A magyar közbeszéd talán legelemibb közhelye, hogy ami itthon terem, az a művelt nyugat hasonló dolgához képest csakis gagyi lehet. Ennek ellenhatása az a szubkultúra, amelyik szerint minden pusztán attól a jellegzetességétől, hogy MAGYAR, tökéletes, és itt még a levegő is más. Jelen posztunkban egy olyan helyet mutatnánk be, ami tapasztalati alapon jobb, mint a hasonló kategóriás nyugati, pedig hazánknak a lesajnált keleti részén van. Célpont, a Tisza-tó.

A Tisza-tó fura egy jószág. 1973-ban a Kiskörei Erőmű építésével született meg, és teljesen csak a 90-es évek elején töltődött fel. Vagyis éppen negyven éves, ami természeti jelenségeknél még a csecsemőkor elejének is alig számít. De ez egyáltalán nem látszik rajta.  Olyan "ősi" sőt "vad" vízivilága van, hogy azt bármely természetes tó megirigyelhetné. Ráadásul az ország második legnagyobb tava, nagyvárosok közelségében, mégis, mintha sok száz kilométerre lenne mindentől, annyira elfeledett - ha jól emlékszem, a Magyar Turizmus Rt. múlt évi felmérésére a belföldi utazást tervezők 80%-a választaná a Balatont, és mindössze 2%-a a Tisza-tavat. 

Mi szembe mentünk a trenddel, egy napra célba vettük Poroszlót. Budapesttől (Füzesabonyig autópályán) jó másfél óra, vagyis érdemes úgy is elindulni, ha aznap estére haza kell érni. (Miskolcról, Debrecenből, Egerből még közelebb van. ) A kocsi hátuljába be az úszó- és homokozófelszerelés, jeges üdítő, és házi készítésű pizza. Aztán mehetünk. 

Az első célterület az Ökocentrum.

(Jó tudni, van olyan parkoló, amelyikből egyszerre közelíthető meg kb. egy perc alatt az Ökocentrum és a szabadstrand - 500 ft egy napra, ami a többi kiadáshoz képest jelentéktelen.) Az árak kicsit azért sokkolóak - két felnőtt és három kiskorú majd 12 ezer forint. Ha úgy akarom, 40 euró - néhány hete Franciaországban nem volt olyan nevezetesség, amiért ennyit kellett volna fizetnünk, ott ráadásul általában a gyermekek 14-17 éves korukig ingyen mennek be  a látványosságokhoz, itt a két évesért is fizettünk. 

Ezért a pénzért viszont - ez kétségtelen - jó fél, vagy akár egész napra is elég programot kínálnak. Az egyik csúcspont a vízisétány. Tulajdonképpen egy pallókra épített tanösvény, ami a mocsaras, vízinövényekkel benőtt területen vezet keresztül. 

A látvány kísértetiesen emlékeztetett egy másik helyre, ahol alig néhány hete jártunk - a dél-franciaországi Camargue-ra. Persze tudom én, ha ökológus, biológus vagy egyéb szakember lennék, akkor meg tudnám magyarázni, hogy miért nincs köze a kettőnek egymáshoz (mert az egyik sós, a másik édesvíz, az egyik természetes úton jött létre, a másik meg nagyon nem, de e helyett inkább nézzék a képeket. Melyik sorozat honnan van?

A

B

A poszt végén ezt is eláruljuk. 

Az összehasonlítás így adja magát. (Azt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy - akárcsak a Tisza-tó, a Camargue is nagy terület, sőt még nagyobb is, és itt most a Marais de Viguerat-ról lesz szó, azért arról, mert az talán a leglátogathatóbb része, hiszen alig néhány kilométerre esik Arles-tól. )

Nos, az kétségtelenül jó ötlet Poroszlón, hogy a tanösvényt csak hajóval lehet megközelíteni. Valószínűleg lehetett volna még húsz méternyi cölöphidat építeni, de így élményszerűbb, kalandosabb a dolog, hogy van benne kétszer öt percnyi motorcsónakázás. 

Az ösvény kiépítése is hasonló. Faácsolat, kilátókkal, madárlesekkel. (Bár a déli verőn nem is reméltük, de még madarakat is lehetett látni. )

A Tisza-tavon néhány helyen kedves fiatal lányok magyaráznak a tóról, az ott élő állatokról (ha van kedvük). Számomra a legérdekesebb a sulyom volt - a növény, ami nagyobb részt beborítja a vizet. 

Megtudtuk, hogy védett, mert ma már csak itt él összefüggő nagy területen Európában, és hogy termése ehető, és hogy éppen mostanában lehet betakarítani, régebben a Tisza vidékén ették is, nyersen a dióra, sütve a gesztenyére emlékeztet. Lehet belőle mártást, köretet csinálni. (No, vártam is az Ökocentrum éttermében a sulymos specialitásokat, ehelyett a közeli hiperből beszerzett harmadosztályú mélyfagyasztott sültkrumplit meg vagdalthúst osztották aranyáron.)

A séta a nádasban kimondottan szép, számos érdekes pont is van. (Az élvezeti értékből nyilván levont valamennyit a tikkasztó meleg, de hát ez van. ) Ami viszont egyértelműen a franciák előnye, és hiányzik a Tisza-tóról, az az, ami az ösvényt, tanösvénnyé tudja tenni. 

Ott számtalan játékos helyszín van - "zongora", amit lenyomva megismerhetik a gyerekek az ott élő állatok hangját, távcső,amivel a nádasban elrejtett állatokat kereshetik, sőt még két üvegmosó-szerűség is, amin kipróbálhatják, milyen az, amikor nagyon sok szúnyog csíp meg egyszerre. A nagyobbaknak meg vannak az ökoszisztémát modellező játékok vagy éppen a napenergia-hasznosítást bemutató szerkezet (tegyük hozzá ez nem működött).

Külön élmény a nádlabirintus (ott), amiben tényleg el is lehet tévedni (na, nem nagyon) - Poroszlón is épül egy növénylabirintus, számomra telejsen érthetetlen módon nem a nádasban, hanem kint a szárazföldön bokrokból.

Nem állítom, hogy enélkül mit sem ér a séta - mert nagyon is jó. De ezek az apró, és nem feltétlenül drága dolgok a családok számára sokkal élményszerűbbé tehetik a tanösvényeket. (A szülőnek is jó, ha gyermeke élvezettel játszik, és nem azon nyafog, hogy mikor kap már kólát.) 

Eddig ugye - enyhén - a franciák felé dőlne a játszma. Az pedig még inkább a javukra szól, hogy ott a gyermekeknek, fiataloknak szóló tanösvények látogatása ingyenes (vessük össze ezt azzal, hogy nálunk még a három év alatti gyermek is fizet). Igaz, ha ott valami többre vágyik az ember - kocsival, hajóval, akármivel vigyék ki a természetbe, vagy a gyerek kapjon kis gyakorlófüzetet is a tanösvényhez - azért már fizetni kell. Néha nem is keveset. Egy-egy túra 10-15 euró. (A Tisza-tavon GPS-es csónaktúrák vannak, nem próbáltuk ki, de jó ötletnek tűnik, sőt kimondottan bulis dolog, különösen azoknak, akik egy teljes hétvégére érkeznek. 3000 Ft körüli a csónakbérlés óránként, plusz kaució szükséges. ) 

Hátra van viszont még ekkor a látogatóközpont - amit egy éve adtak át, 2,2 milliárdos beruházással, sok volt benne az Eu-s pénz is, mint mindenben, ami manapság Magyarországon épül. 

Ez már egyértelműen megfordítja az eredményt! A látogatóközpont ugyanis tényleg világszínvonalú. A föld alatti akváriumban - 750 ezer m3, Európában a legnagyobb édesvízi akvárium - mindenféle, a Tiszában honos halakat láthatunk, tényleg igen látványosan, mondjuk úgy, testközelből.

A földszinti terráriumokban csak úgy hemzsegnek a siklók, kígyók, gyíkok, a külső kifutókban pedig simogatható kecskétől aranysakálig meg kormoránig mindenféle állat van.

Több órát el lehet tölteni velük lazán, különösen, ha a gyerek lelkesedik a halakért, és nem fél a terráriumban bemutatott siklótól. 

Ma már szinte kötelező tartozék a 3d mozi is. A film pedig tényleg látványos. Ha összehasonlítjuk a Marais de Viguerat látogatóközpontjával, kb. kiütéssel nyer. 

A hely legnagyobb gyengesége az erősen túlárazott, és rém fantáziátlan etető. 400 Ft egy üdítőért ilyen helyen azért szerintem kimondottan sok. 

Kisgyermekes családok számára viszont a legjobb, legötletesebb dolog a külső tutajos játszótér (van egyébként belső játszószoba is, az is kimondottan jó). A gyerekek a tutajozást-kompozást órákig tudják önfeledten évezni, így a szülők békében üldögélhetnek a környező árnyas padokon. 

Nagyjából az egyetlen dolog, amivel a tutajozástól sikerül elrángatni a gyereket, a stand ígérete. Ez ügyben csak dicsérni lehet a tervezőt - ahogy az elején is említettük, a szabadstrand kb. 1 percre van az Ökocentrum bejáratától. A szabadstrand maga egyébként a vártnál szintén kellemesebb - ezt elsősorban a hatalmas fáknak köszönheti, amik árnyékot adtak a rémisztő hőségben. Van vízibicikli, és étterem - utóbbi semmivel sem fantáziadúsabb, mint az Ökocentrumban, de legalább friss és elég jó helyi halat kínál, elfogadható áron. (Sulyom itt sincs.) 

Összességében, hacsak nem viszünk minden élelmiszert otthonról, beleértve a vizet is, egy öttagú családnak legalább egy húszas, plusz természetesen a benzinköltség, ami a távolságtól függ. (Ha két napra mennek, a költségek fajlagosan kisebbek lesznek.)  Megéri? Szerintem igen. Kellemes hely, jól szórakozik a család, és büszkén mondhatjuk el, hogy Kelet-Magyarországon is tudunk világszínvonalú élményeket adni. Világszínvonalú áron. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

A megfejtés:

A - Camargue

B - Tisza-tó

A Római Birodalom még hatalmának teljében volt, amikor megindult a verseny a keleti kultuszok közt a lelkekért.  Isis egyiptomias misztériumai, a perzsa alapokra épülő Mithras hit, és a zsidóságból kiágazó kereszténység voltak a befutók a versenyben. Az eredmény mindenki számára ismeretes. Így aztán manapság keresve is alig találunk tűztemplomot a világban. A nagyon kevés egyike Baku mellett található. 

Nem tudom, hányakban merül fel a kérdés, hogy Azerbajdzsánt miért pont Azerbajdzsánnak hívjuk.  (Hívhatnánk, mondjuk, Béla bácsinak, de országoknál ez elég ritka.) Nos a név iráni-görög eredetű, az antik források nevezik e területet Média Atropaténé-nak. Az első tag arra utal, hogy ekkor médek - vagy legalább is valamiféle iráni nép - alkotta itt a lakosság többségét. A második szó pedig két iráni elemre megy vissza az *atr- tüzet, a *pati- urat jelent. Összetételben kb. tűzimádó. 

Az, hogy a tüzet itt kezdték istenként tisztelni, igazán nem meglepő jelenség. A tűz itt mindennapos jószág, itt vannak a világon a földfelszínhez legközelebb eső szénhidrogén-mezők, így a kőolaj, a földgáz gyakran a földfelszínre kerül, aztán villám, vagy öngyulladás eredményeképp begyullad, és csak úgy ég magának a készlet erejéig. 

Ilyen égő hegyet ma is láthatunk - Yanar Dag a neve, és ott lángol Baku határában. A semmiből előtörő lángok igazán kísértetiesek. 

Forró nyári napon a lángok közelsége kimondottan éget - arról már nem is szólva, hogy erős gázszag van. A ragadós nafta pedig itt-ott még mindig kis tavacskákba áll össze a felszínen. Szó szerint, csak lenyomjuk az ujjunkat, és feljön az olaj. 

Az egyszerű, népi tűzimádatot és a korábbi indo-iráni mitológiát, a legenda szerint, egy bizonyos Zarathustra fogta össze rendszerbe, az i.e. II. évezred közepe felé. Tételes vallást azonban csak Perzsa Birodalom idején csináltak ebből. Mire eljön a Szászánidák kora - i.sz. III. század a zoroasztrianizmus már államvallás, a főpapok a nagykirályok mellett állnak a ranglétrán. A Szászánida Birodalom egyébként az az államalakulat, ami keleten vagy fél évezreden keresztül egyenlőként harcolt Rómával (majd mondjuk úgy Bizánccal), de a magyar tankönyvekbe nem sikerült ezzel beküzdenie magát. 

A zoroasztriánusok hisznek a Jóban és Rosszban, meg természetesen abban, hogy ők a jó oldalon állnak, és a világ végzeténél majd csak ők, mint az egyedül üdvözítő tanok tudósai kerülnek a jó oldalra. Ilyen szempontból elég frusztratív lehet nekik, hogy egykor virágzó hatalmas egyházuk, mi tagadás, vesztésre áll. Az iszlám hódítás után nekik sokkal rosszabb lett a helyzetük, mint más nem-muszlimoknak. Őket az iszlám nem tartja a "könyv népének", csak egyszerű pogánynak. Így hamar az erőszakos hittérítés áldozatául estek. Ma Iránban alig néhány tízezren élnek, a pár százezernyi hívő nagy többsége Indiában, Pakisztánban és - hol máshol - az Egyesült Államokban él. (Néhányan mindenütt vannak, ahol indus közösség él - Zanzibáron közülük származott Freddy Mercury. 

Központi szentélyük - ahová Gaznakból, az egykori birodalmi főtemplomból menekítették a szent tüzet - ma is Iránban, Jazban áll. Szerény, legutóbbi formájában 19. századi épület. (Abba viszont egészen borzongató belegondolni, hogy a tüzet, ami odabenn ég, kb. ezerháromszáz éve gyújtották meg.)

Zoroasztriánus - párszi, ahogy mostanában inkább nevezik őket - szent helyeket ezen kívül ritkán látni. Bár Jemenben, Ádenben is van egy - mára elhagyatott - zoroasztriánus temető. (Meglehetősen furcsa temetkezési szokásaikról híresek egyébként. A halottakat, hogy ne szennyezzék be a szentnek tartott földet, tornyokba, sziklákra tették ki, amíg a hús teljesen le nem bomlott, és a madarak el nem fogyasztották. Csak a teljesen csupasz, fehér csontokat temették el később.) 

De mi történt ott, ahonnan a szent tűz gondolata származott. Nos, az ősidőktől fogva tiszteltek egy helyet, ahol, mint most a Yanar Dagon, a földből szökött a gáz, és hatalmas lánggal égett. Minden bizonnyal voltak itt korábbi templomok is, de amit ma látunk Baku határában, az minden valószínűség szerint, csak a 17. században épült. 

Hogy miért vagyunk biztosak benne, hogy korábban is állhatott itt valami? Egyrészről a régészek tártak fel a környéken korábbi romokat is, másrészt a középkori örmény és arab krónikások egyértelműen leírják, hogy itt jelentős tűzimádó közösség élt. Ők nevezték ez a helyez Atesgah-nak, a tűz helyének. A települést pedig Szurahani-nak, ami a lyukakra utal (szintén a perzsához közeli tat nyelven), amelyekből a gáz feltör. 

Első látásra inkább várnak tűnik.

Struktúrájában pedig nem emlékeztet egyetlen más vallás templomára sem - a régi zoroasztriánus hagyományokat követi. A központi helyen egy kis épületben lobog maga a szent tűz. 

Európai és indus utazók egyaránt megerősítik, hogy a 17-18. században éltek még itt kis számban zoroasztriánusok. Mára a történelem viharai őket mind elsodorták innen, vagy beleolvadtak a muszlim többségbe. Külföldről, Perzsiából, Indiából máig járnak ide zarándokok a szent tűzhöz.  Erről feliratok is tanúskodnak bent a templomban. 

Ha valaki alaposan odafigyel azonban észreveheti, hogy a feliratok nagyobb része más nyelven, más betűkkel íródott. 

Egészen pontosan két nyelven, két írással. Vannak hindi nyelvű dévanágari írásos táblák, és vannak pandzsábiak gumukhi írással. Mindkettő arra utal, hogy hindu, illetve szikh zarándokok is jártak erre. Hogyan kerültek ide? A középkorban, korai újkorban a Kaszpi-tenger körüli kereskedelem jelentős részét - az örmények mellett - indus kereskedők bonyolították le. Közülük sokan voltak párszik (zoroasztriánusok), akik a diaszpórájuk miatt jó kapcsolatokkal rendelkeztek itt. De voltak hinduk, és szikhek is. Ilyen kapcsolatokon keresztül juthattak el az első nem-párszi indusok ide. Hamar birtokba vették ők is templomot, amit ők Dzsvalának, a hindu tűzistennek ajánlottak. 

Ahogy Baku vesztett jelentőségéből a zarándokok is egyre ritkábban jöttek. Azért néhány csoport évente ma is eljut ide. 

A hívők hiányát életnagyságú babákkal igyekeznek pótolni, akik mindenféle szertartásokat mutatnak be. 

A felújítás egyébként gőzerővel halad - mint szinte minden más hasonló projektet az országban, ezt is a Heydar Aliyev Alapítvány finanszírozza. 

A helyszín világörökségi várományosi listán van - feltételezem, ha kész lesz a felújítás, elkészítik a dokumentációt, és jöhet az értékelés. Gyakorlatilag biztosnak érzem, hogy a hely bejut a listára, hiszen, ha valami, hát ez igazán egyedülálló a világban. 

Holnap egy másik, szintén egészen fantasztikus helyszínnel folytatjuk. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

Mit nézzen meg Bakuban és környékén az, aki nem milliárdos üzletekért vagy politikai alapú barátkozásért megy oda? Egyáltalán van ott, mit nézni? Van. És meg lehet úgy írni a posztot, hogy nem írjuk le egyetlen politikus nevét sem. 

Húsz éven át Azerbajdzsánba gyakorlatilag a kutya se ment tőlünk. Messze volt, és rém bizonytalannak tűnt. Egykor Moszkvában végzett külkeresek próbálták meg Keleten megcsinálni a szerencséjüket (volt, akinek sikerült), és diplomaták jártak nagy néha az elfeledett régi barátokhoz, hogy elmondják, most éppen mással foglalkozunk, de a nevüket még nem felejtettük el. Az utóbbi néhány évben - amióta nekik jobban megy, nekünk meg nem - ez a folyamat felerősödött. Egyre többen mennek Bakuba, hogy milliárdos üzletekről tárgyaljanak, a politikusok pedig gyakorlatilag folyamatosan ott vannak. De az egyszerű magyar polgár, avagy turista számára Azerbajdzsán ugyanolyan távoli és megfoghatatlan marad, mint volt. Eddig. Most viszont annyiért elrepülhetünk Bakuba, amennyiért egyébként Párizsba vagy Londonba járnánk, így akár egy hosszú hétvége sem elképzelhetetlen az átlagos középosztálybeli magyar számára. De minek menjen oda? Érdemes egy hosszú hétvégét Párizs vagy London helyett Bakuban tölteni? 

Eiffel torony és Big Ben persze nincs - de egy hosszú hétvégényi látnivaló - olyan, amit sem London, sem Párizs nem kínál - van. Például a világ legnagyobb zászlója - bár nem tudom, hogy a legutóbbi román kísérlet után növeltek-e még rajta. Az olcsó légijárat pedig alkalmazkodik az igényekhez - péntek este indulhatunk, és kedden már ott lehetünk az irodában munkakezdéskor. De mit csináljunk közte? 

Bakuban már rögtön azután kezdődnek a szürreális élmények, hogy kiszállunk - éjszaka - a repülőből. A városba bevezető autópálya mentén azonnal Dubajban érezzük magunkat. És - tán jelezvén, hogy miből is van ez a sok pénz - a legszebben feldíszített, kivilágított építmények, a benzinkutak. Sajnos mozgó kocsiból épeszű fényképet nem tudtunk róla készíteni, de van amelyiknél még szökőkutak is emelik a látványt. 

Az úton végig a húsz évvel ezelőtti - első és eddig utolsó - bakui utam járt az eszemben. Akkor Kijevből mentünk, és onnan képtelenség volt Bakuba telefonálni. Nem volt éppen aznap nemzetközi vonal a Razgavornij Punktban. A reptérről sem tudtunk telefonálni, mert ott meg ellopták az összes nyilvános telefon kagylóját. Állítólag Iránban adták el őket. A csomagokra vagy egy órát kellett várni, akkor egy kisteherautóról borították elénk. A taxinak látszó tárgyban pedig egy jó nagy pisztolyt nyomtak a fejemhez, és felszólítottak, hogy adjam át a nálam levő készpénzt. Bezártak egy szobába, ahonnan az ablakon keresztül menekültünk, és egy eltérített városi busszal jutottunk a belvárosba. Szóval kalandos volt, de hát fiatalon az ember sok marhaságra képes. Ehhez képest most egy vadi új Range Roverben rohantunk a díszes benzinkutak, és kivilágított paloták közt. (A taxikat pedig a régi Volgákról milkalilára festett londoni taxikra cserélték. )

Majd egy meglehetősen kellemes belvárosi szállodában ért minket a reggel. Íme, a kilátás az ablakból:

A sarkon ATM, két sarokra olyan üzletsor, amilyet Budapesten nem látsz, világmárkák, nemzetközi árszínvonalon, és mindenütt lehet kapni zero kólát. Szóval tiszta Nyugat. Vagy inkább Kelet. A fejlődésnek van persze negatív oldala is - akkor a maradék, eldugott 20 dollárunkból vagy egy hétig éldegéltünk. Most ebből egy jobb ebédre sem feltétlenül futja. Az viszont kétségtelen, hogy sokkal turistabarátabb lett a város. Tele van pl. jó étteremmel. (Húsz éve egyet találtunk az egész városban, abban sem volt túl sok köszönet, és étel sem nagyon.) A legjobbra most teljesen véletlenül akadtunk rá. Kerestünk egy másikat, amit a Chili és vanília blog emlegetett, mint abszolút favoritot (később megtaláltuk, valójában egy pocsék menza), de nem találtuk. Megkérdeztük egy idős taxist, hogy szerinte merre lehet. Ő pedig hozzánk fordult, és széles mosollyal üdvözölt: "Jó estét!" Kiderült,. hogy a bácsi az előző budapesti azeri nagykövet sofőrje volt. Azonnal hívta is a fiát, Orhant, hogy nini, magyarok vannak itt. Orhan pedig két percen belül ott volt, és kiderült, hogy ő nagyon is jól beszél magyarul. Az éttermet ugyan nem ismerte, de elvitt egy másikba - a tengerpartra. 

A hely több volt, mint csodálatos. Egyrészt a keleti szokásoknak megfelelően éjjel tizenegy körül még helyi gyerekes családokkal volt teli, ami igencsak növelte a bizalmunkat, hogy itt autentikus helyre jöttünk. Aztán pedig rendeltünk. Előételből - a helyi hagyományoknak megfelelően - jött vagy tízféle. Kedvencünk a savanyított szilva volt, bár a friss menta, a citromos joghurt vagy éppen csípős padlizsánkrém sem volt kutya. 

A frissen fogott és sütött Kaszpi-tengeri hal viszont gránátalmaszósszal egyenesen mesés volt. 

Annó Baku igazi szovjet város volt.  Egykor jobb napokat látott kopott épületekkel, Volgákkal és átható szovjetbenzin-szaggal.Aztán jött az évtizedes kétszámjegyű gazdasági növekedés - volt úgy, hogy Azerbajdzsán volt a világ leggyorsabban növekvő gazdasága 25%-os GDP növekménnyel. A város pedig a sok látványos fejlesztés hatására  kezdi visszanyerni keleties hangulatát. Az olajnak mintha saját esztétikája lenne, a városépítészet az Öböl modern nagyvárosait idézi.   A leglátványosabb talán a lángnyelveket formázó három toronyház - annyira újak, hogy kettő még lakatlan, de már a város új jelképei. (Éjjel a lángnyelvek az azeri zászló színeivel váltakoznak.) 

Tövükben kellemes park, kilátóval a városra, és sok különféle, a nemzeti érzelmeket fokozó emlékmű. A sikló, ami felvisz, ráadásul ingyenes. A kilátás pedig a városra fenomenális.

Esténként ide érdemes feljönni, például vizipipázni. A pipa mellé vodka is dukál, vagy viszki, mert van, ami nem sokat változott a szovjet idők óta. Bár épülgetnek újabb mecsetek, de a lakosság nagyon is világi. A lányok szép ruhában járnak, és eszük ágában sincs kendőt hordani, a fiúk pedig isznak rendesen. Ja, és még mindig mindenkivel el lehet kommunikálni oroszul. 

A hegy tövében pedig a világörökség részét képező középkori óváros, ami gőzerővel újítanak fel. Benne mecsetek, paloták, szuvenírboltok, és - ismét csak - éttermek. Ez az, amiben viszont Dubajt és a többi öbölbeli modern várost múlja felül Baku. A történelem itt nem néhány oázist jelent - hatalmas birodalmak voltak itt még azelőtt, hogy Baku jelentéktelen iráni, majd orosz határvárossá süllyedt volna. 

Azt persze itt sem feledtetik el velünk, kinek is köszönhetik az utóbbi évtized látványos fejlődését. 

Egy napra bőven elég látnivaló. De mit csináljunk a maradék két napban. Ezzel folytatjuk. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

Ezen a blogon nem szokásom  kommentálni az aktuális belpolitikai eseményeket. Nem azért, mert nincs véleményem, hanem azért, mert ez a blog nem erről szól. Ráadásul éveken keresztül kellett hivatásszerűen foglalkoznom az aktuális belpolitikai eseményekkel, és most jól esik, hogy nem kell leírni egyetlen,  élő magyar politikus nevét sem.

A nyaralás nem nyaralás fényképek nélkül. És hála a digitális forradalomnak már nem számolgatjuk a kockákat, hogy mennyi van még, és mennyi nagyon sokba fog kerülni majd előhívatni, és mi lesz, ha nem lesz jó. Így aztán természetes, hogy a gyerek is fényképez. Néha igencsak érdekeseket. 

Ahogy az előző részben is írtuk, a gyerekkel utazni más. És persze igyekszünk odafigyelni, hogy ők is élményszerűnek érezzék az utat. De azért néha talány, hogy ők, hogyan is látják, fogják fel ugyanazokat a helyeket, helyzeteket, amiket együtt élünk át. Lehet, hogy nem emlékeznek a város nevére, de tisztán emlékeznek arra, hogy melyik hajó nyert a hajóversenyen két évvel ezelőtt. (Én meg nem mondtam volna, de a képeken ellenőrizve igazuk volt. ) A sziget neve nem ugrik be - de tisztán emlékeznek arra, hogy milyenek voltak a kavicsok a parton. És, hogy láttunk sok szélmalmot. Sőt, arra is, hogy az apartman előtt voltak szederbokrok, és hogy milyen volt a játszótér a ház mellett. Meg, hogy a királyi palota zárva volt, amikor mentünk volna. 

Ha meg akarjuk tudni, mi tetszik nekik, mi érdekli őket, mi köti le a figyelmüket, a legjobb talán, ha adunk nekik fényképezőgépet. Aztán fotózzanak kedvükre. Ma már egy egyszerű gép igazán nem drága, a memóriakártya pedig mindent elbír. 

Két éves korban persze még ez is inkább játék, és az eredmény is általában meglehetősen elmosódott, de azért vannak egészen figyelemreméltóak is. 

A hatévesek viszont már komolyan tudatosan fényképeznek, azt, amit ők érdekesnek tartanak.  Keresik a jó beállításokat, és a jó fényeket. 

Aztán, amikor végignézzük a képeket néha magunk is megdöbbenünk mennyire máshogy látszik a világ 118 centi magasból. Más a perspektíva. 

És vannak dolgok, amik meglepően közel vannak. Úgy meg valahogy máshogy festenek. 

A következő képeken viszont semmi meglepő nincs -  a ringlispílről készült vagy húsz. 

Az obligát finomságok.

Kisebb és nagyobb állatos játékok. 

Vagy éppen menő kocsik. 

És, hogy miről készült a legtöbb? Az ostromgépekről, lovagokról, gladiátorokról - tucatnyi. 

Az igazi feladat pedig az volt, hogy hárman megosztozzanak egy gyermekfényképezőn. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

Superman, Neo és transzformerek is megjelennek a modern buddhista templom falain Thaiföldön. A szürreális látványosság ma már turisták millióit vonzza. 

Chian Rai Thaiföld legészakibb város, egészen közel a burmai határhoz. Legfőbb turisztikai vonzereje maga az a tény, azok az expatok ugyanis, akik éveket töltenek Észak-Thaiföldön, de csak 90 napig tartózkodhatnak vízum nélkül az országban át-átruccanak egy fél napra, vagy inkább néhány órára Burmába, hogy aztán - tartózkodási engedély szempontjából  - megújulva térjenek vissza a Thaiföldi Királyságba. Körülnézni egyébként érdemes, sőt akár maradni is. Itt van a térség talán legjobb, de mindenképpen leglátványosabb éjszakai piaca, ahová a hegyekből is lelátogatnak a hegyi törzsek - hmongok, akhák miaók egyéb érdekes nevű népek - tajgai. 

És van néhány igazán régi sztúpa is. Chaing Rai ugyanis az ország egyik legrégebbi városa - 1262-ben alapították, és sokáig független királyi székhely volt. (Formálisan csak a 19. század végétől Sziám része.) 

A legérdekesebb, és legbizarrabb látványosság azonban vadi új - alig néhány éve nyitott meg. Buddhista templom Wat Rong Khun a neve. Egy thai sztárépítész, Chalermchai Kositpipat tervezte,és bevallottan a science fiction és fantasy filmek ihlették. Távolról még szinte semmi különös nem tűnik föl. Kicsit talán díszesebb, mint az átlagos buddhista templomok, és a tiszta fehér sem teljesen általános, de a struktúra meglehetősen hagyományos, és a fehér, mint a tisztaság színe nem meglepő. 

Közelebb lépve már látszik a horror vacui - ami amúgy nem ismeretlen hagyomány a keleti művészetben - és azok a fantasztikus formák, amiket egyszerre ihletett a buddhista hagyomány - hiszen hasonlóakat azért láthatunk másutt is - és a modern fantáziavilág Vallejo Caldwell és társaik.

A legnagyobb fantáziáról - ahogy ez a művészet egész történetében megfigyelhető - a gonoszok és és szenvedő lelkek bemutatásánál  tesz tanúbizonyságot. 

A kinyújtott kezek - kétségtelenül igen impresszív - folyója a megváltásért könyörgő lelkeket szimbolizálja. 

Ez az ördög pedig a személyes kedvencem.

Odabent a szentélyben a Buddha ábrázolás még a hagyományokat követi. 

A többi viszont már egészen más. A falakon megjelenik a buddhista menny és pokol - igen ők is hisznek benne, csak szerintük a lelkek csak időlegesen kerülnek ezekre a helyekre a következő újjászületésig.  A Jó és a Gonosz harcát pedig egészen modern hasonlatok  mutatják meg: Batman, Superman, a transzformerek,sőt Neo is a Mátrixból. Az építész szerint ezzel tulajdonképpen áldozatot mutat be Buddhának, hiszen ezek a modern motívumok is ugyazt az ősi harcot mutatják, amit Buddha vívott a gonosz fejedelmével Márával. 

Chalemchai Kositpipatnak nem ez az első ilyen - meglehetősen szokatlan - munkája. Első jelentősebb modern sci-fi hasonlatokat is felmutató festményét egy londoni buddhista templomban készítette. Már akkor sokan -szerzetesek, thai kormánytagok, művészek  - kritizálták, mondván ez minden, csak nem thai művészet. Nagy szerencséje az volt, hogy a királynak - és Thaifölnö ez a legfontosabb - tetszettek a festmények. 

Ez meghozta neki az elismertséget is,megkapta a legmagasabb művészeti díjat, ami hazájában élő művésznek adható, és egy munkáját, több, mint 17 ezer fontért adta el a Christie's. Hívő buddhistaként azonban nem ez a legfőbb célja, hanem a halhatatlan lét, és ezért áldoz folyamatosan nagy figyelmet fő művének a Wat Rong Khunnak - úgy érzi ez hozza el neki az evilágon túli boldogságot. 

Bár nem vagyok buddhista vannak kétségeim afelől, hogy Batman tényleg lehet-e Buddha reinkarnációja, de az kétségtelen, hogy a ma emberéhez, különösen a fiatalokhoz így talán könnyebb közelebb vinni a vallásos élményt, hiszen ők a Jó és Rossz harcát már tényleg a hollywoodi filmekből ismerhetik meg. Amúgy meg turistafogónak sem rossz egy ilyen látványosság. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

Amikor - hat évvel ezelőtt - két db. fél éves gyermekkel útra keltünk kocsival, barátaink, kollégáink nagy része többé-kevésbé őrültnek tartott minket. Azóta - reméljük - sokakat sikerült meggyőzni, hogy gyermekkel utazni nem a legrosszabb dolog, ami az emberrel történhet. Sőt. Most - mielőtt az út részleteire rátérnénk - igyekszünk meggyőzni a nagyobb közönséget is ugyanerről. Kezdjük az előítéletek oszlatásával. Mert  előítéletek azok vannak. Általában olyanoktól halljuk, akik maguk el sem mertek indulni mert.. és itt jönnek a magyarázatok. 

Az nektek úgyse nyaralás...

Mert folyton a gyerekekre kell figyelni, körülöttük kell ugrálni, és nekik mindig minden bajuk van. Nos ezt kézből, és tapasztalatból cáfolom. Mi igenis jól tudjuk magunkat érezni akkor is, ha (időközben változott a létszám) három gyermekkel utazunk. Persze oda kell figyelni az igényeikre, és különösen amíg kicsik (úgy négy év alatt), rájuk is oda kell figyelni, hogy ne tegyenek kárt se magukban, se a berendezésben. De ezt itthon is megtennénk. Nyilván valamilyen szinten behatárol ez minket is - nem mehetünk borkóstolóra, éjszakai táncos helyre, huszonöt kilométeres teljesítménytúrára (arra amúgy sem mennék) stb, amit tényleg korlátoz kicsit, de mindenképpen józanult tart minket is.  De, ha a korosztályuknak megfelelő élmények is érik őket, akkor ők is kimondottan élvezik az utat, ami a kezelhetőségüket is növeli.

Játszótér vastag gumiborítással kis hercegeknek Monacóban - minden napba befér egy kis játszóterezés. 

(Mi meg legalább kialudjuk magunkat, nem úgy, mint amikor még hajnali négyig nyomtuk valahol, és utána kissé szédelegve próbáltuk belőni, hogy mennyire egyenesek az oszlopok a Parthenonon.) 

A gyerekekkel amúgy is csak a tengerparton lehet lenni egész nap...

Kétségtelen, a gyermekek nagy része szereti a vizet. (Állítólag ez atavisztikus, az ember egy vízi majomtól származik). Órákat el tudnak szórakozni, míg kisebbek azzal, hogy kihordják kis vödörben a vizet a tengerből, a homokot pedig cserébe beleszórják, később persze megtanulják, hogy ez értelmetlen, és csak akkor csinálnak ekkora értelmetlen marhaságokat, ha azt megfizetik, és a főnök kéri. Ez kicsit nagyobbaknál átalakul kavics-és kagylógyűjtési szenvedéllyé. (A büdös, bomló állati maradványokat aztán haza is kell hozni.) A fürdést azonban lehet adagolni. Az egész napi programon való részvételnek lehet koronája egy jó mártózás (kvázi jutalomfalatként belengetve), de lehet a nap kezdete is, azzal, hogy amikor már nagyon meleg van, irány elfelé a strandról. Sőt, ha kellően érdekes a program, egy-egy napot akár strand nélkül is el lehet tölteni. És, hogy mivel? Nyilván nem a Görög Nemzeti Epigráfiai Múzeum archaikus felirattöredékeit mutogatjuk a gyereknek negyvenkét termen keresztül. De ma már a múzeumok nagy részében is van valamiféle gyermekfoglalkoztató,-szórakoztató részleg, sőt a látványosságoknál is elég gyakori az ún. animáció. Ez pedig a legszárazabb műemléket is kimondottan bulissá tudja tenni: egy középkori párviadal, egy gladiátorjáték, egy antik olimpiai verseny élettel tölti meg a romokat, és órákra lebilincseli a gyermekeket is.

Reneszánsz táncoktatás - Les Baux

Gladiátorok az Arles-i arénában. 

De ha ez nincs is - a várak, romvárosok, a hozzájuk kapcsolódó kalandos történetek épp az óvodás-általános iskolás korosztályt kötik le leginkább. Ha mesélünk is arról, amit látunk, ők már várni fogják a következő helyszínt. Innentől pedig alapos tervezés és felkészülés kérdése csak a dolog. Tájékozódjunk előre akár, hogy hol, mikor milyen animáció van, hol van gyerekeknek szánt kiállítás is (ez Európában általában már interneten hozzáférhető információ), a napot pedig szervezzük meg előre, hogy biztosan időben odaérjünk még délután a strandra. 

Állatlesen - speciálisan gyermekeknek tervezett tanösvényen a Camargue-ban.

Egy vagyonba kerülnek...

Ez kétségtelen. A gyermek nem olcsó dolog. Minél nagyobb, annál drágább, és csak reméljük, hogy a befektetés megtérül, és nyugdíjas korunkban majd ő veszi nekünk a repülőjegyet. De azért ez is nagyobb részt nevelés-szoktatás kérdése. Ha a szülei sem állnak le minden bazárban vásárolni, valószínűleg ő sem érzi szükségét ennek. (Ezt egyébként megfelelő útvonalválasztással is elkerülhetjük - amíg a mi kezünkben a térkép, addig arra megyünk, amerre mi mondjuk, az pedig egyértelmű, hogy a két fő látványosságot összekötő legrövidebb úton kívül úgysincs bazár, mert a turisták kilencvenöt százaléka is azon az egy utcán zsúfolódik össze. Érdemes kipróbálni, nemcsak a bazármentességért, hanem a feeling kedvéért, azért az illúzióért, hogy néhány percet magunkban tölthetünk és nyugodtan bámészkodhatunk kedvünkre.) A szálláson elfogyasztott reggeli-vacsora is komolyan visszavesz a költségekből. (Nyugat-Európában a hiperekben kb. a magyar árakon lehet élelmiszert venni, míg az éttermek árszintje néha jóval e felett van. Mindez persze csak úgy négy év feletti gyermekek esetében jelent komoly kérdést, mert korábban azért a gyerek általában nem, vagy nem teljesen étterem-kompatibilis, legalább is nem egy háromfogásos menüre. Ha pedig mindenképpen kereskedelmi egységben szeretnénk enni, ilyen esetekre kiemelten ajánlottak Európában a török-arab büfék, az áraik általában jóval a honi éttermek alatt vannak, a tulajdonosi-, vendégkör kör pedig sokkal  jobban viseli a rohangáló-zajongó gyermekek által keltett zűrzavart, mint egy visszafogottan elegáns, helyi étterem közönsége. )

Iszonyat lehet őket elviselni egy hosszú úton..

Sok szempontból a gyerekek könnyebben bírják a hosszú autózást, mint a felnőttek. Gyorsabban elalszanak a kocsiban, és jobban is tudnak ott aludni - köszönhetően testméretüknek. Így aztán azzal, hogy a hosszabb utakat hajnalra vagy estére időzítjük a gyermekbántalmazás nagy részét kiküszöbölhetjük. Ha egy kirándulásról este nyolc- kilenc körül indulunk el gyermekünk már valószínűleg az első kanyarban édesdeden fog aludni, míg mi éjjel egyre hazaérünk.  (Ott aztán ki lehet emelni a kocsiból és átborítani az ágyába - reggel, ha tisztán nem is, de kialudtan ébred. Mi nagyon szerencsések vagyunk, jó alvó gyerekeink vannak.) Amúgy meg rendelkezésre állnak a szójátékok, a barkochba, az érdekfeszítő elődadások a gyermeknek arról a helyről, ahová menni fogunk. Mi most Ljubljanától Veronáig játszottunk állatos barkochbát, legalább háromszor szerepelt benne a zsiráf, de előkerült a nyílméreg-béka is. A hosszú utakat pedig meg is lehet bontani. Három-négy óra után egy néhány órás városi séta, vagy zöldben való rohangászás csodát tud tenni.

Mindig útba esik egy park vagy arborétum, ahol meg lehet állni, kicsit rohangászni vagy éppen kavicsot dobálni. 

Ez pedig ismét csak tervezés kérdése. Ha alaposan megnézzük az útvonalat, gyakorlatilag biztos, hogy találunk útközben olyan helyet, amit érdemes megnézni, ahol érdemes néhány órát eltölteni. Eleve tervezzük így az utat, és akkor nem kell felborítani az eredeti útitervet. Maximum két gyermek esetén jó megoldás lehet még az első ülések hátára szíjazható DVD-lejátszó. Igaz, az meg számunkra teszi fárasztóbbá az utat, ha nyolc órán keresztül kell a Kisvakond zenéjét hallgatni. (Három gyermeknél ez már nem megoldás -a középső úgyse lát semmit, és azon hisztizne, hogy ő miért nem látja a Kisvakondot.) Maximum két éves korig pedig ott van a végső fegyver a Babazene cd. Elsőre nettó hülyeségnek tűnik,  de a felnőtt fülnek meglehetősen bárgyúan hangzó plöm-plömöt úgy látszik tényleg gyermekpszichológus szakértők (és nem zeneszerzők) készítették. Az egészen addig az éhségtől üvöltő fél éves gyermek megható gőgicsélésre váltott, ahányszor meghallotta kedvenc számát - igaz, ez már nekünk volt kicsit kényelmetlen 60 kilométeren keresztül. 

Csak a hazai konyhát eszik, minden mástól elrontják a gyomruk...

A gyermekek általában kétségtelenül kevésbé bevállalósak élelmiszer-fronton, mint a felnőttek. (Már persze felnőttje válogatja, van azért közöttük is, aki sír, ha nem kap Thaiföldön csülökpörköltöt ebédre.) De azért lássuk be, hogy Európában annyira azért sehol nem idegen a konyha, hogy ez bármi gondot okozzon. Végső fegyverként pedig mindig jelen van a sülkrumpli-pizza kombó, olyan gyermek még valószínűleg nem született, amelyik azt ne enné meg.

Íme az ultima ratio - a sült krumpli. 

(A mieinkről kiderült, hogy kedvencük a francia halleves, és a bárányhúsból készült arab kolbász, a merguez.) Az igazi nagy trükk egyébként az éhség. Ha a sok program után a hazai szokásosnál kicsit később kapnak ebédet, még a legválogatósabb kislány is úgy eszik, mint egy angyal. 

Egy nap legyen sz*r idő, egymás agyára mentek az apartmanban..

Egy teljes napot a - drága pénzen bérelt - apartmanban tölteni, ami valószínűleg kisebb, szűkösebb, mint a hazai lakás, ráadásul nincs benne Minimax magyarul, tényleg nem lenne feltétlen vicces, meg - lásd drága pénz - ordas nagy pénzkidobás is lenne. De erre semmi szükség, mert kirándulni nem csak verőfényben lehet. Ismét csak a tervezés szükségességét tudom  kiemelni. Nézzük meg, milyen fedett pályás, beltéri szórakozási lehetőség van a nyaralóhely néhány száz kilométeres közelében, és esőnapra tegyük ezeket. A legideálisabb például egy barlang - szép, kalandos, garantáltan fedett, és oda amúgy is fel kell öltözni. De a cél lehet olyan vár, aminek van teteje, olyan múzeum, ami a gyereknek is jó (pl. oceanográfiai, ahol lehet halakat nézni), vagy gyerekek számára is élvezhető (zenés-táncos) showműsor.  

Lovasbemutató zárt térben - ideális pocsék időre. (Lipica, Szlovénia)

Fedett vár barlanggal - zuhogó esőben is tökéletes. (Predjama, Szlovénia)

És arról se feledkezzünk meg ilyenkor, hogy az eső általában térben is korlátozott jelenség, ha beülünk a kocsiba, és elmegyünk úgy száz kilométert, már lehet, hogy rekkenő hőség lesz, és hét ágra süt a nap - tájékozódjunk a neten a meteorológiai honlapokon, mi az aktuális időjárás kicsit arrébb. 

Összességében pedig az alap, a szoktatás. Ha fél éves korától a gyerek minden nyáron utazik, egyre hosszabb távokra, ha itthon is rendszeresen kirándulsz vele hétvégenként, akkor hat évesen már meg se kottyan neki két hét alatt ötezer kilométer. Sőt, amióta hazajöttünk, minden reggel úgy kelnek, hogy mi lesz ma a program?

Szóval a lényeg, hogy nem kell aggódni. Következőre azért azt is megírjuk, mire kell mégis figyelni, illetve, hogy vannak azért buktatók is...

Forróság, gyönyörű lányok, festőien málladozó vakolat, vörös csillagok mindenütt, koktélozás este, és áldott nyugalom napközben - elsőre talán azt hinnénk, Kuba, de ez Dél-Laosz, Champasak.  

Champasak, mi tagadás, nincs a külföldi turisták, sem pedig a média célkeresztjében.  Mint a jó helyeken általában, itt sem történik semmi.  (Fiatalabb koromban még szerettem olyan helyekre menni, ahol történnek a dolgok, de úgy gondolom, negyven fölött az ember már élvezni szeretné a maradék életét, nem pedig nagy dolgok részese lenni.) Akik szeretnek mindent a valós térképeken adatokkal is látni azoknak azért megmutatom, hogy vagyunk a térképen.

Laosz legdélibb részén, a kambodzsai határ közelében. Az eljutás a béke földjére nem túl bonyolult - a térség fővárosa Pakse, Laosz második legnagyobb városa. Nem különösebben érdekes hely, de kiváló közlekedési kapcsolatot biztosít, naponta repülnek innen meglehetősen olcsón a Lao Airlines gépei Bangkokba, Siem Reapba, Vientiane-ba. (Mi elkövettük azt a hibát, hogy spórolásból "alvó busszal" jöttünk, elvileg tök kényelmes, mert székek helyett ágyak vannak benne - de kínai gyártmány, nem európai méretekre tervezték, így két embernek kellene egy ágyon egymáshoz préselődve aludni. A gyakorlatban rémes. )

Pakséból aztán üdítő  fél óra meglehetősen jó úton Champasak. (No igen, Laosztól, mint elmaradott, harmadik világbeli országtól az ember azt várná, hogy majd pocsék utakon zötykölődik, és ez pár évtizede még így is volt, itt azonban, hazánkkal ellentétben, az útépítés nem azt jelenti, hogy építenek egy-két autópályát, a többi meg dögöljön meg, hanem folyamatosan az egész útrendszert fejlesztik, így most már sokkal jobb minőségűek az utak, mint itthon.) 

Champasak fényes történelmi múltra tekinthet vissza - ám ezt meglehetős szerénységgel teszi. Nem messze volt innen a Khmer Birodalom első fővárosa. (Wat Phou - róla még írunk.) Majd a világ talán legszebb nevű országának lett része, az első lao államalakulat, amit a 14. század közepén hozott össze Fa Ngum király a Lan Xang Hom Khao névre hallgatott, vagyis Millió Elefánt a Fehér Napernyő Alatt. (Rövidítve csak Lan Xang.) A határok elég képlékenyek voltak - Délkelet-Ázsia államberendezkedése, a "mandala", leginkább a mi feudalizmusunkra emlékeztetett, félig vagy teljesen függő kiskirályokkal, helyi előkelőségekkel.

1713-ban aztán Champasak hercegei, rövid időre teljesen függetlenítették magukat minden külső hatalomtól. Tartott ez a 19. század végéig, amikor is a thaiok és a franciák felosztották egymás közt a kis országot. No, ez az a dicső múlt, amire gyakorlatilag semmi nem emlékeztet Champasakban. Talán csak a szokásos falusi templomnál kicsit nagyobb és díszesebb wat az, ami sejteti, hogy egykor a városkának magán túlmutató jelentősége is volt. 

Ez a mi térségünkben évszázados frusztrációt, gyűlölködést, és reménytelen identitásháborúkat eredményezne -itt viszont, mint bármi mást, ezt is könnyed mosollyal kezelik. A kisváros maga a béke szimbóluma. Ahogy megérkezel, tudod, hogy itt aztán a legnagyobb gondod az lesz, hogy mi az a furcsa cuppogás éjszaka a szobában, és amikor már vad szexorgiákat képzelnél magad mellé az üres ágyra, kiderül, hogy egy kis gekkó az, amelyik kísértetiesen képes imitálni a smárolással járó hangot. 

Egyébként pedig rekken a hőség, és eláraszt a nyugalom érzése. Az ablak alatt ott folyik a Mekong, a Nap süt, a hűtőből pedig bármikor elővarázsolnak egy Beer Laot. 

A helyiek nem zavartatják magukat. Élik az életüket. Kedvesen üdvözölnek,mosolyognak, és mennek a dolgukra. A turista jelenléte nem ingerli őket sem miden áron való eladási kényszerre, sem arra, hogy kéreltenül bemutassák a város összes nevezetességét némi baksisért. Sőt. Van-e még egy hely a világon, ahol gyakorlatilag becsületkasszával működik egy szálloda? Jó, nem egy Hilton, de a kilátás mindenért pótol.

A kulcsot elveheted a portáról, néha előkerül valaki, hogy megkérdezze, minden rendben van-e, és ha emlékezeted rá, hogy jött időközben még vendég, akkor örömmel fogadja el a nem túl magas árat a szobáért.  Éjszakai élet ugyan nincs, de ha valahol karaoke partit tartanak, és arra jársz, akkor számíthatsz rá, hogy behívnak, megosztják veled a Beer Laot, és, ha nagyon erősködsz, még a friss laoszi slágereket is dúdolhatod. (Hát igen, van ennek az egésznek egy kis Kuba feelingje, de azért - legalább is számunkra - a helyi zene kétségkívül sokkal gyengébbnek tűnik, mint a Buena Vista Social Club.) A folyóparti étteremben - pont a pártházzal szemben - már reggel gyülekeznek a fiatalok, hogy ott dolgoznak-e vagy reggeliznének, de szívesen összeraknak neked egy gyömbéres csirkét reggelire.  

A szintén folyóparti bárban pedig már a második nap estéjén régi ismerősként üdvözöl a kissé álmos pincér, és hozza a lao lao koktélt. (Oké, van még egy hátránya a helynek Kubához képest - a helyi szesz, a rizsből készül  "lao viszki" csak  erősen koktélosítva tűnt fogyaszthatónak, elég messze áll a Havanna Clubtól.) 

Akármennyi időt el lehet itt töltetni - bár a város gyakorlatilag két utcából áll - azzal, hogy csak ülsz a tornácon, nézed a folyót, és elmélkedsz az élet értelméről. Ha ennél aktívabb életre vágysz, az is lehetséges. 

Helyből adódik Wat Phou. Világörökségi színhely, és mégiscsak innen ered a fényes Khmer Birodalom. Mindenkinek merem ajánlani, aki még nem járt Angkorban, vagy Preah Vihearben. Aki viszont járt e helyeken, és valami hasonlóra vágyik, az kicsit csalódni fog. Jobban mondva, valami hasonlót kap - építészetileg kétségtelen - de kb. úgy viszonyul egymáshoz méretekben Angkor és Wat Phou, mint ma Bangkok és Champasak.

A turistákkal terhelt óriási lenyűgöző templomváros helyett, itt egy békés kis templomocskát kap az ember, igaz kétségtelenül lenyűgöző természeti környezetben. Aki képes, és hajlandó felmászni a szent forrásig, az -bár a Preah Vihearihoz nem fogható - de megragadó látványt kap cserébe. 

Bár nincs semmiféle listán, de több élményt nyújt  Siphandone meglátogatása - a 4000 sziget Laosz legszebb természeti látványossága. Hajóra kell szállni - naná, hiszen sziget -, hogy a Mekong közepén megbúvó sok kis sziget között végül eljussunk egy nagyobbacskára.

Ott aztán lehet választani, a kényelmesebbek egészen fantasztikus járgányokon mehetnek körbe, a lelkesebbek nekiállhatnak harminc fokban biciklizni. Mi őt választottuk.

 A kis falvak, vízesések, zubogók, és elmaradhatatlan turistabazárok egész napra adnak látnivalót.  

A csúcs persze, elméletben, az igen ritka édesvízi delfin megtekintése egy rém kényelmetlen kishajóról. (Valójában ez az út mélypontja. Fél óra után már bármit hajlandó vagy delfinnek nézni, csak, hogy kiszállhass végre.) 

Aki pedig végképp képtelen szabadulni a nagyvárosi lét örömeitől, annak alig fél óra Pakse - ahol már minden van, amit egy délkelet-ázsiai nagyváros adni tud, jó éttermek, és Laosz egyetlen ladyboy-szépségversenye, meg a repülőtér, ahonnan elhagyod a béke szigetét, hogy elrepülj valamelyik őrült nagyvárosba. 

Hétvégi ajánlat esős időre, gyermekes családoknak. Kaland, játék, kockázat, és a büdös kölök legalább azt is megtanulja, hogy becsülje meg magát, hogy otthon nem mállik a fal, és egyedül ülhet a vécén. 

Mit lehet csinálni néhány kilométerhiányos óvodással, ha lóg az eső lába, és csúszdának meg hintának és kutyaszaros homokozónak a közelébe se szeretnénk menni? A reggeli kávé-kakaó kombó alatt megvilágosodtunk: Komárom, Monostori erőd lesz az aznapi célpont. Először is, mert pontot ér, másodjára, mert lehet rohangálni, ahol néhány K und K ezred elmasírozgatott, csak elférnek a gyerekeink is. Harmadjára, ha esne, mire odaérünk, a beltéri látványosságokkal fogunk vigasztalódni. Még az sem tudott eltántorítani bennünket, hogy aktuálisan valami autós rendezvényt is meghirdettek arra a hétvégére.  Az odajutással nem sokat vacakoltunk, az autópályáról lehajtva a barna, erőd jelzésű táblákat követve nem tévedtünk el - csak össze ne keverjük az erődöket! (Az Igmándi erődöt csak speciálisan erős idegzetűeknek ajánlanám - antik kőtár, az installációját tekintve: a szimpla raktár típusú. Sok-sok évvel ezelőtt egy egyetemi terepgyakorlaton hány szépen megmunkált, hellenisztikus férfi felsőtestben és hátsóban gyönyörködtünk az alig beszűrődő fényben... Na jó, a nosztalgiázásnak vége, többen már égtek a vágytól a hátsó ülésen, hogy egy bottal kardozva avagy lövöldözve rohangáljanak vég nélkül.)

A parkolóból tekintve finoman szólva is felemás reakciókat váltott ki az erőd. Nem egy tornyos-bornyos, csipkézett falú, romantikus vár, sokkal inkább hasonlít egy lakótelepi szánkódombra. A gyerekeknek ugyanezen okból Palmanova is csalódást okozott első pillantásra.

De mire beértünk a kapuig a hosszú sáncok között, mindenki megvigasztalódott. Igaz, hogy ezeket a sáncokat eredetileg az ágyúgolyók felfogására tervezték és készítették, azért gyerekfuttatásra is kiválóak. Amíg a kapuig érünk, gyorsan foglaljuk össze, hogy miért is van várományosi listán. A környéken már a rómaiak is építettek erődítéseket - a szintén várományosi listán szereplő római limesről van szó. A középkorban is folyamatosan erődített településről vannak adataink. De legnagyobb stratégiai jelentőségét az 1848-49-es szabadságharc után érte el. A híres komáromi csaták után az udvari hadmérnökök javasolták, hogy a különböző, a Duna mindkét partján már megkezdett erődítési kezdeményezéseket fogják össze, egy hatalmas erődrendszert kiépítve a rebellis magyarok ellenében, és Bécs védelmében. Az építkezést rögvest meg is kezdték 1850-ben, és 1877-re fejezték be, Közép-Európa legnagyobb erődrendszerét létrehozva. De nem sokáig büszkélkedhetett a Birodalom hadmérnöki gyöngyszeme kitüntető címmel, az idő gyorsan elrohant mellette, a 19. sz. végi haditechnikai fejlődés átlépett az erődön. Gyakorlatilag hasznavehetetlenné vált eredeti célját tekintve. A két világháború között laktanya és kiképző központ volt. Jelen állapotára az 1945-91 közötti időszak volt a legnagyobb befolyással, amikor a szovjet hadsereg fegyverraktára volt. 2007-ben szlovák-magyar közös helyszínként került fel a várományosi listára.

Még szerencse, hogy nem kötelező az óránkénti csoportos vezetéshez csatlakozni, ezért a sétálótérképpel vágtunk neki az erődnek, bár a prospektus szerint vezetéssel több terem látogatható. (Nem biztos, hogy a tárlatvezető és a többi látogató olyan jól szórakozott volna a magánzárkákból visítva ki-be rohangáláson, mint amilyen jól mi éreztük magunkat.) Annál is inkább, mert az egykori alakuló téren az autós rendezvény semmi jóval nem kecsegtetett. A színpadon egy langyos, erőltetett műsor  ment - legjobban az előadók unták. A színpad előtt ténfergett néhány tucat enervált autós és utas. Zavaró is volt, illúzióromboló is, de azért elég nagy az erőd ahhoz, hogy egy idő után ki lehetett iktatni az állandó motortúráztatást. 

Turisztikai célú, ilyen-olyan szövegekben közhellyé koptatták már az időutazás szót, de most én sem tudok jobbat ennél. 1991-ben jártunk, amikor az oroszok kivonultak. A lőszermentesítést leszámítva, minden úgy maradt, ahogy otthagyták, ez nem mű, vagy megrendezett - gyakorlatilag ezt lehet látni az erőd belsejében: a büdös, nagy semmit. Az előző rendszer utolsó éveinek kilátástalanságát, kopárságát, nemtörődömségét - aki járt a 80-as években szovjet laktanyában, az tudja, miről beszélek: kosz, málló vakolat, falból kilógó kábelek, cirill betűs falfirkák mindenfelé... Állítom, hogy még a "szovjet szagot" is lehetett érezni és nem csodálkoztam volna, ha valamelyik hangosbemondóból mozgalmi dalok kezdtek volna harsogni. Ezen már az sem segített, hogy a kaszárnyában néhány termet megpróbáltak korhűen berendezni - a K und K bakák hálótermétől egészen a szovjet rádiós elvtársig, aki egy marha nagy lőszeres ládán üldögélt.

De legalább nem írták ki, hogy panoptikum, mint annyi más helyen, ahol néhány szottyadt, de leginkább rémisztő figura mutogatásáért jól levágják a turistákat. Szóval továbbra is inkább a fantáziánkra, emlékeinkre és korábbi tudásunkra alapozva jártuk be az erődöt. ( A szegényes belső kiállítótérért csak némileg kárpótol az erőd másik részén látható állandó kiállítás. A néhány szobányi, meglehetősen sablonos erődtörténeti tárlat már nem sok újat tesz hozzá.) Kétségtelenül az egyik csúcspont a 8 személyes tábori budi volt - csakhogy egy kicsit közelebb kerüljünk a hétköznapokhoz.

A másik pedig az oroszok által lefektetett belső sínrendszer volt, amin a lőszert szállították az épületen belül. Az egyik kanyarban még egy kis járgányt is találtunk a sínen, úgyhogy a gyerekek ki is próbálták...

Majd a térképünk utolsó pontja következett: a kazamata. Ez volt a végső meglepetés. Jó, hogy kazamata és a föld alatt van, de nem volt világítás. A hangulati elemeket a gyerekek visítozása, a fényt a mobiltelefonok szolgáltatták, miközben a porba fektetett pallókon botorkáltunk. A napfényre visszatérve vettünk egy mély levegőt és megállapítottuk, hogy a Habsburgok nagyvonalú térkezelése minimál dizájnnal és a végletekig fokozott funkcionalitással párosulva (azaz a büdös nagy, üres hodályok) rettenetesen nyomasztóak tudnak lenni. Jó, lehet, hogy túl sok lakberendezős blogot olvastam mostanában, és persze tudom, hogy eredetileg sem öt csillagos wellness szállodának épült, de akkor is jó érzés volt újra napfényben létezni, és egy kávé mellett ücsörögni, amíg a fiúk (kisfiúknak és apukáknak ez általában obligát program) a tudomisénmilyen lánctalpas harckocsik, lokátorosautók és egyebek között fennhangon szakértettek.

Mászkáltunk a sáncokon, gyönyörködtünk a Dunában, lehetett rohangálni a falak közötti árkokban.

A gyerekek nagyon élvezték - abszolút gyerekbarát program.

Hatalmas, üres terekben lehet szaladgálni, kiabálva rúgni a port, azt hiszem, ez korosztályos jelenség. Azért úgy éreztük, hogy a béna autóstalálkozóknál több potenciál lenne benne.

Bár a végleges döntés csak egy hónap múlva várható a Világörökségi Bizottság következő soros ülésén Siem Reapben, de nagy meglepetések már nem lesznek. Az előterjesztések felkerültek az UNESCO honlapjára. Örülhetünk, ha hazai helyszín nem is lesz, de magyarlakta település kap világörökségi címet.