Egy olyan helyről fogunk szólni, ami legalább olyan érdekes, fontos, és "misztikus", mint a Stonehenge vagy a Nagy Piramis. Csak éppen rosszabb a sajtója (nincsen neki), és Bulgária egy olyan részébe kell utazni érte, ahová önszántából vajmi kevés turista vetődik el. 

A magyar turista, ha Erdélybe megy, az estét általában - Bartók Béla után szabadon - a székelyeknél tölti. Mi most megpróbálkoztunk a dákokkal. És bejött. 

Voltak ismerősök, akik némi megütközéssel fogadták, hogy én a következő romániai utamon elsősorban az egykori Dacia nyomait látogatnám végig. Ez a vidék, és ezek az emlékek teljesen kiesnek a magyar turisták szokásos útvonalából. Amolyan vad keletnek tűnik, ahol bármi megtörténhet, és az sem biztos, hogy az alapvető életfeltételek adottak egy a pesti flaszteron nevelődött turista számára. Engem azonban kimondottan érdekeltek a dákok. 

A dák szó hallatán a legtöbb magyarnak - aki egyáltalán hallotta e szót valamikor is - széles mosolyra húzódik a szája. A magyar közvélekedés a dákokat amolyan vicces koholmánynak tekinti, akiket a sötét lelkű, ámde buta román nacionalisták találtak ki, csakhogy elvitassák a magyaroktól azt, hogy ki is érkezett korábban Erdélybe. (Az ilyen  vitákat egyébként igazából sosem tudtam megérteni - fel tudom fogni, de átérezni nem, ahogy igazat sem tudok adni az ilyen viták résztvevőinek. Ha egy adott helyen születtél, sőt már a nagymamád is ott született, nem hótt mindegy, hogy az őseid száz, ezer, vagy ötezer évvel azelőtt költöztek oda? Ugyanúgy fogod a szülőföldednek érezni, mint az, akinek esetleg kétszáz évvel korábban, vagy később érkeztek oda az ősei. És ugyanúgy van elvitathatatlan jogod arra, hogy ott lakjál.) A Dacia kifejezést pedig kizárólag cs-vel, és szintén széles és lenéző mosollyal autómárkaként emlegetjük.  A dáko-román kontinuitás elméletről pedig annyit tudunk, hogy az egy hülyeség, és tudományosan már ezerszer meg van cáfolva - érdekes módon azok hivatkoznak itt lelkesen a tudományos szaktekintélyekre, akik egyébként ugyanazokat a történészeket kutyaütő kommunista-Habsburg-zsidó-bérenceknek tartják, mert kritizálni merik azt az "ősi tudást" mely szerint a Kárpát-medencében már tízezer éve magyarok laknak, és Jézus is magyar származású párthus herceg. 

Ehhez képest mi egy olyan panziót választottunk magunknak szállásul a dák emlékek megtekintése előtit napra, amelynek honlapján - románul és angolul  - ez a szöveg ékeskedett: 

"Ez a föld mindig hozzánk tartozott. A föld minden egyes rögét dák vér és dák szavak festették, amelyek harcokról és misztikumról szóltak, és oly mély legendákról, hogy azok előtt elsápad a képzelet." 

Majd hosszasan ír a hős dák vezérekről, akik megrángatták Róma bajszát, és a csatáról, amelynek hangjait még ma is visszahangozza az erdő a Blidaru erődnél. 

Kép is van hozzá, amelyen a kicsit vikingesre vett dák vezér harcias képpel tekint ránk: 

Az identitásképzéshez hozzájárult még egy "dák motívumokkal" díszített kepu (igaz ezt csak másanp reggel figyeltük meg rendesen),  kb a jurta helyi megfelelője. 

Hajaj. Szó mi szó, volt bennünk némi kétely, hogy egy ilyen helyen hogyan fogadnak majd egy magyar csoportot. A feltételezések a furcsálló pillantásoktól, a bozgorozáson át a késelésig tartottak.  Ehhez képest, egy nappal az érkezésünk előtt felhívtak, kedvesen érdeklődtek, hogy pontosan mikor érkezünk,  kér-e valaki vega menüt, és milyen legyen a szobakiosztás. Meglehetősen későn érkeztünk Costestibe - Zsilvásárhely és Petrozsény között építik az utat. Hogy el ne tévedjünk a földutakon azt beszéltük meg, hogy a tulajdonos lánya kijön elénk kocsival (!) és elvezet a panzióig.  Amiről aztán kiderült, hogy inkább három csillagos szálloda.

A vacsora megvárt, pedig már jócskán elmúlt tíz óra - és nagyon megérte. Házi csorba, erdei gomba puliszkával, roston sült pisztráng és sok  helyben termett friss alma - no meg pálinka, amit szintén helyben főztek. Minden nagyon finom és friss. Az igazi meglepetés viszont még csak ezután jött. Mondták, hogy a tulajdonos lánya épp most ünnepli huszonötödik születésnapját, és nincs-e kedvünk csatlakozni a partizáshoz. Volt. Ott bulizott Costesti és a környék aranyifjúsága. Hatalmas örömmel fogadtak, és hamar kiderült, hogy többüknek van innen-onnan egy-két magyar felmenője is. Erre ittunk. 

Többen jártak már Budapesten, és jó emlékeik voltak. Mondtuk, nekünk is jó emlékeink vannak Romániáról.  A politika kimondottan nem érdekelte őket (ahogy a magyar fiatalok többségét sem), viszont örültek, hogy érdeklődünk az ő történelmük iránt. Közben meg, mint bárhol másutt a világon egy ilyen buliban, mentek a selfie-k a Facebookra. 

A lágyabb tuc-tuc keveredett a manelével, a viszki meg a Red Bullal. Reggelire aztán jól esett a friss juhsajt meg a házi paradicsom. Aztán megláttuk a kilátást is a szobából - azért az se volt kutya - sőt élvezhettük az októberi napsütést. (Közben elképzeltük, hogyan fogadnának a hazai szívcsakra panzióban egy betérő román csoportot. ) 

Most azonban álljunk meg egy pillanatra! Mielőtt felérnénk Sarmizegethusába, a dákok egykori fővárosába, vegyük számba, mit is tudunk a dákokról valójában. Siralmasan keveset. A kelet-európai sztyeppékről érkezett lovas nép voltak, és indoeurópai nyelvet beszéltek, ennyi bizonyos. Mivel írásos emlékek nemigen maradtak utánuk, csak a görög és római szerzők leírásaira, hely és személynevekre hagyatkozhatunk, ha ennél többet szeretnénk tudni róluk. Így aztán a nyelvük közelebbi megismerése körülbelül annyi tudományosságot rejt, mint a madárjóslás. Jó eséllyel  az indoeurópai nyelvek ú.n. szatem ágához tartozott, vagyis közelebb állt az iráni vagy a szláv nyelvekhez, mint pl a göröghöz vagy a latinhoz. Ebben - ismét sok kérdőjellel - különböztek a trákoktól, illírektől, akik (a névanyag alapján feltételezhetően) ú.n. kentum nyelvet beszéltek, egyesek szerint a hettita, mások szerint inkább a görög valamelyik közelebbi rokonát. (Ennek viszont ellentmond az, hogy számos antik szerző egy csapatként kezeli a trákokat és dákokat.) Aki ennél biztosabbat mond, annak vagy időgépe van, vagy hazudik. A dákok közeli rokonai (esetleg ugyanők más néven) voltak viszont a geták, illetve a müszök. A dák törzsszövetségbe azonban más népek is bekerültek, amelyek bizonnyal más eredetűek - kelták, irániak, akár germánok - voltak. A dák-geta szállásterület a legnagyobb kiterjedése idején az i.-e. I. században, nagyjából a mai Bulgária északi részétől Ukrajnáig tartott - lefedte a mai Románia nagy részét - igaz, a román történészek által készített rekonstrukció kísértetiesen emlékeztet arra az alakzatra, ahogy ma egyesek a Nagy-Romániát elképzelik.  

Mi van még? Hét királynév: (Boirebistas (Burebista), Dekaineos, Cotiso - róla nevezték el a panziónkat - Comosicus, Coryllus (Scorilo), Duras, és a legismertebb, Decebal), akiknek az uralkodása lefedi a dák történelmet kb i.e. 65-től, i.sz. 106-ig. Némi leírás az antik szerzőknél, amiből kiderül, hogy a társadalom két osztályra tagozódott, a köznépre (hosszúhajúak), és a nemességre (süvegesek), és ez utóbbiak nemcsak politikai, hanem vallási vezetői is voltak a népnek, akikre szigorúbb szabályok vonatkoztak, pl. állítólag nem ehettek húst, nem ihattak bort. Van egy db. istennevünk: Zalmoxis (nevét  pl. az ólitván földistennel hozzák kapcsolatba), akinek még egy ábrázolása is fennmaradt egy észak-bulgáriai kurgánban. 

Egyesek úgy értelmezik a - meglehetősen kis számú - antik forrást, hogy a dákoknál valamiféle egyistenhit volt, amitől már nem kell messze menni azokig a román vallástörténészekig, akik a dákokban egyenesen a kereszténység előfutárait sejtik. (Zalmoxisról valóban maradt fenn olyan történet Hérodotosnál, amely halálát és feltámadását írja le.) Mások Iordanés  történetét, amely a dák vallás megújításáról szól, értelmezik a mai ortodox kereszténység szabályainak pl. böjt, előfutáraiként. (Biztosan jól el tudnának vitatkozni a magyar kollégáikkal arról, hogy most Jézus párthus volt-e vagy dák.) 

A dákokat általában az antik szerzők jelentős, befolyásos, és a barbarikum átlagához mérten szervezett államként írják le, amiben - ebben egyetértenek - szerepe volt a vallási vezetőrétegnek is. Róma közelsége folytán a dákok részt vettek a polgárháborúban, és a római belvillongásokban, amiért rendszeresen kaptak a nyakukba büntető-expedíciókat. A dák szállásterület pedig folyamatosan csökkent - az egykori dák részekre nagyobb részt iráni népek telepedtek be. I.sz. 85-től Dacia már római vazallus államnak számít, de Decebal még megtarthatta trónját. 106-ban aztán a birodalom utolsó nagy hódítója Traianus megindította a hadait a Dunától északra, és elfoglalta Dacia fővárosát. Még ha azt is mondjuk, hogy a mesés zsákmányról szóló elbeszélések éppúgy a császár dicsőségét igyekeztek nagyítani, mint a dák ellenállásról szóló történetek, a Traianus-féle diadaloszlop ábrázolásaiból is egyértelmű, hogy  egy komoly ellenfelet jelentős háborúban győztek le a rómaiak. Dacia (a mai Erdély) ettől fogva egészen 271-ig római provincia.

(A rózsaszín maga a római provincia, a világoszöld azokat a dákokat jelöli, akik egy ideig római függésben voltak.) 

 Az, hogy mennyi maradt a dákokból, már vita kérdése. A leírások egyrészt azt sugallják, hogy a dákok közül, akit nem irtottak ki, azt elhurcolták máshová a birodalomba, másrészről viszont, ha a városokban nem is (ott a birodalom más részeiből összesereglett gyarmatosok éltek), vidéken tovább folytak a dák-típusú temetkezések, a provincia lakossága folyamatosan kapcsolatban volt a környéken élő "szabad dákokkal" - akiket aztán kiszorítottak az újabb keletről érkező népek, akik a provinciát is egyre nagyobb nyomás alatt tartották.  271-ben aztán már tarthatatlanná vált a helyzet. Dacia Traiana lakosságát átmenekítették a Dunán, és a mai Bulgária és Szerbia területén telepítették le. (Vagy mégse?  Erre hamarosan visszatérünk.) 

Ami a rómaiak előtti Daciából maradt az egyszerre sok és kevés. Sok, mert amit Sarmizegethusában és környékén láthatunk az a római kori barbár Európa (itt most a barbárt úgy tessék érteni, hogy nem római) legjelentősebb, leglátványosabb rommezeje. Ehhez fogható romok sem a germán, sem a - nem romanizált - kelta vidékeken nem maradtak fenn. (Ami látványos a brit szigeteken, az jóval korábbi.)  Ugyanakkor az, amit láthatunk egy átlagos római várossal összehasonlítva is kevés. Arról nem is beszélve, hogy - mivel a dák kultúráról vajmi felszínesek az ismereteink - voltaképpen csak találgathatjuk, mit is látunk. De ahhoz, hogy lássunk is valamit, előbb oda kell jutni. 

A leírások egészen a legutóbbi időkig nagyjából úgy kezdődtek, hogy "európai értelemben vett út nem vezet Sarmizegethusába". A leírások egyébként még mindig ezt tartalmazzák, mert lassabban változnak, mint a román valóság. Mi előzetesen rákérdeztünk a Cotiso panzióban, ahol lakni készültünk, és ott azt mondták, idén újították fel az utat, már busszal is járható. Hittük is, meg nem is. (A pozitív esti élmények után persze már inkább hittük.) Jelentem: a hír igaz. Nem egy autobahn, ami Costestiból Sarmizegethusa Regiába vezet, de kisbusszal, városi személyautóval is járható. A földutat a leggázosabb részeken már aszfalttal burkolták, és szépen rendbe tették. A 18 km még így is majd egy óra, de a táj kárpótol a lassúságért. 

A jó útért cserébe viszont belépőjegyet szednek - 5 lei, kb 350 ft - ami szintén változás: az előbb említett leírásokban még ingyenes a belépés. A  jegyárusító bódén, és az épülő büfén túl a dák főváros falai elsőre szembetűnnek - és még ma is elég impozánsak. 

Az első meglepetést aztán nem sokkal a bejárat után a dák szertartási út jelenti - sokkal jobb, mint szinte bármi, amin most járhatunk Romániában. 

Majd feltárul a romterület közepe - a szentélykörzet. Itt zajlottak bizonnyal a Zalmoxis-kultusz titokozatos szertartásai. Arról azonban, ahogy valójában mire szolgálhatott a két kerek, és a két nagyobb valamint három kisebb szögletes, oszlopcsarnokos épület, gőzünk sincs. A román régészek visszafogottságát dicséri, hogy nem is adtak nekik hangzatos, ám bizonyíthatatlan neveket ("Zalmoxis kincsesháza", a "beavatások körtemploma", a "napéjegyenlőség kultuszhelye"), hanem  meglehetősen száraz, érdektelen, ám megkérdőjelezhetetlen elnevezésekkel illetik őket pl. "nagy andezit templom". 

Térképen így néz ki a szentélykörzet. 

Élőben pedig vígy.

A legérdekesebb kétségkívül a nagy körtemplom, a "román Stonehenge" - azzal a különbséggel persze, hogy itt az oszlopok fából készültek (csak az alapjaik maradtak meg, azokba állítottak most jelzésként hasábokat), illetve, hogy - a rekonstrukció szerint - be volt fedve. 

Kb. úgy nézhetett ki - csak sokkal nagyobban -, mint a mai nyugat-afrikai főnöki-közösségi házak. Pl. ez Togóban: 

Éppen ezért vannak kételyeim azzal kapcsolatban, hogy ez az épület "templom" lehetett-e - bőven lehet, hogy a szakrális királysághoz kapcsolódott valamiképp. 

A szögletes templomok viszont már egyértelműen görög-római minták alapján épültek. (Bár oszlopaik minden valószínűség szerint fából készültek, ezért sem maradtak fenn, csak a talpazatok, amiket kőből faragtak. ) 

A "kis andezit templom". 

A szentélykörzethez tartozott még egy "szent" forrás, és egy napóra - ami tán tényleg a szertartások időpontjának meghatározására szolgált. 

Az úttól távolabb esik még egy "római stílusú"  fürdő, és egy torony. Akinek túrázni van kedve az Costestiből kiindulva kellemes erdei útvonalakon további kis dák erődöket látogathat meg. Nincsenek messze -3-4 km - így ha egy teljes napot szánunk a dákokra, egész kellemesen tölthetjük. (Bár ott a puszta kőfalakon kívül nem sok látványelemmel gazdagodunk. )

Aki Dacia dákok utáni történetére kíváncsi, annak le kell ereszkedni a hegyekből. A római város (Sarmizgethusa Ulpia Traiana) már a   völgyben épült, akkor is, ma is főutak mentén - most éppen a Hátszeget Karánsebessel összekötő országút mellett fekszik a rommező bejárata. Igazi római város volt forummal, szentélyekkel, színházzal - lakói 80% latin neveket viseltek, de akadt köztük kelta, germán, sőt szír is. Romanizált dák név elenyésző számban akad. A falu magyar neve Várhely, ami jól mutatja, ezek a romok még akkor is látszottak, amikor a magyarok idekerültek, de hogy hogy is hívták a várat, azt már senki sem tudta. (Várhely lehetett egyébként a magyar neve egy másik érdekes helynek is, a moldovai Orheiul Vechinek. ) 

Az egykori amfiteátrumot - a város legjelentősebb, leglátványosabb épületét bizonnyal még akkor is lakták, amikor a provinciát már kitelepítették - egy időre erőddé alakították a betörő barbárok ellen.  Feltűnnek még a 4-5. századi császárok pénzei is - igaz, nem nagyobb sűrűségben, mint mondjuk, Szlovákiában, ahol bizonyosan sosem éltek romanizált népek. A 6. századra aztán Várhely-Sarmizegethusa elnéptelenedik, a környéket pedig többségében szlávok  telepítik újra. Erről tanúskodnak a térség folyónevei is. (A folyók nevei minél nagyobbak annál tovább élnek, még akkor is, ha a népesség közben kicserélődik. A Kárpát-medence nagy folyóinak nevei (Duna, Tisza, Maros, Szamos, Olt) mind a rómaiak előtti időkből származnak. Erdély kisebb folyóinak a nevei vagy szláv (pl. Beszterce) vagy magyar (pl. Aranyos) eredetűek. Latin egy sem akad köztük -  ami gyakorlatilag kizárja, hogy jelentős túlélő romanizált népesség élt volna a vidéken, a kicsik közül kettőt - Abrud és Ompoly - tartanak dák eredetűnek, ami viszont valamiféle kontinuitást jelez. )  

Van azonban egy épület, ami - sokak szerint - éppen az ellenkezőjét bizonyítja, vagyis azt, hogy az egykori Sarmizegethusa Ulpia környékén nem csak az élet volt folyamatos, de a kereszténység is  a római idők óta gyökeret vert. Ez a demsusi Szt. Miklós templom. Különös formája valóban számos kérdést vet fel. 

A torony formája kétségtelenül emlékeztet római síremlékre, és a templom belsejében vannak olyan kövek, amelyek feliratuk szerint egy bizonyos Longinus Maximus sírjából származnak. Egyesek odáig mentek, hogy feltételezték, hogy egy pogány római szentély állt itt, és annak a helyén épült a templom. Az gyakorlatilag nem kétséges, hogy a kövek, amelyekből épült, az alig pár kilométerre fekvő római városból származnak. 

Az azonban az építés módja - össze-vissza nem eredeti funkciójukban felhasznált kövek - alapján valószínűbb, hogy a római várost egyszerűen, a szokásos módon külszíni kőbányának használták. Mindez valószínűleg a 13. században történt, amikor ezen a részen már ismét romanizált népek - a mai románok - élhettek,   1360-ban már bizonyosan, hiszen egy oklevél a templom "oláh papját" (sacerdos olahalis) említi. Éppen ezért - félretéve nemzeti érzelmeink - lássuk be, a dáko-román kontinuitás elmélete, amikor felvetették a 18. században, egyáltalán nem tűnt hülyeségnek. Adott egy terület, amely egykor bizonyíthatóan a Római Birodalomhoz tartozott, és adott egy népesség, amely később ugyanazon a területen egy latinból kifejlődött nyelvet beszél.  A következtetés tíz esetből legalább kilencben tök egyértelmű.  Itt most, úgy látszik, kevésbé az. (Mindenesetre semmiképpen nem nagyobb kilengés, mint a hun-magyar azonosság.)  A román etnogenézis tehát valószínűleg nem Erdélyben zajlott le. Inkább azokon a területeken, ahová az egykori Dacia lakosait letelepítették, így akár nekik is szerepük lehetett benne, valamint - minden bizonnyal - olyan népeknek, amelyek a dákok közeli rokonai voltak. Erre utalnak a románban sűrűn megjelenő, az albánnal hasonlatos nyelvre utaló ú.n. szubsztrátum-hatások. Persze a régészet nem egzakt tudomány, mindig kerülhetnek elő a földből új, érdekes dolgok, így aztán lehet, hogy egyszer azt is bizonyítják, hogy voltak túlélő néptöredékek a Kárpátokban is. Ez azonban sem Erdély mai nemzetiségi összetételén, sem elmúlt ezer évén nem változtat semmit. És azon sem, hogy a dák erődök, mint a római barbarikum legjelentősebb épített emlékei joggal kerültek fel a világörökségek listájára. Lehetnek ezután a mai románok büszkék a dákokra? Miért ne. Szombathely lakói is lelkesen ünneplik évente a római Savariát, tógát húznak, és légiósat játszanak, ahová egyébként idén meghívták a kolozsvári Terra Dacica Aeterna dák hagyományőrző csoportot is. Így van ez jól. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

Hogy kerül a borz az asztalra? Vietnamban mindent megesznek, aminek négy lába van és nem asztal. Aki pedig ezt meg is akarja tapasztalni, annak az Illatos Pagodához kell mennie. Egy szóval, jobb, ha leszámolsz a pozitív előítéletekkel - a buddhisták is esznek húst, elég durván. 

Vietnam olcsó ország, feltéve, hogy nem akarunk ingatlanba beruházni. Az például, hogy egy egész napos kirándulásért mindössze 25 dollárt számláznak, egyáltalán nem meglepő, és az ember nem is számít semmi rosszra. Inkább az ennél drágábbat érezné lehúzásnak. Az Illatos Pagoda - Huong Son - mindössze 90 km-re van Hanoitól, meglehetősen jó úton, így nem is kell nagyon korán indulni. (Persze ki, mit tekint nagyon koránnak.) Még idegenvezető is járt a kisbuszhoz, aki elvben angolul beszélt, a gyakorlatban ezt csak feltételeztük  - kiejtése alapján azt hittük, velünk is vietnamiul akar beszélni. Amikor rájöttünk, hogy a szöveg nyelve angol (vagy valami hasonló), akkor éppen ott tartottunk a vicces bevezetőben, hogy Vietnamban az első számú halálok a közúti baleset. Ettől nem szerettük jobban az előttünk álló két órás buszozást. Pedig a busz még istenes volt. Magát a pagodát alapvetően vízen szokás megközelíteni, a zarándokok számára ez egyfajta megtisztulás, a turistának pedig egyszerű fun (elméletben persze).  (Bár nyilván van szárazföldi út is.) Az Illatos-folyón elképesztő mennyiségű teljesen egyforma csónak várja a vendégeket. 

Vietnamiakra vannak méretezve, aki kicsit is magasabb 155 cm-nél, rém kényelmetlennek érzi, hogy egy kőkemény műanyag széken, szinte guggolva kell végigülnie az utat. Számunkra megfejthetetlen okból a csónakosok, akik egyszerre vagy húsz turistával megrakott hajókkal végigeveztek a folyón, egytől egyik asszonyok voltak. 

Azt azért meg kell adni - a jellegzetesen délkelet-ázsiai formájú hegyek közt a folyón a sok tucat csónak egyszerre igazán megkapó látvány. 

A hegyek pedig, ahogy a pagodához közeledünk egyre merészebben nyújtóznak az égbe. 

Ahogy a térségben mindenütt, a turistalátványossághoz vezető utat a kikötőtől egészen fel a hegy tetejéig bazársor övezi. És nem is akármilyen. A bazárosok itt láthatóan nem a nyugati turisták (vélt) ízlését követik, nincsenek I szív Vietnam pólók, népművészeti terítők és világító izék. Mondjuk úgy, hardcore bazár van,.- a befőttesüvegekben karvastagságú kígyók tekeregnek a pálinkában, az éttermek előtt pedig ott lóg az étlap félig megnyúzva. 

Legalább egy kilométer hosszan nyújtóznak az éttermek. Itt aztán megbizonyosodhatunk arról a vietnami mondásról, hogy ők mindent megesznek, aminek négy lába van, és nem asztal. Először azt hittük, a legrémisztőbb a kutya lesz. 

Aztán megláttuk ezt a lényt:  nem tudtuk egyértelműen meghatározni - valószínűleg borz, de lehet tán mosómedve is - annyi bizonyos, hagyományosan nem az étkezésre javasolt állatok egyike. (Legalábbis Európában.)

Izgulósabb olvasók megnyugtatása végett közlöm, nem, mi nem ettünk ezekből a jószágokból, valószínűleg egyébként nem is fért volna bele a 25 dolláros keretbe egy borzlakoma. Az előre befizetett ebédünk legnagyobb részét a különböző formákban felszolgált tofu tette ki - ami jó volt nekem, mert a csapatból egyedül én szeretem.)  Ahogy közeledtünk a szent helyhez, azért az árucikkek is spirituálisabbak lettek. Vagy legalább is nem ehetőek.

A legkülönösebb az aprópénz, amit magasan a névérték felett lehetett nagyobb kötegekben venni. Mivel kísérőnk nem volt éppen egy Shakespeare, nem is kísérleteztünk azzal, hogy ő magyarázza el, mi a fene ez. (Maradjanak velünk, pár sorral lejjebb kiderül!) Még mielőtt elkezdtük volna az emelkedést, megtekintettük a Mennyei Konyha Pagodáját. Furcsa neve ellenére tényleg templom, ide temették azt a szerzetest, aki a templomkörzet újjáépítését szervezte a 18. században. (Maga a templom ennél régebbi, elméletben ősidőktől fogva való, de bizonyossággal a 15. században épültek a legrégebbi megmaradt részei.) 

Az igazi, kőkemény buddhista zarándokok persze gyalog vágnak neki a hegynek - igaz, ők a megvilágosodásra hajtanak, nem arra, hogy egy újabb világörökségi várományos helyszínt lássanak. Mi zselék voltunk, és a lanovkával mentünk. 

A felvonó egyébként osztrák gyártmány - meg is dobogtatta a mi kis k und k szívünket, és reményeket keltett bennünk, hogy nem szakad le. Itt vagyok megírom, nem szakadt le. A felső végállomásnál kezdődik aztán, amiért végül is ide jöttünk. Egy barlangtemplom, amelyben a meglehetősen régi Buddha-szobrok rejteznek. 

A művészettörténeti élménynél azonban sokkal nagyobb volt az, amit az élő vallásgyakorlat látványa okozott. Az Illatos Pagoda ugyanis minden, csak nem múzeum. Az ide érkezők többsége valahol félúton van a turista és a zarándok között - kb. mint egy nagyobb keresztény búcsújáró helyen. Jönnek, vásárolnak, esznek, de eközben legalább olyan fontos az ima, az áldozat. Persze a buddhista tanításokhoz legalább annyi közük van, mint egy átlagos magyar falunapnak Aquinói Szent Tamáshoz. 

A keresztényeknél szokásos, kínosan csendes áhitatnak azonban itt nyomát sem látni. A családok az áldozati tárgyakkal  a kezükben lökdösődnek, nyomulnak, majd - ekkor már valóban lecsendesedve - imádkoznak a Buddha-szobrok előtt,

Füstölőt gyújtanak, ás átadják áldozataikat a szerzeteseknek. Ahogy minden Ázsiának ezen a részén, ez is a jószerencse megszerzéséről szól. És itt derült ki, mire kell az apró. Áldozati ajándék az ősök szellemeinek. Jelképes pénz cserébe a támogatásért. 

Az ősök egyébként szeretik - a kp mellett - a gyümölcskosarat, a csokit, az ásványvizet és narancsos üdítőt is. 

Az ajándékok jó részét aztán a család azért hazaviszi. 

Kimenetben még vettünk némi ajándéktárgyat a bazárban. Majd, hogy érezzük, mégis csak a létező szocializmusban vagyunk, megtekintettük a kijáratnál a valamit, ami ugyan lehet, hogy a megvilágosodást szimbolizálja, de nekem azért egy szovjet űrhajós-emlékművet juttatott az eszembe. 

Visszaúton, az ismét rém kényelmetlen hajón úgy éreztem, megvilágosodtam. El kellene ide hozni azt a sok nyugati értelmiségi széplelket, aki azt hiszi, a buddhizmus egyenlő Ole Nydahl láma bölcsességeivel meg a Facebook keleti-bullshit generátorainak aforizmáival arról, hogy jajj, de jók legyünk, és vessük meg az anyagi javakat, és ne bántsuk szegény állatokat. Egy fenét: a valódi buddhisták közül meglehetősen sokan borzot zabálnak és a túlvilágon is csak pénz érdekli őket. Ettől függetlenül persze még nagyon jó fej és aranyos emberek, csak hát nem olyanok, mint amiket a nyugati ember vallásos sztereotípiái mutatnak. Mert itt a buddhizmus nem valami vegytiszta filozófia -  élő népi vallásosság, ha úgy tetszik babona, néphit, de leginkább kultúra. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

A turisztikai kiadványok, és negédes bloggerek szerint Pápua Új-Guinea maga az édenkert. Pedig van olyan része, ahol a férfiak majd kétharmada erőszakolt már meg nőt, és majd minden nő szenvedett már el erőszakot. 

Pápua Új-Guineáról a nyugati (no meg különösen a magyar) olvasó nem sokat tud. Egy részről borzongató, hogy "ezek tényleg embert esznek?", amire jön a megnyugtató válasz, hogy ááá már rég nem. Másrészt az egészet valahogy úgy képzeljük el, hogy eldugott kis falvakban még mindig meztelenül sétálgató bennszülöttek jámboran, mosolyogva járják ősi táncaikat naphosszat. Ezt a sztereotípiát erősíti az a kevés  információ is - természetfilmek, a "A törzs" jellegű scripted realityk (Hű, most Béla és Józsi elmegy a vademberek közé, és megpróbálnak egy hónapig mezítláb járni és férgeket enni !Vajon sikerül nekik?) Ha nagy ritkán egy oda vetődő turista is írogat valamit, általában az is "el van bűvölve", hogy "milyen kedvesek az emberek", és a szöveg hemzseg a "romlatlantól", "édenitől" meg "színpompástól". A képek meg valami ilyenek lesznek: 

Tiszta ki édenkert, ugye. 

Közben azért egészen más hírek is jönnek. Az "élhető városok" versenyében, ahol Bécs már megint a második lett, PNG fővárosa, Port Moresby az utolsó helyek egyikén végzett - olyan városokkal van versenyben az utolsó helyért, ahol most konkrétan háború van. (2004-ben még az utolsó helyen volt, de azóta sok helyen tört ki fegyveres konfliktus, így elvesztették utolsó helyüket.)  Ezeket a képeket nem is a turisták készítették, hanem az Al-Jazeera. A sziget másik arcáról. 

Ennél még döbbenetesebb adatokat közöl az az ENSZ jelentés, ami a nők elleni erőszakról szól az ázsiai - csendes óceáni térségben. A pápua férfiak 59% nyilatkozott úgy, hogy követett már el nemi erőszakot, és vannak az országnak olyan területei, ahol a nők 97%-a (!!!) élt már át életében legalább egyszer erőszakos közösülést.

Az erőszakért jó részt az ú.n. raskol bandák a felelősek. (Raskol - az angol rascal "gazember" pidzsin változata). A bandák a hetvenes években kezdtek szerveződni, akkor  még leginkább piti tolvajlással foglalkoztak.

Ma már fő tevékenységük a kábítószer-terjesztés, a rablás, de nem riadnak vissza a gyilkosságoktól sem. A pocsék közbiztonság és a 60 - 90 % körüli munkanélküliség határozottan kedvez a létüknek. 100 ezer lakosra jut 54 gyilkosság - összehasonlításképpen Magyarországon 10 millió lakosra jut évente általában 140-170 emberölés.) 

Ez viszont még mindig nem magyarázná a nemi erőszak ilyen kiugró arányát. A szintén elképesztően szegény Bangladesban, sőt, a csoportos nemi erőszakról az utóbbi időben híressé vált Indiában is az itteni arányok töredékét mutatta ki az ENSZ statisztika. Az ok - nyilvánvalóan - a társadalom szövetében keresendő. 

Ume Wanietti, egy nő, aki maga is elszenvedte az erőszakot így beszél erről: "Régen a család adott biztonságot és támogatást. De most, hogy ennek vége, a nők és a gyerekek igencsak sebezhetővé váltak. A hagyomány nagyon megkötötte a lányok lehetőségeit, korlátozta a vágyaikat, de a fiúk és a lányok is a kölcsönös tiszteletet tanulták. Ha egy nőt megvert a férje, a bátyjai bosszút álltak érte. Az ember bízhatott a klán férfitagjaiban. Biztonságot adtak neki. De ennek vége. A nagycsalád már nem segít. "  Más részről viszont nagyon is megmaradt a hagyomány - az erőfitogtatás, a férfiak beavatásának kultúrája egyáltalán nem tűnt el a nagycsaládok széthullásával -sőt. A Dirty Dons 585 banda egyik tagja meséli: "Régen az volt a szokás, hogy addig nem számított harcosnak a férfi, amíg át nem ment a szomszéd faluba, és el nem rabolt onnan egy disznót. Most a nők lettek a disznók" A minél több erőszak a bandatagok szerint növeli a férfiasságot. Az előbbi bandatag már 30 felett jár a megerőszakolt nők számában - és büszke rá. Az is a régi időkből származik, hogy a nőt adás-vétel tárgyának, vagyon tárgynak tekintik.

Így történhetnek meg olyan - számunkra egészen vad, de ott teljesen normális - esetek, mint egy Agita nevű nőé. Részegen hazatérő férje támadt rá, amikor ellenállt, egy bozótvágó késsel levágta a fülét. A nő családja ennek ellenére nem engedte, hogy elhagyja erőszakos férjét, mert az - helyi pénzben - mintegy 50 ezer forintnyit fizetett vérdíjként. Az ügy ezzel le lett zárva. 

Helena ajkából pedig egy jó darabot ki is harapott, aki megtámadta. (Igen, még mindig vannak kannibálok - nemrég írtunk az egyik utolsó emberevő szektavezérről is, a Fekete Jézusról, aki, mellesleg maga is erőszakolta halomra a nőket.) Azok a nők sem járnak jobban, akikről azt hiszik boszorkányok. Tőlük ugyan félnek - de van úgy, hogy éppen ezért támadnak rájuk. Az Oxfam jelentése szerint a "boszorkánysággal kapcsolatos bűnözés növekvőben van" az országban. Pedig 1972-ben (!) már törvény mondta ki, hogy boszorkányok pedig nincsenek. 

Mindez történik ott, ahol az első nagy európai antropológusok (Malinowski, Mickouho-Maclay) még matriarchális közösségekről, a nők iránti általános tiszteletről írtak. Valahogy ez a modern világ nagyon belerondított az édenkertbe, ami már leginkább csak a turisztikai képeslapokon maradt meg. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

Elférne benne egy felhőkarcoló, van benne őserdő, folyó, és felhők, laknak benne majmok és különleges denevérek. A világ legnagyobb barlangja egészen elképesztő hely, és a legelképesztőbb benne az, hogy alig négy éve tudunk egyáltalán a létezéséről. 

Dong Hoi városa Vietnam kellős közepén van, és önmagában nem egy nagy látványosság.  Ezen a környéken nagyjából mindent, amit lehetett, leromboltak a háborúban - nem messze innen húzódott Észak és Dél határa. Mégis minden nap turisták szállnak le itt a Hanoiból érkező hajnali vonatról. A barlangokhoz indulnak. A Phong Nha barlang az ország legnagyobb látványosságai közé tartozik. Naponta ezrek hajóznak végig a  barlanghoz, majd abba be is vezető folyón egyforma ütött-kopott csónakokon. 

A folyó környéke sem tűnik éppen ritkásan lakott területnek. 

A folyón pedig néha akkora a forgalom, mint a Nagykörúton. 

A barlang, bár kétségtelenül nagy, és - különösen a folyó miatt - elég látványos, igazán nem nyújt sokkal nagyobb élményt, mint a hazaiak. Az ázsiai ízlésnek megfelelő sokszínű hangulatvilágítás pedig - számunkra - meglehetősen idegenül hat egy világörökségi nemzeti park közepén. Már várnánk, hogy mikor ugrik elő a mesecsónak mögül Jancsi, Juliska vagy egy méretes műanyagsárkány. 

A helyi turisták meg - mert azért a tömeget ők adják - vidáman nyomogatják el a cigiket a cseppköveken, majd miután elhagyták a barlangot, bazároznak rendületlenül, és esznek vég nélkül, ahogy már csak szokás feléjük. 

A hegyek között minden egyes négyzetcentimétert bevetettek és belaktak.

Éppen ezért tűnt teljesen elképzelhetetlennek az igazság, hogy innen alig néhány kilométerre, ugyanennek a nemzeti parknak a területén fedezték fel a világ legnagyobb barlangját, és nem századokkal ezelőtt, hanem 2009-ben!  A helyiek persze tudtak a lejáratról, a háború idején használták is, neve is volt: Hang Son Doong - a Hegyi Folyó Barlangja, de senki sem merészkedett messzebbre, aztán el is feledték. Egy ötvenes brit házaspár volt a felfedező, és ők is járták végig elsőként a barlangot 2011-ben. Howard és Bet Limbert a brit egészségügyben dolgozott, amikor úgy döntöttek, hogy otthagyják jól jövedelmező állásukat, és arra teszik fel életüket, hogy végigjárják a világ legérdekesebb barlangjait - és helyből bele is botlottak a legnagyobb felfedezésbe, amit barlangász valaha tett. 

A barlangnak nem is a hossza az igazán lenyűgöző - 8,5  kilométer hosszú - hanem a magassága, ami néhol eléri a 200 (!) métert is. 

Sehol másutt nem látott 80 méter magas cseppkövek vannak a termeiben. 

A hatalmas termek, a folyó és a tavak a fantasztikus regényeket idézik - ilyennek képzelték az írók a Föld középpontjába, vagy a  csodálatos Plutóniába vezető utat. 

Az igazi felfedezés azonban még hátra volt - egyszer csak kékes fényt láttak. Ahol a barlang teteje beszakadt, a természet beköltözött - mintha egy idegen bolygóra jutottak volna. 

A barlang közepén igazi őserdő burjánzik, a fák akár ötven méter magasra is megnőnek, ágaik közt majmok, repülő kutyák cikáznak. 

A  barlang legkülönösebb jelenségei közé tartoznak a cseppkő-gyöngyök, és a hatalmas algamezők. 

A barlangot egészen mostanáig csak kutatók láthatták - most azonban egy helyi utazási iroda engedélyt kapott, hogy csoportokat vigyen a csodavilágba. A turisták számát - talán a Phong Nha barlang tapasztalataiból kiindulva korlátozták - évente összesen 220  ember láthatja ezt a kivételes helyet. Az első csoport nemrég tért vissza. 

A barlang méreteit mutatja, hogy törpülnek el a sátrak a teremben.  A túra egy hetes, és igazán nem olcsó - 3000 dollár, de így is alig lehet már jelentkezni 2014-re. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

Honnan ismerszik meg az Ördög követője? A  kénes bűzéről? A patájáról? A homlokára tetovált pentagrammról? Egy fenét - a hosszú pödrött bajuszáról. Legalább is Irakban. És ilyen bajusszal élni manapság egyáltalán nem életbiztosítás. 

Radzsab Asszi Karim a külső,  mondjuk, európai - szemlélő számára egészen egyszerű, átlagos keleti úriembernek tűnik. Viselete, bajusza kicsit vicces, de semmiképpen nem tűnik kirívónak. Pedig, ahogy az Al-Jazeerának mesélte, ilyen fejjel manapság végigmenni Irak valamelyik nagyvárosának utcáin nem éppen életbiztosítás. A bajuszról ugyanis egyből megmondják ő a kakai hit követője. 

A kedves olvasó ne érezze magát egészen  bunkónak, hogy nem hallott még a kakaikról. Az egész világon nincsenek egy milliónyian. Nagy részük Irakban, és Iránban él. Etnikailag legnagyobb részük kurd. Vallásuk, akárcsak a hozzájuk közel álló jezidieké az egyik legkülönösebb a világon.  A kakai és a jezidi hit eredete is - ezt maguk is büszkén vallják - az ősidőkre megy vissza, messze megelőzi a kereszténység vagy az iszlám kialakulását. Sok hasonlóságot mutat viszont a zoroasztrianizmussal  (róluk korábban írtunk )  - ugyanannak az iráni ősvallásnak a leszármazottai. 

A legfontosabb hasonlóság tán az, hogy a jezidiek, és kakaik, akárcsak Zarathustra követői, hisznek a világ kettősségében, a Jó és a Rossz harcában, szentként tisztelik a tüzet, és a nap felé fordulva imádkoznak. (Nem Mekka irányába, mint a muszlimok.) Legnagyobb ünnepük nekik is a Nórúz - a tavaszi napéjegyenlőség ünnepe, amikor a Nap "újjászületik" - igaz, ez az ünnep az egész régióban megmaradt. 

Norúz Lalisban a jezidiek központi szentélyénél 

Akárcsak a zoroasztriánusoknál, a jezidieknél és kakaiknál is a hetes a szent szám - a teremtő istennek hét angyal, avagy kisebb istenség segít. Ennél már csak a háromszor hét, vagy 21, a szentebb - a jezidiek a 21 ágú napkorongot használják vallásuk szimbólumának. 

Az évezredek során (a jezidi kalendárium szerint most a 6763. évet írjuk) számos hatás érte ezeket a vallásokat - és ebből sokat magukba is építettek.  Akárcsak a muszlimok, ők is naponta ötször imádkoznak, tartózkodnak a sertéshústól, és, akárcsak síiták és alaviták, félistenként tisztelik Mohamed vejét Alit. (Mohamedet viszont nem.) A keresztényekhez hasonlóan keresztelkednek, a mandeusokhoz vagy a drúzokhoz hasonlóan hisznek a lélekvándorlásban (hitük szerint 1001-szer kell a léleknek újjászületnie, míg a Mennyországban juthat). 

Áldásosztás egy jezidi templomnál - a papok viselete az iszlámot idézi, a nők viszont nem hordanak kendőt 

Vannak aztán, mondjuk így, vándormotívumok is. A megváltó szűztől való születése a kereszténységben (Szűz Mária és Jézus) a zoroasztrianizmusban (Saosjant) és a kakaiknál is szerepel - ott a vallásalapító, Szultán Sahak anyja a szűz Hatun-e-Razbar, aki emellett egyike a hét istenségnek is. 

És most egy kis music break - a Rezbar zenekar kakai szent éneket ad elő 

A két vallás között persze vannak szignifikáns különbségek is. A jezidiek tanait leginkább egy Seih Adi nevű, 12. századi szent ember foglalta rendszerbe, akinek sírja ma is a jezidiek kultuszának központja. 

Sejh Adi sírja Lalisban 

Vallásuk szigorú beavatásra, és kaszttrendszerre épül, és az egyes csoportok nem házasodhatnak egymás közt, számtalan, néha egészen furcsa szabályt tartanak be: tilos sötétkék ruha, a nők nem vágathatják le a hajukat, áprilisban tilos házasságot kötni, és valamiért tilos ételnek számít a saláta, a sütőtök vagy éppen a gazella húsa. 

A kakaik ennél sokkal lazábbak. A vallást rendszerbe foglaló 15. századi Szultán Sahak (aki a legenda szerint magának Timur Lenknek is jósolt, és aki követőit Ahl al-Hakknak, az Igazság Népének nevezte) sokkal többet használt fel a síita és szúfi miszticizmusból. Nincsenek kasztok - sőt hirdetik az emberek egyenlőségét - nincsenek (olyan számban) tabuk, viszont sokkal többet foglalkoznak a lélek útjával a tökéletesség felé. 

Amiben viszont nagyon is közös e két vallás, hogy sem szent irataikról, sem a vallási gyakorlatukról nem árulnak el semmit a kívülállóknak. No meg a bajusz - míg a muszlim araboké általában rövidre nyírt, a jeziziek és kakaik hagyományosan hosszúra növesztik, és pödrik.

De hol van itt az ördög?

Hát a részletekben persze. A jezidiek - akárcsak bizonyos ókori vallások - úgy gondolják, hogy  Isten nem közvetlenül alkotta a világot, hanem ehhez egy közvetítő ú.n. demiurgosz istenséget használt. Ő a jezidieknél Tavuszé Melek, a páva-angyal. 

Az angyalok vezetője, akit az Isten miután megteremtette a világot, a pokol tüzére vetett  (a történet ismerős), majd (innen már nem az) könnyeivel kioltotta a tüzet, és ismét felemelkedett. Abban igazán még a jezidiek sem egyeznek meg, hogy a páva vajon azonos-e muszlimok Sátánjával,de amit tudunk, már éppen elég ahhoz, hogy számos muszlim szerint a jezidiek, az "ördögimádók" legyenek a legpogányabb pogányok. 

A hagyományos világban - bár a muszlim többségű társadalom peremén éltek -, de különösen a meglehetősen toleráns Kurdisztánban, alapvetően háborítatlanul. A huszadik század vége aztán számukra is elhozta a modern világot. Szaddam Husszein alapvető célja az arabosítás volt - ezért aztán arabokkal telepítette teli a kakai falvakat, elvetve ezzel az etnikai tisztogatások magvát. Ahogy vége lett a baathista hatalomnak, a síita és szunnita vallási szélsőségesek egyaránt a pogányokra támadtak. Meghirdették a pogány üzletek bojkottját, a vegyes lakosságú területekről pedig elkezdték elkergetni az "ördögimádókat". Ha visszatekintenek a legfelső képre, ott éppen egy lerombolt ház előtt áll a bajszos úr - ez is  vallási villongások eredménye. A kurd regionális kormány fennhatóságán kívüli területeken kívül élő kakaik manapság már saját milíciákat szerveznek, és fegyveres őröket állítanak a faluik elé. A legdurvább támadás 2007-ben érte a jezidieket, akkor egy összehangolt bombamerénylet-sorozatban több, mint 400-ukat ölte meg az Al-Kaida. (Oké, az eset, ami állítólag kiváltotta az akkori villongásokat, szintén nem volt túl szép - egy lányt maguk a jezidiek köveztek halálra, mert át akart térni az iszlámra.) 

Aki teheti elhagyja Irakot - ma már több, mint 40 ezren élnek Németországban, kis zárt közösségekben. Akinek nem futja az európai útra, az Kurdisztánba települ délről, ahol sokkal toleránsabb a környezet. Mások, akárcsak más iraki kisebbségek, a biztonságosnak tűnő Szíriát választották (most úgy néz ki, vesztükre).  Irak, egykor igencsak változatos vallási térképe pedig egy egyszínűbb lesz. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

A szemünk előtt pusztítanak ki egy népet. Nem is akármilyet. Több, mint négyezer éve éltek ezen a földön. Végignézték birodalmak felemelkedését és vesztét. A  Krisztus utáni huszonegyedik század közepét már nem valószínű, hogy  megérik. Pedig Krisztus éppen az ő nyelvüket beszélte. 

1992 nyarán kibéreltünk egy Ford Transitot, és elindultunk vele Budapestről Egyiptomba. (Hogy végül miért nem jutottunk el, az egy másik kérdés.) Több, mint egy hetet töltöttünk Szíriában. Nem sokkal voltunk az első Öböl-háború után (akkor még azt hittük, ezzel vége is a háborúskodásnak), és a turisták még nem szoktak vissza a térségbe. Pedig - akkor - Szíria kellemes, biztonságos, és - még a lepukkant magyar egyetemisták számára is - elképesztően olcsó ország volt. Frissen felszabadulva a szocializmus nyomása alól, romániai emlékeinket felidézve ittuk a helyi kólautánzatot, csodáltuk a városok bejáratánál a csicsás díszkapukat, röhögtünk minden Aszad (az idősebb persze) képen, amit láttunk. A személyi kultusz számunkra akkor még nagyon is élő emlék volt - ha Magyarországon nem is, legközelebbi szomszédainkban láttuk mindenütt a helyi Nagy Nevettetők képeit minden falon. (Kádár ilyen szempontból üdítően szerény fickó volt.) 

Aleppó 1992

Saját kocsival olyan helyekre is eljutottunk, ahová egy évvel korábban, amikor busszal jártuk be Szíriát, nem sikerült elmenni. Így teljesülhetett nagy vágyam, láthattam valódi élő arameust (a szövegben népnévként ezt a változatot fogom használni, mert a mi tanszékünkön így mondták, de ugyanilyen jó az arám, arámi is). Jó, értem én, hogy keveseknek van ilyen vágyuk az életben, de én akkor már vagy hat éve tanultam több-kevesebb rendszerességgel az arámi nyelv különböző változatait (ne tessék számon kérni, azóta jól elfelejtettem mindet). Ezért mentünk Maalulába - modern arámi nyelven nevének jelentése - kapu, bejárat. Útitársaim szkepticizmusukat fejezték ki, hogy minek megyünk egy faluba, amiről még életükben nem hallottak, pedig ők is töri szakot végeztek, de rám hagyták. (Később azért tetszett nekik.) 

Maalula a hegyről - 1992

Mielőtt el is mesélnénk, hogy mit láttunk ott, ahol akkor még arameust lehetett látni, lépjünk egy kicsit visszább az időben. Úgy négyezer-háromszáz évet. Ékírásos táblákon ekkor jelenik meg először az Aramu, mint helynév. Narám-Szin, Agade királya szintén az i.e. 3 évezred második felében pedig egy feliratában említi (a megvert ellenségek között) Dutult, Arame királyát. 

Narám-Szin győzelmi sztéléje. 

Az aramu nép egyike volt a számos sémi csoportnak, amelyek a feltétezett őshazából, az Arab-félszigetről északnak indultak. Az i. e. második évezred közepén már - a héberek mellett - őket nevezik meg (ahlamu vagy aramu néven) a fő bajkeverőkként. Nomád pásztorok voltak, akik, ha kellettek zsoldosnak álltak, ha éppen nem, akkor útonállónak. A második évezred végére az arameusok, és közeli rokonaik, a föníciaiak, és a zsidók lakták be Szíria-Palesztina területét, sőt Mezopotámia jelentős részét is.  Damaszkusz és Aleppó (már ekkor is sok évszázados múltra visszatekintő városok) lettek a fő erősségeik. Kis városállamaik laza szövetségeket alkottak. I.e. 853.-ban aztán a Tizenkét Király Szövetsége méltó ellenfélre talált, III. Sulmánu-asarédu asszír királyban Qarqarnál (ma Szíria - Tell Karkur) elverte őket. (Érdekes megemlíteni, hogy ebben a csatában - az asszírok ellen - együtt harcolt Adad-Idri Damaszkusz arameus királya, Áhábbal, Izrael zsidó királyával, és egy bizonyos Gindibu nevű arab fejedelemmel, aki 1000 tevét küldött megsegítésükre.) 

III. Sulmánu-Asarédu sztéléje

Furcsa módon az arámi nyelv és kultúra számára ez a vereség nem pusztulást, hanem a virágzás nagy időszakát hozta el. Az asszír és babiloni királyok ugyanis a legyőzött népeket össze-vissza telepítgették  birodalmaikban. Az emberek pedig egy idő után már csak azon a nyelven érintkeztek egymással, amit a legtöbben értettek - arámiul. Mire i.e. 539-ben a perzsák elfoglalták az Újbabiloni Birodalmat az egész Közel-Keleten (Egyiptom kivételével) mindenki az arámi valamelyik dialektusát beszélte. A perzsa nagykirályok így nem saját anyanyelvüket, hanem az arámit választották a birodalom igazgatási nyelvévé.(A nyelvállapot tudományos megnevezése birodalmi óarámi)

Arámi nyelvű felirat

Így terjedt el keleten az arameus írás is - és lett alapja az összes indiai, és közép-ázsiai írásrendszernek. (Az úgy nevezett karósthi és bráhmi írás az alapja a mai indiai és délkelet-ázsiai írásrendszereknek, míg a szogd írásból jön a mongol, az ujgur, sőt az úgy nevezett török rúnaírás is. És ennek a jeleiből vezetik le a székely rovásírást.) 

Az aráminak már ekkor kialakult a két nagyobb dialektusa, a keleti, és a nyugati. A nyugatit beszélték a mai Szíria, Izrael, Libanon térségében, a keletit a mai Irakban (nagyjából persze). Így Jézusnak és társainak ez, a nyugati dialektus volt az anyanyelve. (Ennek rekonstruálására tettek kísérletet Mel Gibson Passiójában.) 

Részlet a filmből -a rekonstrukciót általában jónak tartják.

Az arámi nyelv, és kultúra következő (utolsó) fénykora a kései ókorra, korai középkorra esik (tudományos megnevezés - középarámi korszak). Míg az antikvitás korábbi századaiban - a Perzsa Birodalom bukása óta - a kultúra alapvetően a görög nyelvet jelentette, az egységes kereszténységből kiszakadó keleti egyházak (monofiziták, nesztoriánusok, Tamás-keresztények) a helyi nyelvet kezdték el használni. A legfontosabb a szír nyelv lett. (A magyar ebből a szempontból elég szerencsétlen, ugyanazt a melléknevet vagyunk kénytelenek haszálni, mint amit a mai Szíriai Arab Köztárssasággal kapcsolatban - pedig ez egy egészen más kor, egészen más nyelvére vonatkozik, nem arab, és nem a mai Szíria terültén beszélték, az angol ilyen szempontból szerencsésebb Syrian (a mai Szíriára) Syriac (az ókori nyelvre és a mai egyházra).)  Ezt a nyelvet ma is hallani még, ez lett ugyanis a szent nyelve a keleti egyházaknak a libanoni maronitáktól az indiai Tamás-keresztényekig. 

Szír nyelvű kódex

Az iszlám hódítás kezdetén ezt a nyelvet beszélték Bizánc keleti tartományaiban éppúgy, mint a Szászánida Perzsia nagy részén. Az arab hódítás után aztán megkezdődött a lassú iszlamizáció, és elarabosodás. A keresztes háborúk idején a lakosság jó fele még keresztény volt, és sokfelé beszélték még az arámit.

A sötétebb rózsaszín terület azt jelzi, ahol még a keresztes háborúk idején szírül beszéltek, a zöld pedig azokat mongol törzseket, amelyek ekkor felvették a szír kereszténységet. 

A mongol hódítás után azonban (a mongolok sokáig támaszkodtak a térségben a keresztényekre) az iszlám terjesztése felgyorsult, a nyelvet pedig azok is feladták, akik megtartották keresztény hitüket. Az ezredforduló környékén a modern arámi keleti dialektusát néhány százezren beszélték Észak-Irak  hegyei közt, azon a területen, amelyet ma többségükben kurdok laknak (a fenti térképen a pici piros pontok). Jelentős részük a második  iraki polgárháborús időszakban elmenekült. Bár veszélyeztetett nyelvük is kultúrájuk is, az utóbbi időben a Kurd Regionális Kormány által biztosított nyugalom sokakat visszacsalogatott, és közösségeik élnek. A nyugati dialektust azonban, amely ugye annak a nyelvnek közvetlen folytatása, amelyet Jézus is beszélhetett, mindössze három kicsi faluban beszélték Szíriában. Közülük volt a legnagyobb Maalula. 

Maalula 1992

A hosszú, de talán nem teljesen érdek nélkül való történelmi kitérő után térjünk vissza Maalulába. Bár csak alig 60 kilométerre fekszik Damaszkusztól a sziklás hegyek közé ékelődött falu - és két szomszédja Bakha és Dzsubb Adin, ahol szintén arameusok éltek - sokáig igen nehezen megközelíthető helynek számított. Ezért maradhattak itt fenn az arab tenger közepén az arameusok. Száz évvel ezelőtt még jó 15 ezren éltek ezen a vidéken. Aztán, ahogy a közel-keleti keresztények más közösségeiből, innen is felgyorsult az elvándorlás. Az ezredfordulóra már csak néhány ezren maradtak. A beolvadást, mint minden ilyen kis nép esetében, a modern technika, az elzártság megszűnése, a televízió és rádió csak gyorsította. Ellensúlyozására az utóbbi időben a szír kormány is tett lépéseket. Maalulát feltették a világörökségi várományosi listára, 2007-ben pedig a Damaszkuszi Egyetem kihelyezett nyelvi intézetet hozott létre - amit nemrég a polgárháború miatt kénytelenek voltak bezárni. 

1992-ben, amikor én ott jártam, az első, ami feltűnt a kisvárosban, a kifejezett rendezettség volt. Bár egész Szíria - az akkori - Magyarországhoz képest szegény volt, itt mintha a jólét jelei is látszottak volna. Szép, rendezett házak, kellemes, bár nem túl élénk főtér fogadott, és láthatóan felszabadult emberek. A többi várossal ellentétben itt egyetlen nőn sem látni kendőt. Sőt kimondottan csinosan, európaiasan öltöztek a lányok, szinte kérkedtek azzal, hogy nekik bezzeg szabad mutogatni a hajukat. (Szíriában sosem volt kötelező a hidzsáb, de a muszlim nagyvárosokban azért bőven lehetett kendős nőket látni.) És, ahogy a keleti keresztények általában, távoli testvérként üdvözölték a nyugati turistát. Azonnal meg is invitáltak minket egy keresztelőre, nem is akárhová, a Szt. Tekla kolostorba. 

A kolostor közvetlenül a polgárháború előtt, amikor még teli volt turistával. 

A kolostor - bár igen régi alapítású - nagyobb részt modern épület. Teli volt ünneplő emberekkel. És igen, hallottuk, hogy nem arabul beszélnek!!!! (Valójában persze amit itt is hallhatnak, csak annyira "Jézus nyelve", amint amennyire a mai olaszok "Cicero nyelvét" beszélik - elválasztja őket 2000 év, és  az időközben lezajlott számos nyelvtani változás.)

Ilyen "Jézus nyelve" ma. 

Kicsit távolabb van a melkita - görög-katolikus - Szt. Szarkisz kolostor. Ez viszont máig megőrizte igen régi formáját.

Központi része 4. századi, vagyis egyike a legrégebbi, folyamatosan üzemelő keresztény szent helyeknek. Úgy tartják, még a Niceai Zsinat (325) előtt épült, amire abból lehet következtetni, hogy kerek oltára van, ezt pedig a kereszténység sok szempontból legmeghatározóbb zsinatán betiltották. Kicsit beszélgettünk a helyiekkel -töredékesen, hiszen ők nem nagyon tudtak angolul, mi pedig gyengén arabul - majd felsétáltunk a hegyre, ahol  egy kis forrás található, amelynek vizét szentnek tartják. 

Maalula 1992

Maalula mindeddig nem jelent meg a hírekben, a keleti kereszténység  vagy a sémi nyelvészet jó ismerőin kívül senki nem hallott róla. A napokban azonban - sajnos - bekerült a híradásokba. A térség lakossága, akárcsak az ország keresztény lakosságának többsége Aszad elnök oldalán áll a polgárháborúban. Matteo Addad atya, a Szt. Tekla parókusa ugyan már hónapokkal ezelőtt megkongatta a vészharangot (a szó szoros és átvitt értelmében), de nem jutott sokra. A szíriai keresztények ügye Nyugaton csak a kimondottan keresztény irányultságú sajtóban kapott teret. Aztán a Dzsabhat an-Nuszra harcosai tegnapelőtt elérték a falut. 

Az al-Nusra Maaloulaban by kozelkeletjelene

A helyiek sok jóra ezek után nem számíthatnak. Az al-Kaidához kapcsolódó terrorszervezet - amúgy a felkelők, a Szabad Szír hadsereg szövetségese - ugyanis nem csak robbantásos merényleteket követett el az elmúlt hónapokban, de előszeretettel támadott keresztény templomokra is. (Igaz, síita, alavita mecseteket is romboltak, és síita imámokat is fejeztek le.) 

A nyugati szövetségesek mindeddig nem igyekeztek - vagy ha igen, nem tűnt fel senkinek - hogy megvédjék a keleti keresztényeket, akiket jelenleg végpusztulás fenyeget. Pedig ehhez még csak nem is lenne szükséges valamiféle keresztényi szolidaritás, elég lenne, ha pl. a multikulturalizmusra, mint a Nyugat által elismert alapértékre hivatkozni, hiszen nincs a világnak még egy olyan vidéke, ahol ennyi különböző, gyakran évezredes hit, kultúra él egymás mellett. De, ha csak annyit figyelmébe ajánlanának azoknak, akiknek a kedvéért éppen háborút akarnak indítani, hogy emberek fejét levágni pusztán vallási meggyőződésük miatt, nos, nem igazán elfogadott dolog, és erősen ellenjavallott, az is jelentene már valamit. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

Athénja, Párizsa, no meg Velencéje, minden magára valamit is adó földrésznek van - a nagy nyugati kultúrközpontokhoz való hasonlítgatás általában arra jó, hogy emelje a város fényét, no meg, hogy jó kis patront adjon az amúgy általában fantáziátlan szirupos marhaságot kiötlő turisztikai szövegíróknak. Így aztán szinte bárhol is járunk a világban, kopottas vidéki Athénok és lepusztult uncsi Párizsok fogadnak. Aztán persze van, amikor a fagyi visszanyal. "Észak Velencéjében" (Szentpétervár, ha nem tudnánk) már elegánsabbak az üzletek (és drágábba kaja), mint az eredetiben, "Kelet Velencéjébe" (Bangkok) pedig már több turista megy, mint az eredetibe. Így aztán, mikor megtudtam, hogy ellátogathatok "Nyugat-Afrika Velencéjébe", konkrétan nem tudtam, mire számítsak - azt azért sejtettem, hogy a víznek lesz szerepe a dologban. 

A Benin fővárosi agglomerációjának szélén fekvő Ganvié aztán a várakozásokhoz képest, nagyon is kellemes meglepetés lett. A település a - meglehetősen sekély, de nagy kiterjedésű - Nokoué-tóra épült, és - Velence, ugye - csak hajóval lehet megközelíteni. A kikötő, mint minden szabad térség, ahol emberek járhatnak a térségben, egyben piac is. 

A tavon közlekedő hajók általában, akárcsak az afrikai közlekedés egyéb eszközei, meglehetősen használtak, és kimondottan rossz műszaki állapotban vannak. De Monsieur Yaya, a kísérőnk megnyugtatott, hogy a tó átlagos mélysége alig másfél méter, tehát nagy gond nem lehet, ha kicsit is tudok úszni. Megnyugodtam. A szembejövő hajók is inkább festőinek, mint biztonságosnak tűntek. 

Jó húsz perc hajózás után tűntek fel az első vízre épült házak. Az első benyomás nem volt valami lenyűgöző.

Később, ahogy beljebb hajóztunk a jó húszezres faluba, rá kellett jönnöm, hogy a hagyományos, kissé lepusztult faházak, a tavirózsák, és más vízi virágok, a víz és a festői hajók együttese valóban Nyugat- Afrika talán leghangulatosabb, legkellemesebb helyévé varázsolja Ganviét. 

Közben pedig megismerkedhettünk a település történetével is. Ha nem is olyan idős, mint az eredeti Velence, Ganvié története is jó ötszáz évre megy vissza. Dahomey akkor kezdte kiterjeszteni hatalmát az egész térségre, és indított rabszolgavadász háborúkat más kisebb népek ellen - ezeket a hadifoglyokat adták aztán el jó áron a portugáloknak, majd a franciáknak Ouidah-ban. A tofinu nép egyik bölcse - mára már elfeledték a nevét - találta ki, hogy a vadászok elől költözzenek a vízre. Az ugyanis szent volt a fonok (Dahomey lakói) szemében, így a vízre épült telepen nem harcolhattak. Innen ered a falu neve is: Megmenekültünk.  Azóta Ganvié lakói halászatból élnek (ez ugye nem meglepő) - egészen pontosan, ahogy Afrikában szokás, a férfiak halásznak, a nők pedig a piacra viszik eladni a zsákmányt. A turizmus csak most kezd - lassacskán - behatolni az életükbe. Egyelőre egyetlen kis szálloda, és egyetlen szuvenírbolt található a falu közepén lebetonozott placcon. Így, amit itt látunk - ellentétben a többi "Velencével" - az a való világ. Benin 1996-ban a világörökségi várományosi listára tette a helyszínt - szerintem abszolúte reményteljesen. A dokumentáció azóta sajnos még nem készült el, így a döntés várat magára. 

Mondhatnám persze, hogy, ha arra járnak, semmiképen ne hagyják ki, de ez azért merő hipokrízis lenne - magyar turista még elvétve sem vetődik el ide. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

Ha megkérdeznétek, mégis mi volt a legkülönlegesebb, legegzotikusabb élmény Azerbajdzsánban, egyértelmű lenne a válasz - a sárvulkánok. Persze, hogy oda eljussunk, még egyszer mélyre kellett merülnünk a történelemben. 

Miután megnéztük Bakut, elmentünk a tűzimádók szentélyéhez, és a középkori várakhoz az Abseron-félszigeten, délnek vettük az irányt. Az út a tengerparton halad, ahol elég változatos a táj. A kiváló éttermek, és az egyre elegánsabb szállodák váltják egymást a lepukkant olajlétesítményekkel. 

Kevesebb, mint egy óra út után érünk el a Qobustanba (némi következetlenséggel elég gyakran ugyanezt Gobustan formában is láthatjuk). Bár - ezt már sokszor leírtuk - Azerbajdzsán hihetetlen ütemben fejlődik, ez a dinamizmus a virtuális világot még nem érte el.  Vagyis interneten angol (de akár orosz) nyelven bármit is megtudni  az országról - túllépve persze az alapinformációkon - gyakorlatilag lehetetlen.  Európában az eddig emlegetett látnivalóknak bizonnyal lett volna saját honlapjuk, és lettek volna mindenféle helyi turisztikai oldalak is, ahol ezeket el lehetett volna érni, hogy nyitva tartásokról jegyárakról stb. érdeklődhessünk. Itt semmi. Qobustan esetében még azt sem lehetett megtudni, hogy egyáltalán mi vár ránk. No, persze azt tudtuk, hogy lesznek sziklarajzok, de hogy hogyan vannak azok installálva, arról csak meglehetősen régi, éppen ezért meglehetősen megbízhatatlan leírások voltak. Egyesek - azeriak - még azt is mondták, hogy szerintük az egész úgy, ahogy van zárva van, mert túl sok a kígyó. (Kígyók tényleg lehetnek, legalább is figyelmeztető táblát láttunk. De be nem zárták emiatt a helyet.) 

A leírások egyébként lepusztultságról, láthatatlan sziklarajzokról, azokat fogkrémmel tisztogató, pénzt kunyeráló őrökről szóltak. Ehhez képest nagyon más világba léptünk. A - meglehetősen kis számú - turistát ugyanis egy a 21. század összes lehetséges technikai vívmányával felszerelt látogatóközpont fogadja - nyilván a Heydar Aliyev Alapítvány pénzéből. 

A belépő az Azerbajdzsánban általában szokásos fejenkénti két euró.Ezért viszont két emeletnyi hipermodern múzeumi élményt kapunk. Diaporámák mutatják be az állatvilágot (még hangeffektek is vannak), amelyet a sziklarajzokon látunk. Rekonstruált lakóhelyeket láthatunk, és minden teremben animációk, érintőképernyők tucatjai mutatják be az egykor itt élt emberek vélhető életét. Mintha egy tech-őrült tizenévesre bízták volna a berendezést (lehet, hogy arra bízták), mindenre van legalább egy érintőképernyő, amin lehet rajzolni, színezni, forgatni valamit, lehetőleg 3D-ben. Az egyik nagy durranás egy fél szobányi 3D-s térkép volt. 

De mit is tudhatunk meg a sok technikától? I.e. 10 000 körül, amikor véget ért az utolsó jégkorszak, ezen a vidéken is megváltozott a klíma. Ami jelenleg kellemetlen, száraz félsivatagos táj, akkor zöldellő paradicsom volt, teli mindenféle állattal, gazellával, vaddisznóval, no meg oroszlánnal. Az emberek itt, ahol mindig volt bőséges eső, a tengerben sok hal, és biztonságot adó barlangok, szívesen telepedtek meg. Kisebb halászó-vadászó közösségek voltak, amelyek a sziklákba vájt rajzokat a vadászmágia céljaira használták. Erre utal a számos állatábrázolás. 

A modern analógiák alapján úgy feltételezzük, hogy az állatok lerajzolásával, és rituális elejtésével segítették a vadászat sikerét. A rítusokról képet kaphatunk a bőrökbe öltözött sámán, vagy éppen a táncoló (?) emberek ábrázolásaiból. 

Szintén a rituálé részei lehettek a "zenélő kövek". Ha hozzáütünk a nagyobbhoz egy kisebbet, tényleg érdekes zengő hangot ad. 

Bár a klíma lassan, de biztosan zordabbra fordult, a falfirkálással nem hagytak fel - a neolitikumban, sőt a középkorban is készültek még rajzok e tájon. Az egyre kevesebb csapadékot pedig igyekeztek felfogni. 

A táj ma már meglehetősen száraz - de kétségtelenül igen látványos. 

A sziklarajzok közül pedig azokhoz, amelyek látogathatóak, nett sétautak vezetnek, jól kiépítve, és megfelelően kitáblázva. Szóval a régi leírások egy csapásra okafogyottak lettek. De ne higgyük, hogy végleg kimaradunk az off-roadozásból, és a kalandos világ végi élvezetekből. Van, ahová még a mindenható alapítvány keze sem ért el - legalább is egyelőre. 

Amikor közöltem a sofőrünkkel, Cingizzel, hogy a sárvulkánokhoz is szeretnénk elmenni, nem tűnt túl boldognak. Hamarosan megértettük, miért. Az autópályáról letérve előbb kis mellékutakon, majd falusi földutakon mentünk, végül teljesen lejöttünk mindenféle útról. Cikáztunk az olajtavak, és a sárguló füvet rágcsáló birkanyájak között. Aztán huppantunk egyet, és Neil Armstrong nyomaiba léptünk - leszálltunk a Holdra. 

Tekintve, hogy a világ sár, avagy iszapvulkánjainak jó fele Azerbajdzsánban van (bár éppen tőlünk nem messze a romániai Buzauban is van egy-kettő), nemigen volt pontos képünk arról, hogy mi fogad minket. Abban nagyjából biztosak voltunk, hogy meleg, kénszagú trutyiban fogunk lépkedni. Hát nem, kimondottan hideg, szaga nincs, és jórészt száraz. De mi is tulajdonképpen? 

Ahogyan az ábra is mutatja, a kialakulásukhoz több feltétel is szükséges. A "klasszikus" iszapvulkánhoz kell a szénhidrogén, ami a föld alatt van, és elég nagy nyomású ahhoz, hogy feltörjön. Ez a metán a földfelszín felé haladva talál magának egy szeizmikus törésvonalat, amin kibukkanhat, de nem csak úgy egyszerűen - mint a Yanar Dag esetében, hanem úgy, hogy a talaj felsőbb rétegeiből vizet és homokot visz magával. Ebből lesz a sár, amin a gáz keresztülbugyborékol. 

A legnagyobb iszapvulkán Indonéziában van, és jó 700 m magas. Az azerbajdzsániak messze nem ekkorák, alig néhány méteresek  - viszont jó sokan vannak egymás mellett. 

A vulkánkákra felmászni kimondottan vicces élmény. Nagy felkészültséget nem igényel, a kúpok fala kimondottan könnyen járható, frissen kiszáradt, töredezett sár. A tető pedig érdekes élményeket tartogat.Nem kell várni a kitörésre, lesben állni, majd elszomorodni, hogy pont most semmi nem történt. A kis kráterek gyakorlatilag folyamatosan aktívak, lehet hallani a furcsa kluttyogó hangot, amint egy-egy metánbuborék kipukkad a felszínen, és kilök némi sarat, és persze érezni is lehet az ember lábán a kis sárgömböket.

És - mint jeleztem - kimondottan hideg a sár, és inkább enyhe gázszagot érezni, nem azt a kénes kigőzölgést, ami a valódi vulkánok esetében szinte mindenütt érezhető. A holdbéli tájon órákat el lehet tölteni a vicces vulkánokkal, a jobb szállodákban pedig már ott is rájöttek, hogy a külföldi vendég szereti az érdekes dolgokat, és kipróbálja szívesen az iszapkezelést. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

A magyarok rendszeresen panaszkodnak, hogy a mi kis Kárpát-medencénk milyen szeles helyen van, mindenki, aki keletről nyugatra jött, itt akart keresztül menni. De, bár ez talán meglep sokakat, vannak ennél szelesebb helyek is. Például Azerbajdzsán. 

A Közel-Kelet, Irak, Irán ma a világnak egy kissé lepusztult, nagyon veszélyes, és inkább kerülendő tája - legalább is a közvélekedés szerint. Turistahordák például semmiképp nem lepik el. Akik erre jönnek, külföldiek az utóbbi időben tereptarka öltözetet és sok-sok fegyvert viselnek. Ez utóbbi nem volt máshogy a korábbi évezredekben sem, csak éppen a terület megítélése volt egészen más - évezredeken át a Közel-Kelet a világ civilizációjának központja volt, gazdag és - a többihez képest - boldog vidék, amit mindenki magának akart. (És nem csak, sőt, nem elsősorban az olajért jöttek.)  Jönni viszont nem volt mindig minden irányból könnyű. Keletről és Északról igencsak nagyocska hegyek zárják el az utat. Így a tengerparti utak voltak a legjobbak. Északról aki jönni akart, az a Kaszpi-tenger két partján haladt délnek. 

Az idő túlnyomó részében ez örömteli volt - a messzi Észak értékes áruit, és a Dél míves termékeit egyaránt erre hozták, amin jól meg lehetett gazdagodni. De nem volt ritka, hogy hadseregek, sőt egész népek vonultak el itt.  Hogy kik voltak az őslakók, arról igazán sokat nem tudunk - amit mégis, azt a sorozatunk következő részében olvashatjátok. De az már bizonyosnak látszik, hogy az i.e. II évezred közepe táján ezen az útvonalon jöttek le délre az indoiráni népek. Egészen addig a dél-orosz sztyeppvidéken éltek, ott háziasították a lovat, majd megindultak hosszú útjukon, ami egyeseket egészen a mai Srí Lankáig vezetett. Az indeket követték néhány száz évvel később az irániak. Ők aztán - sokáig - meg is telepedtek ezen a tájon. Az északi sztyeppék egy időre kiürültek. 

Az új ellenség akkor nyugatról érkezett, Rómából. Érdekes emléket hagytak maguk után. Bakutól nem messze, a qobustani sziklarajzok mellett van a világ legkeletebbi római felirata. 

Egy bizonyos Iulius Maximus nevű katona állította, aki a XII Legio Fulminata kötelékében járt erre Domitianus császár idejében, az i.sz. I. század végén. Állítólag néhányan - ebből a kötelékből vagy egy másikból - maradtak is, róluk kaphatta a nevét a Baku melletti Romana település. (Vannak további régészeit bizonyítékok is.) A vidék akkor az úgy nevezett kaukázusi albán királysághoz tartozott, ami ekkor még egy ideig Róma vazallusa is volt. Később visszajöttek a perzsák, és jöttek a keményebb idők. 

Az északi sztyeppék ugyanis ismét mozgolódni kezdtek. II. Jazdagird szászánida nagykirály (i.sz. 438-457) pedig úgy döntött, a római limeshez hasonló erődrendszert épít ki birodalma északi határain. A keleti részt, az úgy nevezett gorkáni fal alkotta, a nyugati pedig - amelynek egy részét ma is láthatjuk Azerbajdzsánban - Derbenttől az Abseron-félszigetig húzódott. 

A feladata kettős volt, egy részről figyelmeztetni kellett a belső területeket, ha támadás érkezik, más részt pedig el kellett zárni az utat, amíg az erősítés megjön.  Északon a terep erre jó lehetőséget adott. A tengerparti rész, ahol át lehet kelni a Kaukázuson a legszűkebb részen alig 12 km széles. Az erődrendszer legészakibb része, a derbenti citadella ma az Oroszországhoz tartozó Dagesztán területén áll - a Világörökség része. 

A rendszer bevált - az alánokat, egyéb lovas nomád népeket ez a hálózat távol tartotta Irántól. Azt azonban nem tudták megakadályozni, hogy délről az arabok megdöntsék a birodalmat. A muszlim hódítást követő zűrzavarból emelkedett ki a térségben a Sirvánsahok állama,  egy arab helytartó alapította, utódai azonban beházasodtak a régi perzsa királyi családba, és maguk is perzsák lettek. Az egyik leghosszabban uralkodó muszlim dinasztia volt 861-től egészen 1539-ig uralkodtak (sokszor persze valami nagyobb hatalom vazallusaként) azon a területen, amit ma Azerbajdzsánnak hívunk. 

Az északi veszedelemtől pedig ők is féltek. Mongolok járták a sztyeppéket, és félő volt, hogy erre törnek át.  A XIII. század elején így elkezdték rohamléptekben erősíteni a várrendszert, amit még a Szászánidák hagytak rájuk. Ennek szép példányait pedig Baku közelében is láthatjuk. Az egyik vár köré már nett kis régészeti parkot is rittyentett - mi más - a Heydar Aliyev alapítvány. 

A régészeti park láthatóan gazdag anyaggal, és minden felfedezhető koncepció nélkül állt össze. A skanzen jellegű lakóházak, és gumikerekes kocsik közt itt-ott elszórva őskori reliefek, középkori sírkövek és tizenkilencedik századi utcatáblák vannak elhelyezve helyes kis feliratokkal. 

A vár, ahogy a korabeli erődök általában egy toronyból, és a környező  védművekből áll. Ez is szépen fel van újítva - és tartozik hozzá egy nagy földalatti alagútrendszer, aminek egy része járható csak. Mindez pontosan mire szolgált, azt itt, a külcsín ellenére az egyszerű utazó aligha tudja meg. Azért egy kicsit tovább kell utazni, Mardakanba. Ott is vár egy vár. 

Láthatóan hasonlít az előzőhöz, csak éppen az Aliyev alapítvány még nem újíttatta fel.Van viszont valaki, aki minden tud a várrendszerről: Valerij. (Ok, nem ez a valódi neve, de a seregben is mindenki így hívta.)  Ám, még mielőtt rátérnénk a várra, sok mindent megtudunk magáról a hely őréről: 67 éves, egy ideig a szovjet hadsereg különleges alakulatánál szolgált, ejtőernyős volt, majd hazatért Azerbajdzsánba, és történésznek tanult, ő maga is részt vett a környékbeli ásatásokon. 

Aztán kicsit bizalmasabban - hiszen mégiscsak régi harcostársak vagyunk - azt is megtudjuk, hogy Brezsnyev alatt minden sokkal jobb volt, mert akkor volt minden, itt is volt ipar, és ő is bejárhatta az egész Szovjetuniót. Most meg, és itt már azért halkabbra veszi a szót, mindenütt csak a maffia van. Mardakan viszont jó hely, még az örmények sem mentek mind el innen a háború idején, a zsidók pedig, akik kivándoroltak Izraelbe, visszajárnak, akárcsak a németek, akiket az orosz cár telepített ide. 

Aztán rátérünk a várakra. I. Ahszitán sah uralkodása alatt kezdték el a rendszer újjáépítését, és fejlesztését.  A cél, ahogy korábban is,  kettős volt, jelzés és védelem. Derbenttől egészen Bakuig olyan sűrűséggel épültek erődítmények, hogy mindegyikből látni lehessen a két szomszédosat. (Bár, ma már az épületek nagyrészt takarják őket, és néhányat le is romboltak, ez még ma is így van.) 

(A távolban, a part közelében látszik a következő.) A várak tűz, illetve füstjelekkel kommunikáltak egymással, hogy figyelmeztessék a sah udvarát a támadásra.  Kb., mint Gondor tüzei a Gyűrűk urában. 

A kommunikáció másik módja egy alagútrendszer volt, ami szintén végighúzódott a védelmi vonal jó részén - ezt láttuk az előző várban, és itt is. Itt persze már nem csak üzeneteket, hanem akár erősítést is lehetett küldeni, vagy éppen menekülni. Összességében több száz kilométer alagutat fúrtak. 

Ha pedig már megjött a hódító, és védekezni kellett, egy-egy vár úgy volt kiképezve, hogy a környező falu lakosságát, néhány száz embert befogadhasson. A mardakani vár öt emeletén, egyenként 30-35 embert szállásoltak el. (Azóta persze Mardakan is sokszorosára nőtt. )

A várakban nem csak a lakosságot, hanem az élelmezésükhöz szükséges alapanyagokat is helyben tárolták, hogy egy hosszabb ostromot is képesek legyenek túlélni, nem csak kút volt mindenütt, hanem hatalmas földbe vájt hombárok is. 

Kétségtelen, a világon egyedülállóan kifinomult, és jól kiépített védelmi rendszert sikerült létrehozni, kihasználva a természet adta sajátosságokat - ezért készül Azerbajdzsán arra, hogy felteszi a Kaszpi védelmi vonalat a világörökségek listájára. Már készül a dokumentáció, így hamarosan talán a bizottság elé kerül a helyszín. 

De akármilyen tökéletes volt is a terv, a mongolok 1235-ben feldúlták a Sirvánsahok országát. Ez azonban még nem jelentette a dinasztia végét. Az 1539-ben következett be, amikor az szafavida Perzsia magához csatolta a területet. Utoljára ők használták ezt a védelmi rendszert a XIX. sz. elején, ami akkorra, akárcsak a teljes perzsa hadsereg, reménytelenül elavult lett.  I. Sándor cár csapatai megalázó vereséget mértek a perzsákra, és ezzel meghatározták Azerbajdzsán sorsát. 

Bár Iránban ezt máshogy látják, az azerik nem szomorkodtak igazán. Különösen mivel a század végére eljött az első olajkonjunktúra korszak. Ennek szép emléke lehetne - ha már Mardakanban vagyunk - az egykori olajbáró kertjéből kialakított arborétum, és maga a XIX. századi villa. 

De a hely eléggé kiábrándító - nem az olajboom, hanem sokkal inkább a brezsnyevi pangás idejét idézi (bár tudjuk, akkor minden sokkal jobb volt).  A villa pedig nem látogatható. Bár, ahogy érzem, hamarosan elér ide is a második olajkonjunktúra, és vele a Heydar Aliyev alapítvány. 

A következő részben még mélyebbre merülünk az időben, és a sárban. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.