a plafonon.

Nem titkoltan aktuálpolitikai célokra használta fel - alakította át - a történelmet. Jól látszik ez alelnöke Taha ad-Din Ma'ruf 1981-es beszédéből:

"Mikor Sumer és Akkád királysága, az iraki nemzet egységének első kifejeződése megszültetett, hazánkat megtámadták a gyűlölettel telt perzse elámiak, De Irak népe Agadei Sarrukin vezetésével felkelt a perzsák sötét vágya ellen, és erővel verte vissza őket. Most a ti feladatotok, hogy Xerxes és Huszrau unokái ellen felkeljetek."

Ez a fajta történelmi keretezés  - egyébként - nem ördögtől való, és egyáltalán nem is kirívó.  Ugyanígy az ókori birodalmakban látták meg előképüket a kor szír vagy iráni vezetői.  Háfiz al-Aszad Palmürában, Mohamed Reza Pahlavi az óperzsa nagykirályokban vélte felfedezni elődeit.

Akhaimenida kori ruhákba öltözött harcosok a Perzsa Birodalom fennállásának 2500. évfordulóján 1971-ben

A 20. század második felében ez talán túlzónak vagy anakronisztikusnak hat - de tulajdonképpen ezt csinálták Európa vezetői száz évvel korábban, amikor itt szökött szárba a nacionalizmus.

Vilmos császár tetőtől talpig vikingnek öltözve Norvégiában.

A Szaddám érában így a régészeti amolyan államvallás lett. Szaddám és környezete olyan mértékben hittek a régészet nemzetegyesítő erejében, hogy el sem hitték, hogy volt idő, amikor ez nem így volt. Amikor Szaddám Raymond Barre francia miniszterelnökkel tárgyalt az olaj helyett folyamatosan arról beszélt állítólag, hogy vissza kellene kapnia Iraknak Hamurappi törvényoszlopát - és el sem hitte, hogy azt jogszerűen vitték el Franciaországba. A korábbi teljes negligálást pedig ambíciózus (és a huszadik század végén már szakmailag igencsak megkérdőjelezhető) helyreállítási programok váltották fel. 

A legkínosabbra a romterület bejáratáshoz felépített Istár-kapu utánzat sikerült, aminek a színét sem tudták eltalálni ...

.. de sok fantázia kellett a palota rekonstrukciójához is. 

... nem is szólva a szertartási útról, ami mentén még kandelábereket is telepítettek. 

... sőt Szaddám a téglákba is belenyomatta, hogy ő, a nagy Nabu-kudurri-uszur utódja építtette újjá Babilont.

A program, ami alapján a felújítások folytak határozta meg azt is, hogy mit jelöl Irak a világörökségi listára. Hatra tűnt az ideális választásnak - római kori város, amivel jól szimbolizálja Irak nyugatos-szekuláris jellegét, ugyanakkor lakói arabok voltak, ami azért rezonáltatja a pánarab húrokat, és természetesen ókori lelőhely, ami fontos a "civilizáció bölcsője" gondolathoz. Sikerült is 1985-ben bejuttatni a listára. 

Hatra leglátványosaban rekonstruált temploma..

...és Szaddám monogramja kőbe vésve.

Babilonnal is próbálkoztak még Hatra előtt 1983-ban, de az akkori - szigorúbb - Világörökségi Bizottságon a Szaddám-féle újjáépítés még nem ment át. (Később aztán persze átment, de az már más korszak minden tekintetben.) A legfőbb gond az egésszel azonban nem is a helyreállítások milyensége volt - Babilon vagy az Ur-i zikkurat rekonstrukciója semmivel sem drámaibb, mint amit Eugéne Violet-le-Duc végzett a legtöbb középkori francia műemléken. A gond az volt, hogy az egész  ősi múltra alapuló nemzetépítés egy felülről erőltetett, rendszerfüggő projekt volt. A "nemzetépítés" nem vált el a Szaddám-kultusztól.  Ilyen szempontból pedig nagyon más volt, mint az, ami a 19. században Európába lejátszódott - ott is voltak felülről vezérelt elemei a nemzetépítésnek, de a legfőbb eszköz az irodalom, a sajtó, az oktatás volt. A lakosságban kialakult az igény a nemzeti örökség megismerésére, és kialakultak annak a rituáléi. Irakban mindez elmaradt. Kötelezővé tették ugyan a mezopotámiai történelem oktatását ötödik általánosban (Szaddám idejéig nem is tanulták az iraki gyerekek az iskolában), de amikor az örökségvédelmi hatóság felvetette, hogy az iskolai csoportokat el kellene vinni pl múzeumba, az ötletet a kormány visszadobta, mondván, minek azt. Az 1970-es években kötelezően felhúzott regionális múzeumok kongtak az ürességtől. Az "örökségvédelem" Szaddám személyes projektje maradt - és aki  a rendszer ellen volt, annak semmit nem mondott. Már 1991-ben látszott, hogy ez így van, amikor a síita és kurd felkelések idején a tömeg dühe sokszor - a rendszer szimbólumának tartott - múzeumok ellen fordult. 2003-ban azután Szaddámnak vége lett - és az iraki örökségvédelem ügyében új fejezet kezdődött. Hamarosan látni fogjuk milyen. 

Március elején az összeomlás előtt három nappal érkeztem haza, és egyértelmű volt, hogy, amikor lehetséges, újra úton leszünk. Július elsején nyitott rendesen Görögország, július elsején az első reggeli gépen rajta ültünk. Csodás két hetet töltöttünk a szigeteken. Elmondjuk, hogyan és miért, és hogy miért nem indul ezzel újra a blog. 

Remélem, hogy nem, de valószínűbbnek tartom, hogy igen. Itt a vége, de elfutni nem tudunk véle, mert a határok le vannak zárva. 

Szaúd-Arábia egészében különös, mondhatni, egzotikus hely - de ha van váratlan, szuperegzotikus, elképesztően különös szeglete, az az ország délkeleti csücske. A titokzatos virágemberek hazája. 

Milyen? Hát VIP, drága, és csili-vili - legalábbis ezt próbálják most bevezetni. De ennél is érdekesebb, hogy mit is szeretnének eladni a világnak: a bálványimádó múltat. 

A címbeli kérdés látszatra nettó hülyeség. Ha máskor nem, hát minden évben, a hadzs idején látjuk, hogy megvan Mekka, sőt nagyon is látványos. De a történet, ami mögötte van, messze vezet, és nem is csak azoknak érdekes, akik el akarnak jutni Szaúd-Arábiába. 

Amikor azt mondjuk, Szaúd-Arábia a világ egyik legkülönlegesebb országa, nem a turisztikai kiadványok kötelező lelkendezését imitálom. Bár tényleg vannak csodálatok, különleges helyszínek is az országban, most - egyelőre - nem ezekről lesz szó. Hétköznapi dolgokról inkább, amelyek nagyon nem olyanok, mint bárhol másutt a világon. Éppen ezért érdekesek...

Évek, sőt évtizedek óta volt a bakancslistám élén Szaúd-Arábia. Furcsa, néha abszurd, de érdekes országnak tűnt távolról. Mert, ugye, a közelébe magunkfajta gyaúr nem nagyon merészkedhetett. Nemrég aztán sikerült kilenc napra eljutni a sivatagi királyságba - sok helyen talán mi voltunk az első magyarok, akik a vízumliberalizálás óta feltűntünk. Szóval, most első kézből, abszolút friss információk következnek Szaúd-Arábiáról. A saját tévhiteinket is eloszlattuk.