Kezdjük a címmel - a "turista Irakban" kifejezés nem üres halmaz - bár magunkon kívül egyetlen csoportot láttunk csak - hat olaszt - és egy görög csoportról hallottunk meséket. De az ország utazható, ha nem is lesz belőle egyhamar turistaparadicsom, nyugalom van, vannak jó szállodák, kiváló éttermek, működik a telefon, és kedvesek az emberek. Meg hát látnivaló is van. De mire készüljünk? Egyszerre a legjobbra és a legrosszabbra. 

Azt azért lehet sejteni, hogy aki most - és még egy jó ideig - elmegy Irakba, a turista egy igen sajátos alfaja lesz, hiszen sem a bászrai tengerpart, sem a bulis bagdadi éjszakai élet nem képez jelentős vonzerőt, legalább is azoknak, akik a bulizást a vizipipa+tea kombón túl képzelik el.

 

Partikellék...

Tehát amolyan kulturturistákra számítat irak, akiket éppúgy az egzotikum és a "civilizáció bölcsője" - az emberiség közös múltjának kiemelkedő értékei - vonzanak,  mint az első brit és francia utazókat, akik ugye sokkal jobban érdeklődtek Mezopotámia múltja iránt, mint Mezopotámia akkori lakói - és ez tulajdonképpen azóta sem változott. Hogy miért és hogyan alakult ez az elmúlt száz évben, arról az előző részben már részletesen írtunk. Ott hagytuk abba a történetet, hogy 2003-ban megbuktatták Szaddám Husszeint. Ám még mielőtt ez megtörtént volna - de már tervezték az akciót - az amerikai Védelmi Minisztérium  konzultált  amerikai örökségvédelmi szakemberekkel, akik jelezték, hogy szerintük baj lesz. Aztán megindult a háború, és az amerikai hadsereg a műemlékekben okozott károkat amolyan  járulékos veszteségként kezelte. Annyit tettek, hogy a megszálló katonáknak kiosztottak egy kártyapaklit (!) jó tanácsokkal, például, hogy ne telepítsenek helikopter-leszállót régészeti lelőhelyekre (de telepítettek), és a homokzsákokat se onnan töltsék meg homokkal. 

 

 

És tényleg baj lett. Amikor az amerikak elfoglalták Bagdadot, a nép helyből a diktatúra szimbólumának érzett Iraki Múzeumra vetette magát, és három napig tartott a fosztogatás. A múzeum dolgozói ugyan megpróbálták rábeszélni a helyi amerikai parancsnokot, hogy küldjön egy tankot a múzeum elé, a fosztogatás megakadályozására, de ő azt mondta, erre nincs jogköre. Mire lett, addigra a múzeumot kifosztották. Hogy pontosan hány műtárgy lett eltulajdonítva, arról azóta is vita van, de bizonyosan több ezerre rúg a számuk . Még a napokban is tért vissza Irakba mintegy 6000. A legtöbb fontos tárgy azonban meglett.

Narám-Szin akkád király bronzszobor-töredéke az egyik legnagyobb méretű tárgy volt, amit elvittek - azóta visszakerült. 

A múzeumot 2022-ben újranyitották. Látogatható.Elég nagy, elég érdekes 23 teremben dolgozza fel Irak történetét a prehisztórikus időktől az iszlám korig. Látszik azért rajta, hogy a legjobb anyag nem itt van, hanem  Párizsban, Londonban meg Berlinben. 

 

Van egy kisebb darab az Istár-kapuból (nem az egészet vitték Berlinbe)...

... vannak itt a III. Ur-i dinasztia híres kacsaformájú súlyaiból

.... szobor Dúr-Sarrukinból

... de pl. a híres Gudea szobor csak másolat. 

Az azért, hogy közel húsz év kellett az újranyitáshoz jelzi, hogy nem ment minden olyan nagyon rendben azután sem, hogy túlestek az első sokkon. 2005-ig még a helyén maradt az iraki örökségvédelmi hivatal vezetője Dr Donny George Youkhanna. Neve is jelzi  asszír keresztény származású szakemberről van szó, ő volt az, aki annó javasolta, hogy az iraki gyerekeket is érdemes lenne elvinni múzeumba. Ezért már Szaddám kormánya sem szerette őt annyira. 2005-ben azután kineveztek főlé főnöknek egy hitbuzgó síitát, aki megüzente neki, hogy keresztényként ne nagyon ugráljon. Dr George értett a szóból, és családjával - meg amúgy az iraki keresztények túlnyomó többségével - együtt elhagyta az országot.

Keresztény templom Bagdadban - 2010-ben 44 embert ölt meg itt az Iszlám Állam

Az azt követő kormányoknak pedig kisebb baja is nagyobb volt annál, mint, hogy régiségekkel törődjenek. Az épületek állaga romlott, a magán/rabló ásatások zavartalanul folytak. 

A lyukak a földben a rablóásatások nyomai a dél-iraki Umma lelőhelyen

Aztán jött az Iszlám Állam.  Innen messziről persze úgy tűnhetett, mintha a semmiből ugrottak volna elő a kalifátus harcosai, de valójában éppen az az identitásválság hozta őket is elő, amelyről az előző részben írtunk. Moszultól Aleppóig volt egy meglehetősen nagy terület, amelynek lakói ugyanazt a nyelvek beszélték (arab), ugyanolyan vallásúak voltak (szunni muszlim), szoros gazdasági, kulturális, akár családi kapcsolatok kötötték őket össze - de  hinniük kellett volna abban, hogy ők különböző nemzetek tagjai. Csakhogy közben sem Basar al-Aszad  alavitákra alapozó diktatúrájában Szíriában, sem Núri al-Maliki egyre türelmetlenebb síita kormányzata alatt Irakban nem érezték magukat igazán otthon.  Abból, hogy nekünk is csak ilyen bonyolultan sikerült körülírni őket, sejthető, igazi közös identitásuk, amelyet névvel lehet nevezni nekik sem volt - így aztán kaphatóak voltak az egyszerű válaszra: Kik vagytok ti? Muszlimok.  Az Iszlám Állam pedig ezt kínálta - egyszerű, tiszta identitást, egyértelmű identitáspolitikát.

 

A szürkével jelzett teürelet mutatja az Iszlám Állam legnagyobb kiterjedését - szinte pontosan megegyezik azzal a teürlettel, ahol ez a szunni muszlim arab anyanyelvű iraki-sztriai lakosság él.

Ebben pedig benne volt minden - szerintük mesterséges, bálványimádó - identitás lerombolása. Aminek a kifejeződései - szintén az előző részben láttuk - a preiszlám civilizációk emlékei voltak. Mindez együtt azzal a mediatizált erőszakkal, ami jellemezte a szervezetet egyértelmű eredményre vezetett. A performatív erőszak helyszínei és tárgyai is azok a helyszínek lettek, amelyekkel a legnagyobb hatást tudták elérni. A legnagyobb megbotránkozást a  nyugati világban és a szekuláris araboknál - és a legtöbb támogatást a radikálisoktól. 

 

Tömeges kivégzés Palmürában - performatív erőszak emblematikus helyszínen

Tudom ezt most kicsit illetlen kimodnani, de a kőépítmények felrobbantásával ugyan komoly kárt okoztak, de valójában nem ártottak olyan nagyon sokat. Ezek mind jól dokumentált helyszínek, ráadásul - bár ősinek mondjuk őket - valójában mind 20. századi rekonstrukciók eredményei. Ahogy egyszer sikerült újjáépíteni, úgy - pénz és akarat esetén - sikerülni fog másodszor is. A nagyobb gondot a már említett rablóásatások jelentik, no meg az, hogy azért az egész iraki örökségvédelem sorsa elég bizonytalan. Bár - még ha furán is hangzik - sok szempontból jót tett az Iszlám Állam megjelenése és legyőzése: A szunniták jelentős része gyorsan kiábrándult belőlük, az országot pedig a közös ellenség és a közös győzelem kicsit összerázta. Erősödik a partikuláris iraki nacionalizmus - amit jól mutat, hogy már vannak Irán-ellenes síita mozgalmak is. Abban pedig - az Iszlám Állam pusztításai után az irakiak egyetértenek, hogy nagyon fontosak nekik a műemlékeik. Úgy elvben.

Már minden régészeti lelőhelynél van fegyveres őr - és Irakban az így néz ki.

Meg hát állami szinten ambícionálják a világörökségi nyomulást is - amiben azért látom azt, hogy "ha a törököknek meg az irániaknak meg a szaúdiaknak van, akkor nekünk is kell". Szépen gyűltek is a világörökségek: Assur (2003), Szamarra (2007) Erbil (2014) ,a sumer városok (2016( Babilon (2019). Nade mit is láthatunk? Nos - ahogy írtam - egyszerre sokat és keveset. 

 Babilon

Emblematikus helyszín, és ha lenne turizmus Irakban ez lenne az a hely, ahová mindenkit elvinnének. Babilon ugye Hamurappi és Nabú-kudurri-uszur városa, itt voltak fogságban a zsidók, és itt jelent meg a falon, hogy "mene tekel ufárszin" - benne van a köztudatban. Látszik egyébként, hogy valaha volt is itt turizmus, még Babilon emlékeztet leginkább arra, ahogy a fejlett világban egy régészeti lelőhelyet elképzelünk - van látogatóközpont, vécé, és előkerül egy gájd is. 

 

A jobb időkre emlékeztet a falon az információs tábla ...

.. meg a gájd kezébe a kis füzetke

... és megvannak még a babiloni motívumokkal díszített budik is - a négy mosdóból egyben víz is volt. 

Visitor experience szempontjából is Babilon a legjobb helyszín - ezzel a céllal állították helyre vagy inkább építették újjá a nyolcvanas években. Szakmai szempontból - ami ugye a helyszín autenticitását és integritását jelentené - több, mint megkérdőjelezhető az a munka, amit itt Szaddám idején elvégeztek. Nem, hogy egy adott falszakasznál nem eldönthető, hogy mi a rekonstrukció és mi az erdeti (persze eldöntehtő, semmi sem eredeti), de az új hozzáépítések sem válnak el a romterülettől. Az újbabiloni kori szertartási út és a palota azonban  kétségtelenül impozánsra sikeredett. 

 A rekonstruált részek...

És van olyan része is a romterületnek, ahová nem ért el a szaddámi újjáépítés - viszont mivel a németek itt már szisztematikus, modern ásatásokat végeztek, jól láthatóak az újbabiloni kori (Kr.e. 7-6 század) falmaradványok. 

 

Elég lehangoló viszont az Etemenanki - az újbabiloni főtemplom, "Bábel tornya" - állapota. Jó hogy Nagy Sándor elvben lebontatta a már akkor is romos épület nagy részét, azzal, hogy majd újat építttet, aztán meghalt, de azért valami megmaradt belőle - azt viszont az elmúlt évtizedekben széthordták. 

 

Az a jelentéktelen kis sárhalom volt az égig érő torony ..

 

A sumer városok

Maga a jelölés -a Dél-Iraki Ahwar - is elég fura. Benne van a mocsárvidék és a mocsaraktól odébb fekvő egykori sumer városok - mintha önmagában egyiket sem érezték ovlna elég erősnek. A mocsárvidék maga érdekes, különleges hangulatú  hely kicsit persze olyan, mint a Duna-delta, csak sokkal melegebb van, és kevesebb a madár. Amikor a közelébe értünk, még nem értettük, hogy mi lesz itt a durranás, mert igazán lepusztult  iraki falvakon mentünk keresztül, és a kikötő is elég gyanús volt - de aztán kint a természeti részen, tényleg megérte a látvány.  Érdemes néhány órára hajókázni rajta.

A sumer városok közül a gyakorlatban kettő látogatható - Ur és Uruk.  Eridu messze kint van a sivatagban, terepjáróval lehet csak kimenni, Nippur, Lagas, Szippar, Umma nincsenek is a jelölésben - és amúgy is jelenleg zárva vannak. A két látogatható helyszín közül Ur az emblematikusabb, de Uruk ad nagyobb élményt. Ur, az I. Ur-i diansztia Woolley által feltárt elképeszően gazdag királysírjairól (Kr. 26.-25. század),  és a III.. Ur-i dinasztia bürokratikus mintaállamáról híres - ez utóbbi szimbóüluma az Ur-Nammu által még a III. évezred végén építtetett, majd az újbabiloni korban helyreállított zikkurat. Eredetileg Nanna holdisten temploma volt, és teljes magassága elérte a 64 métert. Mint Hamurappi és Nabú-kudurri-uszur, úgy Ur-Nammu is bekerült a Szaddám-korszak panteonjába, mint "nemzetegyesítő", így Szaddám idején a zikkuratot is a gyakorlatban újjáépítették. Akkor még meg is lehetett mászni - mostanra már annyit romlott az állapota, hogy azt már nem engedik. 

 Így is impozáns látvány ..

A templom mellett a szintén a III. Ur-i dinasztia korából származó palota - az Ehurszag - romjai látszanak még, illetve az egykori királyi temetkezések helyszíne.  

 

Az egykori palota ..

... és a királyi temetkezőhely. 

A helyszín 2021-ben kapott némi ráncfelvarrást - fapalllókat fektettek le, és állítottak információs táblát, sőt még egy városmakettet is tettek ki a bejárathoz - Ferenc pápa ugyanis eljött ide az "ábrahámi vallások közös forrásához" imádkozni. A romterület nagy részét akkor el is kordonozták, így a legnagyobb részt csak kíüvlről lehet látni, nem lehet a romok közé menni. A makett üvegborítását viszont annyira belepte a por, hogy már nem látszik szinte semmi belőle. 

 

Áll, és olvasható viszont az egyetlen információs tábla.

Uruk, mint "Gilgames vérosa", a világ első nagyvárosa (kb 50 ezren lakhatták hatezer évvel ezelőtt), és a hely, ahol a legkorábbi írásos emlékeket találták szintén  kihagyhatatlan annak, aki a "civilizáció bölcsője" élményt keresi. Urnál ugyanakkor sokkal kevésbé lett kiépítve - aminek számos előnye is van. Például gyakorlatilag szabadon lehet bóklászni a romok között. Annyira nem törődtek a helyszínnel, hogy még a száz évvel ezelőtti német ásatásokhoz épült sinek is ott vannak sok helyen. 

 

Maradt egy csille is ...

Egyetlen egy mondatos információs tábla van, ami arról tudósít, hogy itt találták fel az írást. A gájd is tulajdonképpen inkább őr, tört angolsággal mond pár mondatot. 

 

Az előadás tán nem a legbrilliánsabb, de a szemléltető eszközök eredetiek ...

Maguk a romok a Kr.e. IV. évezredi mozaikos falaktól a kassú kori templomon át egészen a párthus korig nyúlnak, szép keresztmetszetet adva a mezopotámiai civilizáció fejlődéséről. 

 

Anu zikkuratja Kr.e. IV. évezred...

.. az Eanna kerület.

... agyagmozaik, Kr.e. IV. évezred.

Kassú kori templom...

.. és párthus kori épület.

 

Szamarra

Szamarra a kakukktojás - nem ókori, hanem középkori muszlim rommező.  836-tól 892-ig volt itt az Abbászida Kalifátus székhelye - ide köthető a szamarrai anarchiának nevezett időszak, amikor a török hadvezérek gyors egymásutánban váltották le a kalifákat. 1278-ban Hülegü kán csapatai rombolták le a várost. Ami ma a világörökségi helyszín látogatható része,  az az egykori Nagymecset, és a minaretja. A mecset maga finoman szólva sem látványos, egy nagy négyszögletes tér oszloptalapzatokkal. 

 

A minaret viszont látványos és jelllegzetes - 52 méter magas, és tényleg a korai muszlim építészet csúcsterméke. Sokáig meg lehetett mászni -  a falán még korlát is van - most már nem, mert a tetejének egy része leomlott. Izléses csirkehálóval van lezárva. 

 

Hogy a helyszín formalilag nyitva van-e arra nem jöttünk rá, minket beengedtek - egy résnyire nyitott vasajtón. 

 

Elvben számítanak látogatókra, hiszen még souvernir shop is van...

Szamarra amúgy azon kevés hely egyike Irakban, ahol most is tapintható még némi feszültség. A város a síiták egyik szent városa - központjában ott az Aszkari mecset, ahol a tizenkettes síiták utolsó imámja van eltemetve. A mecset ellen több merényletet is követtek el szunnita szélsőségesek, és a várost most is a Szaraja al-Szalam (béke századai) nevű síita milícia ellenőrzi. Csinos békegalambos logójuk is, van, de ettől a helyi lakosság még nem biztos, hogy totálisan rajong értük.

 Assur 

Asszíria névadója, első fővárosa, és a birodalom főistenének szent városa ma az egyetlen egykori asszír főváros, ami látogatható. Ninive elvben látható - Moszul egyik külkerületében  -  a gyakrolatban semmi látható elem nincs, amiért érdemes odamenni. 

 

A  Nergal-kapu helyreállításán már dolgoznak, hamarosan szebb lesz, mint újkorában, de a nagy büsöd semmibe vezet...

... addig is felépítettek elé egy szelfi-pontot.

Nimrud (ókori nevén Kalhu) és Horszabád (Dúr-Sarrukin)  egyaránt zárva vannak. Voltak rekonstruált részeik, amelyekt az Iszlám Állam eldózerolt - állítólag a helyreállított részek mintegy 95%-a károsodott/pusztult el.  Szintén állítólag folynak az ásatások, tehát akár még érdekesebb is lehet, amit most előhoznak, mint a Szaddám idején készült helyreállítás. Addig is marad Assur. 

A bejárat nem éppen sokatígérő...

Láthatóan itt is volt szándék valamiféle klasszikus rommező feeling kialakítására. Szaddám idején a palota egy részét megásták, és - egészen szépen - helyreállították. Épült egy vasszerkezet is fölé, ami egyrészt védte a területet, másrészt eredetileg üvegpadlója volt. Az üvepadló már nincs meg, a vasszerkezet rohad, de ami alatta van egészen jó állapotban maradt. 

 

A királyi temetkezőhely - fent látható a rozsdásodó vasállványzat.

Nem így a félig megásott palotarész, ami kvázi életveszélyes, mert számos helyen szakadt be. 

 

 Jó látszik egy elég ronda lyuk is ..

... itt még valószínáleg némi rablóásatásra is sor került. 

Assur isten zikkuratja egészen jó állapotban van - egyelőre de látszik rajta, hogy folyamatosan romlik. Mivel ezt Szaddám idején nem építették újjá ki van téve az időjárás viszontagságainak. 

 

És van egy - némileg váratlanul - majdnem teljesen rekonstruált városkapu is, ami viszont azóta már omlásveszélyes, így genrendákkal támasztották ki. 

 

A kapu ..

... és a városfal egy része. 

A fegyveres őrök amúgy birkát tenyésztenek a romokon. Ez amellett, hogy hangulatos, jelez valamit az alulfinanszírozottságról is. 

 

Hatra

Irak első világörökségi helyszíne tényleg látványos - és az európai szemnek sokal kedvesebb, otthonosabb látvány. Római stílusú, római kori város - amely meglehetősen rövid ideig, a  Kr.u. 2-3 században élte virágkorát. Szaddám számára ugye szimbólikus jelentőséggel bírt, mint az első jelentősnek mondható arab nyelvű állam a térségben, amire - hiszen a rómaiak kétszer is ostromolták, de ellenállt, majd a perzsák állítólag csellel vették be - komoly nemzeti szimbolikát lehetett építeni. A köveket így szépen öszselegózták, és egy nagyon látványos helyszínt építettek fel. 

 

A legláványosabb részei a rommezőnek...

A szobrok nagy részét - szerencsére - az Iraki Múzeumba vitték. (Ez a lelőhely nem érdekelte igazán a nyugatiakat - ez már nem a "mi" történetünk volt. )

 

II Sanatruq, az utolsó király ...

... három női istenség...

A város főistene, a napisten ábrázolása egy szobor mellvértjén ...

...és egy díszruhás papnő.

Hatra szintén az Iszlám Állam uralma alá került, de komolyabb rombolást itt nem vittek véghez. Állítólag táborhelynek használták, mondván ezt biztos nem fogják szétbombázni az amerikaiak. 

 

Az ott hagyott szobrokat azért lefejezték...

... és fújtak a falakra pár grafittit. 

A helyen még mindig érződik, hogy nemrég még háborús helyszín volt. A földön lehet találni még töltényhüvelyeket, és - számoltuk - nyolc ellenőrzőponton kell keresztülmenni, hogy odajussunk. A bejáratnál, az egykori jegyvevő mellett egy tank áll, és az őrség is gépfeygvert visel. 

 

Ami összeköti ezeket a helyszníeket - a totális kihaltság. Az rendben van, hogy külföldi turistát nem látni,  valószínűleg mi voltunk az egyedüliek Irak déli részén - de helyiek sincsenek. Hatra fél óra Moszultól Babilon mondjuk másfél Bagdadtól, a szamarrai mecset pedig konkrétan a város szélén van - ennek ellenére egyetlen helyi család, egyetlen iskolás csoport, vakációzó nyugdíjas, nézelődő ifjú pár sem volt. És ez nem a szegénység és nem is a háború miatt van. 

 

A kép Taht-e-Bahiban készül, Pakisztában, az afgán határtól alig 100 kilométerre, egy egykori buddhista kolostor romjainál - tehát egy szegény (Iraknál sokkal szegényebb), nagyon muszlim országnak egy olyan részén, ahol azért most is elő-előfordulnak kisebb csetepaték, egy preiszlám lelőhelyen. És nem ők voltak az egyetlenek - sok pakisztáni család, helyiek, és láthatóan nagyvárosiak voltak ott kirándulni. Arról már nem is beszélek, hogy Indiában mennyire vannak teli az ókori lelőhelyek helyi turistával. Mert amúgy bizonyos jellegű örökségturizmus az irakiak körében is igen népszerű. 

 

A vidáman piknikező családokat Nadzsafban, Ali imám mecsetjénél kaptuk lencsevégre. A síita zarándokhelyek láthatóan teli vannak, és nem is csak iraki hanem láthatóan külföldi síita zarándokokkal is. A zarándoklatot pedig ne olyan éterien spirituális utazásnak magányos befelé forduló utazásnak értsük, ahogy jámbor coelhón nevelkedett katolikus kislányok a caminot képzelik - ez itt igazi család nyaralás, ahová viszik a nagymamát is. A mecsetek környékén édesség és ajándékboltok, éttermek, kávézók sorakoznak, és a kivilágított zöld pálmafákkal a  környezet is a nyaralóhelyeket idézi. 

 

Édességárus a mecset mellett Nadzsafban ...

... bevásárlóközpont a mecsettel szemben kivilágítva Kerbalában ...

... és sétálóutca a mecset előtt Nadzsafban.

Mindenütt tisztaság, rend, és kimondottan laza hangulat uralkodik. (Már amennyire a hölgyek a kötelező abajában lazulnak.) 

 

Az is igaz, hogy ezeket a mecseteket a legkevésbé sem kezelik úgy, ahogy nálunk egy műemléket szokás. Folyamatosan varázsolják egyre díszesebbé belülről - aminek része lehet akár a zöld neonfények felszerelése is a kirstálycsillárok mellett. 

 

Husszein mecsetje Kerbalában ...

... és Ali mecsetje Nadzsafban. 

És ez nem is csak a síitákra jellemző - teli vannak családokkal, ifjú párokkal a keresztény és jezidi szent helyek is. 

 

Jezidi zarándokok a lálisi szentélyben ...

... és keresztények a Mar Mattai kolostorban. 

A saját identitásuk számára fontos helyszínekre tehát  zavartalanul, sőt határozottan növekvő mértékben jut identitásturizmus.Ezek a helyek egyébként nagyon szépen rendben vannak tartva, látszik rajtuk a figyleem és a jelentős anyagi ráfordítás is. Az ilyen látványosságok mellett kiváló éttermek és jó szállodák is szolgáljákk az identitásturizmust, a nagyobb helyeken az ellenőrzőpontoktól a sétálóutcák elejéig ingyenes kisbuszok - golfautók szállítják a népet, seholt egy eldobott palack vagy egyéb szemét.   És - bár kevés ilyen van - a hegyes-vizes üdülőhelyek is teli vannak. 

 

Instapozitív vízseséses kirándulóhely Kurdisztánban.

Szóval pénz is van, és igény is van az identiásturizmusra, az irakiak - most már - megint úgy érzik, hogy van valami közük az ország múltjához. Akkor hol a hiba? Pontos válasz persze nincs, de sejteni azért lehet. Senki nem azért jár múzeumokba meg romokhoz, mert így született. Az örökségturizmus (a legszélesebb értelemben véve) tanult magatartás - az iskolában elvisznek minket a helyi múzeumba, kirándulni a Budai Várba, aztán megyünk a szüleinkkel, a barátainkkal, látjuk a tévében, a Facebookon, az instán, a Tiktokon, hogy ez menő. Megtanuljuk szeretni, szépnek és fontosnak látni ezeket a helyeket, mert a sajátunknak érezzük, akár mint egy falu-város polgára a saját helyi örökségünket,  egy nemzeti közösség tagja, azt, amit nemzeti örökségnek gondolunk, vagy mint magát műveltnek, kulturáltnak tartó ember az egyetemes emberi örökséget. És mindezt persze természetesnek vesszük, mert a szüleinktől is ezt láttuk, és a szüleink is ezt látták a szüleiktől . Irakban pedig  ez a tanulási folyamat maradt el, el sem kezdődött vagy félbemaradt. A szülők is csak mecsetbe jártak, még akkor is, ha elvben tudják, hogy ők a legősibb civilizáció örökösei. A kövektező részben látjuk, hogyan próbálkoznak most valamit tenni. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.