140. Este a dákoknál - történelmi lecke magyaroknak 2.
2013.10.19. 16:42
A magyar turista, ha Erdélybe megy, az estét általában - Bartók Béla után szabadon - a székelyeknél tölti. Mi most megpróbálkoztunk a dákokkal. És bejött.
Voltak ismerősök, akik némi megütközéssel fogadták, hogy én a következő romániai utamon elsősorban az egykori Dacia nyomait látogatnám végig. Ez a vidék, és ezek az emlékek teljesen kiesnek a magyar turisták szokásos útvonalából. Amolyan vad keletnek tűnik, ahol bármi megtörténhet, és az sem biztos, hogy az alapvető életfeltételek adottak egy a pesti flaszteron nevelődött turista számára. Engem azonban kimondottan érdekeltek a dákok.
A dák szó hallatán a legtöbb magyarnak - aki egyáltalán hallotta e szót valamikor is - széles mosolyra húzódik a szája. A magyar közvélekedés a dákokat amolyan vicces koholmánynak tekinti, akiket a sötét lelkű, ámde buta román nacionalisták találtak ki, csakhogy elvitassák a magyaroktól azt, hogy ki is érkezett korábban Erdélybe. (Az ilyen vitákat egyébként igazából sosem tudtam megérteni - fel tudom fogni, de átérezni nem, ahogy igazat sem tudok adni az ilyen viták résztvevőinek. Ha egy adott helyen születtél, sőt már a nagymamád is ott született, nem hótt mindegy, hogy az őseid száz, ezer, vagy ötezer évvel azelőtt költöztek oda? Ugyanúgy fogod a szülőföldednek érezni, mint az, akinek esetleg kétszáz évvel korábban, vagy később érkeztek oda az ősei. És ugyanúgy van elvitathatatlan jogod arra, hogy ott lakjál.) A Dacia kifejezést pedig kizárólag cs-vel, és szintén széles és lenéző mosollyal autómárkaként emlegetjük. A dáko-román kontinuitás elméletről pedig annyit tudunk, hogy az egy hülyeség, és tudományosan már ezerszer meg van cáfolva - érdekes módon azok hivatkoznak itt lelkesen a tudományos szaktekintélyekre, akik egyébként ugyanazokat a történészeket kutyaütő kommunista-Habsburg-zsidó-bérenceknek tartják, mert kritizálni merik azt az "ősi tudást" mely szerint a Kárpát-medencében már tízezer éve magyarok laknak, és Jézus is magyar származású párthus herceg.
Ehhez képest mi egy olyan panziót választottunk magunknak szállásul a dák emlékek megtekintése előtit napra, amelynek honlapján - románul és angolul - ez a szöveg ékeskedett:
"Ez a föld mindig hozzánk tartozott. A föld minden egyes rögét dák vér és dák szavak festették, amelyek harcokról és misztikumról szóltak, és oly mély legendákról, hogy azok előtt elsápad a képzelet."
Majd hosszasan ír a hős dák vezérekről, akik megrángatták Róma bajszát, és a csatáról, amelynek hangjait még ma is visszahangozza az erdő a Blidaru erődnél.
Kép is van hozzá, amelyen a kicsit vikingesre vett dák vezér harcias képpel tekint ránk:
Az identitásképzéshez hozzájárult még egy "dák motívumokkal" díszített kepu (igaz ezt csak másanp reggel figyeltük meg rendesen), kb a jurta helyi megfelelője.
Hajaj. Szó mi szó, volt bennünk némi kétely, hogy egy ilyen helyen hogyan fogadnak majd egy magyar csoportot. A feltételezések a furcsálló pillantásoktól, a bozgorozáson át a késelésig tartottak. Ehhez képest, egy nappal az érkezésünk előtt felhívtak, kedvesen érdeklődtek, hogy pontosan mikor érkezünk, kér-e valaki vega menüt, és milyen legyen a szobakiosztás. Meglehetősen későn érkeztünk Costestibe - Zsilvásárhely és Petrozsény között építik az utat. Hogy el ne tévedjünk a földutakon azt beszéltük meg, hogy a tulajdonos lánya kijön elénk kocsival (!) és elvezet a panzióig. Amiről aztán kiderült, hogy inkább három csillagos szálloda.
A vacsora megvárt, pedig már jócskán elmúlt tíz óra - és nagyon megérte. Házi csorba, erdei gomba puliszkával, roston sült pisztráng és sok helyben termett friss alma - no meg pálinka, amit szintén helyben főztek. Minden nagyon finom és friss. Az igazi meglepetés viszont még csak ezután jött. Mondták, hogy a tulajdonos lánya épp most ünnepli huszonötödik születésnapját, és nincs-e kedvünk csatlakozni a partizáshoz. Volt. Ott bulizott Costesti és a környék aranyifjúsága. Hatalmas örömmel fogadtak, és hamar kiderült, hogy többüknek van innen-onnan egy-két magyar felmenője is. Erre ittunk.
Többen jártak már Budapesten, és jó emlékeik voltak. Mondtuk, nekünk is jó emlékeink vannak Romániáról. A politika kimondottan nem érdekelte őket (ahogy a magyar fiatalok többségét sem), viszont örültek, hogy érdeklődünk az ő történelmük iránt. Közben meg, mint bárhol másutt a világon egy ilyen buliban, mentek a selfie-k a Facebookra.
A lágyabb tuc-tuc keveredett a manelével, a viszki meg a Red Bullal. Reggelire aztán jól esett a friss juhsajt meg a házi paradicsom. Aztán megláttuk a kilátást is a szobából - azért az se volt kutya - sőt élvezhettük az októberi napsütést. (Közben elképzeltük, hogyan fogadnának a hazai szívcsakra panzióban egy betérő román csoportot. )
Most azonban álljunk meg egy pillanatra! Mielőtt felérnénk Sarmizegethusába, a dákok egykori fővárosába, vegyük számba, mit is tudunk a dákokról valójában. Siralmasan keveset. A kelet-európai sztyeppékről érkezett lovas nép voltak, és indoeurópai nyelvet beszéltek, ennyi bizonyos. Mivel írásos emlékek nemigen maradtak utánuk, csak a görög és római szerzők leírásaira, hely és személynevekre hagyatkozhatunk, ha ennél többet szeretnénk tudni róluk. Így aztán a nyelvük közelebbi megismerése körülbelül annyi tudományosságot rejt, mint a madárjóslás. Jó eséllyel az indoeurópai nyelvek ú.n. szatem ágához tartozott, vagyis közelebb állt az iráni vagy a szláv nyelvekhez, mint pl a göröghöz vagy a latinhoz. Ebben - ismét sok kérdőjellel - különböztek a trákoktól, illírektől, akik (a névanyag alapján feltételezhetően) ú.n. kentum nyelvet beszéltek, egyesek szerint a hettita, mások szerint inkább a görög valamelyik közelebbi rokonát. (Ennek viszont ellentmond az, hogy számos antik szerző egy csapatként kezeli a trákokat és dákokat.) Aki ennél biztosabbat mond, annak vagy időgépe van, vagy hazudik. A dákok közeli rokonai (esetleg ugyanők más néven) voltak viszont a geták, illetve a müszök. A dák törzsszövetségbe azonban más népek is bekerültek, amelyek bizonnyal más eredetűek - kelták, irániak, akár germánok - voltak. A dák-geta szállásterület a legnagyobb kiterjedése idején az i.-e. I. században, nagyjából a mai Bulgária északi részétől Ukrajnáig tartott - lefedte a mai Románia nagy részét - igaz, a román történészek által készített rekonstrukció kísértetiesen emlékeztet arra az alakzatra, ahogy ma egyesek a Nagy-Romániát elképzelik.
Mi van még? Hét királynév: (Boirebistas (Burebista), Dekaineos, Cotiso - róla nevezték el a panziónkat - Comosicus, Coryllus (Scorilo), Duras, és a legismertebb, Decebal), akiknek az uralkodása lefedi a dák történelmet kb i.e. 65-től, i.sz. 106-ig. Némi leírás az antik szerzőknél, amiből kiderül, hogy a társadalom két osztályra tagozódott, a köznépre (hosszúhajúak), és a nemességre (süvegesek), és ez utóbbiak nemcsak politikai, hanem vallási vezetői is voltak a népnek, akikre szigorúbb szabályok vonatkoztak, pl. állítólag nem ehettek húst, nem ihattak bort. Van egy db. istennevünk: Zalmoxis (nevét pl. az ólitván földistennel hozzák kapcsolatba), akinek még egy ábrázolása is fennmaradt egy észak-bulgáriai kurgánban.
Egyesek úgy értelmezik a - meglehetősen kis számú - antik forrást, hogy a dákoknál valamiféle egyistenhit volt, amitől már nem kell messze menni azokig a román vallástörténészekig, akik a dákokban egyenesen a kereszténység előfutárait sejtik. (Zalmoxisról valóban maradt fenn olyan történet Hérodotosnál, amely halálát és feltámadását írja le.) Mások Iordanés történetét, amely a dák vallás megújításáról szól, értelmezik a mai ortodox kereszténység szabályainak pl. böjt, előfutáraiként. (Biztosan jól el tudnának vitatkozni a magyar kollégáikkal arról, hogy most Jézus párthus volt-e vagy dák.)
A dákokat általában az antik szerzők jelentős, befolyásos, és a barbarikum átlagához mérten szervezett államként írják le, amiben - ebben egyetértenek - szerepe volt a vallási vezetőrétegnek is. Róma közelsége folytán a dákok részt vettek a polgárháborúban, és a római belvillongásokban, amiért rendszeresen kaptak a nyakukba büntető-expedíciókat. A dák szállásterület pedig folyamatosan csökkent - az egykori dák részekre nagyobb részt iráni népek telepedtek be. I.sz. 85-től Dacia már római vazallus államnak számít, de Decebal még megtarthatta trónját. 106-ban aztán a birodalom utolsó nagy hódítója Traianus megindította a hadait a Dunától északra, és elfoglalta Dacia fővárosát. Még ha azt is mondjuk, hogy a mesés zsákmányról szóló elbeszélések éppúgy a császár dicsőségét igyekeztek nagyítani, mint a dák ellenállásról szóló történetek, a Traianus-féle diadaloszlop ábrázolásaiból is egyértelmű, hogy egy komoly ellenfelet jelentős háborúban győztek le a rómaiak. Dacia (a mai Erdély) ettől fogva egészen 271-ig római provincia.
(A rózsaszín maga a római provincia, a világoszöld azokat a dákokat jelöli, akik egy ideig római függésben voltak.)
Az, hogy mennyi maradt a dákokból, már vita kérdése. A leírások egyrészt azt sugallják, hogy a dákok közül, akit nem irtottak ki, azt elhurcolták máshová a birodalomba, másrészről viszont, ha a városokban nem is (ott a birodalom más részeiből összesereglett gyarmatosok éltek), vidéken tovább folytak a dák-típusú temetkezések, a provincia lakossága folyamatosan kapcsolatban volt a környéken élő "szabad dákokkal" - akiket aztán kiszorítottak az újabb keletről érkező népek, akik a provinciát is egyre nagyobb nyomás alatt tartották. 271-ben aztán már tarthatatlanná vált a helyzet. Dacia Traiana lakosságát átmenekítették a Dunán, és a mai Bulgária és Szerbia területén telepítették le. (Vagy mégse? Erre hamarosan visszatérünk.)
Ami a rómaiak előtti Daciából maradt az egyszerre sok és kevés. Sok, mert amit Sarmizegethusában és környékén láthatunk az a római kori barbár Európa (itt most a barbárt úgy tessék érteni, hogy nem római) legjelentősebb, leglátványosabb rommezeje. Ehhez fogható romok sem a germán, sem a - nem romanizált - kelta vidékeken nem maradtak fenn. (Ami látványos a brit szigeteken, az jóval korábbi.) Ugyanakkor az, amit láthatunk egy átlagos római várossal összehasonlítva is kevés. Arról nem is beszélve, hogy - mivel a dák kultúráról vajmi felszínesek az ismereteink - voltaképpen csak találgathatjuk, mit is látunk. De ahhoz, hogy lássunk is valamit, előbb oda kell jutni.
A leírások egészen a legutóbbi időkig nagyjából úgy kezdődtek, hogy "európai értelemben vett út nem vezet Sarmizegethusába". A leírások egyébként még mindig ezt tartalmazzák, mert lassabban változnak, mint a román valóság. Mi előzetesen rákérdeztünk a Cotiso panzióban, ahol lakni készültünk, és ott azt mondták, idén újították fel az utat, már busszal is járható. Hittük is, meg nem is. (A pozitív esti élmények után persze már inkább hittük.) Jelentem: a hír igaz. Nem egy autobahn, ami Costestiból Sarmizegethusa Regiába vezet, de kisbusszal, városi személyautóval is járható. A földutat a leggázosabb részeken már aszfalttal burkolták, és szépen rendbe tették. A 18 km még így is majd egy óra, de a táj kárpótol a lassúságért.
A jó útért cserébe viszont belépőjegyet szednek - 5 lei, kb 350 ft - ami szintén változás: az előbb említett leírásokban még ingyenes a belépés. A jegyárusító bódén, és az épülő büfén túl a dák főváros falai elsőre szembetűnnek - és még ma is elég impozánsak.
Az első meglepetést aztán nem sokkal a bejárat után a dák szertartási út jelenti - sokkal jobb, mint szinte bármi, amin most járhatunk Romániában.
Majd feltárul a romterület közepe - a szentélykörzet. Itt zajlottak bizonnyal a Zalmoxis-kultusz titokozatos szertartásai. Arról azonban, ahogy valójában mire szolgálhatott a két kerek, és a két nagyobb valamint három kisebb szögletes, oszlopcsarnokos épület, gőzünk sincs. A román régészek visszafogottságát dicséri, hogy nem is adtak nekik hangzatos, ám bizonyíthatatlan neveket ("Zalmoxis kincsesháza", a "beavatások körtemploma", a "napéjegyenlőség kultuszhelye"), hanem meglehetősen száraz, érdektelen, ám megkérdőjelezhetetlen elnevezésekkel illetik őket pl. "nagy andezit templom".
Térképen így néz ki a szentélykörzet.
Élőben pedig vígy.
A legérdekesebb kétségkívül a nagy körtemplom, a "román Stonehenge" - azzal a különbséggel persze, hogy itt az oszlopok fából készültek (csak az alapjaik maradtak meg, azokba állítottak most jelzésként hasábokat), illetve, hogy - a rekonstrukció szerint - be volt fedve.
Kb. úgy nézhetett ki - csak sokkal nagyobban -, mint a mai nyugat-afrikai főnöki-közösségi házak. Pl. ez Togóban:
Éppen ezért vannak kételyeim azzal kapcsolatban, hogy ez az épület "templom" lehetett-e - bőven lehet, hogy a szakrális királysághoz kapcsolódott valamiképp.
A szögletes templomok viszont már egyértelműen görög-római minták alapján épültek. (Bár oszlopaik minden valószínűség szerint fából készültek, ezért sem maradtak fenn, csak a talpazatok, amiket kőből faragtak. )
A "kis andezit templom".
A szentélykörzethez tartozott még egy "szent" forrás, és egy napóra - ami tán tényleg a szertartások időpontjának meghatározására szolgált.
Az úttól távolabb esik még egy "római stílusú" fürdő, és egy torony. Akinek túrázni van kedve az Costestiből kiindulva kellemes erdei útvonalakon további kis dák erődöket látogathat meg. Nincsenek messze -3-4 km - így ha egy teljes napot szánunk a dákokra, egész kellemesen tölthetjük. (Bár ott a puszta kőfalakon kívül nem sok látványelemmel gazdagodunk. )
Aki Dacia dákok utáni történetére kíváncsi, annak le kell ereszkedni a hegyekből. A római város (Sarmizgethusa Ulpia Traiana) már a völgyben épült, akkor is, ma is főutak mentén - most éppen a Hátszeget Karánsebessel összekötő országút mellett fekszik a rommező bejárata. Igazi római város volt forummal, szentélyekkel, színházzal - lakói 80% latin neveket viseltek, de akadt köztük kelta, germán, sőt szír is. Romanizált dák név elenyésző számban akad. A falu magyar neve Várhely, ami jól mutatja, ezek a romok még akkor is látszottak, amikor a magyarok idekerültek, de hogy hogy is hívták a várat, azt már senki sem tudta. (Várhely lehetett egyébként a magyar neve egy másik érdekes helynek is, a moldovai Orheiul Vechinek. )
Az egykori amfiteátrumot - a város legjelentősebb, leglátványosabb épületét bizonnyal még akkor is lakták, amikor a provinciát már kitelepítették - egy időre erőddé alakították a betörő barbárok ellen. Feltűnnek még a 4-5. századi császárok pénzei is - igaz, nem nagyobb sűrűségben, mint mondjuk, Szlovákiában, ahol bizonyosan sosem éltek romanizált népek. A 6. századra aztán Várhely-Sarmizegethusa elnéptelenedik, a környéket pedig többségében szlávok telepítik újra. Erről tanúskodnak a térség folyónevei is. (A folyók nevei minél nagyobbak annál tovább élnek, még akkor is, ha a népesség közben kicserélődik. A Kárpát-medence nagy folyóinak nevei (Duna, Tisza, Maros, Szamos, Olt) mind a rómaiak előtti időkből származnak. Erdély kisebb folyóinak a nevei vagy szláv (pl. Beszterce) vagy magyar (pl. Aranyos) eredetűek. Latin egy sem akad köztük - ami gyakorlatilag kizárja, hogy jelentős túlélő romanizált népesség élt volna a vidéken, a kicsik közül kettőt - Abrud és Ompoly - tartanak dák eredetűnek, ami viszont valamiféle kontinuitást jelez. )
Van azonban egy épület, ami - sokak szerint - éppen az ellenkezőjét bizonyítja, vagyis azt, hogy az egykori Sarmizegethusa Ulpia környékén nem csak az élet volt folyamatos, de a kereszténység is a római idők óta gyökeret vert. Ez a demsusi Szt. Miklós templom. Különös formája valóban számos kérdést vet fel.
A torony formája kétségtelenül emlékeztet római síremlékre, és a templom belsejében vannak olyan kövek, amelyek feliratuk szerint egy bizonyos Longinus Maximus sírjából származnak. Egyesek odáig mentek, hogy feltételezték, hogy egy pogány római szentély állt itt, és annak a helyén épült a templom. Az gyakorlatilag nem kétséges, hogy a kövek, amelyekből épült, az alig pár kilométerre fekvő római városból származnak.
Az azonban az építés módja - össze-vissza nem eredeti funkciójukban felhasznált kövek - alapján valószínűbb, hogy a római várost egyszerűen, a szokásos módon külszíni kőbányának használták. Mindez valószínűleg a 13. században történt, amikor ezen a részen már ismét romanizált népek - a mai románok - élhettek, 1360-ban már bizonyosan, hiszen egy oklevél a templom "oláh papját" (sacerdos olahalis) említi. Éppen ezért - félretéve nemzeti érzelmeink - lássuk be, a dáko-román kontinuitás elmélete, amikor felvetették a 18. században, egyáltalán nem tűnt hülyeségnek. Adott egy terület, amely egykor bizonyíthatóan a Római Birodalomhoz tartozott, és adott egy népesség, amely később ugyanazon a területen egy latinból kifejlődött nyelvet beszél. A következtetés tíz esetből legalább kilencben tök egyértelmű. Itt most, úgy látszik, kevésbé az. (Mindenesetre semmiképpen nem nagyobb kilengés, mint a hun-magyar azonosság.) A román etnogenézis tehát valószínűleg nem Erdélyben zajlott le. Inkább azokon a területeken, ahová az egykori Dacia lakosait letelepítették, így akár nekik is szerepük lehetett benne, valamint - minden bizonnyal - olyan népeknek, amelyek a dákok közeli rokonai voltak. Erre utalnak a románban sűrűn megjelenő, az albánnal hasonlatos nyelvre utaló ú.n. szubsztrátum-hatások. Persze a régészet nem egzakt tudomány, mindig kerülhetnek elő a földből új, érdekes dolgok, így aztán lehet, hogy egyszer azt is bizonyítják, hogy voltak túlélő néptöredékek a Kárpátokban is. Ez azonban sem Erdély mai nemzetiségi összetételén, sem elmúlt ezer évén nem változtat semmit. És azon sem, hogy a dák erődök, mint a római barbarikum legjelentősebb épített emlékei joggal kerültek fel a világörökségek listájára. Lehetnek ezután a mai románok büszkék a dákokra? Miért ne. Szombathely lakói is lelkesen ünneplik évente a római Savariát, tógát húznak, és légiósat játszanak, ahová egyébként idén meghívták a kolozsvári Terra Dacica Aeterna dák hagyományőrző csoportot is. Így van ez jól.
Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
zriff 2013.10.20. 16:05:23
www.urbanlegends.hu/2009/10/a-genetika-is-hozzaszol-a-honfoglalassal-kapcsolatos-vitakhoz/
A zalmoxiszon kívül még voltak még a kereszténységnek előfutárai: attis, mithrás, adonis stb.
Christ myth theory
en.wikipedia.org/wiki/Christ_myth_theory
Miamao 2013.10.20. 20:42:22
Csak igy tovább. István
cochabamba83 2013.11.24. 20:19:36
Amúgy jókis cikk!
cochabamba83 2013.11.24. 20:28:49
Amúgy origon olvastam pár éve egy cikket amiben egy nemzetközi tanulmányról írtak elég hosszasan, és ott ez elég szépen taglalva van ez és egyébb érdekességek, például hogy hogyan terjeszkedett az ember európában és miért hordoznak az írek és a spanyolok azonos markereket:) amúgy az jött ki hogy genetikailag a legközelebb a magyar populációhoz a horvát és az ukrán áll:D
cochabamba83 2013.11.24. 20:34:47
en.wikipedia.org/wiki/Genetic_history_of_Europe
amúgy it térdekes megnézni a genetikai távolságokat, nekem azért volt egy-két igen meglepő dolog... :)