lletve, mondhatjuk-e egyáltalán, hogy Irak a civilizáció bölcsője. (Persze miért ne mondhatnánk, mondhatunk bármit.) Nem az ufók által idetojt titkolt sumer-magyar ősrokonságról lesz szó, de nem is fogjuk két oldalon összefoglalni Mezopotámia történetét Gudeától Szaddám Husszeinig. Az első hülyeség, a második lehetetlen lenne  - inkább azt nézzük meg, mi köze van Iraknak ahhoz, amit a földjében találtak. Vigyázat, messzemennő következtetásek várhatók!

Kezdjük ott, amit elvben mindenki tud, de ritkán gondol végig:  ma Sumer és Akkád, Hamurappi és a Hettita Birodalom létezése éppolyan evidens történelmi tény, mint a Római Birodalom, Periklész vagy Nagy Kürosz. Tanuljuk az iskolában, aztán vagy emlékszünk rá, vagy sem, de ha emlegetik, akkor rémlik valami. 200 évvel ezelőtt azonban nagyon nem így volt - az utóbbi csapat minden, valamilyen szinten is művelt európai számára jó ismerős volt a középiskolai latin és görögórákról, az első csapat viszont nem is létezett. Az első, aki egyáltalán a mezopotámiai régiségek létezésére felhívta a nyugat figylemét, egy brit diplomata és műköedvelő régiségkutató Claudius James Rich volt, aki 1815-ben kiadta az "Leírás a Babilon romjaihoz vezető útról 1811"  című könyvét, ami hamar best seller lett. 

James Rich...

... és Babilon látképe 1815-ben

Azt, hogy mi van a sivatagi homokkal borított dombok alatt sem a britek, sem a helyi arabok nem tudták - a kettő között az volt a különbség, hogy ez utóbbiakat egyáltalán nem is érdekelte. Ezt nem kell felróni hibájukul - megvolt nekik a saját identitásuk (muszlimok voltak), az ehhez járó narratívák, és történelmi tudat. Az ő történetük Mohameddel kezdődött - ami előtte és rajta kívül volt, az nem volt érdekes. Az iszlám nagy korszakában voltak Ibn Haldún szintű tudósok, akiket pusztán tudományosan érdekelt a történelem - de az iszlám nagy korszaka ekkorra már nagyon rég elmúlt. A britek - no meg később franciák és németek - számára viszont nagyon is fontos volt, ami a földből előkerülhetett  - ezt ugyanis a ő saját történetük részének érezték. Esszarheddon, Szárgon, Szanchérib és társai a bibliai történet szereplői voltak, mint ilyenek minden keresztény számára ismerősök. Babylon , Ctesiphon pedig mindenki számára ismerős volt, aki alapos görög-latin tanulmányokat végzett - márpedig a brit gyarmati szolgálat elképzelhetetlen volt  enélkül. Mi sem volt természetesebb, mint, hogy ami találnak, azt "haza" viszik - oda, ahol a görög-római-keresztény civilizáció örökösei élnek. És - erre most a Közel-Keleten igyekeznek nem emlékezni - a helyszínen ez akkor senkit sem zavart. 

Bárkára rakják a Nimrud kapuját őrző bikát - a London Illustrated 1850-es évfolyamából.

Ahogy a fenti képen is látszik a helyiek némi ámulattal vegyes érdeklődéssel figyelték, hogy az angolok köveket ásnak ki a földből, és elviszik azokat. Az illusztrációban persze benne van a korabeli brit imperialista gőg is - de jól adja vissza a helyi hatóságok és lakosság érdektelenségét. Hogy ez milyen szinten volt, azt jól mutatja az alábbi műemlék esete. 

A képen egy római kori síremlék látható - az ókori Emesából. Ma Homsz, Szíria. A síremléket 1911-ben robbantotta fel a helyi oszmán városvezetés, hogy helyet csináljon egy olajraktárnak. A helyi lakosságot - különösen pedig az oszmán hatóságokat - annyiban érdekelte csak az egész régiség-ügy, amennyiben profitálni lehetett belőle.  A hatóságok pénzért adták ki az engedélyeket, a helyiek pedig némi baksisért megmutattták az érdeklődő brit és francia úriembereknek, hogy hol érdemes keresni.  Kétségtelen ugyanakkor az is, hogy az első ásatások, mai szemmel, sokkal inkább tűnnek fosztogatásnak, mint tudományos munkának. Egészen Koldewey századfordulós babiloni ásatásaiig csak a mozdítható dolgokra figyeltek. A falakat lerombolták, otthagyták, visszatemették. 

Az elplanírozott felszín alatt ott van Ninive - mármint az, amit Layard ott hagyott. 

Amikor 1855-ben egy Sejkh Abu Szaad nevű rablóvezér (más értelemezés szerint oszmánellenes helyi törzsfő) elsüllyesztette azt a hajót - és a hozzá kötött tutajokat - amelyen Dúr-Sarrukin szinte teljes szobor és relief gyűjteményét vitték volna a franciák hazafelé, akkor sem a hazafias lelkesültség hajtotta, hanem  csak ki akarta fosztani a külföldieket. Így a 200 ládából csak 29 érkezett meg Párizsba, a többi azóta is a Tigris medrében hever. 

Egy teremnyi maradt Dúr-Sarrukinból az Iraki Múzeumban.

Összességében tehát nyugodtan kimondhatjuk, hogy az az antiimperialista narratíva, amely szerint a gonosz nyugatiak erőszakkal megfosztották saját történelmüktől a gyarmati sorba taszított, kizsákmányolt stb. népeket, nem állja meg a helyét. (Ez persze igaz a legtöbb antiimperialista lózungra, amiket  valóságttartalmuktól függeltenül hisznek el százmilliók.) Sokkal inkább azt mondhatjuk, hogy a 19. században az irakiakat egyáltalán nem érdekelte "saját kulturális örökségük" - leginkább persze azért, mert nem léteztek "irakiak". 

Az Oszmán Birodalom 1988-ben  -nyoma sincs Iraknak

Irakot 1920-ban hozták létre három oszmán vilajet (Bászra, Bagdad, Moszul) területéből. Az "irak" szó persze ismert volt, és használták a mai ország területének egy részére, de nem jelölt közigazgatási egységet. A muszlim korban - ami a lakosság számára akkor az egyedüli releváns viszonyítási pont volt - soha nem létezett olyan közigazgatási egység amely a mai Irak területét fedte volna le, bár 1704 és 1831 között létezett egy autonóm pasalik, amely a terület egy részét lefedte - egy grúz muszlim dinasztia irányítása alatt.

 Hasszán Pasa - a dinasztiaalapító

A terület lakóinak semmiféle közös identitásuk nem volt - jól elvontak azzal, hogy oszmán alattvalók, és kötődnek a saját vallási közösségükhöz. Az E. T. Lawrence és arab barátai által az első világháború idején megfogalmazott arab nacionalista üzenetek itt nagyobb részt süket fülekre találtak. Bár a brit-indiai sereg vezére azzal érkezett Mezopotámiába, hogy ő "nem hódítóként, hanem felszabadítóként" jön, a helyiek nem tűntek lelkesnek. 1915-ben Kutnál az oszmán seregek, arab segédcsapatok - és egy veterán német tábornok - segítségével  tönkreverték az angolokat. Végül győzött a brit túlerő - 1917-ben az angolok bevonultak Bagdadba. De a terület sorsa ekkor még nem dőlt el egyértelműen - Londonban is elég bizonytalanok voltak. Churchill például egész Mezopotámiát hagyta volna a törököknek, de győztek azok, akik egy független arab államot ígértek - no nem a mezopotámiaiaknak, hanem saját arab szövetségeseiknek. Az pedig, hogy hol húzódik a határ sokáig bizonytalan volt. 1916 januárjában ugyan megszületett a Sykes-Picot egyezmény, amelyik elválasztotta a francia és a brit érdekszférát, de Moszul térségén még vita volt.

Így képzelték a Közel-Kelet felosztását a britek és franciák...

A vilajetet a franciák és angolok is szerették volna, de a törökök sem nagyon akartak beleegyezni az elvesztésébe (azzal érveltek, hogy az ott élő kurdok valójában törökök), a kurdok pedig saját államot szerettek volna ott. A diplomáciai viták 1926-ig eltartottak, de végül is az angolok nyertek - ők voltak birtokon belül. Az Iraknak elnevezett ország pedig kapott egy királyt - Fejszál két előnnyel is bírt: jóban volt az angolokkal, és mivel a mekkai serif fia volt kiváló muszlim vallási pedigréje volt. Az átala vezetett országhoz mondjuk semmi köze nem volt.

Királyi relikviák egy bagdadi kávéházban - most máer sokan nosztalgikusan emlékeznek rá. 

Az új ország lakónak hirtelen választ kellett adniuk arra, hogy kik vagyunk mi, mitől vagyunk mi mások mint az összes többi nép - sőt az összes többi arab - mitől leszünk mi irakiak? Csakhogy itt nem volt olyan egyértelmű viszonyítási pont, mint Libanonban a főníciai múlt, Egyiptomban a piramisok vagy Tuniszban Karthágó. Nem is ment könnyen - maga az ország királya mondta 1933-ban egy évvel azután, hogy elnyerte a ország teljes függeltenségét, hogy

"irakban nincsenek irakiak, csak hatalmas embertömegek, mindenféle hazafias érzés nélkül, teli vallási hagyományokkal és képtelenségekkel, mintdenféle közös kötelék nélkül."

Ilynekor persze - ahogy a 19. században Európa - a világ összes újonnan alakuló állama a történelem felé nyúl. De milyen történelem legyen az, ami Irakot egyesíti? Mi legyen Irak Valhallája, Niebelung--éneke, Honfoglalása? A királyság idején - leginkább Dr Számi Saukat oktatási miniszter sugallatára - az Abbászidák hatalmas és felvilágosult államát igyekeztek Irak előképeként bemutatni. 

"Egy csodálatos állam volt, amelyik (Harun) al-Rasid idején az egész Közel-Keletet irányította, és nem volt kizsákmányolás és imperializmus áldozata" 

- monda Saukat. És ez ugye több irányba is üzenet volt: Egy részről az irakiaknak - akik akkor igencsak mások voltak, mint most. Az ország lakosságának egy tizede volt keresztény, Bagdad lakosságának pedig harmada votl zsidó. (Közülük került ki pl a pénzügyiminiszter is.) Nekik az Abbászidák multikulturális hagyományát ajánlották - a szektás ellenségeskedés helyett. 

 Egykor zsidó kereskedők lakták a házat Bagdadban - ma étterem...

...és Sassoon Effendi telejs miniszteri díszben. 

Üzenet volt ez a többi arabnak, hogy Irak a pánarab gondolat alapján áll, és magát - történelmi jogon - az arab nemzet vezetőjének is tartja. És persze üzenet volt az angoloknak is, hogy már nem annyira rajonganak értük - de preiszlám régiségekkel foglalkozzanak csak ők. (Az iszlám kori műemlékek pedig az angolokat - franciákat nem érdekelték sehol a térségben. ) Foglalkoztak is - megalapították az Iraki Múzeumot, és a Műemlékek Főfelügyelőjévé egy brit hölgyet neveztek ki. (Aki magú Sassoon Effendivel is jó barátságban volt.) A nyugatiak pedig - immár tényleg tudomnyos értékű  - ásatásokat folytattak, és csodákat találtak, amit továbbra is hazavittek, és ez Irakot továbbra is eléggé hidegen hagyta. 

 Gertrude Bell 1908-ban Babilon ásatásánál

és Wooley uri ásatásainak eredményei a British Museumban.

1932-ben felmerült ugyan,. hogy szigorítani kellene a műtárgyak kiviteléről szóló törvényt - hiszen ezt tették az egyiptomiak is, de komoly változás Irak és a preiszlám kultúrák tekintetében nem történt. Az 1936-os és 41-es puccsok szervezői  - nyugatos liberálisok, nácibarát pánarab nacionalisták, szocialisták, ifjú kemalista katonatisztek stb, szintén a pánarab gondolat mentén igyekeztek megdönteni a királyi házat. (Nem sikerült, bevonultak a britek.) Később a kormányok felváltve vágtak pánarab illetve iraki nacionalista nemzetépítésbe. 1958 és 63-között inkább iraki, 63 és 68 között megint inkább pánarab nacionalizmust igyekeztek csinálni. Azután pedig jött Szaddám Husszein - aki egy olyan egységes Irakot álmodott meg, ahol nincsenek  különbségek síiták, szunnták, kurdok között - mindenki egyformán iraki, egy egységes nemzet. Szaddám alatt az ókorra épülő nemzetépítés így turbó fokozatba kapcsolt.

Szaddám és Nabu-kudurri-uszur babiloni király egymás mellett..

Miután ő egyik szomszédjával sem volt kimondottan jó viszonyban egyértelmű volt, hogy az irakiságot, a hellyel, a helyi civilizációval való kapcsolatot  akarja hangsúlyozni. Nemzeti büszkeséget a "civilizáció bölcsője" tudatra akart építeni - a mai irakiakat közvetlen kapcoslatba hozva az egykor ott élt népekkel. Hatalmának teljes szimbolikája erre épült. Ő volt az új Sarrukin,  Hamurappi, és Nabú-kudurri-uszur, aki sikerrel harcol a környező vad népek ellen.

Szaddám babiloni stílusú palotája Babilonban ...

... és a programadó freskó a plafonon.

Nem titkoltan aktuálpolitikai célokra használta fel - alakította át - a történelmet. Jól látszik ez alelnöke Taha ad-Din Ma'ruf 1981-es beszédéből:

"Mikor Sumer és Akkád királysága, az iraki nemzet egységének első kifejeződése megszültetett, hazánkat megtámadták a gyűlölettel telt perzse elámiak, De Irak népe Agadei Sarrukin vezetésével felkelt a perzsák sötét vágya ellen, és erővel verte vissza őket. Most a ti feladatotok, hogy Xerxes és Huszrau unokái ellen felkeljetek."

Ez a fajta történelmi keretezés  - egyébként - nem ördögtől való, és egyáltalán nem is kirívó.  Ugyanígy az ókori birodalmakban látták meg előképüket a kor szír vagy iráni vezetői.  Háfiz al-Aszad Palmürában, Mohamed Reza Pahlavi az óperzsa nagykirályokban vélte felfedezni elődeit.

Akhaimenida kori ruhákba öltözött harcosok a Perzsa Birodalom fennállásának 2500. évfordulóján 1971-ben

A 20. század második felében ez talán túlzónak vagy anakronisztikusnak hat - de tulajdonképpen ezt csinálták Európa vezetői száz évvel korábban, amikor itt szökött szárba a nacionalizmus.

Vilmos császár tetőtől talpig vikingnek öltözve Norvégiában.

A Szaddám érában így a régészeti amolyan államvallás lett. Szaddám és környezete olyan mértékben hittek a régészet nemzetegyesítő erejében, hogy el sem hitték, hogy volt idő, amikor ez nem így volt. Amikor Szaddám Raymond Barre francia miniszterelnökkel tárgyalt az olaj helyett folyamatosan arról beszélt állítólag, hogy vissza kellene kapnia Iraknak Hamurappi törvényoszlopát - és el sem hitte, hogy azt jogszerűen vitték el Franciaországba. A korábbi teljes negligálást pedig ambíciózus (és a huszadik század végén már szakmailag igencsak megkérdőjelezhető) helyreállítási programok váltották fel. 

A legkínosabbra a romterület bejáratáshoz felépített Istár-kapu utánzat sikerült, aminek a színét sem tudták eltalálni ...

.. de sok fantázia kellett a palota rekonstrukciójához is. 

... nem is szólva a szertartási útról, ami mentén még kandelábereket is telepítettek. 

... sőt Szaddám a téglákba is belenyomatta, hogy ő, a nagy Nabu-kudurri-uszur utódja építtette újjá Babilont.

A program, ami alapján a felújítások folytak határozta meg azt is, hogy mit jelöl Irak a világörökségi listára. Hatra tűnt az ideális választásnak - római kori város, amivel jól szimbolizálja Irak nyugatos-szekuláris jellegét, ugyanakkor lakói arabok voltak, ami azért rezonáltatja a pánarab húrokat, és természetesen ókori lelőhely, ami fontos a "civilizáció bölcsője" gondolathoz. Sikerült is 1985-ben bejuttatni a listára. 

Hatra leglátványosaban rekonstruált temploma..

...és Szaddám monogramja kőbe vésve.

Babilonnal is próbálkoztak még Hatra előtt 1983-ban, de az akkori - szigorúbb - Világörökségi Bizottságon a Szaddám-féle újjáépítés még nem ment át. (Később aztán persze átment, de az már más korszak minden tekintetben.) A legfőbb gond az egésszel azonban nem is a helyreállítások milyensége volt - Babilon vagy az Ur-i zikkurat rekonstrukciója semmivel sem drámaibb, mint amit Eugéne Violet-le-Duc végzett a legtöbb középkori francia műemléken. A gond az volt, hogy az egész  ősi múltra alapuló nemzetépítés egy felülről erőltetett, rendszerfüggő projekt volt. A "nemzetépítés" nem vált el a Szaddám-kultusztól.  Ilyen szempontból pedig nagyon más volt, mint az, ami a 19. században Európába lejátszódott - ott is voltak felülről vezérelt elemei a nemzetépítésnek, de a legfőbb eszköz az irodalom, a sajtó, az oktatás volt. A lakosságban kialakult az igény a nemzeti örökség megismerésére, és kialakultak annak a rituáléi. Irakban mindez elmaradt. Kötelezővé tették ugyan a mezopotámiai történelem oktatását ötödik általánosban (Szaddám idejéig nem is tanulták az iraki gyerekek az iskolában), de amikor az örökségvédelmi hatóság felvetette, hogy az iskolai csoportokat el kellene vinni pl múzeumba, az ötletet a kormány visszadobta, mondván, minek azt. Az 1970-es években kötelezően felhúzott regionális múzeumok kongtak az ürességtől. Az "örökségvédelem" Szaddám személyes projektje maradt - és aki  a rendszer ellen volt, annak semmit nem mondott. Már 1991-ben látszott, hogy ez így van, amikor a síita és kurd felkelések idején a tömeg dühe sokszor - a rendszer szimbólumának tartott - múzeumok ellen fordult. 2003-ban azután Szaddámnak vége lett - és az iraki örökségvédelem ügyében új fejezet kezdődött. Hamarosan látni fogjuk milyen. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.