A Mercer - egy amerikai HR tanácsadó cég - minden évben sorba rakja a világ nagyvárosait aszerint, mennyire "élhetőek", mennyire jó ott az infrastruktúra, az életminőség. A lista általában semmi meglepetéssel nem szolgál, csak számszerűsíti azt, amit egyébként is tudtunk: Nyugat-Európában jó élni (1. hely: Bécs), Közép-Afrikában meg szar (Bangui (Közép-Afrikai Köztársaság) 220.),  annál már csak a permanens háború a szarabb (Bagdad 221.).  Az egész általában csak arra jó, hogy bizonyos városok reklámozhassák magukat úgy, hogy "Amerika harmadik legélhetőbb városa vagyunk." És ezzel némileg növeljék annak az esélyét, hogy egy cég odaviszi regionális központját. Illetve, hogy az amúgy is jól fizetett  amerikai munkavállalók mindenféle plusz bónuszokat kapjanak, ha pocsék helyekre küldik őket. (Az egészben persze ez az üzlet.) De most a grúzoknál ez nemzeti ügy lett, kiborult a kormány, és petíciókat gyűjt a lakosság: Tbiliszi ugyanis Európa legélhetetlenebb városa lett, és a világranglistán is az utolsók közé került 213. helyezésével. 

Nos, azt hiszem, a Mercer ezúttal tényleg alaposan mellényúlt. De nézzük - elméletben -, mi alapján hozzák meg a döntést: 

politikai és társadalmi környezet (politikai stabilitás, bűnözés stb.)

gazdasági környezet (pénzváltás, bankok)

szocio-kulturális környezet (személyes szabadság, cenzúra)

egészségügyi helyzet (csatornázás, betegségek, kórházak stb.)

oktatás

közszolgáltatások és közlekedés

kikapcsolódási lehetőségek

hozzáférés a fogyasztási javakhoz

lakáshelyzet

természeti környezet.

No nézzük, milyen is ez a Tbiliszi, amit így lehúztak. (Kinshasa és Brazzaville, a két Kongó fővárosa közé került.) Életemben háromszor jártam Tbilisziben. Először 1982-ben,  éppen a brezsnyevi pangás elmúltával, amikor Andropov elvtárs arcmása mosolygott (na jó, ő aztán szinte sosem mosolygott) ránk minden közintézményből. Másodszor újságírói pályám kezdetén 1993 januárjában, amikor éppen dúlt a háború Abháziában, és az egész Kaukázus történetének egyik legsötétebb korszakát élte, harmadszor pedig nem is olyan régen, 2010-ben, immár Mihail Szaakasvili kormányzásának idején. 

Tbiliszi mindannyiszor más arcát mutatta - de egy azért nem változott - a grúz főváros a legváltozatosabb rendszerekben is nagyon élhető, kedves, kellemes város maradt. Sőt, szép. 

'82-ben a szomorú és szeles, szürke Moszkva után igazi felüdülés volt ide megérkezni. Inturiszt csoporttal jártuk végig a Kaukázust szüleimmel - akkor nem is lett volna nagyon más lehetőség -, de egyáltalán nem éreztük azt a nyomást, mint a birodalmi fővárosban. A grúzok kedvesek voltak, kimondottan kedélyesek, és az oroszokhoz képest igencsak jómódúak. A szovjet birodalomra oly jellemző hiánygazdálkodás mintha itt nem is létezett volna - minden volt. A Mtacminda hegyre felvezető lanovka (egyébként I. V. Sztálinról elnevezve még 82-ben is) egy kimondottan világi szórakoztató központhoz vitt, ahol késő este is folyt a buli. A legmenőbb időtöltés láthatóan a saslik volt pezsgővel fogyasztva. Pezsgő pedig volt dögivel. Eljutottunk helyi idegenvezetőnk rokonságához is. Mi tudtunk a csoportból egyedül jól oroszul, így hamar összebarátkoztunk. Ott aztán német sörtől észt bútorig minden volt, ami a Szovjetunióban státusszimbólumnak számított. A beszélgetésekből nagyjából az derült ki, hogy a grúzok a Szovjetuniót inkább lehetőségnek, mint korlátnak érzik - kihasználják a kiskapukat, és az állami mellett - feketén - profitálnak a magángazdaságból.  Vendéglátónk például azon gazdagodott meg, hogy valami rokona dolgozott az Aeroflotnál, és rendszeresen ingyen utazgatott Moszkvába néhány láda háztájiban termett paradicsommal, amit az ottani kolhozpiacon a grúziai ár tízszereséért lehetett eladni. A rongyrázás köztársasági méretekben is zajlott - máig tartó emlék, amikor - a pocsék utakon való hosszas zötykölődés után - megláttuk a Grúz SzSzK Közlekedési Minisztériumának futurisztikus épületét. (Ma is áll, 2010-ben muszáj volt lefotózni.)

'93-ban ennek a jólétnek, és a szovjet rendszernek, már nyoma sem volt. Egy Lenin szobrot láttunk csak, azt is egy sarokban félredobva. 

A város nagyjából a működőképesség határán volt. Az abháziai háború miatt Oroszország blokáddal sújtotta Grúziát. Benzin alig volt, az utak, ahol tíz évvel azelőtt még száguldoztak a Zsigák, Voilgák, kihaltak voltak.

Csak az iszonyatosan túlzsúfolt trolik cammogtak végig a városon - mi a hátsó létrára kapaszkodva tujáztunk az egyikkel ki az egyetemre. (Na ja, akkor még fiatal voltam én is.) Fűtés hol volt, hol nem - télen, mínusz tízben ez nem vicces - külföldre pedig nagyjából egy helyről lehetett telefonálni, ott is csak dollárért. A boltokban szinte semmi nem volt. Két dolog nem változott, a grúzok hozzáállása az élethez, és a pezsgő. 

Egyik legmarkánsabb élményem az, amikor a családhoz, akinél szobát béreltünk (a szállodákban a háború menekültjei laktak) hazatért Vahó , a fiuk, a frontról. Éjfél lehetett, amikor megjött, és falnak támasztotta géppisztolyát, majd lerogyott a székre. Anyja addigra már sürgött-forgott, apja pedig elment piáért. A kistesók körülrajongták, majd megjelent anya a vacsorával.  Nem tudom, miből, és nem tudom, hogyan varázsolta, de tizenkettőig tudtuk számolni a fogásokat. Apa pedig valahonnan - amúgy éppen kijárási tilalom is volt - kerített hat üveg pezsgőt, néhány üveg konyakot, és pálinkát. Mi pedig ünneplőbe vágtuk magunkat, és részt vettünk partin.  Kár, hogy másnap tovább kellett utaznunk. 

Vonattal persze - amire csak kéz alatt, nepperektől lehetett jegyet kapni. A vonaton pedig a grúzok bizonyosságát adták annak, hogy a kereskedelemhez továbbra is értenek - két grúz fülketársunk egyike abból élt, hogy oda vissza utazott a vonaton, és kártyázott (általában nyert), a másik pedig egy kisbőröndnyi gyufával indult útnak Jerevánba. Ott ugyanis akkor éppen egyáltalán nem volt villany, és gyertyával világítottak, a gyufagyártást viszony a Szovjetunióban Grúzia kapta a Kaukázusban.  A vonatút, akárcsak az előtte Tbilisziben töltött napok arról győztek meg, hogy van olyan nép, amelyiknek az életkedvét, és a jó kedélyét még a legnyomasztóbb körülmények sem tudják elvenni. De persze, ha akkor azt mondja a Mercer, hogy Tbiliszi Európa legpocsékabb városa, hát elhiszem neki - na jó, Jereván akkor még gázabb volt. 

Azóta viszont azért sok minden változott. Grúzia ma sem gazdag ország, az átlagos életszínvonal érezhetően alacsonyabb, mint mondjuk nálunk, de rendezett, és - Magyarországgal ellentétben - töretlenül fejlődik. 

A trolihálózatot ugyan felszámolták - a metró maradt, két vonallal - de új buszokat szereztek be, és a tömegközlekedés kelet-európai szinten rendben van. A közbiztonságnak igen jót tettek Szaakasvili reformjai. A rendszerváltás után a rendőröket és az útonállókat nagyjából csak az egyenruha különböztette meg - néha az sem. ('93-ban a grúz-örmény határon a vámvizsgálat úgy zajlott, hogy felszállt a vonatra egy öltönyös meg egy katonaruhás fószer, utóbbinál géppisztoly, aki kereskedelmi mennyiséget hozott valamiből, azt addig fenyegették a géppisztollyal, míg egy kialkudott összeget oda nem adott az öltönyösnek.) Mára ez tényleg a múlté, a rendőrök - ezt mindenki megerősítette - kevésbé korruptak, mint bárhol máshol a tágabb térségben. A gazdasági környezet pedig kimondottan inspiráló hála a Szaakasvili-éra liberális reformjainak a gazdasági növekedés az utóbbi évtizedben volt, amikor elérte a 9-12%-ot, 2012-ben 6% volt. (Igaz, az egy főre eső GDP még mindig kb. negyede a magyarnak.)  A bürokráciát visszanyesték, az adórendszert egyszerűsítették, így ma vállalkozni egyszerű. A grúzoknak pedig ez valahogy a vérében van. Így ma már Tbiliszi belvárosában egyre több a bolt, és persze a terepjáró. 

A belváros kimondottan hangulatos. Jellegzetes faerkélyes házai a kereskedő családok egykori jólétét mutatják. A grúzok fel is terjesztették a világörökségek listájára, de egyelőre sikertelenül. Pedig látnivaló bőven akad, középkori templomok, csinos házak, szép természeti környezet a Kaukázus előhegyei közt. 

A sikertelenségnek persze az is az oka, hogy az évtizedes elhanyagoltság máig látszik. A belvárosban tényleg órákat el lehet sétálgatni, fényképezgetni, de a házak nagy része igen lepusztult, omlik, mállik. Ami így csak még hangulatosabbá teszi a helyet, de a helyben lakók ennek nem biztos, hogy örülnek. 

Ahol viszont elkezdődött a felújítás, ott már felveszi a versenyt bármelyik mediterrán várossal - kávéházak, éttermek nyílnak a sétálóutcákon. A kiszolgálás kitűnő, az ételek finomak, az árak pedig - európai mércével - nyomottak. 

A változás meglátszik a nyelvtudáson is - a negyven feletti férfiakkal még el lehet beszélgetni oroszul, a fiatalok már inkább angolul kommunikálnak a külföldivel. (Az oktatási rendszert még a Szovjetunióból örökölték, ennek megfelelően nem rossz.) 

A Mercer a leminősítésnél a "politikai instabilitást", és a "biztonsági problémákat" tekintette állítólag mérvadónak.  Ami részben mindenképpen igaz - Grúziában a tüntetéseknek, ilyen-olyan forradalmaknak, kétségtelenül nagy kultúrája van. Az is igaz, hogy a múlt évben - békésen - lezajlott hatalomváltás előtt az egész országot megrázó tüntetéshullám volt. És az is, hogy az országban nincs béke, csak folyamatos hidegháború - az orosz csapatok által megszállt, magát függetlennek tekintő Dél-Oszétia alig másfél óra kocsival.  Csak éppen az nem igaz, hogy ezek a problémák bármilyen szinten is befolyásolnák az életminőséget. És mondjuk az sem, hogy Tbiliszi akármilyen témában egy lapon említhető bármivel, ami Közép-Afrikában van. 

A következőre majd azt is leírom, szerintem melyik valójában Európa legpocsékabb fővárosa. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.