149. Mit keresnek az oroszok a Krímben? - folytatásos krími II.
2014.03.02. 03:39
Már az előző posztban feltettük a kérdést - hogyan kerülnek az oroszok a Krímbe? És mi bajuk van nekik a tatárokkal és viszont? És hogy jön a képbe Ukrajna? Most már meg is válaszoljuk.
Ha nem is kezdjük Ádámnál és Évánál a történet (ezt megtettük itt és itt), elég messzire kell visszamennünk az időben, hogy megértsük a mai helyzetet. Úgy hatszáz évet, amikor a Krímben még sem oroszok, sem ukránok nem voltak - sőt az ukránok még maguk sem tudták, hogy léteznek. A Krím déli részét - láttuk - ekkor olaszok, görögök, és gótok lakták. Északabbra azonban már más volt a helyzet. A széles sztyeppékről mindenféle török-mongol népelemek keveredtek oda. Míg a déli rész a tenger felé nyitott kaput, az északi lejtőkről már látszott a végtelen pusztaság, amit akkor a Nyugat leginkább Cumania (Kunország) néven nevezett. Amikor aztán Timur Lenk csapásainak következtében az Arany Horda állama szétesett, itt is mozgolódni kezdtek a helyi előkelők. Egy egyszerű közember azonban mégsem lehetett az új ország vezére - megtalálták viszont Dzsingisz kán egyik távoli leszármazottját Hadzsi Girajt (modern helyesírás szerint Haci Giray), aki éppen a Litván Nagyfejedelemségben élt száműzetésben. Őt hívták meg, hogy legyen a Krím első kánja.
A kán a szultán udvarában -török miniatúra.
Jó választás volt. A Krími Kánság messze a legtovább élt a dzsingiszida utódállamok közül, és történelmének első évszázadaiban még komoly sikereket is el tudott érni. Bár elég hamar az Oszmán Birodalom vazallusa lett, a két ország kapcsolata elég sajátos volt. A kánokat ugyan a Fényes Porta nevezte ki, de adót nem kellett fizetniük Konstantinápolynak - sőt a Porta fizetett a kánoknak a szolgálataikért. Szolgálat pedig adódott bőven. A tatár segédcsapatok mindenütt jelen voltak, ahová a szultán katonái a térségben eljutottak.
Mint a térkép is jól mutatja a Krími Kánság valójában nem csak a Krímre terjedt ki. Bár központja a félszigeten volt, a teljes mai Dél-Ukrajna a kánok uralma alatt állt. Ám míg a félsziget ekkor is sűrűn lakott, erősen urbanizálódott terület volt, a széles sztyeppéken jórészt nomád állattenyésztés folyt - lakói pedig azoknak a pusztai török népeknek az utódai voltak, akiket a népvándorlás sodort oda. Az olaszokat, akik korábban a Krím déli partvidékét birtokolták, a 15. század végre kiszorították - a virágzó üzlet azonban megmaradt. Immár a kánság szerezte be és adta tovább a rabszolgákat. A piaci viszonyok azonban változtak - a rabszolgák nagy része immár lengyel, ukrán, orosz vagy éppen magyar volt, akiket a tatár hadjáratok során ejtettek foglyul - a felvevőpiac pedig az Oszmán Birodalom lett. A kánok csapatai először 1540-ben, utoljára 1717-ben léptek magyar földre. A nyugati utazók pedig a Krímben jócskán láttak magyar rabszolgákat is a földeken dolgozni. Az újkor évszázadai során aztán a lakosság is egységesült - kialakult egyfajta krími tatár öntudat. (Bár itt kell megjegyezni, hogy a "tatár" kifejezés valójában igen sokféle népet fedhet. A krími tatárok, és mondjuk, a jelenlegi Tatársztán lakói csak távolabbi rokonságban állnak egymással. A mai krími tatár irodalmi nyelv valójában inkább a középkori kun-kipcsak nyelv folytatása.)
A 17. században a kánok még arról álmodozhattak, hogy majd ők lépnek az Arany Horda örökébe. A hadiszerencse azonban változott. Az Oszmán Birodalom csillaga leáldozóban volt, a kozákok pedig egyre komolyabb ellenfélnek bizonyultak. A rabszolgakereskedelem is egyre rosszabbul jövedelmezett. Keresztény rabszolgát egyre nehezebb volt fogni, a kánok elhibázott telepítési politikája folytán a puszták pedig szinte teljesen elnéptelenedtek. Az oroszok, akik nem is olyan rég még messze északon éltek, és élet-halál harcot vívtak a lengyel-litván állammal, hirtelen képbe kerültek. Megindultak dél felé. Az oroszok meg akarták szerezni a Fekete-tenger feletti ellenőrzést, hogy további utat nyithassanak a Földközi-tengerre. Ezért az orosz-török összecsapások rendkívül intenzívvé váltak: az orosz haderő már az 1730-as években komolyabb akadály nélkül támadhatta végig a Krímet. 1774-ben II. (Nagy) Katalin rávette a szultánt a kücsük-kajnarzsi békében, hogy engedje a kánságot függetlenedni. 1783-ban az oroszok birodalmukhoz csatolták a területet és az ország önállósága megszűnt. Az utolsó kán, Sahin Giráj évdíj mellett lemondott a trónjáról. A kán és családja - udvartartásával együtt - az Oszmán Birodalomba távozott - ahol aztán árulásért annak rendje-módja szerint ki is végezték. Ennek ellenére az orosz hódítás megindította a tatárok - önkéntes - áttelepülését török területre. Egyes becslések szerint ma 6 millióan élnek Törökországban, akiknek a felmenői közt vannak krími tatárok.
Aki manapság szeretne látni valamit a kánság történetéből (na jó, nem manapság, hanem békeidőben), annak nincs nehéz dolga. Az egykori főváros Bahcsiszeráj akár Szevasztopolból, akár Szimferopolból könnyen megközelíthető. A kánok palotája pedig turistalátványosság. Maga a városka, bár őrzi a keleties hangulatot, a tengerpart üdülőhelyeihez képest rém lepusztult. Egyedül a palota közvetlen közelében látszik a turistaipar némi nyoma.
Maga a palota viszont szépen fel van újítva.
Látszik rajta a sajátos krími tatár kultúra, amiben egyszerre mutatkoznak az oszmán-török és a pusztai, keleties jegyek.
Persze méretében, fényében nem egy Topkapi, de a termek mellett látogatható a mecset, a régi fürdők, és számos más melléképület is.
És közben megismerhetjük a turistalenyúlás legprimitívebb formáját - gyakorlatilag minden teremért külön kell fizetni. Egyszerre nem sokat, de összességében - ukrán viszonylatban - kellemetlenül sokra jön ki a dolog. Viszont tulajdonképpen megéri. (És közben - ne feledjük - ez is várományosi listán van - sőt, ez évben már a bizottság elé is kerül, tehát akár már most nyáron rákerülhet a világörökségek listájára.)
A kánokat közben kisöpörték, és az országukból hirtelen Új-Oroszország - Novorosszija - lett.
Új-Oroszország a 18. század végén.
És csak úgy összehasonlításul, a mai Ukrajna elődjének tekinthető hetmanátus, jól látszik, legnagyobb kiterjedése esetén sem érte el az Új-Oroszország területét.
A szinte néptelen földekre nem csak Moszkóviából hoztak telepeseket, hanem Európa nyugati részéből is. Ilyenek voltak például az Aszkanija Novát megalapító németek is, de köztük voltak pl. az északi háborúkban foglyul ejtett svédek utódai is. Mikolajev környékén még mindig van egy "svéd falu". Voltak persze köztük ukránok is - de kevesen. Érthető - az ukránok legnagyobb része ekkor lengyel, majd osztrák alattvaló volt, közük nem volt az Oroszország által újonnan meghódított földekhez. A drámai sebességgel növekvő népességhez csatlakoztak a Lengyelországból átvándorló zsidók is - Új-Oroszország része lett annak az Övezetnek, ahol a cárok engedték a zsidók letelepedését.
Csak egy rövid kis exkurzus: zsidók éltek itt már a kánok korában is. Csufut-kale, amelyről az előző posztunkban tettünk említést, például jelentős zsidó központ volt. A korábban itt élő zsidók azonban a Kazár Birodalomból itt maradt karaiták voltak, akik nyelvileg nem váltak el a török népességtől.
Az egykori zsinagóga Csufut-kaléban
Míg Novorosszija alig pár évtized alatt teljesen eloroszosodott - a nyugatról betelepültek is hamar felvették az orosz nyelvet, az ott élő török nyelvű nogájokat pedig pedig kitelepítették onnan - magában a Krímben a tatárok kényelmes többségben voltak. Igaz, a népesség azért változott. Korábban már írtunk róla, milyen kellemetlen meglepetés érte a Krím görög lakosságát. A megváltóként várt orosz csaptok ahelyett, hogy boldogságot hoztak volna a hittestvéreknek, szinte helyből kitelepítették a 2500 éve itt élő görögöket. Helyükre Nagy Katalin németeket és bolgárokat hozott, hogy fellendítse a mezőgazdaságot. Az oroszoknak ugyanis nagy tervei voltak a térséggel - innen kiindulva szerettek volna kijutni a meleg tengerekre. Erre 1853-ban találták meg a megfelelőnek látszó időpillanatot. A cári kormányzat azonban jócskán elmérte a lehetőségeit. A törököket talán még meg tudták volna verni - de arra nem számítottak, hogy a nagyhatalmak (Anglia és Franciaország) meg kisebb szövetségeseik is harcba szállnak a törökök mellett. Ebből kerekedett a krími háború, amit a magyar középiskolákban gyakorlatilag nem tanítanak. (A balaklavai lovasroham talán még ismerős lehet, de ha rákérdeznék, hogy ki nyert 10-ből 9-en csak találgatnának. Pedig Kossuth annó minden bizodalmát abba vetette, hogy Ausztria majd beszáll a cár oldalán, és akkor lehetőség lesz egy új szabadságharcra. Az akkori kormány azonban nem tartotta ennyire fontosnak az orosz szövetséget. ) A győztes kitalálását igazán az sem segítené, ha jártunk volna (vagy ha jártunk is a Krímben. A háborúra leginkább a szevasztopoli panorámafestmény emlékeztet.
A hatalmas, 19. század végi körpanoráma tényleg igen látványos, a szélesvásznú mozi élményét adta meg a mozi előtti korban. A város hosszan tartó hősies kiállását látjuk rajta a védők szemszögéből.
Körülöttünk a gonosz külföldi csapatok fenekednek. És az egész nagyjából úgy tűnik, mintha az oroszok kiállása végül győzelemre vezetett volna. Vagy legalább is null-nullra mentették volna a meccset. Nos, elárulom, nem igaz. Az oroszokat súlyosan elverték. Az egészből annyi maradt nekik, hogy a félszigetet megtarthatták. Szevasztopol viszont az orosz hősiesség szimbólumává vált, mint ilyen a birodalom egyik kiemelten, szimbolikusan fontos városa lett. Teli is pakolták szebbnél szebb épületekkel.
Ahonnan a tatárok persze - akik hogy hogy nem a törökök oldalán szálltak be a háborúba - megint csapatostul menekültek. Olyannyira, hogy már erővel kellett őket visszatartani, mert a cári kormányzat attól félt, hogy a félsziget teljesen elnéptelenedik. Igaz, aki maradt, jól járt. A 19. század vége meghozta a turizmus első fellendülését. Egyre másra épültek az orosz előkelőségek palotái. Az éghajlat kétségtelenül kellemesebb, mint Péterváron vagy Moszkvában. Őket pedig követte az orosz betelepülők újabb hulláma. Az újabb aranykor egészen az első világháborúig tartott - utána aztán jött a zűrzavar. 1917 és 1921 októbere közti négy évben 10 különböző (bolsevik, fehér, ukrán, tatár, német stb.) kormánya volt a félszigetnek. Ami persze végül a nagy Szovjetunióban ért véget - azon belül is - ellentétben Új-Oroszország többi részével - az Orosz SzSzSzK-ban. A tatárok legalább is formailag továbbra is az alapvető államalkotó nemzetet jelentették a Krími ASzSzSzk-ban, és a kommunista pártvezetők is többségükben közülük kerültek ki - egy számunkra igen érdekes kivétellel: 1920. november 16-tól 1921. február 20-ig a krími Forradalmi Bizottság vezetője maga Kun Béla volt. (Persze mondhatjuk, hogy így álltunk bosszút a sok tatárjárásért.) 1941-ben aztán, még a német hadsereg megérkezése előtt, az itt élő németséget biztonsági okokból kitelepítették. A németek meg jöttek, és elfoglalták az egész félszigetet - a tatárok többsége lelkesen üdvözölte a felszabadítókat, akik (nekik) azt ígérték, hogy a Krím a "végső győzelem után" Törökországhoz kerül majd. 20 ezer tatár önkéntes állt be a Wehrmacht Ostlegionjába. Orosz partizánokra vadásztak a hegyekben. Olyan sikeresek voltak, hogy 1944-ben, miután a Krímből kivonultak a németek, átvezényelték őket Franciaországba, hogy francia partizánokra vadásszanak. Legnagyobb részük végül a nyugati fronton esett el.
A Tatár Légió toborzóplakátja.
Az oroszok viszont a végsőkig kitartottak. Szevasztopol ostroma így ismét nem volt egyszerű feladat. Az erőd 250 napig tartotta magát. A berendezkedő nácik a félszigetet a saját nyaralótelepükké akarták alakítani, és mindenféle - nagyobb részt nem létező - gót emlékeket próbáltak kreálni. Szevasztopolból is Teodorichsburg lett két évre. A félsziget zsidó lakosságát meg elholokausztolták. 1944-ben aztán visszajöttek az oroszok. Szevasztopol a Hős Város nimbusza, jelentősége az orosz legendáriumban csak tovább nőtt. A tatárokat pedig a kollektív bűnösség elve alapján egyik napról a másikra bevagonírozták, és vitték testületileg Üzbegisztánba. Ezt a deportálást nevezi a tatár Sürgünnek.
.jpg)
A deportálás emlékműve Szudakban.
A pakolásra mindössze fél órát kaptak a családok, a deportálást az NKVD 32 ezer fegyverese intézte - a deportáltak száma elérte a 200 ezret. Bár elméletben nem a tatárok fizikai megsemmisítése volt a cél, a gyakorlatban az első másfél évben a kitelepítettek 45%-a halt meg a betegségek, az éhség, vagy a rossz életkörülmények miatt. Akik életben maradtak azok sem térhettek vissza hazájukba egészen a Szovjetunió összeomlásáig. Közvetlenül a tatárok után kitelepítették a félszigetről az ott élő szinte összes, nem orosz nemzetiségűt - örményeket, bolgárokat, aki még maradt. A helyüket oroszok és - először a félsziget történetében - nagyobb mennyiségben ukránok foglalták el.
A drámai demográfiai változások jól látszanak ezen az ábrán - a tatárokat a zöld, az oroszokat a vörös, az ukránokat a sárga, a németeket a szürke, a zsidókat a világoskék szín jelzi.
1954-ben aztán - meglehetősen váratlanul - a Krím az Ukrán SzSzK-hoz került. A döntést azóta is legendák sora övezi. Ajándékba adta a szép félszigetet Hruscsov elvtárs az ő kedves Ukrajnájának? Így akarta lekenyerezni Moszkva a különutas ukrán pártvezetést? Az oszd meg és uralkodj elve alapján egymásnak akarta ugrasztani a birodalom nemzetiségeit? Mindenkinek van erre bombabiztos elmélete. Egy azonban tény. A Szovjetunió felbomlása a Krímet teljesen váratlanul a független Ukrajnához sodorta. Ezt azonban a helyi erősen orosz érzelmű lakosság elég nehezen emésztette meg. Előjelek nem voltak, az egész hirtelen, traumatikusan történt, úgy, hogy addig az "Ukrán SzSzK", mint gazdatest, tulajdonképpen formalitás volt - a Krím össz-szövetségi nyaralóhely volt. Elnyomó többségből (potenciálisan elnyomott) kisebbséggé válni a saját hazájában senki nem szeret. A kilencvenes évek elején hosszan ment a kötélhúzás Kijev, Moszkva és Szimferopol között a félsziget pontos státuszáról, no meg a flotta megosztásáról. Közben pedig a tatárok egyre nagyobb számban kezdtek hazatelepülni, ami szintén nem volt zökkenőmentes folyamat. A helyi hatóságok ahol tudták, akadályozták a visszatérést. Házaikban, ha még megvoltak, évtizedek óta orosz családok éltek, akik most, az amúgy is bizonytalan helyzetben saját életüket féltették. Mára a lakosság kb 12%-át alkotják, és vannak területek, ahol ismét többségben vannak.
1999-re úgy látszott, nyugvópontra jutott az ügy. Az 1994-es Budapesti Memorandumban Oroszország, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia szavatolták Ukrajna határait, így orosz részről - akkor úgy tűnt végleg - félretették a Krím önállóságának, vagy Oroszországhoz csatolásának tervét. Kijevben ugyanakkor igen széles autonómiát adtak a félszigetnek - amelynek a hivatalos neve Krími Autonóm Köztársaság lett. A helyi oroszok persze a választásokon mindig az "oroszbarát" elnökjelöltre, pártra szavaztak, akárcsak a teljes déli-keleti része Ukrajnának.
2004-ben és 2010-ben is fölényesen győzött itt Janukovics.
Ha ezeket a térképeket összehasonlítjuk azzal, amin fentebb az Új-Oroszországot látjuk nem meglepő egyezést fogunk találni.És nézzük meg ezt is:
A számok az orosz anyanyelvűek arányát mutatják a népességen belül
Jól látszik az, ami a szovjet időkben, a nagy masszába olvadva igazán senkit sem érdekelt: Ukrajna két része, a valódi, ahol ukránok éltek, és az oroszok által a 18. század végén meghódított, ahol az akkor betelepült lakosság utódai laknak, igazán sosem alkotott egy országot. Mindig a történelmi határok mentén szavazott. Így a most újjáéledő szeparatizmus valójában senkit nem lephet meg. (És valójában teljesen rendben is lenne, ha a két rész szétválna, a gyakorlatban senkinek nem hiányozna a másik.) A meglepő most az utóbbi hetekben inkább csak a hirtelen fellángolás. Mert azt, hogy feszültség van a mélyben, azt lehetett tudni. Valahogyan mindenki kisebbségben érzi magát, és fél a másik, erősebbnek látszó nacionalizmustól. Az ukránok a nagy agresszív orosz testvértől, az ukrajnai oroszok a "nácikkal" azonosított militáns Nyugat-Ukrajnától, a tatárok (érthető rossz emlékeik alapján) a krími oroszoktól. Mindazonáltal 2012 nyarán, amikor ott jártunk, ebből alig éreztünk valamit. A Krím az volt, aminek kellene lennie - egy kellemes, békés üdülőhely. Igaz, arra, hogy Ukrajnában járunk, gyakorlatilag semmi nem utalt. Talán, ha egyetlen nagyon hivatalos feliraton jelent meg az ukrán nyelv. (Olyan plakátot viszont láttunk, amiben egy az egyben kijelentik, hogy nekik bizony joguk van az oroszhoz. )
Bár hrivnyával fizettünk, a legtöbb helyen az egyszerűség kedvéért a helyiek ezt rubelnek becézték, és a turisták is szinte kizárólag oroszok voltak. A turizmus azt is biztosította, hogy a Krímben azért - pl. Kárpátaljához képest - kiugróan magas lett az életszínvonal. A turistabizniszbe pedig a tatárok is bekapcsolódtak. Hiszen mégis csak ők jelentik a couleur locale-t, az érdekességet. Így aztán a tatár éttermek mindenütt jelen voltak, akárcsak a tatár kézművesek, szuvenírárusok.
Most mégis robbant a helyzet. Valószínűleg mert a demokratikus felépítményhez hiányzik a kompromisszumok, tárgyalások politikai kultúrája. Míg "rendben mennek a dolgok" teljes a nyugalom, de a lakosság a legkisebb politikai stresszt is túlreagálja. A félelmek, nacionalizmusok, reflexek azonnal működésbe lépnek, és mindenki azt hiszi, hogy tüntetéssel, hőbörgéssel, épületek, városok elfoglalásával majd megoldja a helyzetet. Kár érte. Mert most már akármi történik, azt a lehetőséget, hogy rövid távon normálisan alakuljanak a dolgok, biztosan elrontották. És a turizmusnak - amiből pedig élhetnének - egy (polgár)háború nem tesz jót.
Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.
Szerző: Ajószűcs
· 1 trackback 16 komment
Címkék: elemzés útleírás Magyarország Oroszország Világörökség Ukrajna Törökország
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: Mandiner blogajánló 2014.03.02. 10:00:02
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
bikmakk · http://srbija.blog.hu 2014.03.02. 14:45:50
bloggerman77 2014.03.02. 14:50:41
Ebből aztán a németek kifelejtették a Krímet, azt megtartották maguknak.
a románok által elfglalt terület központja így Odessza lett, hol a mai napig nem ildomos felfednie egy románnak magát, mert könnyen meglincselhetik a 2. vh alatti román mészárlásokat nem feledő helyek...
Pierr Kardán 2014.03.02. 18:38:10
Érdekes, hogy közel van a Krim félsziget, mégis eléggé fehér folt sokunknak az a rész a történelemben...
Neander 2014.03.02. 19:28:46
neander.blog.hu/2014/03/02/neander_7_az_oroszok_nem_szarral_guritanak
visszakettopadlogaz (törölt) 2014.03.03. 06:34:21
zsrebij 2014.03.03. 09:15:39
Takács Sándor hentes és mészáros (Hatvan) 2014.03.03. 13:50:06
Szerintem éppen fordítva van (legalábbis, amikor én voltam gimis): a krími háborúról volt szó, éppen Kossuth, illetve az osztrákok kapcsán, de Balaklava nem (innen) rémlik...
lojzi1 2014.03.03. 14:26:41
Egy kérdés: a krími tatár kánság államvallása a muszlim volt, ugye? Az iszlám fölvétele már a mongol uralom alatt megtörtént?