Murmanszk eredetileg nem szerepelt at útitervünkben, majd csak amolyan technikai megállónak tűnt. Aztán végül egyáltalán nem bántuk meg a két és fél napot, amit ott töltöttünk. Igaz, ehhez kellett a globális felmelegedés is. 

Minden ilyen utazásra hónapokkal előtte elkezdünk készülni. Kell, ugye, venni a jegyeket, leegyeztetni a szabadságokat, letárgyalni a programokat. Így aztán nyár elejétől folyamatosan figyeltem a murmanszki időjárást is. Ismerjük a természetföldrajz alapjait, nem számítottunk jó időre - sőt nagyjából fel voltunk készülve, hogy az a pár nap, amit ott töltünk afféle férfias erőpróba lesz: ronda, mocsok hideg, kellemetlen esővel, nyavalyás széllel, úszó jégtáblákkal, szomorú szemű jegesmedvékkel, esetleg kicsit langyosabban szúnyoginvázióval - de hát szergejfaszagyerek. Na, ebből egyik sem lett. 

 

Ez fogadott a vonatablakban, amikor felébredtünk...

Gyönyörű napos időnk volt, amikor sorra dőltek meg a meleg rekordok.  A "meleg" persze csak a helyi viszonylatban volt gatyarohasztó - napközben huszonhárom fok körül tetőzött a hőmérséklet. Kellemes késő tavaszi-kora nyári idő lenne a mérsékelt övben, de itt ugye a sarkkörön túl járunk, ahol alapfelszerelés a rénszarvasszán és az usanka. Ez egy részről rém élvezetessé tette ezt a három napot - másrészt végig volt bennünk valami hiányérzet, mintha átvert volna minket a természet, mintha tulajdonképpen csak valami kamu, műészakon jártunk volna, vártuk, hogy előjön a filmstáb a kandi kamerával, és megmondja, hogy hahó, fiúk, átvertünk, valójában ez Göd alsó... (Na, majd az unokáink, akik már sose láttak havat, azoknak ez lesz az északi idő ...) Így aztán javaslom, aki minden áron Murmanszkba akar menni, az tegye inkább télen. Az inkább illúziókeltő lehet. (Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a helyiek, akikkel beszélgettünk, elmesélték, hogy alig pár nappal azelőtt, hogy mi egy szál rövid ujjúban sétálhattunk, még hat fok volt és randa eső széllel.) Na, de mi az, amiért ezt az időjárást is elviseltük? Murmanszkra az elkötelezett lokálpatrióták sem mondhatják azt, hogy valami kiemelkedően (vagy akár eléggé) szép város lenne. Ellentétben  azokkal a helyekkel, amelyekről eddig írtunk, nem is tekinthet vissza hosszú történelmi múltra. Alig száz éve kezdett el kiépülni, mint másodlagos kikötő. 

 

Épül a vasút

Mindentől messze van ugyan, és fáradságos hosszú vonatút kell ahhoz, hogy eljussunk ide a messzi északra, viszont  Arhangelszkkel a korábbi északi kikötővel szemben hatalmas előnye, hogy a tenger a Golf-áramlatnak köszönhetően itt folyamatosan jégmentes - míg a Fehér-tengeren minden télen képződött jégtakaró. (A jövőről nem nyilatkoznék ugyanannyira egyértelműen.) A vasútállomást 1916-ban nyitották meg, a cél pedig az volt, hogy a cári hadsereg kaphasson utánpótlást egész évben az antanttól, akkor is, ha a németek elzárták a Balti-tengert a törökök meg a Boszporuszt.

Brit hadihajó a murmanszki kikötőben az első világháború idején

Mint tudjuk, ez sem mentette meg a cárt - viszont Murmanszk (ekkor még Romanov-na-Murmanye) egészen sokáig a fehérek kezén maradt. Ennek a korszaknak már semmi nyoma a városban. A második világháborúban ugyanis, ami kevés épült korábban, az is elpusztult. A finneknek-németeknek ugyan (Petrozavodszkkal ellentétben) nem sikerült elfoglalni Murmanszkot (a Silberfuchs hadművelet csúfos kudarcot vallott, a kemény terep és a város védői megtörték a támadást), viszont szinte mindent földig bombáztak. Ennek ellenére a kikötő folyamatosan üzemelt - a lend-lease egyezmény értelmében iszonyatos mennyiségben ömlött az amerikai hadianyag a Szovjetunióba. (Fújj, a büdös imperialisták...) 

 

Szövetséges konvoj fut be Murmanszkba szovjet vadászgépek fedezetében, létfontosságú ellátmánnyal a Vörös Hadseregnek - korabeli brit lapból

Így nagyjából érthető, hogy Murmanszk még az átlagos szovjet városokhoz képest is tobzódik második világháborús emlékművekben. 

 

Már a reptéren megtudhatjuk, hogy Murmanszk hős város...

.. és a belvárost is uralják az emlékművek. 

A város legfőbb landmarkját is a második világháborúnak köszönheti, a monumentális "Észak védői" - amúgy becenvén csak Aljosa szobor uralja a város látképét. 

 

Aljosa ...

... és a kilátás Aljosától

A háború után is az Északi Flotta maradt a város legfőbb munkaadója és büszkesége - nem is véletlen, hogy az összes többi látványosság is így-úgy a flottával, tengerrel kapcsolatos.Ilyen pl. a 121 tengerésszel a fedélzetén elsüllyedt Kurszk atomtengeralattjáró egykori tornya. 

 

 A 2000-ben elsüllyedt tengeralattjáró tornya ma a békeidőben hősi halált halt tengerészeknek állít emléket - döbbenetesen sok, közel ezer áldozatnak. 

De a város legjobb múzeumaként is a Haditengerészeti Múzeumot tartják számon. (Valójában nem olyan jó, bár látszik a hősies küzdelem az alulfinanszírozottsággal.)

 

A kiállítás legkreatívabb része kétségtelenül a második világháború...

És a tengeren van a város legfőbb látványossága a Lenin atomjégtörő is.  

 

A Lenint, a világ első atommeghajtású jégtörőjét semmiképpen ne hagyjuk ki, ha már egyszer a városban járunk. (Szolgálati közelmény: csak vezetéssel látogatható, hétközben egy-két vezetés van dél körül, hétvégén kicsit több. A vezetés alapvetően oroszul folyik, de a csávó, aki tartja, valószínűleg tud valamennyire angolul, és jó esetben ad valami összefoglalót is. A mi esetünkben minden valószínűség szerint büntetésből rakták ide turistákat vezetni, miután részegen nekivezette a hajót a jéghegynek, és ennek megfelelő volt a lelkesültsége, a nagyon unott képpel elmondott öt perces orosz szöveget egy mondatban foglalta össze angolul.) A Lenin belső berendezése amúgy nem különbözik radikálisan egy átlagos szovjet kirándulóhajótól, csak minden sokkal nagyobb. Egészen addig, amíg a motorok közelébe nem érünk. 

A névadó ... 

A kapitány tárgyalója, egykor minden valamirevaló állam és kormányfőt elhoztak ide ...

... a lakókörletek ...

... és a kapitányi híd. 

A reaktor persze már nem működik, sőt ki is szerelték és kiöntötték a helyét betonnal. Ez amúgy is második - elvben már biztonságos - reaktor volt. Az eredeti nem volt tökéletes, egy meghibásodás után nemes eleganciával a jeges tengerbe dobták. (Na jó, süllyesztették.) 

 

A reaktortér a kémlelőablakon át (bábukkal) ...

... és egy hatalmas lecsupaszított turbina. 

A megőrzött eredeti termeken kívül a hajólátogatás része az orosz atomflottáról szóló interaktív kiállítás is, amiből kiderül, hogy néhány évnyi kényszerszünet (nem volt rá pénz) után Oroszország most ismét ezerrel belekezdett az atommeghajtású jégtörők, sőt kereskedelmi hajók fejlesztésébe, ugyanis - a világ más országaival ellentétben - a globális felmelegedést itt nem problémának, hanem lehetőségnek igyekeznek megélni. Térképen magyarázzák, hogy mennyivel rövidebb - és ha így haladunk tovább olcsóbb - Kínából Európába az Északkeleti-átjárón (Szibéria felett) szállítani, mint a Szuezi-csatornán át.  (Arról ilyenkor nincs szó, hogy olvad a permafroszt és egész Szibéria ég, az egy másik kiállítás tárgya ...) 

 

A kék vonal sokkal rövidebb, mint a piros, csak a térképvetület miatt látszik hosszabbnak ...

A napot érdemes gasztronómiai élményekkel megkoronázni (ez már majdnem olyan szép volt, mintha a helyi turisztikai hivatal íratta volna), és a legmeglepőbb az, hogy ez nem vicc - a város legjobb (valószínűleg egyetlen jó) étterme, a vicces nevű Tundra Grill tényleg kitesz magáért és a helyi alapanyagokból (mindenféle hal, rák, rénszarvas, medve ...) igazán kiváló fúziós konyhát rak össze. 

 

 Nordic ramen - rénszarvashússal...

... és rénszarvasszték erdei gombás burgonyával

Na, de mit csináljunk azután, miután ezt a nem sok mindent alaposan megcsináltuk, és még van két teljes napunk? A kalandos életű Kola Beldivel (róla itt írtunk, higgyék el, érdemes elolvasni) szólva menjünk ki a tundrába! 

 

Kedvcsinálónak: Kola Beldi - Elviszlek a tundrára 

Egy teljes napot szánhatunk a lappokra. Egy részről kiapadhatatlan szóvicc-forrást jelentenek  politikailag inkorrekt jelleggel -"ez más lappra tartozik", "akkor lappozzunk egyet", "elég lappos itt a táj"... Nem gondolom, hogy ezért preferálnák az önelnevezésként is használt számit, de mostantól a szóviccek elkerülése érdekében mi is ezt fogjuk használni. (Számit ez manapság?  - bocs, nem sikerült.) 

 

 A számik lakóhelye ...

... és a nép zászlaja. (Látszik, hogy nem szovjet elvtársak tervezték.) 

 Összesen a világban is alig vannak 80 ezren, ebből pedig alig 2000 él Oroszországban. Mindazonáltal ők a Kola-félsziget (újabb lehetőség kiváló szóviccekre) őslakói, így elvben az orosz alkotmány mindenféle védelmet is biztosít az ő kultúrájuknak, hogy ez mennyit ér, azt Karélia esetében már láthattuk. A számik egyébként igen érdekes népek, nyelvük ugyan finnugor, de ránézésre nem úgy néznek, ki, mint akik a finnek vagy éppen a magyarok rokonai. (Ebből is látszik, hogy egy csoport genetikai története és nyelve nem feltétlenül kapcsolódik egymáshoz.) 

 

 Népviselet és "számi falu" sapka...

... ő pedig a világ leghíresebb számija (igaz, csak anyai ágon) Renée Zellweger. (Hogy látszik-e rajta a sok plasztika alatt valami lappid vonás, azt az olvasóra bízom...) 

Ezt ma azzal magyarázzák, hogy a számik erdetileg valamiféle paleoszibériai nyelvet beszélő népcsoport voltak, csak később, másodlagosan vették át a finnugor nyelvet. (És lettek a "halbűzös eszkimó rokonság", akit minden igaz, ősturáni megvet.) Évezredeken keresztül éltek meglehetősen háborítatlanul Északon, leginkább azért, mert ide a kutya nem akart jönni hódítani. Akik orosz fennhatóság alatt éltek (most ők az érdekesek számunkra), azok 1764-től állami jobbágyok lettek, aztán örülhettek, hogy száz évvel később felszabadultak. 1868-ban viszont engedélyezték az oroszok betelepülését a vidékre, jöttek is, és a szegény számik sorsa kb. az lett, mint az amerikai őslakosoké - kaptak tüzes vizet és némi üveggyöngyöt, amúgy az oroszok vittek mindent. (Állítólag körükben, akárcsak az amerikai őslakosok körében komoly problémát jelent máig az alkoholfüggőség.)  A szovjethatalom aztán ismét felszabadította szegény számikat (megint illett valaminek örülni), és már a rénszarvasaikat is elvették (bevitték a kolhozba), a számiknak meg, akik egészen addig követték a szarvascsordákat a szocializmus legnagyobb dicsőségére le kellett telepedni. Így született meg Lovozero - a számi különböző nyelvjárásaiban kb. Lujávrr, az egyetlen falu az Orosz Föderációban, ahol többségben vannak a számik. Első ránézésre -meg másodikra  se - mondaná meg bárki, hogy nem egy tök átlagos orosz falu.

 

A falu ...

... és a kötelező második világháborús emlékmű. 

Itt van viszont a hagyományos sátrat mintázó kultúrközpont, ahol a népdalos-néptáncos programok szoktak lenni. És a három szobányi múzeum is. 

 

 A kultúrközpont ...

... és a múzeum

Barátkozásunkat a számikkal itt érdemes kezdeni. A diaporámák és tablók bemutatják a nép történetét - már amit tudunk róla - és kultúráját. 

 

 

 

A falu másik fő látványossága egy husky farm lenne, de az csak telente üzemel, amikor a kutyákat rendeltetésszerűen szánhúzóként tudják bemutatni. Mi sajna ebből kimaradtunk. (Na, már csak ezért is érdemes télen menni.) Nem maradtunk ki viszont a csúcsprogramból a Sam Syytből. Ez egyfajta számi skanzen. Ami, ugye azért kicsit faramuci dolog, mert egy nomadizáló - per definitionem épített örökséggel nem nagyon rendelkező - népnek skanzent csinálni meglehetősen nagy kihívás.

 

 Van azért néhány indián tipire emlékeztető nomád számi sátor...

... belülről meleg, de spártai berendezéssel

Az épületek nagy része viszont oroszos faház népi motívumokkal díszítve 

 

Megismerkedhetünk a népi kultúra bizonyos - a modern orosz tömegturizmus igényeihez adaptált (torzított, és itt még csak a legenyhébb kifejezéseket gyűjtöm) - változatával. A hagyományos számi hitvilágból (ide már a derék orosz hittérítők is elég későn értek el, a 17. század végig mindenki csak a hagyományos szellemekben hitt) annyit látunk, hogy vannak bálványok, amiknek a tövében elhelyezhetünk némi adomány rubelt. 

 

A kereskedelmi hasznosítású bálványok ...

... és az ilyen helyeken adekvát népi ruhás beöltözős parti végeredménye. 

A többi aktivitásnak már csak halvány köze van (vagy sincs) a számi életformához, viszont kétségtelenül kitöltik azt a pár órát, amit az emberek a számi falura szánnak. 

Vannak szelíd rénszarvasok ...

... és kedves kutyák. (Télen itt is lehet kutyaszánozni.)

Lehet ezen kívül kvadozni, (nyáron), hómobilozni (télen) és számi nép játékokat játszani. Tulajdonképpen jó buli. 

 

 Másnap pedig már tényleg kimegyünk a tundrák tundrájára - Oroszország legészakibb falvába, Teriberkába. Kolától (nem győzünk ismét nevetni) tök egyenes 120 kilométeres út vezet ide.

Zéró Kóla vége ...

Az utolsó szakasz már földút, Teriberka pedig az út vége. 

 

Az érkezőket a falu határában modern szobor várja ...

Ha csak egy kicsit is kevésbé gyönyörű időben jutottunk volna el oda, azt mondtam volna, hogy nem láttam depresszívebb helyet Teriberkánál. (Az évnek abban a felében, amíg alig kel fel a Nap, és akkor is szürke az ég, és tökig ér a hó, biztos így is van...) Valaha állítólag egészen menő falu volt (bár túl szép akkor sem lehetett), jól ment a halászat, volt vagy kétezer rénszarvasuk, és halfeldogozó üzemük. Aztán ez mind a múlté lett - a szarvasokat átvezényelték Lovozeróba, a kis halfeldolgozóknak leáldozott, a kerület központját pedig áttették Szerveromorszkba, ahol a hadikikötő is felépült. (Oda nem nagyon lehet bejutni.) 

 

Az érkezőknek a falu legszebb arcát mutatja ...

... az egykori halászflotta maradványai ma művészien pusztulnak. 

A többi rész inkább lehangoló lakótelep és garázssor

A falu kiváló hátteret képzett a mai Oroszország legnyomasztóbb arcát bemutató Leviatán című 2014-es filmhez, amiben aztán minden van, amiért lehet Oroszországot nem szeretni: hatalmaskodás, korrupció, alkoholizmus, nemi erőszak, és terpeszkedő, hazug egyház. Érdemes megnézni - elhozta a legjobb forgatókönyv díját Cannes-ból.

 

A falu most - miután a film mindenféle díjat nyert, és az év mozija lett Oroszországban is - jobb híján a movie set turizmusból próbál megélni. Mivel azért ez  nem egy Gyűrűk ura vagy Trónok harca, az intenzitás is kisebb. Amit még a nettó depresszión kívül fel tud mutatni a környék - és amiért egészséges lelkű, nem szuicid turistának is érdemes oda elmenni - az a természet szépsége. A falu mellett tengerpart, tó, és a közvetlenül a tengerbe ömlő vízesés vonzza a turistákat. (A tengerben persze alapértelmezetten nem lehet fürödni, de annyira szép volt az idő, hogy társaim közül többen megtették. Azt mondják, hideg.) 

 

  

Amúgy pedig  - valljuk meg - a legnagyobb élmény Teriberkában az oda (és vissza) vezető út. Bár nem vagyok egy nagy outdoor fan, de olyan lenyűgöző tájat, mint a tundra, még nem sokat láttam életemben. 

Az elején még vannak kisebb facsoportok ...

... sőt néha lakott települések is. 

De aztán már csak a moha, és tavak...

Szóval, kiváló időtöltésnek bizonyult ez a pár nap. Bárkinek ajánlom. Sok szuvenírre azért ne számítsunk. 

 

A hal a legjobb szuvenír ...

Ha pedig kigyönyörködtük magunkat, és vettünk halat, mehetünk vissza Murmanszkba. Aztán meg a nagy orosz észak után vár minket a nagy orosz dél. A tundra-moha után a pálmafák ...

 

 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.