Három millió embert megöltek, negyedmillió nőt megerőszakoltak alig néhány hónap alatt, és erről senki nem beszél, sőt nem is tud a világban. A mészárlás 1971-ben történt. A számonkérés most kezdődött. A helyszín: Banglades. 

Milliók özönlötték el Dhaka, Banglades fővárosának a főterét az elmúlt napokban. (Igazság szerint a tér egy átlagos hétköznap reggel is majdnem ilyen zsúfolt, nem véletlenül nyerte el a város a múlt évben a világ legkevésbé élhető városa kitüntető címet.) Ehhez hasonló tömegek az utóbbi időkben a muszlim világban szinte kizárólag az "arab tavasz" különböző eseményein, vagy éppen a különböző "iszlámellenes" filmek, karikatúrák elleni tömegtüntetéseken gyűltek össze. Itt viszont milliók követelték egyszerre skandálva a szélsőséges vallásos párt betiltását, és halált a vezetői fejére.  

Ez pedig nem nagyon fér bele (meglehetősen sematikus) képünkbe az iszlám világról. (Nem mintha átütötte volna a magyar média pajzsát eddig e hír.) A történet szálai negyven évre, sőt még korábbra nyúlnak vissza. 

Amikor az iszlám hit elért bengáli földre, ott már virágzott a helyi nyelvű irodalom, kultúra, zene, miegyéb. Az emberek tömegei mégis szívesen hagyták ott a hinduizmust, hogy a kellemetlen, szorító kasztrendszer helyett beolvadjanak az emberek isten előtti egyenlőségét hirdető iszlámba. De a vallás - akárcsak Indonéziában - csak a felszínt borította el, és azt sem olyan nagyon. Ezt a külső személő már elsőre látja, ha kimegy Dhakában az utcára. A koszon, szeméten, és koldusok tömegén kívül mit lát? Színes, gyönyörű indiai ruhákba öltözött nőket, akiknek bizony semmi sem takarja a fejét. Nemhogy burkát nem hordanak, de még egy nyavalyás kendőt se. A férfiak pedig szinte mind jól borotváltak, maximum egy helyes kis bajuszkával ékesítik magukat, a nyugatabbra általános szakállviselésnek, itt se híre, se hamva. 

A britek ennek ellenére, az oszd meg és uralkodj elve alapján 1903-ban Bengált felosztották muszlim és hindu  részre. (Calcutta innen datálja látványos hanyatlását.) Amikor 1947-ben Brit-Indiát is felosztották, Kelet-Bengál Pakisztánhoz került. (Nyugat-Bengál máig India szövetségi állama.)

De nem csak a politikai terepasztalokon húztak határokat, hanem a lelkekben is, csak ott kicsit másképp.  Míg a Közel-Keleten a modern nemzettudatot alapvetően a vallás határozta meg, addig a világ más részein gyakran a nyelv. Brit-India pedig furcsa helyzetbe került.  Egyszerre jelentek meg a vallási alapú "nemzetek", és a nyelvi-etnikai alapúak. A törzsterületen alapvetően a hinduizmus, az iszlám, a szikh vallás határozta meg az emberek tudatát, míg a peremterületeken erősebb volt a bengáli, tamil, malajalam stb. nyelvi-etnikai csoporthoz tartozás tudata.  A konfliktus magjai el voltak vetve.  Az ötvenes-hatvanas években aztán Pakisztánban a robbanásig éleződött a konfliktus.  Kelet-Pakisztán mindenben elnyomva érezte magát, úgy érzékelte, mindent a gazdagabb, erősebb Pandzsábból irányítanak, és rájuk erőszakolják ráadásul az urdu nyelvet is.  Az urdu az indiai muszlimok közös nyelve, mint ilyen, úgy lett Pakisztán hivatalos nyelve, hogy a lakosság alig 10 százaléka beszélte anyanyelveként.  Keleten meg éppen senki. 

1971-ben aztán a pakisztáni titkosszolgálat tisztogatásba kezdett keleten, ami felizzította a felkelés lángját.  A felkelés vezetője Mujibur Rahman, az Awami (Népi) Liga vezetője lett.  Azok, akik elsősorban nem a bengáli nyelvben és kultúrában, hanem az iszlámban találták meg identitásukat (ők kisebbségben voltak) értelemszerűen a központi hatalomhoz húztak inkább, hiszen az Awami Liga szövetségesnek tekintette a fő ellenséget, Indiát.  E ponton pedig elszabadult a pokol.  A pakisztáni hadsereg, és helyi támogatói nyolc hónapon keresztül harcoltak a meglehetősen rosszul felfegyverzett helyi felkelőkkel. 

Harcok során legalább tíz millió ember menekült el otthonából. 

De az, hogy hány áldozata volt a pakisztáni hadsereg és a helyi milicisták terrorjának, senki sem tudja. Egy és három millió között vannak a becslések. 

Az is bizonyosnak látszik, hogy a tömeges nemi erőszakot, mint a lázadó falvaknak szánt büntetést alkalmazták a pakisztáni katonák. De a megerőszakolt nők száma sem egyértelmű. (Ez egy korabeli amerikai dokumentumfilm róluk.)

A feltárás, kutatás elmaradt. Még az elmúlt évben is - amikor a figyelem ismét a háborúra terelődött - komoly viták voltak arról, hogy az erőszaknak inkább 200, vagy 400 ezer áldozata lehetett. Sőt, teljesen abszurd módon, még abban sem bírnak a történészek megegyezni, hogy hány pakisztáni katona vett részt a harcokban, 30 vagy 100 ezer. 

Egy biztos, annak idején nyolc hónap után India beavatkozott, egy hónapon belül a pakisztáni hadsereg megadta magát, és kikiáltották a független Bangladest.  A politikai iszlám vezető pártját, a Jammat-e-Islami-t pedig, amely végig támogatta a pakisztániakat, betiltották. 

Ez lehetne akár a happy end is, de nem az. Az ország azóta sem lett a boldogság kis szigete. Az iszonyatos túlnépesedéshez (másfél Magyarországnyi területen élnek 150 milliónyian) elképesztő nyomor társul, és szinte folyamatos a politikai bizonytalanság. Az ország első két államfőjét Mujibur Rahmant, és Ziaur Rahmant is meggyilkolták. Az országot azóta az általuk alapított mozgalmak, az Awami Liga, és Bangladesi Nacionalista Párt, illetve vezetőik:  Seikh Hasina (Mujibur lánya), és Begum Khaleda Zia (Ziaur özvegye) kergetik zűrzavarba rendszeresen.  (Pedig a bangladesi alkotmány még azt is előírja, hogy a választások előtt három hónappal független ügyvezető kormány veszi át az ország vezetését, hogy így kerüljék el a választási csalásokat.) Az iszlamisták közben lassan visszatértek, és Khaleda Zia legutóbb már csak velük tudott kormányozni. Íme, a két nagyasszony: 

A BNP-t és iszlamista szövetségeseit azonban a választásokon elkergették 2009-ben. És Seikh Hasina megígérte, hogy végre feltárják a múlt bűneit. Fel is állt a Nemzetközi Büntető Törvényszék, és munkához látott. Ezzel pedig negyven éves sebeket tépett fel, soha el nem mondott történeteket hozott a felszínre. 

Az ellenzék persze helyből elfogultsággal, politikai boszorkányüldözéssel vádolta a bíróságot. Az Awami Ligának viszont sikerült - az elmúlt fél évszázadban másodszor - kijátszani az etnikai nacionalizmust az iszlám ellen. Az országot tüntetéshullám öntette el - különösen, amikor megszületett az ítélet. Két muszlim vallási vezetőt halálra ítéltek, de az ellenzéki párt vezetője, Adbel Qader Molah csak életfogytiglant kapott. Mollah 1971-ben a dhakai egyetem iszlamista diákszervezetének volt a vezetője. Csapata részt vett egy felkelő falu elleni  megtorló akcióban, ahol 344 embert mészároltak le, és személyesen vezetett akciókat, amelyben függetlenség-párti értelmiségieket öltek meg (természetesen a családjukkal együtt). Íme, a "Mirpuri mészáros": 

 Az iszlamisták persze tüntettek, a zavargásokban néhányan meg is haltak (ahogy ez már szokás e tájon), de úgy tűnik, most a többség egyértelműen a háborús veteránok, az egykori áldozatok pártján van. 

Néhány független értelmiségi pedig (jellemzően külföldön élő bengáliak) megpróbálná végre tisztázni, mi is történt abban a kilenc hónapban. Felkutatni a levéltári anyagokat, megszólaltatni a még élő szemtanúkat, a túlélőket, hogy végre Banglades tiszta képet kaphasson arról, hogyan is nyerte el függetlenségét. Meg is jelent már néhány könyv, amelyek a mítoszok helyett a tényeket próbálják kutatni, és nem egyik vagy másik politikai erő érdekeit szolgálni. De valahogy ezeket a kutatásokat mindenki utálja, mert úgy érzik, a másik oldalnak adnak igazat. A kutatókat pedig - ízlés szerint - pakisztáni, vagy indiai ügynöknek állítják be. (Lám-lám, egy távoli, idegen ország és mégis van, ami olyan ismerősen cseng.) 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.