Február 21. az anyanyelv napja, nem a magyaré, hanem úgy általában a világon. Ráadásul nem is valamely cifra, európai nemzet javasolta ezt az ENSZ-nek, hanem a bengáliak, akik éppen úgy szeretik anyanyelvüket, mint, mondjuk, mi. Sőt, ők éppen nyelvi öntudatuk miatt kezdték el függetlenségi harcukat Pakisztán ellen. (Erről részletesebben itt olvashattok.) Ez a jeles nap azonban nekünk is jó alkalmat kínál, hogy számos etnocentrikus mítoszról lebbentsük fel a fátylat. 

"Nyelvében él a nemzet"

Tudom, régi, híres ember mondta, tehát igaznak kell lennie. De nem az. Jobban mondva nem feltétlen. A "nemzet" egyfajta politikai identitásközösség. Az, hogy identitását miből meríti, milyen közösségi jegyeket tart fontosnak, az nagyon is változó.

A  19-20. században  az alakuló "nemzetállamok" igyekeztek megteremteni a lakosság mozgósításához szükséges ideológiai hátteret, és kiépíteni az ehhez az államhoz kötődő identitástudatot. Másutt meg a politikai elitek egyes részei igyekeztek saját "nemzetállamot" kreálni, és ehhez kerestek divatos, a tömegek mozgósítására képes ideológiát. A korábbi regionális, vallási, személyes függőségen alapuló, helyi, törzsi, társadalmi réteghez húzó identitások helyett létrehozták a "nemzetet", és annak kerestek megfelelő identitásképző elemeket. Európa keleti felén alapvetően német mintára, a nyelvet, kultúrát vették alapul.  Egy nyelvet beszélő közösség = egy nemzet. A közös nyelv így vált szimbólummá, a nemzeti összetartozás mítoszává, ezért jelent meg szinte minden népnél ebben a régióban a nyelvi purizmus "nyelvművelés", ami valójában nem nyelvészeti, hanem politikai mozgalom. A nyelv, amely egészen addig (illetve más régiókban máig is) a kommunikáció egyszerű, szerény eszköze, avagy a tudományos vizsgálat tárgya, így lett valami magán túlmutató dolog. Így nőtt neki "lelke". Azok a mozgalmak, amelyek  ebben a felhorgadásban születtek, ezért célozzák a a nyelv "tiszta ősi formájának visszaállítását", "idegen elemektől való megtisztítását". Céljuk nem nyelvi (mint pl. a brit Clearest, ami alapvetően azt célozza, hogy érthetően fogalmazzanak, és ezzel hatékonyabbá tegyék a közlést), hanem politikai, egy "ügy" mellett akarja mozgósítani az ország lakosságát. Az efféle "nyelvművelésnek" a nyelvészethez, a nyelvtudományhoz pedig aztán semmi köze nincs. (Az ugyanis nem megváltoztatni, hanem megérteni akarja a nyelvet.) Semmi tudományos nyelvészeti hasznossága nincs annak pl., hogy egyes a nyelvben megjelent kölcsönszók helyett másokat használjunk.

Persze értékeljük ezt a helyén - a 19. században az izmait gyakorló tudomány (és a lelkes művészet) számos helyen  interferált a politikával. A költők magukat lelkes váteszeknek érezték, a történészek szintén az ideológia szolgálatába állva nemzeti hősöket gyártottak, és Marx is kijelentette: "A filozófia eddig magyarázta a világot, itt az ideje, hogy megváltoztassa."  Püff neki, megcsinálták. 

A múlt század végégre ez a folyamat régiónkban az abszurditásig fokozódott, amikor minden egyes politikai önállóságra törekvő (illetve azt elérő) alakulat önálló nyelvet is akart magának. Legalább névleg. Véres verejtékkel igyekeztek külön szerb, horvát, bosnyák és crnagorac nemzeti nyelvet kreálni - holott a nyelvjárásbeli különbségek igazán nem jelentősek. A politikai elitek azonban - a hely szellemének megfelelően - úgy érezték teljesnek az identitásképzést, ha szimbólumként fel tudnak mutatni egy saját nyelvet is. Csodálatos példa erre a mostari Öreg-híd melletti emléktábla, amely három nyelven (szerb, horvát bosnyák) emlékszik meg a világörökségi státuszról, és a három feliratban (amellett persze, hogy a szerb cirill betűs) összesen négy apró eltérés van.

Mindhárom nyelven Mostar

Szintén politikai, szemléletbeli kérdés az, hogy a makedón nyelv önálló nyelv-e, vagy bolgár dialektus (ugye egyértelmű, hogy ki, mit mond), és hogy egyetlen albán nyelv van (pedig a Tiranában és a Pristinában beszélt dialektusok  sokkal több dologban térnek el, mint a szerb és a horvát irodalmi nyelv).

Kelet-Európán kívül viszont a nemzet nem a nyelvében él. Sőt, a kettőnek gyakran semmi köze egymáshoz. A közel-Kelettől az indiai szubkontinensig a vallás sokkal inkább jelent viszonyítási pontot, közösségformáló erőt, mint a nyelv.  Síiták, szunniták, szikhek, keresztények, hinduk nemzeteiről, közösségeiről beszélhetünk.  Az arab országokban ezek a közösségek - látjuk - a mi kelet-európai etnikai polgárháborúinkhoz hasonló gyilkosságsorozatokra képesek. Az indiai szubkontinens ilyen szempontból egy borzasztó érdekes térsége a világnak - a vallási és etnikai alapú identitások gyakran fedhetik egymást, vagy összetűzésbe kerülhetnek akár egymással, akár a Brit-Indiából örökölt államnemzeti koncepcióval (mindenki az indiai nemzet tagja, aki indiai állampolgár). Emberek milliói haltak meg azért, mert inkább etnikai, vallási,  vagy állampolgári identitásukat tartották fontosnak. - Az iszlám nemzethez tartozónak vallod magad (ez a vallásod ugye), vagy bengálinak (ez az anyanyelved)? Erről (is) szólt a  bangladesi függetlenségi háború, és többé-kevésbé azóta is erről szól a teljes bengáli belpolitika. Szikhnek (ami a vallásod), pandzsábinak (ami az anyanyelved), vagy indiainak (ami az állampolgárságod)?  A pandzsábi nyelvterületen két állam (India és Pakisztán), és két indiai szövetségi állam (Pandzsáb és Harjana) osztozik (ráadásul ennek a kettőnek ugyanaz a fővárosa), az elmúlt 70 évben háborúk, merényletek, felkelések  jelezték, nem könnyű az identitásválasztás.

Aztán van olyan is Ázsiában, ahol az állampolgársághoz adták, ha nem is az anyanyelvet, hanem az államnyelvet. Indonéziában mindenki indonézül tanul - a jávai a világ legnagyobb olyan (anya)nyelve, amelynek semmiféle hivatalos státusza nincs. (Több, mint 80 millióan beszélik.) 

A yogyakartai palota - a kevés hely egyike, ahol láthatunk jávai nyelvű feliratot.

Afrikában megint más a helyzet. A gyarmati rendszer bukása után létrejövő nemzetek még akkor sem fogtak nyelvi építkezésbe, amikor meg lennének rá az adottságaik. Botswanában a cvana, Zimbabwében a sona, Ruandában a kinyarwanda, Burundiban a kirundi (ráadásul e kettő praktikusan is egy nyelvnek számít) gyakorlatilag nemzeti nyelv abban az értelemben, hogy a lakosság túlnyomó többsége anyanyelveként beszéli (és a maradék is érti). (De kb. ugyanez a helyzet Szenegálban a woloffal vagy Maliban a bambarával.) Mégsem lettek belőlük nemzeti nyelvek abban a szimbolikus értelemben, ahogy Kelet-Európában ezt ismerjük. Sőt, a gyakorlatban sem használják őket írásban, nem oktatják, és nem használják a hivatalokban. És nem azért, mert "négerül nem lehet komoly dolgokról beszélni", vagy mert "alkalmatlanok a bonyolult dolgok leírására". Ez csak szakszókincs kérdése, amit nyugodtan meg lehet alkotni. Ahol akarták Afrikában, ott ment is. (Tanzánia és Madagaszkár a legjobb példa erre.) Csak éppen nem akarják, aminek több oka is van. Az egyik bizonnyal a helyi elitekben keresendő. Azzal, hogy nyelvtudáshoz kötnek minden tudást, pozíciót, lehetőséget, azzal a társadalom nagy részét eleve kizárják a mobilitásból, ez pedig a fent lévőknek jó. Nekik viszont ez hatalmas lehetőségeket tár fel, hiszen azzal, hogy gyakorlatilag az angol vagy a francia a második anyanyelvük, sokkal értékesebbek lesznek a világban. Pedig Afrikában a legtöbb "nemzeti nyelvnek" (az lakosság többsége által beszélt nyelvnek) létezik írott (írható) változata, csak használata nem terjed túl a lelkes irodalmárokon, és az esetlegesen meglévő egyetemeken. A presztízsszempontok mellett (az angol, francia mégis csak az elit nyelve) ebben az is szerepet játszik, hogy a nyelvet nem tekintik identitásképző elemnek, a közösségi identitás szimbólumának. Nem úgy tekintenek rá, mint egy műalkotásra, hanem mint egy használati eszközre. Woloful tök jól el lehet beszélgetni bárkivel Szenegálban, de mi a ráknak fordítsanak le tudományos szövegeket wolofra, ha megvannak franciául? A wolof nyelvű dalokat mindenki érti az országban, de ha filmet forgatnak, sokkal jobb franciául tenni, mert azt egész Nyugat-Afrikában lehet szinkronizálás nélkül forgalmazni. Vessük ezt össze a reformkori igényekkel a német ellenében a „Magyar Akadémiára” és a magyar nyelvű színjátszásra. 

Az Újvilágban pedig megint más a helyzet. Ott az egykori gyarmatosítók nyelve lett a hivatalos nyelv. (És ettől még akkor sem tágítanak, ha valójában a beszélt verzió, mint például a jamaikai vagy haiti kreol, nagyon is messze van az eredetitől.) Ellentétben a szerbekkel, horvátokkal, egyéb kis kelet-európai nemzetkékkel, az Újvilág nemzetei fontosabbnak érzik, hogy összekösse őket a spanyol, francia, angol nyelvű közösséggel a nyelv, minthogy önálló identitást teremtsenek azzal, hogy "mexikói" vagy "kubai" vagy netán "jamaikai" nyelvet hozzanak létre. (Nem véletlen, hogy pont a brazilokban vetődik fel rendszeresen, hogy ők már nem is portugálul, hanem brazilul beszélnek. A dialektális eltérések ugyan jellegzetesek, de nem indokolnák, hogy két nyelvről beszéljünk - viszont a portugál nyelvű közösséggel ér a legkevesebbet az ember.) 

Az identitásközösségeknek tehát  - látjuk  - nincs szükségük a nyelvre, mint az összetartozás szimbólumára. Azt bármilyen más alapon is meg lehet teremteni. Van nemzet, amelyik a nyelvében él, van, amelyik meg nem, és egyik megoldás sem rosszabb, mint a másik. A nyelvet - alig 200 éve - nézték ki maguknak egyesek, hogy benne éltessék a nemzetet. Ez politika, semmi más. 

"A magyar nyelv veszélyben van"

Míg az előző kijelentés a magyarra még igaz is lehetett, ez már bizonnyal nem az - az viszont igaz, vannak olyan nyelvek, sokan is, amelyek veszélyben vannak. Jelenleg mintegy 6500 nyelvet beszélnek a világon. Száz év múlva fele ennyi marad minden valószínűség szerint. (Persze azt is lássuk, hogy nyelvészeti definíció igazán nincs arra, hogy mi is "egy nyelv". Önálló nyelv és dialektus között sokszor  majdhogynem lehetetlen meghúzni a határokat.) Mik a veszélyeztetett nyelvek ismérvei: 

- Beszélői száma igen kevés. (És itt most ne tessék előjönni sírós hangon a 'mi kis nép vagyunk'-kal, itt a kevés néhány százat, vagy maximum néhány ezret jelent.) 

- Beszélői mind kétnyelvűek,. (A világ elég jelentős részén az emberek általában több nyelvet is beszélnek, alig száz évvel ezelőtt, amikor még nem voltak sikeresek mifelénk a kisállami nacionalizmusok, itt is így volt ez. Viszont, ha van egy másik nyelv is, amit mindenki megért, a kisebbnek nagy esélye van arra, hogy senki ne használja.) 

- Nincs írott formája. 

- Nincs hivatalos státusza, iskolában nem tanítják. 

- Csak az öregek beszélik, a fiatalok már nem tanulják meg. (Ennek elsődleges oka a kihalófélben levő nyelv alacsony presztízse szokott lenni. "Vidékiesnek" találják sokan a fiatalok közül. "Nem menő", vagy "fölösleges" is lehet.)

Bár a veszélyeztetett nyelvek nagy része Afrikában, Ázsiában, vagy Amerikában él, néhány van Európában is - gondoljunk a bretonra, a (Németországban már alig-alig beszélt) szorbra,  vagy a kis finnugor nyelvekre, a (gyakorlatilag már kihalt) lívre, a vepszére. 

Lausitzi szorbok - hallottunk-e róluk?

De ezek közé tartozna a magyar is? Gyorsan gondoljuk végig: hivatalos státusza van, nemzeti és uniós szinten is. Van magyarul irodalom, média, még szakirodalmat is fordítanak magyarra, rendelkezik a magyar nyelv az oktatás teljes spektrumával is. Beszélői száma elég nagy, a 6500-ból kb. a hatvanadik helyen vagyunk a nyelvek rangsorában, egy súlycsoportban a göröggel, a katalánnal, a szomálival, a zuluval - hogy az ismertebbeket említsem. Nagyon messze a veszélyeztetett sávtól. A törzsterület jelentős részén (Magyarországon) a kétnyelvűség gyakorlatilag nem létezik - még második nyelvként sem beszélnek a magyarok idegen nyelveket, nemhogy olyan szinten, hogy azon jobban megértsék egymást, mint magyarul. (Emlékezzünk csak vissza, még az egyetemet végzettek jelentős része is azért nem kapja meg a diplomáját, mert egyetlen szerencsétlen középfokú nyelvvizsgát képtelen letenni.) A magyar nyelv tehát alapvetően nincs veszélyben. Két tény azonban kétségtelen: a magyar nyelvterület csökken, hiszen a szórvány területeken egy generáció múlva eltűnik a magyar nyelvhasználat, és a magyar nyelv beszélőinek száma is csökken, ennek az előző területbeli csökkenés mellett a természetes fogyás az oka. Ez azonban nem nyelvi kérdés.

"A magyar nyelv romlik" 

Míg az előző kérdésben  legalább az igazság valami nagyon halovány leheletét láttuk, ez már nettó hülyeség. Pedig ez a  hiedelem - valami megfoghatatlan oknál fogva - egészen mélyen gyökeredzik a gondolkodásunkban. Még olyan magas polcra jutott emberek is őszintén képesek voltak ezt a sületlenséget állítani, mint nemrég távozott álamfőnk. Amit erről lehetett, már akkor megírták nálam avatottabb emberek, így csak röviden összefoglalom. A nyelv változik. Ez természetes folyamat, ha nem így tenne, még mindig azt a kommunikációs formát használnánk, amit az emberiség először alakított ki. Mikor is? Nem tudjuk, a történeti nyelvészet eszközeivel olyan mélyre nem tudunk leásni.  Elég furcsa lenne azt állítani, hogy az őskorban létezett egyfajta aranykori állapota a nyelvnek, és azóta folyamatosan romlik. (Egy antik szerző tán ezt mondta volna, de ma már ezt még a volt álamfő sem gondolhatja komolyan.) Ha viszont a változás nem volt mindig romlás - tehát egy ideig javult, csak aztán romlott - akkor meg kell húznunk egy pontot, hogy mikor volt a legjobb. Ki, és mi alapján dönti el, hogy ez mikor volt? 1850? De hát a nyelvújítók is már állítják, ők egy romlott állapotú nyelvet kaptak,  ezért kell újítani.  1526?  Vagy mégis 1900? 1945?  Mi okozta pont akkor azt a törést, ami az addigi javuló tendenciát hirtelen romlása fordította?  Itt általában az "idegen szavakat" szokás emlegetni, mint valami vérnősző mumust, ami felzabálja a magyar nyelvet.  Amiket irtani kell, mint a csótányt.  De mi számít idegennek? A cékla (szláv), ökör (török), ezer (iráni), iskola (latin) még jó, de a fájl (angol) már rossz? Megint csak az a kérdés, hol a határ? Ami 1800 előtt került be, az jó, ami utána, az  rossz. Vagy legyen 1990? De miért pont az egyik vagy a másik. A motor jó, a dizájn rossz? Jobban végiggondolva az egész abszurd. Az angolból még senki nem próbálta kirakni az ófrancia eredetű szavakat, és jelenleg így a világ első számú közvetítőnyelve; a koreaiban többségben vannak a kínai eredetű szavak, mégsem érzik magukat rosszul tőle (emellett pedig Korea a világ etnikailag, genetikailag leghomogénebb országa, na, ezt tessék összerakni). Ennél már csak az abszurdabb, amikor valami múlt század eleji nyelvművelő kézikönyvre hivatkozva purgálják a "germanizmusokat"  egy olyan nyelvből, amelynek beszélőinek alig néhány százaléka beszél németül, azok sem feltétlenül jól. A purizmus, a nyelvművelés, mint láttuk egy politikai mozgalom volt. A modern nemzet kiépítésének korai szakaszában szerepe volt az identitásközösség egyik szimbolikus elemének, a sztenderd irodalmi nyelvnek a megteremtésében. Ezt a szerepét betöltötte, a modern értelemben vett magyar nemzet megszületett. A nyelvműveléshez kapcsolódó mítoszokat pedig jobb lenne visszatenni oda, ahová valók, a múzeumba, a nemzeti romantikus festészet, és a népszínművek mellé. És elfogadni azt is, hogy ha a fiatalok esetleg máshogy beszélnek, mint az idősebbek, az egy természetes folyamat része. Ezen keseregni kb. annyi értelme - és valóságalapja -  (és kb. ugyanazok is csinálják), mint a "régen minden gyümölcsnek jobb volt az íze"  nosztalgiázásnak, vagy a "mai fiatalok megvadulnak a számítógépes játékoktól" városi legendának. 

"Valójában nem is vagyunk finnugorok."

Mint immár felfoghatja kedves olvasónk, a mű szerkezetében a kevésbé súlyostól haladunk a kimondottan rosszig. Ez pedig az. Az előzőek talán tévhitek, de nem kimondottan károsak. Ez viszont már rossz, káros, inkább nem is mondok semmiféle hasonlatot, mert azzal is elbagatellizálnám. Itt ugyanis valami - általam egyébként felfoghatatlan - okból a politika bizonyos szereplői kényszert éreznek arra, hogy szaktudományos kérdésekben véleményt nyilvánítsanak, és ezzel a véleménynyilvánítással elkötelezett követőiket is befolyásolják. Aljas politikai indokból elhitetik emberekkel, hogy aluljáróban vásárolt, puhafedelű könyvekből, amit nyugalmazott tengerészek írtak, meg lehet ismerni "az eltitkolt tudást". Ezzel nemcsak a teljes magyar tudományosságot próbálják (sajna sikerrel) lejáratni, hanem egyáltalán a tudományt, a tudást, az ahhoz vezető fáradságos utat, ami szakirodalmon, meghatározott módszerek megismerésén stb. visz keresztül. Ráadásul politikai alapon próbálnak diktálni a kutatóknak - ami a jövőre nézve rémisztő.  És ezt a lakosság jelentős része egészen normális dolognak gondolja, leginkább is azért, mert úgy vélik, a történeti nyelvészet nem is "komoly" tudomány. Mit értek én ez alatt? Gondoljuk el Vona Gábort, amit kiáll, és nagy nyilvánosság előtt kijelenti, hogy az argon valójában ritka földfém, a delfin pedig hal. Ok, a meggyőződéses jobbikosokkal talán még ezt is el lehet hitetni, ha azt mondjuk, hogy minden kémikus avagy biológus zsidó volt, és csak azért sorolták be az előbbit a nemesgázok, utóbbit az emlősök közé, mert  ezzel is el akarták pusztítani Magyarországot, de a nagyobb közönség azért ettől már nettó hülyének nézné. De ez a finnugoros dolog még olyan embereknél is visszaböffen, akik egyébként az előzőkön tátott szájjal röhögnének.  Pedig a történeti nyelvészet kb. olyan tudomány, mint az állatrendszertan, vagy a kémia. Vannak megfigyelések, ami alapján szabályosságokat állítunk fel. Persze - mint minden tudomány - a történeti nyelvészet is fejlődik, alakul, de a saját szabályai szerint. És bármilyen meglepő ,a magyar nyelv klasszifikációjával (nyelvcsaládba sorolásával) nem csak Magyarországon foglalkoznak. (Bizony, ez az etnocentrikus világkép legnagyobb buktatója, tényleg elhiszik, hogy ő körülöttük forog a világ.) És bárki komolyan elképzeli, hogy a Habsburgok, oroszok, kommunisták a világ összes ezzel foglalkozó nyelvészét (kivéve persze a néhány, nettó jobbikos összeesküvéselmélet-hívőt) lefizették, megfélemlítették, stb? (Ja persze, majd elfelejtettem, hogy ezt is biztos a zsidók csinálták.) Hát erről ennyit. De, és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, ez csak a magyar NYELV klasszifikációját jelenti. A nyelvnek, genetikának, etnikumnak, nemzetnek történetileg nincs feltétlen összefüggése egymással. Hosszas fejtegetés helyett álljon itt egy szemléletes példa. Nézzük ezeket a politikusokat:

Navin Ramgoolam, Mauritius

Evo Morales, Bolívia

Keiko Fujimori, Peru

René Préval, Haiti

Dilma Rousseff, Brazília

Pertu Lucinschi, Moldova

No és még egyet:

Marcus Tullius Cicero

Nos, a fenti politikusok mindegyikének (legalább egyik) anyanyelve (francia alapú kreol, spanyol, portugál, román) egyértelműen, bizonyítottan, adatoltan, az alul található Cicero anyanyelvének származéka. Gondoljuk-e komolyan, minden különösebb genetikai kutatás nélkül is, hogy bármelyikük is, bármilyen szinten rokonságot ápol Ciceróval? Túl azon, amennyi minden emberben egyforma, van köztük bármiféle genetikai rokonság, etnikai közösség,akármi?  És, ha az újlatin nyelvek esetében elfogadjuk, hogy a nyelv sokféleképpen juthatott el innen oda, volt nyelvváltás, hódítás, asszimiláció stb., akkor ez a finnugor nyelvek esetében miért nem evidens? (Azon túl persze, hogy a kutatások is igazolják, hogy genetikailag már a ma élő magyarságnak sincs feltétlen köze a honfoglalókhoz.) Megnyugtathatjuk tehát az aggodalmaskodókat, sem Vona Gábor, sem a többiek nem finnugorok. Közép-európaiak, mint itt a környéken mindnyájan. Az anyanyelvük viszont nekik is, nekünk is finnugor, és ezt nem a pártirodákban döntik el. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kalcsó Gyula · http://digitalisbolcseszet.blog.hu 2013.02.24. 15:02:29

Néhány megállapítással vitatkoznék.

"A közös nyelv így vált szimbólummá, a nemzeti összetartozás mítoszává, ezért jelent meg szinte minden népnél ebben a régióban a nyelvi purizmus "nyelvművelés", ami valójában nem nyelvészeti, hanem politikai mozgalom. (Semmi tudományos nyelvészeti hasznossága nincs annak pl., hogy egyes a nyelvben megjelent kölcsönszók helyett másokat használjunk. )"

A nyelvi purizmus nem egyenlő a nyelvműveléssel. A kölcsönszók magyarításának tudományos hasznossága valóban nincs, kognitív előnye azonban igen, csak egyetlen példácska: a nyelvújítás idején magyarított "részecske" szó pl. az általános iskolában sokkal többet mond egy gyereknek, mint a görög vagy latin megfelelő. A túlzott purizmus valóban ostobaság, az óvatos azonban igenis hasznos (persze nem tudományosan).

"a három feliratban (...) összesen négy apró eltérés van" Az apró eltérések igenis lényegesek lehetnek. Mi pl. (teljes joggal) sokáig fel voltunk háborodva, mert az ún. kiterjesztett ASCII kódtábla nem tartalmazta a magyar ő és ű betűket, helyettük más ékezetes betűket voltunk kénytelenek használni még a web korai időszakában is. Apróság?

A nemzeti nyelv fogalma szerintem jóval több, mint szimbolikus dolog. Azt, hogy mi számít külön nyelvnek, általában (elég régóta) nem csak a kölcsönös érthetőséggel szokás mérni (nyelvészeti szakmunkákban is!), hanem legalább akkor súllyal esik a latba a kulturális identitás. Ezt pedig aligha lehet elbagatellizálni.

Az, hogy egy nyelvnek nincs írásbelisége, egyértelműen a presztízsviszonyokkal függ össze. Egyébként a legtöbb nyelvre az jellemző, hogy csak a nagy presztízsű nyelvváltozatoknak alakul ki önálló írásbelisége. (Pl. a magyar nyelvjárásoknak sincs.)

"közös nemzeti irodalmi nyelv" - na olyan nincs. Legfeljebb sztenderdről vagy köznyelvről beszélünk ma már.

Az utolsó bekezdéssel mélységesen egyetértek.

Válasz erre 

Ajószűcs 2013.02.24. 23:09:30

@Kalcsó Gyula: Azt hiszem, talán nem foglamaztam egyértelműen eléggé, ezéárt megpróbálom máshogyan is leírni – talán érthetőbb lesz. (És végül kiderül, nem is tér el annyira a véleményünk.)

Azt írod:
A nemzeti nyelv fogalma szerintem jóval több, mint szimbolikus dolog. Azt, hogy mi számít külön nyelvnek, általában (elég régóta) nem csak a kölcsönös érthetőséggel szokás mérni (nyelvészeti szakmunkákban is!), hanem legalább akkor súllyal esik a latba a kulturális identitás. Ezt pedig aligha lehet elbagatellizálni.

Eszem ágában sincs elbagatellizálni. Sőt. Azt szerettem volna jelezni, hogy bizonyos nemzetek esetében a nyelv a kulturális identitás egyik alapja, meghatározó eleme, egyben szimbóluma. Ezért jelentősége – a közösség számára – sokkal nagyobb, mint a puszta kommunikáció. Mint identitásképző elemhez, a nemzeti egység szimbólumához, közösségi hiedelmek, legendák stb tapadnak - „művelése” nem alapvetően arra irányul, hogy minél hatékonyabb, közérthetőbb stb legyen (mint a brit Clearest mozgalom), hanem a nyelv „tisztaságának”, „romlatlan ősi állapotának” stb megteremtése, visszaállítása a célja. Svájc nemzeti identitásának nem része az önálló nyelv. Bár a svájci német dialektus elég távol áll a Hochdeutsch irodalmi formájától - éppen ezért - senkinek esze ágában sem volt Switzerdüütsch intézetet létrehozni stb. Amit állítottam pusztán annyi, hogy a nyelvújító mozgalmak alapvetően nem tudományossak, céljuk tisztán politikai – a nyelvvel való foglalatosságon keresztül a közösségi tudat erősítése. Nem a nyelv működéséről akarnak többet tudni (mint a nyelvészek), hanem mozgósítani akarnak közösségi célokért (mint a politikusok). Itt ez sokkal élesebben válik el, mint a történettudomány esetében, ahol egyesek valóban tudományos célokat tűznek ki maguk elé, mások viszont a heroikus történelmi múlt figuráinak felmutatásával stb politikai mozgalmak mögé állnak. Tehát nem kívánom bagatellizálni a dolgot, pusztán azt szeretném jelezni, hogy a mások a célok. És minősíteni sem szeretnék, vagy azt állítani, hogy ez egy maygarspecifikus jelenség. A modern nemzetek kialakulásának korában mindenütt megjelentek olyan mozgalmak, amelyek a nemzettudat alapját, az identitásközösség szimbólmait megteremtették, erősítették: az észt dalokultúra ápolásától a hindu Árja Szamádzson át (ami vallásos mozgalom), a Margherita pizzáig mindenütt máshogy jelent ez meg. A lényeg a korábbi regionális, helyi ilyen-olyan idnetisáok helyett megteremteni egy új, a korban modernnek számító valamit, a nemzetet. (Ettől függetlenül persze lehet valós haszna is a nyelvújításnak – akár kognitív is.) Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy ugyanezek a mozgalmak, amint elérték a célt, a politikailag önálló nemzeti államot, könnyen kerülnek az immár funkcióját vesztett, éppen ezért (ez magánvélemény) inkább destruktív nacionalizmusok uszályába – jó esetben persze nem ez történik, csupán egészséges szinten a helyi, regionális, nemzeti öntudat fenntartásában vesznek részt.

Ugyanerre fűzhető fel a mostari híd példája. Jugoszlávia szétesése után a feléledő helyi nacionalizmusok keresték a szimbólumokat, az identitás megjelenítésének lehetőségét, mindent, ami a többi ex-jugoszlávtól megkülönbözteti őket. Ez természetes folyamat, még ha néhol abszurd szintre is jut a külső személlő számára. A feliraton (sajnos képem nincs róla, késő este jártunk arra) az eltérések nem a mellékjelekben keresendőek. (Azért nem igazán látom relevánsnak az ASCII kódos utalást.) Vannak lexikai eltérések (szerb hilijada vs horvát tisuca – ezer), és vannak minimális hangtani eltérések ( szerb reka vs horvát rijeka – folyó). (A bosnyák esetében egy helyen egy török kölcsönszó volt valami helyett, pontosan már nem emlékszem mi.) Az, hogy ezeket az idiómákat külön nyelvnek tekintjük – márpedig annak illik immár – az tisztán politikai kérdés. A helyi közösségek számára ezt fontossá tették a különbségekre nyelvi formákban is hajtó politikusaik.

Ami az írott formákat illeti a világ számos részén az a helyzet, hogy létezik a helyi nemzeti nyelvnek (az lakosság többsége által beszélt nyelvnek) írott (írható) változata, csak – és ebben valóban a presztíszszempontok is belejátszanak – használata nem terjed túl a lelkes irodalmárokon, és az esetlegesen meglévő egyetemeken. A presztízsszempontok mellett -visszautalok az előzőekre – az is szerepet játszik, hogy a nyelvet nem tekintik identitásképző elemnek, a közösségi identitás szimbólumának. Nem úgy tenkintenek rá, mint egy műalkotásra, hanem mint egy használati eszközre. Woloful tök jól el lehet beszélgetni bárkivel Szenegálban, de mi a ráknak fordítsanak le tudományos szövegeket wolofra, ha megvannak franciául? A wolof nyelvű dalokat mindenki érti az országban, de ha filmet forgatnak sokkal jobb franciául tenni, mert azt egész Nyugat-Afrikában lehet szinkronizáélás nélkül forgalmazni. És – újra csak visszautalnék – vessük ezt össze a reformkori igényekkel a német ellenében a „Magyar Akadémiára” és a magyar nyelvű színjátszásra. (Csak ismét hangsúlyozom, nem állítom, hogy az egyik hozzáállás jobb, vagy helyesebb, mint a másik, de alapjaiban különbözik.)

A „közös egységes nemzeti nyelv” - nos. Valóban pontatlan a megfozalmazás – a nemzeit identitást hordozó nyelv sztenderd idoalmi formáját kellett volna írnom.

Válasz erre 

Bélabáttya (törölt) 2013.02.26. 02:06:24

@Ajószűcs: Csak gizdázok egy kicsit: ha már a nyelvről írsz, nagy meló lett volna átolvasni, vagy akár egy helyesírás-ellenőrzőt használni kirakás előtt?
Így kissé falsnak tűnik az egész.

Válasz erre 

Kitalátor (másként) gondolkodó · http://kitalator.blog.hu 2014.02.21. 14:33:43

"Nyelvében él a nemzet - de nyelvével még senki sem nemzett."
(Ismeretlen költő verse)

A nyelvi elkülönüléssel analóg a tenyésztett fajok fajtáinak elkülönülése, ami úgy a vad őstől, mint egymástól hatalmas különbségeket eredményez.

A shar-pei és a csivava nemcsak a farkashoz nem hasonlítanak gyakorlatilag, de egymáshoz sem, és nagyon komoly problémát jelentene számukra az utódnemzés is. A nagy különbség az, hogy a háziállatok és háziasított, termesztésbe/tenyésztésbe vont növények (és gombák) között vannak ún. monogénes eredetű (egymáshoz hasonló küllemű és termelési mutatókat produkáló) fajták is, amelyeket egyetlen vad ős populáció vagy korábbi (primitív) fajta egyedeiből szelektáltak. A legtöbb fajta kialakulása vagy kialakítása azonban keresztezéssel indul, így jön létre egy olyan gazdagsága a tulajdonságoknak, amelyek alapot adnak az irányított szelekcióra.

Az ezzel analóg módon fejlődő nyelvek esetében meghatározó a spontán fejlődés, bár vannak jelentős kivételek, amelyekről részben a posztban is történik említés - és az élő nyelvek közül tudomásom szerint egyik sem nevezhető "monogénes eredetűnek". Az angol nyelv latin eredetű szavakkal van tele (oszt' mégsem latin nyelvcsalád), a magyar nyelv nyelvtana meg talán a mai élő nyelvek közül a törökhöz áll a legközelebb. Közben pl. a vallással, különösen a kereszténységgel kapcsolatos szavaink döntő többsége nem ógörög, és nem latin, de még nem is német, hanem óbolgár eredetű, pedig velük csak a honfoglalás előtt kempingeztünk egymás mellett.

Aztán a "meddig egy nyelv egy nyelv" sem érdektelen kérdés, a '70-es években hazánkban feliratosan vetített "Kes" című filmet (egy fiúról és a karvalyáról szól) az angol nyelvterületeken is feliratozva vetítették, mert a birminghami tájszólást már Londonban sem értették, nemhogy New Yorkban.
Ha egy marokkói arab olvas fel a Koránból, azt nem, vagy alig érti a jemeni arab és viszont. Pedig pontosan ugyanaz az arab szöveg van előttük.

@Ajószűcs: " a nemzeit identitást hordozó nyelv sztenderd idoalmi formáját kellett volna írnom.": Nem az elütés miatt citálom, hanem azért, hogy tisztelettel jelezzem, hogy úgy a távoli (Jézus korában a "kánaáni" zsidóság arámul, a szórványban élő többség görögül beszélt, és a nemzeti identitás fenntartója a héber nyelvű Szentírás könyvei voltak), mint a közelebbi múltban (a XX. századig a ruszin (rutén) nemzet tagjai különböző ruszin nyelvjárásokat beszéltek, de külön irodalmi nyelvük nem volt, írásbeliségük az egyházi szláv ("ószláv") nyelvre korlátozódott) nem egy esetben elkülönült a nemzeti identitást hordozó nyelv írott és beszélt változata.

Válasz erre 

rdos · http://h2o.ingyenweb.hu/tema/6.html 2014.05.30. 13:26:57

@Ajószűcs: Tetszett az írás. A blogot csak most fedeztem fel, örülök neki.

Magyarság, magyar nyelv témában találtam a minap egy elsőre meghökkentő, de sok szemmpontot, anomáliát jobban magyarázó könyvet.

Szerzője "Cser Ferenc", a címe "Gyökerek". Alcíme "Töprengések a magyar nyelv és nép Kárpát-medencei származásáról".

A szerző nem tagadja a magyar nyelv finnugorságát, csak a nyelvi (és nyilván a népességi) szétválást jóval korábbra teszi.

Nem mellékesen szerinte a finnugorok mentek el innen, követve a holocén elején északra húzódó hóhatárt.

www.kincseslada.hu/magyarsag/e107_files/public/Cser_Ferenc_Gyokerek.pdf

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: