Omán egy egészen különleges élmény. Önmagában már az, hogy egy valódi szultánságba látogathatunk (két ilyen van már csak a világon - a másik Brunei), de ezen felül is mindent magában rejt, ami a Közel-Keletben jó. Archaikusan arabos, vadregényes, dubajosan gazdag, és elég turistás.  Mindazonáltal  érdemes sietni. Mert koránt sem biztos, hogy ez így is marad. 

Ahhoz képest, hogy Omán mennyire nincs a magyar köztudatban, számos honfitársunk járt ott, akik írtak is róla. Nem szeretnénk azt ismételni, ami ott már olvasható. Meg hát lássuk be, a nézőpontunk is más. Omán turisztikai arculatát alapvetően nem nekem találták ki. Számos olyan dolgot lehet ott csinálni, amitől én idegenkedem, félek, vagy egyszerűen képtelen vagyok rá  fizikailag. Az ország déli partjainál Szalála mellett kiváló búvárhelyszínek vannak (szakértő ismerőseim szerint azért a Vörös-tengerrel nem vehetik fel a versenyt, de jók).

Én a partról követtem az eseményeket ...

Vannak hatalmas kanyonok, amelynek oldalában lehet túrázni (balról hegy, jobbról szakadék), 

Aki nem kap sikítófrászt attól, hogy ilyen mélységekbe kell lenéznie, annak élmény ... 

Lehet a sivatagban terepjáróval csapatni a dűnéken (hajmeresztő élmény), meg persze tevegelni, és van olyan kanyon, amelyiknek a végén van kis barlang, amibe be lehet úszni.  

Vádi Al-Sáb

Na, ez mind olyan dolog, amiről pontosan tudom, hogy annak, aki szereti, baromi nagy élmény. Csak, mondjuk, én rettegek, ha le kell néznem egy szakadékba, és még jobban, ha a terepjáró megugrik a dűnéken. Ha pedig elmegyek valahova nyaralni-telelni, akkor sok mindent szeretnék, csak órákig rettegni nem. (Félek én éppen eleget itthon is ráktól meg munkanélküliségtől, meg bármi egyébtől, szórakozásból nem akarok külön félni.) 

Nincs is jobb, mint egy esti csapatás a sivatagban a dűnék tetején?

Hogy ezek után én mit élveztem Ománból, arra még majd rátérünk, de előbb nézzük, miért is kellene oda sietni. Ehhez bele kell pillantanunk az ország modern történelmébe. (A régebbi dolgokat majd az "én mit élveztem" résznél pertraktáljuk.)  A múlt század hatvanas éveiben - számos olvasónk számára ez már jócskán történelmi távlat, én meg, ugye, akkor születtem - Ománban (ekkor a magyar térképeken még Maszkat és Omán néven futott) középkori viszonyok uralkodtak. Manapság bármely ománi történelmi múzeumban lehet ennek nyomait látni, régi fényképeket, ahol mezítlábas, lepusztult beduinok néznek úgy az öltönyös brit urakra, mint az ufóra. 

Tűzifa a világításhoz, hajók a távolsági közlekedésre, és agyagkorsókban hordozott víz - Omán az 1950-es, 60-as évek fordulóján. (Az Ománi-Francia Múzeum gyűjteményéből.)

Nem volt se villany, se vezetékes víz, távírda is csak elvétve. Idősebb ománi ismerőseim - még  a 90-es években, amikor először ott jártam - mesélték, hogy Szalálából Maszkatba a leggyorsabb utazás vitorláshajóval kerülközött, széljárástól függően akár két-három hétbe is beletelt. Az országban összesen három világi iskola volt, a férfiak 66, a nők 88 %-a volt írástudatlan. A várható életkor nem érte el az 50 évet. Pénzt nem nagyon nyomtak - ha kellett, indiai rúpiával, vagy az Arab-félszigeten valamiért évszázadokon át túlélő Mária Terézia tallérral fizettek. Ma ennek az életformának a nyomait már leginkább csak kicsit diznilendesítve az élő múzeumokban látni - al-Hamrában érdemes is elmenni, ha arra járunk. 

A faszenes kávéfőző meg a kézimalom ma már csak múzeumi kellék ...

Az öreg szultánnak, Szaid bin Tajmúrnak, esze ágában sem volt ezen az életformán változtatni - viszont egész jó kapcsolatokat ápolt az akkor még erősen kommunista Kínával. Ebből a két dologból egyik sem tetszett különösebben a nyugati hatalmaknak - szerettek volna egy nyitott, nyugatias uralkodót, aki együttműködik az olajtársaságokkal, és fejleszti az országát. Kabúsz, a koronaherceg ilyennek ígérkezett. Brit neveltetést kapott, Sandhurstben járt katonai akadémiára, utána a brit hadseregben szolgált, majd közigazgatást tanult. Meggyőződéses demokratának vallotta magát - bár egy interjúban azt is elmondta, hogy szerinte Omán még nem érett a demokráciára (és ebbéli meggyőződése mit sem változott az elmúlt 50 évben...).  26 évesen tért haza, és aztán gyakorlatilag háziőrizetben volt. 1970  július 23-án aztán vértelen puccsal - amelyet állítólag Londonban terveztek meg - átvette a hatalmat az országban. Július 23. azóta ünnep - az Újjászületés Napja Ománban. Kabúsz apja pedig két évvel később egy londoni luxushotelben halt meg. Azóta Kabúsz az ország korlátlan ura (nem csak uralkodó, de ő  miniszterelnök, a külügy-, a pénzügy-  és a hadügyminiszter, a vezérkari főnök, no, meg a központi bank kormányzója is egy személyben) és kétségtelenül sokat tett azért, hogy Omán most az Öböl-térség legkedvesebb, legbékésebb, ugyanakkor kétségtelenül sikeres országa legyen. 

A csupa fehér márvány nagymecset Maszkatban - kiről másról, mint Kabúsz szultánról elnevezve - az újjászületés egyik szimbóluma

Az éves GDP-t az 1970-es 253 millió dollárról 80 milliárd fölé emelte, eközben felépült 1230 iskola, az analfabéták aránya pedig 5,2 %-ra esett, épült 59 kórház, és a várható élettartam ma már jóval 70 év felett van. A nagyvárosokat autópályák kötik össze, és mindenütt van ATM. Azt tán mondani sem kell, hogy a szultánt ezek után tényleg és őszintén szeretik. 

A népi szeretet jele - szultános telefontok Szaddám és Hello Kitty mellett

Sikerült ráadásul neki, ami sok más környékbeli vezetőnek nem - kívül tartania az országát a regionális  feszültségeken. Mondjuk, azzal kezdte, hogy brit, jordán és iráni segítséggel (az még a császári Irán volt, nem az iszlám köztársaság) leverte a Dél-Jemenből kiinduló kommunista felkelést az ország déli területein. Azóta - lassan ötven éve - sikeresen lavírozik a különböző nagy- és középhatalmak közt. Úgy van jóban Szaúd-Arábiával, hogy közben nem veszett össze Iránnal a forradalom után sem, sőt  közvetít is a két ország között. Egyszerre tartja fenn az ország nyugati orientációját, de továbbra is jó kapcsolatokat ápol Kínával. A kiegyensúlyozott külpolitikában segíti a szultánt, hogy országa - alapvetően - az iszlám ibadita ágát képviseli. (Róluk itt és itt is írtunk.) Így nem kell részt vennie a egyre erősebben átpolitizált síita-szunnita hitvitában. Sőt, Kabúsz komoly közvetítő szerepet vállalt például a most Trump által felmondott iráni atomalku összehozásában. 

Kabúsz Hasszán Róháni iráni elnökkel 

Az ország pedig úgy modernizálódott, hogy nagyon sokat megőrzött a hagyományokból. A férfiak továbbra is  hófehér disdasában járnak, még akkor is, ha már nyugati egyetemeken végeztek, és kiválóan beszélnek angolul. Ez az elvárás. A nők pedig nem lépnek ki az utcára fedetlen fővel - vidéken meg úgy egyáltalán nem, volt vagy négy nap, amíg nem láttunk élő helyi nőt Ománban. Mindezt viszont sikerült úgy megőrizni, hogy nincs az a fajta nyomulás, ami pl. az utóbbi időben Katarban tapasztalható. A turisták gyakorlatilag abban járnak-kelnek, amiben jól esik nekik. Láttunk turistanőt rövidnadrágban és bikinifelsőben is - mondjuk, török volt, és (szerintem) kiszabadulva otthonról direkt akarta borzolni a kedélyeket. 

 Egyedül  utazó turistanő kér útbaigazítást helyiektől ... 

Német turisták kóstolják a helyi édességeket Nizvában - még az egyik leghagyománytisztelőbb városban sincsenek öltözködési szabályok a külföldiekre nézve 

Az omániak láthatóan jól élnek - ami leginkább is persze az olajjövedelmeknek köszönhető - és nem szakadnak bele a munkába. Vásárlóerő paritáson mérve a 45 000 dolláros egy főre eső GDP-vel meglehetősen jól állnak a világversenyben: a 24. helyen Belgium és Finnország közt, megelőzve olyan nagyágyúkat, mint Nagy-Britannia, Franciaország vagy Japán. A jólét szemmel látható - az omániak jórészt a legújabb terepjárókban feszítenek, ha nem is olyan hivalkodóan gazdagok, mit Dubajban, de szép nagy házakban élnek - a történelmi óvárosokat csak most kezdik renoválni, eddig inkább otthagyták őket, hadd pusztuljanak - és az alja munkák (na jó, a munkák) nagy részét már a nagyrészt pakisztáni és bangladesi vendégmunkások végzik. 

Nyilván nem a turistákat akarják utaztatni a napfényes Bangladesbe ...

Akkor mégis miért mondom, hogy sietni kell Ománba? Mert ez az idill akármelyik pillanatban véget érhet. Kabúsz szultán 78 éves. Ez persze ma már nem sokat jelent, végül is Mahathir Mohamad 92 évesen tért vissza a hatalomba, de Kabúszról tudni, hogy már 2014 óta vastagbélrákkal kezelik - volt úgy, hogy két hónapot töltött Németországban (ekkor gyakorlatilag leállt az államigazgatás). Egészségi állapota persze szigorúan államtitok, de nyugodtan mondhatjuk, bármikor meghalhat. Örököse viszont nincs. Hogy miért nem sikerült gyermeket nemzeniük feleségével - akitől két év után amúgy is elvált -, arra nincs hivatalos magyarázat. (Rosszindulatú pletyka persze van, ami megkérdőjelezi, hogy érdekelte-e egyáltalán Kabúszt a gyermeknemzés, mármint az  örökösödésen túli dimenziókban, de ezt hagyjuk.) Ennek önmagában még nem kellene gondnak lennie - a királyi házak nagy részében ilyenkor van egy, a hagyományok, sőt akár írott törvények által meghatározott sorrend, amelyben a hercegek követik egymást. Ománban sajna annak ellenére nem ez a helyzet, hogy Kabúsz dinasztiája már 14 nemzedék óta irányítja az ország kisebb-nagyobb részét. A helyzetet tovább nehezíti, hogy Kabúsz - talán  egy olyan puccstól tartva, amelyben ő is elnyerte a hatalmat - egyetlen rokonát sem tette meg utódjául. Nem volt olyan herceg, akit a többinél jobban juttatott volna előre az államigazgatásban, akire rábízott volna fontos ügyeket. Az utódlásnak ennél kalandosabb módját választotta. Annyit lehet tudni, hogy elhelyezett az ország két legfontosabb városában - Maszkatban és Szalálálában - egy-egy borítékot, amelyeket csak halála után bonthatnak fel. Ebben van az örökös neve. Vagy sem. Mert olyan pletykák is vannak, hogy két-két név van bennük, amelyből a családi tanácsnak - a 79 hercegnek, aki mind egyformán esélyes a trónra - kell majd kiválasztania az utódot, ha ők sem jutnak egyezségre, akkor egy kibővített - katonai bírósági közigazgatási vezetőkből álló - tanácsnak kell választani. Olyan pletyka is van, hogy az egyikben egy név van, a másikban egy másik. A szakértők úgy tartják három testvér a legesélyesebb. Aszad, Haitham és Siháb bin Tarik a  szultán volt feleségének testvérei, magas állami és katonai tisztségeket viseltek,  és mind túl van már a hatvanon. A legesélyesebb közülük Aszad lehet, aki 2017-ben megkapta a miniszterelnök-helyettesi posztot, de olyan pletykák is vannak, hogy az ő fia Tajmúr herceg lenne a kiválasztott. Esetleg valaki más ...

Kabúsz (jobbról) és Aszad (balról)

De ha sikerül is az utódlást gördülékenyen (kisebb csetepatékkal, puccsal, palotaforradalommal...) megoldani, az új szultánnak akkor fel kell kötnie a disdasáját. Az ománi állam bevételeinek jelenleg 84%-át adja a szénhidrogén, viszont a készletek vészesen fogynak. Pesszimista jóslatok szerint akár 15 év múlva elfogyhatnak az ország jelenlegi készletei. De ha nem is fogynak ki teljesen  az olajból, földtanilag sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint, mondjuk, Szaúd-Arábia - az olaj és a gáz sokkal drágábban kitermelhető. Vagyis a tartósan alacsony árak mellett, lehet, hogy eljutnak egy olyan pontra amikor még van, de már nem éri meg kitermelni az olajat. A gazdaság diverzifikálása pedig nem könnyű - Szaúd-Arábiának, amelyik sokkal erősebb és gazdagabb, mint Omán, sem megy egykönnyen, pedig nekik legalább tervük (Vision 2030) és egy elszánt fiatal vezetőjük (Muhammad bin Szalmán) van hozzá. A szociális gondoskodás jelenlegi - igen bőséges - mértéke pedig már most, a jelenlegi olajárak mellett is fenntarthatatlan Ománban. 2017-ben 0%-os GDP növekedés mellett sikerült egy 13%-os költségvetési hiányt összehozni. Nyilván szükség lenne nagyobb gazdasági aktivitásra, de az egyelőre nem nagyon megy - a közhivatalokban (ahol délután kettőkor kicsengetnek, aztán viszlát másnapig) már nagyrészt ománi állampolgárok dolgoznak, de a magáncégeknél még bőven többségben van a külföldi munkaerő. Jobb lenne a többé-kevésbé az állami ellátórendszeren élő (a minimális munkanélküli ellátás kb 100 ezer Ft/hó) ománi polgárokat dolgoztatni. 

Eljött a délután kettő, a minisztériumi dolgozók csapatostól hagyják el munkahelyüket. Mára már vége a munkának...

De nem könnyű ez sem. Ha hazaküldik a pakikat-bengáliakat, akkor nem csak a munkaerő megy el, hanem a kereslet jó része is - az ingatlanpiac már most összeomlóban van, mert elkezdték hazaküldözgetni az indusokat, és emiatt zuhannak az árak. És mivel - ellentétben Szaúd-Arábiával vagy az Emirátusokkal - Ománnak nincsenek jelentős felhalmozott tartalékai, az államháztartási hiányt eladósodásból finanszírozták. Magyarán komoly költségvetési kiigazítás kell - vagy sokkal magasabb olajár. A megszorítások pedig - különösen, ha a hatalomváltás után következnének be - semmi jót nem jelentenek. 2011-ben az "arab tavasz" idején Ománban is voltak tüntetések, amiket akkor a rendőrség könnyedén - hat halálos áldozat árán - szétvert. A szultán  "hangulatjavító intézkedésként" ekkor tovább sűrítette a szociális hálót. 

Olajipari munkások tüntetnek 2011-ben - a tiltakozások hatására emelték 500  dollár  (125 ezer Ft) fölé a minimálbért

Amikor aztán a bőkezűen osztogatott állami támogatások egy részét vissza kellett vonni, újra volt némi elégedetlenség. Egy komolyabb költségvetési kiigazítás pedig könnyedén újra kiviheti az embereket az utcára. Líbia meg Bahrein esetében láttuk, hogy az alapvetően magas életszínvonal nem óvja meg a kormányt a tömegdemonstrációktól, különösen, mivel az új vezetőnek már nem lesz meg az a nimbusza, mint Kabúsznak. Aztán elég, ha egy valaki bedobja, hogy Ománban nincs demokrácia (nincs, a 84 tagú  váalsztott Madzslisz as-Súra csak szerény javaslatokat tehet a szultánnak, az Államtanácsot pedig az uralkodó nevezi ki), és már ott a baj... Az sem biztos, hogy az ország - ha megnő a belső bizonytalanság - ki tud maradni a szektariánus villongásokból.  Az omániak többsége ugyan ibadita, de van - délen Jemen határánál - egy komoly szunnita kisebbség, a vendégmunkásokkal együtt viszont már jókora szunnita többség van. Északon viszont van egy kicsi, de aktív síita kisebbség is. És az sem biztos, hogy az ibaditák nyugalomban maradnak - végül is bármikor eszükbe juthat, hogy Kabúsz apja szüntette meg az ibadita imamátust, ami egykor az ország belső területeit uralta. Az sem feltétlenül szerencsés, hogy az országban még élnek  a törzsi kötelékek -  ezek egy kiélezettebb helyzetben   akár fegyveres konfliktusok alapjai lehetnek. Ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy az iráni atomalku felmondása után a térség csak még feszültebb és bizonytalanabb lesz, akkor nem sok jót jósolok, egy lavírozni próbáló, de Kabúsz tehetségét nem öröklő ománi vezetőnek. 

 Szóval, menjünk minél előbb, míg él Kabúsz. De hogy miért pont nyáron, és mit tartogat az ország az olyan (kripli, no, ne szépítsük) turistáknak, mint én, azt ománi sorozatunk következő részében írjuk majd le. 

 Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.