243. Az erődök királynője - egy hét Extremadurában 5.
2019.12.16. 21:45
Ma Spanyolországból Portugáliába schengeni határon juthatunk át - azt, hogy már másik országban vagyunk, csak onnan vesszük észre, hogy más nyelven látjuk a feliratokat, és a telefonunk közli, hogy egy órával korábban járunk. De ez nem volt mindig így. Nagyon nem.
Ha már Extremadurában járunk, érdemes átrándulni Portugáliába - a sertés mellé itt ehetünk a portugálok kedvenc tőkehalából, és kenyérrel dúsított alentejoi levest is. Egyszer majd erről is írunk részletesen - de most arról, hogy mi az amit a határon átlépve láthatunk, tapasztalhatunk.
Az Unió itt is spritualizálta a határokat...
Azt, hogy a nemzet nem a nyelvében él - ez csak egy félrevezető, közép-európai, tizenkilencedik századi fikció - már többször leírtuk. A mai nemzetek kialakulása sokkal bonyolultabb, esetlegesebb folyamat ennél. Kevés egyértelműbb példát tudunk erre Európában, mint amit Extremadura és a portugál határvidék mutat nekünk. Az, hogy az Ibériai-félszigeten ma két ország van, és hogy ott húzódik köztük a határ, ahol, annak bizony semmi köze a nyelvi határokhoz sem - amihez köze van, az leginkább a történelmi véletlen, vakszerencse, és néhány nagyobb formátumú politikai szereplő személyes kvalitása. Mint láttuk, a római időkben még egyetlen provincia - Lusitania fedte le Extremadurát és a mai Portugáliát. Az igazán érdekes folyamatok akkor indultak meg, amikor az araboktól elkezdték visszahódítani a félszigetet. A wikipedián kis animált térkép segíti a tájékozódást:
A térképen jól látszik, hogy sokkal több a nyelv, mint manapság az ország - és például, hogy a portugál dialektusok csak a legutóbbi időben váltak el a galiciai nyelvtől (gallego). Amúgy az is igaz, hogy a spanyol (valójában kasztíliai - castellano) nyelv Extremadurában beszélt dialektusai (illetve az önálló extremadurai nyelv - ki, hogy látja) máig jobban emlékeztetnek a szomszédos portugál területeken beszélt dialektusa, mint, mondjuk, a Mexikóban beszélt (nagyon szép és tiszta) castellanóra. Akkor mégis miért van ma külön Portugália, míg, mondjuk, Galicia, Asztúria vagy León Spanyolország része? Nos, leginkább azért, mert jó oldalon volt - a szó szoros, és átvitt értelmében.
Guimarães vára - Portugália szülőhelye
A portugál állam születéséről majd akkor írunk bővebben, amikor írunk egyszer Guimarãesről és Bragáról - fogunk ilyet tenni, érdemes oda is lemenni. A lényeg - röviden - most annyi, hogy az első valamilyen szinten is portugálnak nevezhető méltóság a 9. században élt - Vímara Peres volt Portus Cale első grófja. Ő még Asztúria és León királyának volt alattvalója. Portugália a 12. században lett önálló királyság, amit előbb León királya, majd 1179-ben III. Sándor pápa is elismert.
Az első király képe a guimarãesi múzeumból
Ez persze még nem garantált volna semmit hosszú távra - Kasztília királyai elég szisztematikusan számolták fel a félsziget többi államának önállóságát. Sokkal többet nyomott a latban az előbb említett jó oldal. Portugália az Atlanti-óceán partján természetes szövetségese volt a feltörekvő atlanti hatalomnak, Angliának, amit az 1386-os windsori szerződéssel szentesítettek - azon kevés középkori szerződés egyike ez, ami kiállta az évszázadok próbáját, és - tulajdonképpen - máig meghatározza Portugália nemzetközi kapcsolatait. Az ezt követő kétszáz év a portugál nagyhatalom időszaka - erről pl. itt írtunk.
A Belém torony Lisszabonban - a portugál birodalmi nagyság szimbóluma
A keleti határ azóta változatlan - de már ebben az időszakban megjelentek a határ mentén kisebb nagyobb erődítmények. (Jó dolog a szerződés, de biztos, ami biztos.) Ha csak egyet nézünk meg ezek közül, akkor az legyen Marvão. Bár - a környékbeli településekhez hasonlóan - luzitánok és rómaiak is lakták, az arab időkben vált jelentős erődítménnyé, nevét is egy arab vezérről, egy bizonyos ibn Marvánról kapta.
A vár tövében egy templomból kialakított kis múzeum mutatja be a település történetét...
... az őskortól...
.... az első világháborúig.
Az arab aranykornak a reconquista vetett véget - II. Sancho portugál király 1226-ben már kiváltságlevelet adományozott a településnek, mint határvárnak. Ekkor épült ki impozáns középkori erődítménye.
Sajnos nem saját kép - amikor mi jártunk ott, akkora volt a köd, hogy egyetlen valamirevaló kültéri képet sem tudtunk készíteni
Ami azóta gyakorlatilag változatlanul meg is maradt - a városka ma is a középkori falak közé szorulva él - mára már elsősorban turizmusból. Valóban elképesztően hangulatos, bájos hely.
Még kutyaütő időben is bájos ...
Szerepét azonban pár száz évre átvette a tőle délre - immár fontos kereskedelmi út mellett álló - Vila Viçosa. Középkori vára szintén teljes épségben maradt meg, és igen impozáns.
Máig állnak a masszív várfalak ..
.. azon belül az apró középkori városka...
... és a középkori hercegi vár.
Vila Viçosa azonban nem ezért írta be magát a portugál történelembe, hanem mert innen született újjá a portugál állam. A nagyhatalmi kornak ugyanis Sebestyén király halálával váratlanul vége szakadt, és úgy tűnt Portugália is Aragónia, León, Asztúria és társaik sorsára jut - öröklés útján része lesz az egységes spanyol államnak.1581-ben II. Fülöp spanyol király I. Fülöp néven Portugália trónját is elfoglalta, és létrejött az Ibériai Unió. Ha Vila Viçosa ura nem lázad fel ez ellen 1640-ben, akkor lehet, hogy most Lisszabonban is olyan tüntetések lennének, mint Barcelonában - és a kutya se támogatná a portugál függetlenségi törekvéseket. De - miután IV. Fülöp elkezdett egyre több kasztíliai urat kinevezni a portugáliai hivatalok élére, és úgy tűnt a helyieknek már nem nagyon jut pozíció - Bragança hercege, anyai ágon maga is spanyol arisztokrata, fellázadt. És - meglehetős külföldi segítséggel - nyert: IV. János néven az újra függetlenné vált Portugália királya lett. (Ugyanekkor volt katalán felkelés is - nekik nem jött be.)
János királlyá kiáltja ki magát - historizáló festményen
János - hercegként - már nem abba a középkori várba született, amit előbb láthattunk. Neki már a nagyapja I. Teodosio herceg is országos méltóság volt (kiváló viszonyban a spanyolokkal, tennénk hozzá), aki ehhez méltó hercegi lakot álmodott meg magának. Az új palota valóban illett egy leendő királyhoz - már impozáns méreteivel is. A homlokzata 110 méter hosszú, uralja az újonnan kialakított főteret, előtte pedig ott áll a hercegi házat alapító I. János lovasszobra.
A főtér a palotával és a lovasszoborral
De nem csak a méret a lényeg - a birodalmi nagyságra emlékeztető, de ekkor már avítt, ún. mánuelita stílus helyett ez a palota már klasszikus, itáliai reneszánsz, főúri lak, és mint ilyen, az első volt az országban. Belülről pedig épp olyan fényűző, mint amit kívülről sejtet - a hatalmas márványlépcsők, a hercegi ősök afrikai haditetteit dicsőítő falfestmények, a klasszikus antik történeteket feldolgozó falikárpitok egyszerre mutatják a Bragançák gazdagságát és kiváló ízlését.
Nem csak a hercegi lakószobák az érdekesek...
... hanem pl. a konyha is.
A palotát akkor sem hagyták magára, amikor már Lisszabonból kormányoztak - az ősi családi fészek megmaradt afféle második királyi rezidenciának egészen 1910-ig, amikor is az utolsó Bragança királyt elkergették. A családi birtok egy családi alapítványra szállt - és csak a forradalom után tíz évvel, 1984-ben nyitották meg a palotát a nagyközönségnek. Ma az óváros - a középkori várral és a palotával - a világörökségi várományosi listát erősíti, el lehet tölteni itt is - akárcsak Marvãóban - jó pár órát.
Van bájos óváros ...
.. és pár szép templom.
De az igazán nagy durranása a vidéknek még hátra van. A Bragança királyok családjuk történetéből egy dolgot megtanultak - a spanyolokkal jó lesz vigyázni. A középkori várakat itt ugyan nem rombolták le, de ekkor már vajmi keveset értek. Szükség volt egy olyan erődrendszerre, amelyik képes megállítani a spanyolokat. Erre a célra pedig a határvárost, Elvast szemelték ki, a várost, ahonnan legjobban szemmel lehetett tartani a Tejo völgyét - ezzel a Lisszabonba vezető utat. Elvas, akárcsak a régió többi városa, a kelta időkre vezeti vissza pedigréjét, de, akárcsak Marvão, az arabok alatt indult virágzásnak. Máig áll 13. századi mór vára is.
Az új erődből kiváló kilátás esik a régi várra ...
A város azonban a 16. században kezdett igazán fontossá lenni, ekkor épültek az első újkori erődítések, és ekkor lett püspöki székhely, valamint ekkor kezdték kiépíteni a leglátványosabb épületét, az Amoreira vízvezetéket is. Már a vízvezetékkel is az volt a cél, hogy a város akár egy ostrom esetére hosszú távon képes legyen ellátni magát ivóvízzel. Végül 1622-re készült el - 843 ívével ma is elképesztő látványt nyújt.
Távolról ..
... és közelről egyaránt lenyűgöző
Az új király 1640-es hatalomra kerülése után azonnal hozzákezdett Elvas megerősítéséhez, holland hadmérnökök a kor legmodernebb erődítéseit húzták fel a város köré. A kor európai hadművészetében ekkor ez volt a védművek Teslája - sokba került, de egy valamirevaló királynak kellett egy ilyen. Nem csak Velence épített erődvárosokat határaira, de Franciaország vagy éppen a Habsburg Birodalom is.
Briançon erődvárosa a Francia Királyság egykori (és Franciaország mai) keleti határán ...
... és a péterváradi erőd Újvidék szomszédságában - a Magyar Királyság egykori déli határánál, mindkettőt a francai hadmérnök, Sebastien de Vauban tervezte.
Szükség is volt az erődítésekre - 1644-ben már lőtték is Elvast Torrecussa márki spanyol csapatai - akiket azonban megfutamítottak és a spanyolországi Montijónál tönkrevertek a portugálok. Közben pedig töretlenül folyt az építkezés. Épült a korban a lehető legmodernebbnek számító Santa Luzia erőd.
Az erőd kívülről ma is impozáns ...
... végig bejárható ...
... jelenleg a Védelmi Minisztérium kezelésében van, és egy kis hadtörténeti múzeum van benne, amin látszik, hogy a portugál hadseregnek nem sok pénze van ilyen mókákra. (A bábuk azért viccesek.)
Az új erődöt Hieronimo Rozzetti itáliai és Charles Lassart francia hadmérnök tervezte. Négyszögletes alaprajzával, lapos, kinyúló bástyáival megfelel az ágyúk korának. 1648-ban készült el - és tíz és múlva már kulcs szerepet játszott a város védelmében. 1658-ban az akkor már közel két évtizede folyó függetlenségi háborút a spanyolok már nagyon le akarták zárni. Luis de Haro vezetésével egy 17 ezer fős sereg indult Elvas ellen - a cél a város elfoglalása volt, ami utat nyitott volna a Tejo völgyén át Lisszabon felé. Haro a Spanyol Királyság egyik legrutinosabb és legmagasabb rangú katonája volt, amit jól mutat teljes spanyol címe, amit pusztán a tisztánlátás végett idemásolunk: Don Luis Méndez de Haro Guzmán y Sotomayor de la Paz, sexto marqués del Carpio, segundo conde de Morente, quinto conde y tercer duque de Olivares, segundo marqués de Eliche, primer duque de Montoro, 3 veces Grande de España, Comendador mayor de la Orden de Alcántara, Gran Chanciller de las Indias, Alcaide de las Alcázares de Sevilla y Córdoba, Caballerizo mayor, gentilhombre de cámara y primer ministro de Felipe IV y su gran privado. A város erődítményei azonban nem illetődtek meg de Haro címeitől, kitartottak, a portugáloknak időt adtak arra, hogy összeszedjék a felmentő sereget.
A vársofalak ma is állnak, igen látványosak...
,,, és részint járhatók még a titkos alagutak is, amelyek a várost az erőddel kötötték össze.
A frissen helyreállított portugál állam állapotát mutatja, hogy bár az anyakirályné arra adott parancsot, hogy az összes mozgatható, bevethető katonát szedjék össze, és még Madeiráról is hoztak erősítést, a sereg így is feleakkora lett, mint a spanyol. A parancsnok António Luís de Meneses lett (a címei is sokkal rövidebbek - Marialva első márkija és Cantanhede harmadik grófja). Segített a portugáloknak az időjárás - a nagy ködben észrevétlenül tudtak felvonulni - a spanyol táborban kitört járvány, meg a portugál lovasság parancsnoka, André de Albuquerque Ribafria kétségtelen kiemelkedő tehetsége. 1659. január 16-án nem csak de Haro seregeit sikerült megfutamítani, de ezzel gyakorlatilag le is zárták a függetlenségi háborút. Portugália - kis túlzással - Elvas falainak köszönheti, hogy most független állam.
André de Albuquerque Ribafria a csata hőse
A spanyol fenyegetés azonban nem szűnt meg, a portugál királyok pedig - a brit szövetség mellett- a függetlenség legfőbb zálogának Elvas erődítését látták. Mire a Santa Luzia erőd elavulttá vált volna, úgy döntöttek, megépíttetik minden erődök királynőjét arra a dombra, ahonnan annó a spanyolok ágyúzták Elvast.
A domb ma az erőddel - jól látszik, milyen meredeken emelkedik a város fölé
Az erődöt ismét egy hosszú nevű főnemes-katona, Freidrich Willhelm Ernst von Schaumburg-Lippe álmodta meg, és építtette fel. A német tábornoknak fontos szerepe volt a portugál hadsereg modernizálásában is. Von Lippe előtt komoly feladat állt, egy meredek domb tetejére kellett a kor legmodernebb erődjét felhúznia, ami képes jelentős létszámú helyőrséget ellátni akár hosszabb időn át is, és ahonnan a teljes vidéket, ha kell, tűz alatt lehet tartani. Az eredmény egy lenyűgöző, masszív, öt emeletes erőd lett, amelynek a nagy része biztonsági okokból a föld alá került.
Masszív bejáratok...
... többszörös bástyarendszerek, amelyekből az egész környéket tűz alatt lehet tartani ...
... és részint föld alá rejtett lakókrletek.
Az ágyúállásokat, raktárakat, laktanyákat végtelennek látszó földalatti folyosó-labirintus köti össze, olyan mélyen a föld alá ágyazva, hogy azt a korabeli eszközökkel semmi módon nem lehetett megrongálni - összesen kétszer öt kilométernyi folyosó és felszíni járat van az erődben.
A külső részeken még szigorúan funkcionális ...
... a belső várban már elegánsan díszített folyosókon haladunk.
A bástyákról pedig valóban belátni az egész vidéket - aminek akkor nyilván nem elsősorban a turisztikai hasznosítás volt a célja, hanem, hogy a kor legmodernebb ágyúival akár Spanyolországba is át lehessen lőni.
Kiválóan látszik a Santa Luzia erőd...
... a dombok, ahol a csata idején a portugál erők álltak...
... és a nagy spanyol síkság.
Az egész csúcsán pedig egy csinos, kis barokk palota áll - a parancsnok háza.
Az erődöt végül 1792-ben, már Mária királynő uralkodása idején adták át, neve a tervezőről Lippe erőd, később Forte de Nossa Senhora da Graça (Kegyes Miasszonyunk erőd) lett. Hamar át is esett a tűzkeresztségen. Spanyolroszág és Portugália ugyanis ismét ellenséges viszonyba kerültek egymással. Spanyolország 1796 óta a forradalmi Franciaország, majd Napóleon császár szövetségese lett - Portugália viszont kitartott a britek mellett. 1801-ben Godoy tábornok spanyol csapatai - francia szövetségben - ostromolták meg a várost. Más portugál erődökkel szemben Elvas kitartott. Godoy annyit tudott tenni, hogy pár narancsot leszedett Elvas mellett, és azt küldte haza - ezért hívják azóta ezt a konfliktust Narancsháborúnak. Portugália nem omlott össze - de beleegyezett abba, hogy lezárja kikötőit a britek elől.
1808 május 3. - Francisco Goya festménye azt örökíti meg, ahogy a francia csapatok megpróbálják erővel elfojtani a madridi felkelést. Nem sikerült, a spanyolok nem fogadták el Napóleon testvérét királynak, inkább összefogtak az angolokkal és kiverték a franciákat az Ibériai-félszigetről.
1808-ra fordult a kocka. Napóleon megszállta Portugáliát - Spanyolország viszont fellázadt a francia uralom ellen. Így az erődön belül már a franciák voltak, kívül immár a lázadó spanyolok. A franciák azonban már csak arra vártak, hogy békében elvonulhassanak - a háborút ugyanis a gyakorlatban már elvesztették a lázadó spanyolok és a brit-portugál erők ellen. A helyi spanyol parancsnok viszont nem akarta engedni, hogy a gonosz francúzok csak úgy rendben elvonuljanak, és - már a békeszerződés aláírása után - megostromolta a várat. Persze nem sikerült neki. A franciák ellenálltak, és megvárták a felmentő ellenséget - a britek pedig hagyták rendben elvonulni őket. Ezzel a - meglehetősen abszurd - történettel ért véget Elvas hadtörténete. Ennek ellenére épült még három kisebb erőd a környéken.
A hadtörténeti múzeum térképe mutatja, hogyan veszik körül Elvast az erődök - a Tejo völgye így a világ legjobban védett erőssége lett, ahol mindegyik várból látni lehet - így akár tűz alatt lehet tartani - a másikat.
A 19-20. század folyamán Európa legnagyobb részén az ilyen - idejétmúlt - erődrendszereket vagy folyamatosan modernizálták, vagy lebontották, esetleg megsemmisültek a két világháború valamelyikében. Az Ibériai-félsziget viszont kimaradt mind a két világháborúból, pénz viszont még a bontásra sem jutott. Elvas így lett a huszonegyedik század elejére Európa (sőt a világ ) legnagyobb megmaradt erődített városa.
A Švejket idéző falfestmények is jelzik - az erőd a 20. század leső felében még bőven használatban volt
2012-ben - láthattuk méltán - lett a világörökség része. A Graça erőd viszont akkorra már szétesőben volt, 2014-ben vette át az önkormányzat és újította fel méltóképpen. Ma - hála az EU-nak, az onnan érkező fejlesztési forrásoknak, és az onnan érkező turistáknak, ezer év óta először a határ nem elválasztja, hanem összeköti az egykori Lusitania két felét. Elvas pedig ott maradt mementónak - érdemes elmenni, és tanulni belőle.
Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.
Szerző: Ajószűcs
Szólj hozzá!
Címkék: útleírás gasztronómia nyelvtudomány utazás gyerekkel Spanyolország Portugália Világörökség Marokkó
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.