Marokkó igencsak turistás hely lett az elmúlt években. Erre még ráteszünk most mi is egy lapáttal. Két fapados is indított közvetlen járatot Budapestről Marokkóba. Ha nem csalódom, a királyság lesz a téli  szezon slágere hazánkban. De hova menjünk, ha nem akarunk turistatömegeket látni? Erre adunk most egy ötletet.

Marokkóra sok mindent lehet mondani - mondtunk mi is sok mindent -, de azt bizonnyal nem, hogy ne lenne igazán változatos ország. A markánsan afrikai-szaharai városok, az egészen sajátos hangulatú (volt sajnos inkább) Marrákes, vagy a partvidék nagyvárosai mellett ott vannak azok a ma kicsi (korábban méretes) városok, amelyek mintha Európa kora-újkorába vinnének vissza. Mert így is van. Aszila, El-Dzsadída, és Esszauira annak a kornak az emlékei, amikor Európa - konkrétan Spanyolország és Portugália - elindult meghódítani a világot. 

A felfedezések emlékműve Lisszabonban - ami az egyiknek hősies felfedezés, a másiknak véres hódítás

 A spanyol és portugál vitorlások a part mentén hajóztak, amíg lehetett, és kellettek nekik kikötők, hogy élelmet vételezzenek, mielőtt elindulnak a nagy útra, hogy átszeljék az óceánt a passzátszelekkel és áramlatokkal vagy, hogy végighajózzanak a Szahara mentén. Marokkó partja ilyen szempontból kiváló hely, itt fújnak az ún. "kereskedelmi szelek", és itt még vízlelőhelyek is vannak.

Zölddel a szelek, kékkel az áramlatok, amelyek segítették a hajósokat. A  nagy fordulópont a Bojador-fok volt - ma a Marokkóhoz tartozó Nyugat-Szaharában. Itt fordulnak az áramlatok kifelé, a nyílt tenger felé. És  innen a Fehér-fokig (Ma Nouadhibou, Mauritánia) a parton végig csak a kietlen, barátságtalan Szahara van. 

 Az Ibériai-félsziget vissza(meg)hódítása után lendületből folytatódott a hódítás - felfedezés. Két irányba indultak, egy részről elkezdték feltérképezni, és birtokba venni az Afrika partjai közelében fekvő szigeteket: Madeirától a Zöld-foki szigetekig - más részről a parton kiépíteni a megfelelő bázisokat. A lakatlan (vagy a korabeli Európához képest fejletlen őslakók által lakott) szigetek esetében ez egyszerűbb volt - de parti városok megszerzésének is volt előnye.

A Torre del Conde a Kanári-szigetekhez tartozó La Gomerán. Az utolsó hely, ahol Kolumbusz kikötött, mielőtt Amerikába indult. A meglehetősen ellenséges őslakókkal körülvett magányos torony messze nem volt olyan kívánatos hely, mint egy marokkói kikötő ...

Ott volt már meglévő infrastruktúra, lehetett kivel kereskedni, emberi erőforrásokat szerezni. (Ez különösen Portugáliának volt fontos - a hódítások korában végig emberhiányban szenvedtek.) A Vattaszidák  Marokkója meg nem volt éppen kemény ellenfél - szétzilált, frakcióharcoktól sújtott ország volt. Portugália már 1471-ben megszerezte Aszilát, az egyik legészakibb erősséget, majd a felfedezések és hódítások emblematikus uralkodója, I. Mánuel király 1507-ben parancsot adott összesen hat part menti erőd felépítésére. A legdélibb Santa Cruz do Cabo do Gué néven a mai Agadir volt. A két legfontosabb azonban Mogador és Mazagan. A század végére Sebestyén király már arról álmodozott, hogy egész Marokkót meghódítja. De csúful megverték a Kszar el-Kebir-i csatában, ahol életét is vesztette. Ezzel pedig vége is lett Portugália nagy századának.

Sebestyén király 1578-ban alig 24  évesen halt meg. Sok mindenről lehetett volna híres - most mégis úgy emlékezünk rá, mint aki kalandor akciójával végül országa romlását okozta. 

A legtöbb erődöt hamarosan elhagyták - Agadirt pedig egy földrengés tette a földdel egyenlővé. Ennek a kalandos kornak - az európaiak marokkói próbálkozásának - mostanra mindössze három tanúja van. Személyes kedvencünk persze El-Dzsadída. De nézzük a másik kettőt is. 

 Aszila van a legészakabbra - alig fél óra Tangertől iránytaxival. Ma kétségtelenül ultrabájos kisváros. Újvárosa kimondottan elegáns, és nagyon európai.

Ezen a parkon keresztül jutunk az iránytaxi-állomástól az óváros kapujához 

Az óvárosa pedig az egyik legszebb, és legelegánsabban felújított egész Marokkóban. 

A városkapu

Pedig elsőre nem tűnt nagyreményű helynek. A portugálok anyagi okokból már 1541-ben elhagyták. Egy ideig spanyol gyarmat volt, majd kalózfészek. Ehhez kapcsolódik a város történetének egyik legfurcsább  - majdhogynem magyar vonatkozású epizódja is.1829-ben, miután marokkói kalózok hatalmukba kerítették az osztrák zászló alatt hajózó Veloce brigantint, az osztrák kormány úgy döntött, hogy büntető expedíciót küld  Marokkóba. Négy osztrák korvett  hajózott ki Triesztből Francesco Bandiera (avagy osztrákosan Franz von Bandiera) korvettkapitány parancsnoksága alatt. Blokád alá vették a kalózkikötőt, majd partra is szálltak - és végül sikerrel szerezték vissza a hajót. 

Az osztrák büntetőexpedíció Alexander Kirchner festményén

1911-ben visszatértek a spanyolok, és maradtak 1956-ig. De amit ma látunk - illetve ahogy látjuk, azt leginkább Mohamed Benaissának köszönheti. A marokkói politikus volt külügyminiszter is, és 1977-től a város parlamenti képviselője, 1984-től polgármestere. Ő álmodta meg a város rehabilitációját, és szervezte meg azt a művészeti fesztivált, amelyik majd életet lehelt a településbe. Mi tagadás, jól sikerült - mára igen turistás hely lett. Teli spanyolokkal, akik egy napos kirándulásokra jönnek, vagy hosszabb időre bérlik valamelyik házat. 

Ha nem látnánk a mecseteket,  no meg a jellegzetes marokkói ajándéktárgyakat, könnyedén hinnénk, hogy egy görög vagy spanyol üdülőhelyen vagyunk. 

 A hely hangulata ugyanakkor inkább bohém, mint kimondottan közel-keleti.

Mindenképpen érdemes elmenni ide, ha mondjuk, Tangerben járunk. Az iránytaxi gyorsan ott van, és meglehetősen kényelmes. Az utóbbi években szigorúan szabályozták a taxisokat. Lecserélték az autókat - többnyire új Daciák futnak -, és maximálták az utasok létszámát is, a heringjellegű nyomorgásoknak immár vége.

Az iránytaxi-állomás Tangerben - a szélen álló világoskék kocsik indulnak Aszilába

Mogador története csak az első pár évében hasonlít Asziláéra. A várost - akárcsak Aszilát Zlisz néven - minden valószínűség szerint Migdol (vár, torony) néven még a főníciaiak alapították, de akkor vált igazán érdekessé, amikor megépült a portugál erőd, a Castillo Real de Mogador. Ez sem volt hosszú életű. 1550-ben a portugálok egy helyi berber csapatnak, a Regergáknak adták át. Ők viszont komoly kereskedővárost csináltak belőle. A franciák először 1629-ben akarták elfoglalni, még Richelieu parancsára, de nem sikerült. Marokkó királyai viszont meglátták benne a lehetőséget. Mivel a fővároshoz, Marrákeshez ez a kikötő feküdt a legközelebb, a 18. században komoly fejlesztésbe kezdtek. De de akkor mégis miért néz ki ennyire európainak?

Mert III. Mohamed király egy francia építészt, egy bizonyos Theodore Comut-t bízta meg a város megtervezésével, felépítésével. Ő pedig a 18. század legmodernebb elveit alkalmazva épített is várost. Természetesen voltak elemek, amiket a megrendelő kérésére tett be. 

De egészében egy, a korban modernnek számító, európai várost csinált itt. Így lett az új neve is Esz-Szávira, a jól tervezett. Szívesen települtek ide a külföldi kolóniák, no meg például a zsidók. 

Zsidók már nem nagyon vannak - de az emlékeik máig élnek a piacon 

A 19. század elején a város lett a francia gyarmati közigazgatás egyik központja. És - mondják - Marokkó egyik legfranciásabb városa. Sok máig a frankofón arab itt, aki kultúrájában, nyelvében őrzi a gyarmati hagyományokat. 

Chez Françoise ... 

Az igazi boomot az hozta el ismét a városnak, ami III. Mohamed idejében is számított - a közelség Marrákeshez. A modern marokkói turistaipar központja ma alig másfél óra kocsival. Buszok, iránytaxik sűrűn járnak - de a turisták inkább szervezett kiránduláson jönnek át. (Már 13 évvel  ezelőtt is, amikor a szállodai portástól kérdeztük, hogy Marrákesből honnan indulnak az iránytaxik, ő őszinte borzadállyal kérdezte, hogy mi most tényleg a marokkóiakkal akarunk együtt utazni?) Valójában persze semmi értelme ide befizetni egy kisbuszos útra - hacsak nem akarjuk azt élvezni, hogy teljesen felesleges boltokba visznek, és túlárazott kaját akarnak ránk sózni - mert a két város között rendszeres tömegközlekedés van, Esszauirában pedig alapvetően a város az érdekes, amit magunkban is fel tudunk deríteni. 

Naplemente a piacon - 2004-ben

Mára - Marrákes közelsége és a tobzódó daytripperek miatt  - meglehetősen turistás lett. Bár még mindig bájos városka - kiváló haléttermekkel.  

Sajátos története, kultúrája miatt, személyes kedvencünk, ahogy jeleztük már, Mazagan, vagyis El-Dzsadída lett.  A legjobb benne, hogy - bár tömegközlekedéssel kiválóan elérhető - turisták ide alig vetődnek el. Marrákes ugyanis meglehetősen messze van - vonattal átszállással jó hat óra, kocsival persze kevesebb, mert nem kell kerülni Casablancában.

Eljutásra a vonatot ajánljuk - kényelmes, tiszta, pontos - még ha kicsit drágább is, mint az iránytaxi vagy a busz 

Casablancába pedig - ahonnan egy nap alatt meg lehet fordulni - szintén nem sok külföldi megy. (Pedig az sem rossz hely. )

Casablanca legfőbb nevezetessége a huszadik század második felében épült II. Hasszán mecset. A maga nemében egyébként szép és érdekes 

Így El-Dzsadída sokkal autentikusabb, érintetlenebb, marokkóibb, mint bármelyik az előző kettő közül. Ja és így, ha már ott járunk, sokkal olcsóbb is - a turistáknak szánt extra százalékokról itt (még) lemondanak. És - összességében - ez a legkevésbé európai hangulatú város. Története ugyanis egészen más, mint társaié. A 16. század közepén, amikor az összes többi erődöt elhagyták a portugálok, Mazagan maradt az egyetlen helyőrségük marokkói földön. A délre-keletre tartó hajók mind itt álltak meg.

Kékkel a portugál  hajók útvonalai

Kiszolgálásukra nem csak egy nagyobbacska kikötő épült, de a város máig legérdekesebb építménye a ciszterna is. A hatalmas és igen vadregényes kinézetű oszlopos pincébe az esővizet gyűjtötték. Hogy ebből szolgálhassák ki nem csak a város szükségleteit, hanem a hajósokét is. 

Egyik helyszíne volt Orson Welles híres Othelló filmjének 

Az óvárosba egyébként egy rendes  kvázi európai  városkapuin keresztül lépünk be - a fal viszont egyáltalán nem európai - kő helyett jellegzetes afrikai sárral tapasztott  agyagfal. 

A falakon  - a tenger felől már terméskőből épültek - végig is sétálhatunk. A tíz méter magas és nyolc méter széles falakat négy bástya egészíti ki. A 17. század legmodernebb stílusában épült hegyesszögű bástyákat a portugálok építtették, ők adták a neveiket is - Szentlélek, Szt. Antal,  Angyal , Szt. Sebestyén. Volt egy ötödik is a Kormányzó bástyája - ezt a portugálok robbantották fel, amikor kivonultak. 

A portugál uralomra emlékeztetnek a keresztény templomok is - ma már csak műemlékek, a városban már nem  élnek katolikusok. A portugálok ugyanis 1768-ban, amikor már jócskán átalakult a tengeri utazás, és nem volt szükség a marokkói kitérőre, elhagyták a várost. A maradék portugálokat Brazíliába telepítették. 

A város gyakorlatilag elhagyatottan állt évtizedekig, míg végül újratelepült - immár arabokkal-berberekkel. Így kapta új nevét is El-Dzsadída - az új (város). Észak-Marokkó csillogó-villogó, felújított városaihoz képest persze kicsit kopottasabb, de éppen a különleges  építészete miatt nagyon hangulatos az óváros. 

Vannak benne kellemes kávézók, és jellegzetes marokkói ajándékboltok is. És itt is vannak haléttermek - olcsóbbak is, mint másutt.

A városban nyugati turistát valóban alig látni - de talán az otthonossága miatt is kedvelt nyaralóhelye a marokkói középosztálynak, és járnak ide sokan például az Öböl-országaiból is. (Jellemző módon, itt az év nagyrendezvénye nem egy zenei fesztivál, hanem egy hagyományőrző lovasverseny.) Ennek  ellenére nem egy különösen vallásos hely - meglepően sok nőt látni például kimondottan nyugatias ruhában, kendő nélkül. És van strand is - amikor mi ott jártunk, novemberben, kicsit kihalt volt. A helyieknek a 21 fokos víz már meglehetősen hűvös volt. A mi gyermekeink viszont imádtak benne fürödni. 

Kellemes, és más marokkói városokhoz képest nyugtató hely - kipihenhetjük itt a másutt tapasztalt nyomulást. És kicsit visszapillanthatunk abba az időbe, amikor Marokkót még nem özönlötték el a turisták. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.