Mi a legmeglepőbb, legszürreálisabb, legváratlanabb élmény egész Ukrajnában? A Kárpátok bércei? A világ leghosszabb trolivonala? Az épségben maradt középkori várak? Számomra egyik sem. Sokkal inkább egy olyan hely, aminek a létezéséről Magyarországon alig hallottak: Aszkanija Nova. Ahol tényleg lehet zebrát látni az ukrán sztyeppén. 

Útikönyvek rendszeres fordulata, hogy, ha arra jársz, nézd meg, mert érdemes. Nos ez az, ami Aszkanija Novára semmiképpen nem igaz. Nem azért, mert nem érdemes, hanem mert véletlenül arrafelé járni gyakorlatilag lehetetlen. Ha van hely, ami a végtelen semmi közepének látszik, hát ez az. És szinte ott is van. (Persze csak európai szemmel, mert orosz, vagy kanadai mértékkel ez  egy sűrűn lakott övezet közepe, de igazán perverzekre most nem vagyunk kíváncsiak). Akárhonnan is indulsz, Aszkanija Nova nem lesz közel. 

Látszatra persze csak egy macskaugrásnyira van a Krímtől, és egészen közel, mondjuk, Herszonhoz, a legközelebbi megyeszékhelyhez. Viszont ez a közelség elég relatív. Jó két órát kell menni olyan utakon, ahol úgy látszik, hogy az egyenesek még a végtelenben sem találkoznak. 

Ukrajna végtelen mezőit élvezni leginkább csak Dunajevszkij operettjeiben lehetett, ott is csak erős ideológiai ráhatásra, itt viszont az út második órájában már a végtelen orosz szplín öntött el minket, aztán a teljes elveszettség érzése, hogy egyetlen valamirevaló tereptárgyat sem látunk. Aztán ránk esteledett künn a pusztában, és csak azon vettük észre magunkat, hogy a GPS rávezetett egy "Szolgálati út idegeneknek behajtani tilos" feliratú útszakaszra, ami hamarosan egy töltés (gát?) tetején folytatódott. Egyszerre rettegtünk attól, hogy legéppuskáz a cseka, és hogy kátyúba esve kitörik a kocsi kereke, csonttá aszalódott holttesteinket pedig csak évek múlva fedezi fel egy expedíció. Ehelyett váratlanul a semmi közepén megjelent a várost jelző tábla, megérkeztünk Aszkanija Novába. Innen a GPS felmondta szolgálatot. A szállodát - mert ott ilyen is van - a kórház két éjszakás nővérének segítségével találtuk meg (egyedül ők voltak ébren e kései órán). A szállodai portásnénit sem volt éppen egyszerű felkelteni.  Mint az ufóra, úgy nézett az éjszaka közepén érkező külföldire. Végigmért minket, és hatalmas emberismeretről tanúbizonyságot téve jelezte: "Hát, van luxusszobánk, de maguknak valószínűleg nem az kell." Mondtuk: tényleg. A szállodából nem is a szoba maradt a legnagyobb élmény. Hanem az ablakait, kültéri lámpáit ellepő lepkék. 

Aszkania, mármint az eredeti, Kis-Ázsiában volt, a mai Iznik közelében, a hely azonban nem erről az ókori városról, hanem egy német várról kapta a nevét - a Schloss Askanien Aschersleben a közelben ma is áll. Urai az Anhalt hercegek voltak évszázadokon keresztül, de volt számos más uradalmuk is. De hogy kerül egy német vár a puszta közepére?  A történet a 18. századra nyúlik vissza, amikor Oroszország megszerezte ezt a vidéket a törököktől (illetve vazallusaiktól, a Krími Kánságtól). Akkor ez a puszta szinte teljesen lakatlan volt. Az orosz uralkodók pedig igyekeztek ezt dolgos népekkel benépesíteni, és - minő borzalom - idegeneknek adták el a földet. (Voltak más jellegű telepítések is, nem messze innen egy kis svéd falu van, ahova azokat a svéd katonákat telepítették le, akiket az északi háborúban ejtett fogságba Nagy Péter.) A 19. század elején a földnek ezt a szeletét egy német család szerezte meg, akik hoztak is otthonról telepeseket, ők alapították az Új Aszkaniát.  (Mára teljesen eloroszosodtak, bár a németes keresztnevek még gyakoriak, vezetőnk is Fridrih Francevics névre hallgatott). 1856-ban vásárolta meg a birtokot a Falz-Fein család, a kis Friedrich már itt nőtt fel. Gyermekkorától érdekelték az állatok, növények.  Amikor aztán megörökölte a családi birtokot, hozzálátott álmai megvalósításának. 

Addig a hatalmas birtok elsősorban arra szolgált, hogy a cári hadsereget jó sztyeppei lovakkal lássa el. Friedrich (Eduardovics) viszont igazi Édenkertet szeretett volna berendezni itt. Végiglátogatta a korabeli Európa legjobb vadasprakjait, egzotikus utazásokat tett, mindenhonnan különféle állatokat, növényeket hozott, amelyeket igyekezett meghonosítani itt a sztyeppén. Valóban csodát művelt, 1914-ben a cár ezért derék német alattvalóját még bárói rangra is emelte. A történet persze itt szomorú fordulatot vesz - a forradalom nem igazán szerette a német földbirtokosokat. A sztyeppei Édenkert megálmodója az utolsó gőzössel menekült el Szevasztopolból 1919-ben, és egy év múlva bele is halt a bánatba. 

Azóta persze már van emlékműve, és arra is rájött gyorsan a szovejt rendszer, hogy amit a német birtokos itt felépített, azt nem érdemes  szétzúzni, így aztán a hely most az Ukrán Tudmányos Akadémia kezelésében álló bioszféra rezervátum, és még a világörökségi listára is jelölték. (Egyelőre nem jutott be, szerintem pedig abszolút megérdemelné.) Egy a lényeg. Aki meg akarja látogatni a helyet, annak fontos a tervezés. Szálloda ugye egy van, a túrák pedig reggel indulnak, és előre kell foglalni. Két opció van, kicsit olcsóbb, ha az ukrán utakról már amúgy is jól ismert általában iránytaxiként szolgáló Gazell mikrobusszal visznek ki a pusztába, kicsit drágább, ha lovaskocsival. Mi azért a környezetbarát, lovas verzióra szavaztunk, és nem bántuk meg. 

Első ismeretségünket Matildával, egy idős tevehölggyel kötöttük. Ő a turisták vitathatatlan kedvence. Nagyon barátságos. 

A híres ukrán zebrák viszont behúzódtak előlünk egy fedett istállófélébe - a telet is ilyenekben húzzák ki, mert ugye eredeti élőhelyükön mégsem szokásos a szügyig érő hó. 

Kint a nyílt, és határtalannak látszó (34 000 hektárnyi) sztyeppén aztán, mintha Noé bárkájának ukrán verzióját látnánk. Békés egymás mellett-élésben poroszkálnak a sztyeppén olyan állatok, amelyek egykor milliós csordákban laktak itt, olyanokkal, amelyeknek eredeti hazája sok ezer kilométerre van innen. Laknak itt például európai és amerikai bölények. 

Egykor egész Ázsiában elterjedt vadszamarak, és az utolsó vadlovak (ú.n. Przewalski lovak) 

A hatalmas csordák, az itatónál összegyűlő állatok láttán néha olyan érzésünk van, mintha a Serengetiben lennék, néha mintha a Hortobágyon. 

Hogy mégis hol vagyunk a térképen, arra viszont nagyon is emlékeztetnek a sztyeppei kurgánok, amelyeken néhol még a kun istenszobrok is állnak. 

Már ez maga a csoda, de az igazi - ember által alkotott - mesevilág még csak a szobor mögött kezdődött. A derék németek ugyanis - no persze irdatlan mennyiségű emberi erő felhasználásával - egy olyan kis erdőt varázsoltak a száraz sztyeppe közepére, ami valahol  félúton áll a szubtrópusi Édenkert, és a német főúri Landschaftpark között. A Falz-Feinek idejében sok megtermett muzsik pumpálta nap, mint nap a kutak vizét, hogy a csobogókat, kerti tavakat, és a hatalmas fák öntözéséhez a csatornákat vízzel táplálják. (A szovjet időkben azért már gépi szivattyúkat szeretlek be.)

. 

Ha egyszer abbahagynák az öntözést, a száraz sztyeppe tíz év alatt venné vissza az uralmat. Annyi idő alatt végleg kiszáradnának a tavacskák, csobogók, és kipusztulnának a hatalmas fák is. 

És persze ennyi állatot sem tudna eltartani a vidék. De hát ez nem fog megtörténni. Hiszen ma már Aszkanija Nova, annak ellenére, hogy szinte a világ végén van, elég sok turistát fogad. Hiszen a Krím nagyon azért nincs messze. 

Hogy valójában mennyire, azt a következő posztból tudjátok majd meg. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.