A spiritualizálódott határok korszakában már nehéz elképzelni, hogy valaha egy határ mit jelentett. Pedig van ma is olyan, ami teljesen átjárhatatlan - pedig a szó jogi értelmében nem is határ. Mi megnézhettük az egyik oldalról - és közben minket is jól megnéztek. 

A "két világrendszer határa" kifejezés a mai fiataloknak már semmit nem mond. Aki nem radikálisan idősebb harminc évnél, az az igazi határt csak a mesékből ismeri. Mondjuk, nem kívánom gyermekeimnek, hogy a bőrükön érezzék azt a borzongást, amit még én éreztem fiatalon, amikor megláttam egy határőrt. Minden papírunk rendben van, és mi van, ha mégis gond lesz, min aggódjak jobban, hogy ez nem enged ki, vagy az nem enged be? De a magyar-osztrák vagy cseh-német, vagy akár bolgár-török határ semmi volt Berlinhez képest. Nem is a Fal volt a legrémesebb, bár az sem volt éppen egy szívderítő látvány, hanem a kihalt metróállomások. Volt két (nyugat) berlini vonal, amelyik áthaladt Kelet-Berlin (hivatalos nevén Berlin az NDK fővárosa) alatt. Az állomások még a háború előtt épültek, de természetesen ott nem álltak meg a szerelvények. Kihalt, szürke, kísértet-helyek voltak, teli NDK-s határőrökkel. A metróban azért emlékeztetőül bemondták az állomások nevét.  Több, mint 30 éve volt ez, de az élmény ma is üt. 

A berlini fal azóta ledőlt, Európában pedig áthelyeződtek a szögesdrótok, immár az unió külső határait védjük az illegális bevándorlókkal szemben. A "két világrendszer határa", abban a régi értelemben ma már csak a koreai belső határra zsugorodott. Ez pedig, nemzetközi jogi értelemben nem is határ, csak tűzszüneti vonal. A koreai háborút ugyanis nem zárta le békeszerződés. A harcoló felek nagy nehezen kiegyeztek döntetlenben. A koreai háború volt egyébként az a világesemény, amiről mi fiatal korunkban szinte semmit nem hallottunk. (Családi legendák szóltak csak arról, hogy nagyanyámat, mint ápolónőt, el akarták vinni más magyar egészségügyiekkel együtt Koreába, de benne akkor nem buzgott annyira a kalandvágy, és a népek barátsága, így aztán mindenféle magas rangú pártkapcsolatait kellett megmozgatnia, hogy ezt a kitüntetést elkerülje.)  De miért is maradt ki a koreai háború a késő Kádár-korszak közoktatásából? Egy részről még a szocialista történetírásnak is elég nagy bakugrásokat kellett volna elkövetnie, hogy elleplezze azt a nyilvánvaló tényt, hogy a háborút "mi", vagyis hát az északi kommunisták kezdték. Az ötvenes években erre még akár büszkének is lehetett lenni (adtunk egyet a büdös imperialistáknak), de mire mi kerültünk iskolapadba, az "enyhülés" időszakában ez azért már gáz volt.  Bár az orwelli világban egyáltalán amúgy nem meglepő, hogy a magát "béketábornak" nevező társaság agresszorként viselkedik, de addigra már nem volt erre büszke. (No meg Orwell is indexen volt.)  A másik ok a KNDK sajátos helyzete volt. Bár egy részről mégis csak "népi demokrácia" volt (ugye, az annak a berendezkedésnek a neve, ahol a népre szarnak, demokrácia meg mutatóban sincs, de "erősítjük a demokratizmust"), viszont, mint sztálinista zárvány, nem volt igazán barátunk. (Snassz volt, és gáz az olyan "reformországokban", mint Magyarország.). Harmadrészt pedig a magyar történelemoktatásban azért általános elv hogy, ami Európán kívül van, azzal jobb nem foglalkozni, összezavarná a tanulók tisztánlátását.  Így lehet, hogy az én korosztályom az első valamirevaló ismereteit a koreai háborúról a MASH-ből szerezte, ami már a rendszerváltás után jött be (naná),. 

Csoda-e, ha egy pillanatig azt hittük, ez az egész, csak amolyan viccháború volt. Pedig minden volt az, csak nem vicces - belehalt majd három millió ember, családok milliói szakadtak szét évtizedekre, vagy akár örökre.  De ennyi bevezető után immár itt az ideje, hogy induljunk el délnek. A kisbusz, amivel vittek, Japánból származott, jobbkormányos gép volt. Ez senkit nem zavart. Akár az út közepén is parkolhatnánk a forgalomtól. A városban a tömegek tömegközlekednek, trolik cammognak végig az utcákon. (Állítólag még azt sem tudni pontosan, a KNDK hány városában van trolibusz üzem, mert ez is szigorú hadititok).

Az útkereszteződéseknél a rendőrlámpa helyett csinos rendőrlányok irányítják a forgalmat. (Állítólag tényleg esztétikai alapon is válogatnak köztük.)  

A városból kilépve aztán irány az autópálya. Jártam már olyan úton, ahol kicsi volt a forgalom, de ilyen kihalt autópályát még életemben nem láttam. Órákig nem ment el semmi mellettünk - és szembe is csak - egy két teherautó vonszolta magát. A jól kiépített, kétszer kétsávos út nem a dolgozó tömegek munkábajárását, vagy a pezsgő nemzetgazdaságot segíti, egyetlen célja, hogy ha ismét háború lesz, könnyebben vonuljon rajta a hadsereg. 

A határ - pontosabban szólva a demilitarizált övezet - nem sokkal Keszong városa után van. Hogy mennyivel? Hát itt bukott le végleg Pak elvtárs.  Én ültem közvetlenül mögötte. Kérdezték tőlem mennyit megyünk még. Továbbítottam a kérdést, amire a válaszból én nagyjából a "seven" szót véltem kihallani, és hátraszóltam, hogy még hét kilométer. Majd Pak elvtárs rám meredt, és leszótagolta nekem, hogy "twen-ty se-ven".  Aztán jól elpirult. 

Aztán tényleg megérkeztünk.Mi más fogadott volna, mint a nagy Kim személyes kézjegye betonba öntve.

 A demilitarizált övezet a világ egyik legfurcsább helye. 250 km hosszú, nagyjából a 38. szélességi fok mentén fut, négy kilométer szélességben. Elvben semmiféle fegyveres erő nem lehet benn, gyakorlatilag talán itt van a legtöbb katona egy négyzetkilométeren az egész világon. Köztük persze tényleg ott a senki földje, ahová immár több, mint hatvan éve senki nem lép be. A természet visszaszerezte magának -állítólag az állatvilág bőven tenyészik az aknamezőkön, lakik itt fekete medve, daru, sőt talán még koreai tigris is. (Éppen ezért az is felmerült, hogy a természeti Világörökség részévé tegyék ezt a területet - ezt végül az északiak torpedózták meg, mondván, hogy ez sértené a tűzszüneti egyezményt. )  Ma már vasút és út is vezet rajta keresztül, hiszen, ha lassan, és felemás módon is, de van némi enyhülés a két országrész között - vannak már déli befektetések északon. 

Az övezet legérdekesebb része a JSA (Joint Security Area), ide vittek el minket is.  Itt vannak azok az épületek, ahol a tűzszüneti tárgyalások folytak - itt is írták alá a tűzszüneti egyezményt 1953. július 27-én - és azóta is itt találkoznak a két Korea képviselői. Mindkét oldalon van kilátó, és ott vannak azok a barakkok is, ahol a találkozókat tartják, amelyeknek pontosan a közepén megy át a vonal.

Ezt egyébként itt jól látható húsz centi széles betonsáv jelzi. Az egyik oldalon északi, a másikon déli (és amerikai) katonák állnak - de a betonsávot nem lépik át.  Az épületen belül oda vissza lehet sétálgatni. Sőt, a jófej északi őrök még azt is megengedték, hogy leüljek az asztalhoz, ahol aláírták az egyezményt - na azért nem az imperialisták  gyalázattal szennyezett helyére.

 Átmenni viszont egyszerű halandónak a másik oldalra nem lehet - 1984-ben tette csak ezt meg egy szovjet turista, aki így akart disszidálni. Tűzpárbaj lett a vége a dolognak, amiben négy katona (egy déli, három északi) meg is halt. Igaz volt már ennél kisebb ügynek is emberhalál a vége ezen a helyen - 1976-ben két amerikai katonát azért lőttek le az északiak, mert ki akartak vágni egy fát. Utoljára múlt évben volt incidens helyszíne a zóna - egy északi katona szökött délre, és állította, két felettesét lőtte le ezért. 

A déliek eddig négy alagutat tártak fel, amit északról fúrtak, nyilvánvaló behatolási céllal. De mi persze nem erről hallottunk azon az eligazításon, amit nekünk tartott egy ifjú elvtárs. 

Hanem arról, hogy a déliek milyen gonosz  dolgokat követnek el - például, hogy kikezdjék a zóna környékén dolgozókat, rendszeresen nagy hangerővel fellazító zeneszámokat sugároznak hangszórókon. (Azóta biztos ment a Gangnam Style is.) A propagandaháború fontos eleme a zászlórudak hossza is. Előbb délen alkották meg a világ legnagyobb zászlórúdját, majd északon csináltak egy még nagyobbat. 

Az egészben a legfurcsább számomra az az érzés volt, ahogy a déli határőr ránk nézett az ablakból. Látszott az arcán a megvetés. Kik lehetnek ezek a büdös nagy komancsok? 

És azóta sem hagy nyugodni a gondolat az élet szörnyű sorsszerű véletlenségéről. Egy koreai földműves letelepszik a családjával valahol, és alig néhány kilométer - ami semmiségnek látszik - dönti el, hogy a gyermekének, unokájának mi lesz az osztályrésze, szélessávú mobilinternet, K-pop, és a világ legjobb oktatási rendszere, vagy élethossziglani éhezés, és robotolás a nagy vezér birodalmában. Nagyon kell hinni valami istenben, karmában, vagy minimum a szocializmusban, hogy azt higgyük, ennek van így értelme. 

Észak-Korea csak látszatra kommunista diktatúra, valójában sokkal jobban illene rá az istenkirályság jelző. Aki tanult ókort, tudhatja, milyen az - Phenjanban megelevenedik az ókori Egyiptom, csak éppen sakálfejű istenek nincsenek hozzá. Az istenkirályság igazi kifejeződése pedig a Kanszuszai Palota. 

A Nagy Napon, amikor az istenné lett Kim elé járulhattunk, természetesen legjobb ruhánkat vettük fel. Nem is tehettünk máshogy, körülbelül ötször figyelmeztettek rá kísérőink.

A bőséges reggeli után végighaladtunk Phenjan legszebb sugárútjain - amelyek mellett állítólag biztonsági okokból senki nem lakik a házakban -, majd kijutottunk egy kétszer három sávos autópályára. Ez vezet a nagy vezér mauzóleumához. Igen praktikus, hiszen autóforgalom nincs, a látogatók túlnyomó többsége pedig a halálra zsúfolt, régi csehszlovák segélyből származó villamosokon jön ki.  A palota kívülről nem sokat mutat. De tudjuk, nem a külcsín, hanem a belbecs a lényeg - ott élt és dolgozott a nagy Kim, az első a családból, aki méltó volt a dolgozók paradicsomának vezetésére. 

A palota előtti alakulótéren ötvenes csoportokban álltak a dolgozók. Láthatóan háromféle cipőt lehetett kapni, mindhárom egyformán ronda, viszont teljesen alkalmatlan a téli viseletre. Öltönyből viszont csak egyféle BKV-kék készült, így mindenki azt hordta. A metsző hideg ellenére senki sem panaszkodott. Azt hiszem, nem is nagyon mert volna.  

A tiszteletreméltó külföldi vendégeknek persze - ezek voltunk mi - nem kellett végigállni a több órás várakozást, mehettünk be egyenesen. 

A kaputól magáig a mauzóleumig mozgójárda vitt - utoljára Heathrow-n láttam ilyen hosszút. Demagóg módon azonnal eszembe is jutott, hogy vajon hány adag rizst lehetett volna venni ennek az árából, de elhessegettem magamtól az isten lakhelyéhez mindenképpen méltatlan gondolatot. A mozgójárda vége felé egy trükkös fitnesz-eszköznek látszó tárgy akadályozott meg a továbbhaladásban. Elsőre nem találtam ki, mi az - majd kiderült, gördülő cipőtalp-tisztító. A ruhatárnál elkobozták a tollamat - gondolom, nehogy bajuszt rajzoljak a nagy vezér képére. Fényképezőt benn nem használhattunk. (Ez az a hely, ahol a tiltást komolyan is vettük.) 

Ahogy véget ért a beléptetési ceremónia, kis csapatunkat két részre szedték, és két oldalról egy-egy liturgiailag képzett helyi elvtárs fogott közre minket. Innen gyakorlatilag idézünk a Fáraó című filmből. Kitárult a hatalmas bronzkapu, és beléptünk egy tiszta márványból készült fényesen megvilágított terembe. Méretei vetekedtek egy átlagos vasútállomás fogadócsarnokával. A hátsó falnál a kultuszszobor ült. Mérete, arcának átszellemültsége egyaránt II. Ramszesz Abu Szimbel-i szobrait idézte. Csak fehér kötény helyett öltönyt faragtak rá. Kísérőink odavezettek elé, majd hódolatunk jeléül mélyen meghajoltunk - az ütemet és a mélységet vezényelték. (Ebből is látszik, hogy micsoda demokrata volt, hiszen végül is a földön csúszást is megkövetelhette volna.) 

Innen egy oldalajtón át egy sokkal kisebb terembe jutottunk. A súlyos, bordó drapériák, a lilás-vörös fény egyértelműen drága night-klubot idéztek, azokban viszont (na jó, legalább is azokban, ahol én jártam) nem szokott középen bebalzsamozott hulla heverni. És zenének sem a Munkásgyászinduló megy végtelenítve. Itt viszont kétségtelenül ez volt a helyzet. Mi pedig a kötelező liturgiának engedelmeskedve, minden égtáj felől egyszer meghajoltunk a múmia előtt. 

A következő terem volt a legdrámaibb. Hatalmas múzeumszerű hely volt, ahol kötelezően átvettünk egy fülhallgatót. (A koreai elvtársak megafonból hallgatták ugyanazt.) Nem is a szöveg volt igazán döbbenetes -na jó, azért az is - hanem a hanghordozás. Ennyi pátosz a szovjet éra összes partizánfilmjéből lepárolva sem jönne össze. A színművész gyakorlatilag üvöltve zokogott bele - egyébként egészen rendes angolsággal - a fülünkbe. Az első döbbenet után megtudtuk, hogy amikor Kim Ir Szen elvtárs meghalt, egy pillanatra megfagyott a föld, a levegő, és a Nap is megállt az égen. (Ez nem vicc, tényleg ilyeneket mondott.) A természet is őt gyászolta. Ám az ókor óta tudjuk, hogy a meghaló és feltámadó istenek a természetet is újjáélesztik, így történt ez itt is, hiszen másnap már boldog szívvel ébredt az ország, hiszen tudták, hogy felragyog rájuk, Kim Dzsong Il elvtárs, a Huszonegyedik Század Napja.  (Igen, emlékszünk rá, a fáraó is azért volt fontos, mert jóléte összefüggött a Nílus áradásával, az ország termékenységével.) A szöveg vége pedig  egyértelművé tette, amit eddig is sejtettünk, ez itt egy ateista vallás központja, ahol az istenek helyére az istenné vált pártfőtitkár került, hiszen azzal zárult a drámai hangvételű passiótörténet, hogy a Kanszuszai Palota a "dzsucse eszme megszentelt temploma" lett. 

(Azt persze akkor még nem tudhattuk, hogy kevesebb mint tíz év múlva már a Huszonegyedik Század Napja is leáldozik, hogy egy újabb kis Napocska keljen fel.) 

Ami ezután következett, már csak a levezetés volt.  Hosszú termeken keresztül nézhettük végig az öreg Kim vonatát, Merdzsóját, és mindenféle kitüntetését. A helyiek talán el is hiszik, hogy az ő istenük valóban nemzetközileg elismert vezető volt, hiszen a világ minden országának kommunista pártja adott neki legalább egyszer egy kis emlékplakettet, amit itt aztán úgy tálalnak, mintha a Becsületrendet kapta volna meg az öreg. 

A több órás vezetés után még egy kötelező kűr volt hátra - az emlékkönyv. Mint a delegáció úgymond vezetőjének, nekem kellett kimennem, hogy valamit írjak bele. Pak elvtárs persze ott állt mögöttem, és sasolt. Mondtam, írok magyarul - hogy megtréfáljam. Nem volt tréfás kedvében, mondta, írjak angolul. Kimondottan hazudni nem akartam, de nyilván nem írhattam le azt, amit éreztem, mert akkor azt kockáztatom, hogy ma is túszként tartanak odaközözve a jongbjoni atomreaktorhoz. Így aztán azt írtam, hogy életemnek ezt a napját bizonnyal sosem feledem el. És így is van, bár tíz éve múlt, minden pillanatra emlékszem. 

Észak-Korea kezd divatba jönni az amerikai turisták között. Dennis Rodman jó pr-fogásnak bizonyult. Az őt utaztató iroda idén legalább 500 főre tervez a világ legegzotikusabb országába. 

Észak-Korea akár turisztikai nagyhatalom is lehetne. Kevés olyan országa van a világnak, amiről bármi - de tényleg bármi - hírnek számít.  Mert gondoljunk csak bele, egy mintegy húsz milliós országról van szó - a lakosság pontos száma persze hadititok. Nagyjából Románia vagy Malajzia méretű. De mi van, ha a maláj király, vagy Traian Basescu felesége három hétig nem mutatkozik a kamerák előtt? Kb. semmi. Még a helyi sajtó sem izgul rá a tényre. Az asszonynak biztos van jobb dolga. De amikor  Kim Dzsuongün felesége tűnt el néhány hétre, arról a világsajtó már összeesküvés-elméleteket szőtt.  Nincs még egy olyan ország, ahová elmenni igazi kaland, borzongás lenne. Mert vannak kihívást jelentő helyek, de ezek általában csak azért olyanok, mert kimondottan pocsék ott minden, az éghajlattól a közbiztonságig. De a vörös sárkány barlangjába másutt nem lehet bemenni. 

(Pedig ma már a rendszer odáig lazult, hogy a hős kommunista katonák élő imperialistával is fotózkodnak.) 

Ha hazajössz Kongóból, azonnal azt kezdik firtatni, nem vagy-e AIDS-es, ha Észak-Koreából jössz haza, kész hős vagy. No, ezért indulnak neki most csapatostul az amerikaiak. Nem aggasztja őket sem a háborús pszichózis, sem az áramkimaradások, vagy az, hogy kémnek nézhetik őket. Mert ez életük nagy kalandja. Hát, az enyémnek is ez volt. 

2003-ban jártam ott, az aktuális nagy vezér és bölcs tanító akkor még az eggyel ezelőtti Kim volt. Akkor turizmusnak még híre hamva sem volt, nem volt olyan laza a rendszer, mint most. Így felsőoktatási delegációnak álcáztuk magunkat. A vízumra  hónapokat kellett várnunk. Már egészen biztosak voltunk benne, hogy megtudták a mi kis titkunkat, mely szerint is mi annyira vagyunk felsőoktatási delegáció, mint hentesáru-kereskedők, de végül teljesen váratlanul megérkezett, azzal kikötéssel, hogy kb. három héten belül indulni kell. Repülőjegyet Phenjanba csak úgy nem lehet venni. Az Air Koryónak egyedül Pekingben van irodája, így aztán oda kellett eljutnunk. A vízum felvételénél már megismertük azokat, akikkel később együtt utaztunk a gépen is. Voltak  erősen túlsúlyos, és egyéb kihívásokkal küzdő segélymunkás lányok. Egy csapat posztjugoszláv, rossz arcú egyén, akiről azt saccoltuk, hogy vagy rakétaalkatrészeket adnak el, vagy azokat vesznek, legjobb esetben szigorúan COCOM-listás pornófilmeket hoztak a nagy vezér gyűjteményébe. És a gépen mellettem ült egy szomorú arcú, görög diplomata, aki valószínűleg abuzálta a korábbi állomáshelyén a nagykövet titkárnőjét és ezért büntetésből kapta a phenjani posztot. 

Az Air Koryo végül szerény 300 USD-ért adott is jegyet, és másnap felülhettünk az Il-62-esre. A technikatörténeti ereklyének számító gépen még nem volt zárható a felső csomagrekesz, és nem voltak leeső oxigénmaszkok se. Adtak viszont bőséges ennivalót - láthatóan már ekkor megkezdődött a "nálunk nincs semmi baj, mindenkinek van mit enni dögivel" propagandakampány.  Mi annó nem fényképeztük le a kaját a gépen - megteszik helyettünk a friss amerikai turisták. 

A kaja egyébként az egyik nagy kérdés volt utunk előtt. Észak-Koreáról az az általános ismeret, hogy ott bizony éhínség van, nem is akármilyen. Ennek megfelelően mi egy hétre való hideg élelmet vittünk magunkkal, mondván mi van, ha csak napi egy tál rizs jut nekünk némi kimcsivel (csípős paprikával tartósított káposzta, koreai nemzeti eledel). A szemfüles kínai vámosok azonban gyakorlatilag megszabadítottak teljes élelmiszerkészletünktől, mivel - ezt előre nem tudtuk - Kínába, egészségügyi okokból, tilos külföldi élelmiszert bevinni.  Így bár egy hetes méregtelenítő kúrára készültünk - ami helyett végül végigzabáltuk a hetet. 

De ott még nem tartunk, hiszen alig érkeztünk meg. Az első lépés - közvetlen a csomagok átvétele után - a mobiltelefonok elkobzása volt. Nett, kis vörös selyemzacskóba helyezte a határőr - vagy kicsoda, annyi bizonyos, hogy szép nagy tányérsapkája volt - és adott róla egy koreai nyelvű elismervényt. Hamarosan pedig megismertük két kísérőnket Csó elvtársat és Pak elvtársat. Hivatalosan valami kulturális és tudományos cserebizottságtól jöttek, de már az öltözködésük is - dzseki, kockás ing, nyakkendő - egyértelműen olyan volt, mint egy rossz álruhába öltözött fedett közegé a nyolcvanas évek ifjúsági tüntetésein. Csó elvtárs volt a főnök, kiválóan beszélt oroszul, viszont csak ritkán szólalt meg. Pak elvtárs viszont folyamatosan velünk volt, és elvben angolul beszélt -gyakorlatilag néhány toposzt ismert, mint "nagy vezérünk és bölcs tanítónk bölcs helyszíni útmutatásai szerint", vagy "a széles dél-koreai néptömegek akarata ellenére uralkodó imperialista rendszer", és ezeket váltogatta vagy próbálta meg mondattá fűzni egy yes-yes közbevetésével. A harmadik napra aztán kiderült - ha nem is hivatalosan -, hogy Pak elvtárs azért van mindig előtérben, mert minden valószínűség szerint meglehetősen jól ért magyarul. (Hogy hogyan  bukott le, arról majd később írunk.) 

A két vidám elvtársban, és szigorúbb arcú főnökükben, akit csak egyszer láttunk egy fogadáson, az volt a félelmetes, hogy sosem derült ki számunkra, hogy mennyit is hisznek el abból a tömény bullshitből, amit nekünk nyomattak.  (Persze nyilván ezért is voltak ketten - egymást is ellenőrizték, nehogy véletlenül valamelyikük elszólja magát.) Első utunk, mint minden külföldié, a nagy vezérhez, a legidősebb Kimhez vezetett. Mármint a szoborhoz, amelyről átszellemülten közölték, hogy pontos magassága a nép szent titka. Először, de nem utoljára fejet hajtottunk előtte.  

Azóta már az eggyel ifjabb Kim is mellé került. 

Utána szállodánkhoz hajtattunk.  Március eleje lévén rém hideg volt. A szállodában, ahol valami távoli sziget kommunista pártjának delegációjával, és az iráni birkózó válogatottal osztoztunk a szobákon, elvben volt központi fűtés, a gyakorlatban azonban kis kínai villanyradiátorokat kellett bekapcsolni, ha meleget akartunk. A portás nagykabátban vacogott. Az étkezést egy kisteremben oldották meg külön nekünk - a felszolgáló hölgy szerintem minimum őrnagyi rangban volt - ő láthatta, hogy mit esznek a kapitalisták. Gyakorlatilag mindent. Demonstrálandó, hogy itt nincs éhínség, a reggeli is nyolcfogásos volt, és még kis maláj dobozos üdítőt is kaptunk hozzá. (Kicsit olyan érzés volt ez, mint amikor a körbezárt várból dobálják ki az ostromlóknak az ételt, hogy megmutassák, ők nem éheznek.)

Másnap aztán belevetettük magunkat Phenjan csodáiba, amelyek valahogy mind a Kim család dicsőségét zengték. 

A dzsucse - ez ott a hivatalos ideológia, ami nagyjából az önerőre támaszkodást jelentetné - emlékműve mellett spontán lelkesedő, kis úttörőkbe botlottunk. 

És, hogy a spontaneitás faktort növeljék, még a metróba is leengedtek minket, persze szigorú kísérettel. Ott azt is megtudtuk, hogy a phenjani földalatti nem csak közlekedési eszköz, hanem a nép nevelésének, és szórakoztatásának is kiváló terepe. A mozgólépcsők mellett elhelyezett hangosbeszélőkből ugyanis folyamatosan ömlött - na nem a k-pop - hanem a lelkesítő munkásdal-egyveleg. A falakat pedig a munkasikereket bemutató hatalmas mozaikok borították. 

Este pedig Pak elvtárs könnyekig meghatódva kért minket, hogy másnap öltönnyel készüljünk, hiszen szent helyre megyünk. A nagy vezér mauzóleumába. 

A Tadzs Mahallal tulajdonképpen egyetlen baj van: túl szép, hogy igaz legyen. A mindenki által ismert történet ugye arról szól, hogy a világ legszebbnek tartott épületét Sah Dzsahán nagymogul építtette, miután szeretett felesége Mumtaz Mahal meghalt, az örök házastársi szerelem szimbólumának. 1632-ben kezdték meg az építést, és 1648-ban készült el, tiszta fehér márványból. Kétségtelenül gyönyörű, és az bejárat előtt tolongó agresszív szuvenírárusok, és Agra egyébként lepusztult környezete sem tud levonni az élményből.

India azonban annak ellenére kicsit nehezen emészti a Tadzsot, hogy nemzeti szimbóluma. A fehér márvány csoda ugyanis muszlim épület, elsőre látszik rajta. Építtetője is muszlim volt, még jó hogy 1947-ben nem vitték el földlabdával Pakisztánba. 1965-ben aztán egy bizonyos  P N Oak nevű történész kitalálta, hogy a történet biztosan nem gaz: a Tadzs Mahal valóhjában Tedzsó Mahalja volt, és Sívának állított hindu templom, Sah Dzsahán csak orvul beleült a készbe. Kért is engedélyt az indiai államtól a bontásra, hogy megtalálja a hindu alapokat - hála istennek nem kapott. (Ayodhyában egy hasonló történet végül 1992-ben egy 16. századi mecset földig rombolásával végződött - a Tadzs ezt is megúszta:)

Az újabb támadás nem hindu nacionalista frontról érkezett. A történet viszont úgy látszik valakinek nagyon bökte csőrét -túl nyálasnak érezte. Így aztán nemrég elkezdett keringeni a neten egy kis frappáns szöveg:

Tudjuk, hogy a Tadzs Mahal a szerelem szimbóluma, de vannak kevésbé ismert tények is:

1. Mumtaz Sah Dzsahán negyedik felesége volt (a hét közül)

2. .Sah Dzsahán megölte Mumtaz előző férjét, hogy elvehesse.

3. Mumtaz a tizennegyedik szülésébe halt bele.

4. (Sah Dzsahán) Mumtaz halál után elvette a húgát.

Felmerül a kérdés: hol van itt a szerelem?

Hát tényleg felmerül. Amiket it leírnak igen hihetőnek tűnnek. Egy keleti despotának miért ne lehetne akár hét felesége, miért ne ölethetné meg a kiszemelt asszony előző férjét, és miért ne vehetné el a húgát. Éppen elég ilyen történetet ismerünk. És az egész ráadásul bele s illenék a modern világ deheroizáló mítoszirtó hangulatába. 

De tényleg igaz ez?

Mumtaz Mahal (eredeti nevén Ardzsumand Banu Bégum) valóban nem az első felesége Sah Dzsahánnak (eredeti neve Khurram herceg) 16O7-ben találkoztak először, ekkor a fiú 15, a leány 14 éves volt. Bár Indiában a gyermekházasságok kimondottan gyakoriak, még ma is, de ők ekkor még nem jártak mással jegyben. Egymást viszont eljegyezték. Esküvő viszont csak 1612-ben lett a dologból, mivel a császári asztrológusok addig keresték a jó dátumot. (Az ilyen hosszú jegyesség szokatlan a történetírók szerint állítólag azért volt ár szükség, hogy az ifjú herceg ezzel már férfinak számítson, és beleszólhasson a politikában.) Közben viszont jött két másik asszony, akiket, a történetírók szerint politikai célokból vett el a herceg. Muszlim lévén ezzel sok gondja nem lehteett. (Bár az egyik asszony bizonyosan hindu hercegnő volt. ) Hogy mennyire nem vették komolyan másik két nőt, azt az is mutatja, hogy a történetírók a nevüket sem jegyezték le.  Mumtaz Mahal viszont nagyon is szerepel a krónikákban, Kazvini, az udvari krónikás például azt írja, hogy ezerszeresen is jobban szerette őt, mint az összes többi asszonyt együttvéve. Mumtaz, vele együtt volt jóban rosszban - az uralkodó elleni lázadás szervezésében, és annak a leverése után is. A napi politikába viszont - ellentétben az előző császárnéval Nur Dzsehannal, aki egyébként Mumtaz nagynénje volt - nem akart belefolyni. Sok ideje nem is lett volna, a négy állításból ugyanis - egyedül - az igaz, hogy tizennégy gyermeket szült, és a tizennegyedik szülésébe halt bele. (A gyermekek közül hét maradt életben.) Férje nem nősült meg halála után még egyszer. Negyven éves volt ekkor, tizenkilenc éve élt - a történetírók, költők egyértelmű tanúsága szerint - boldog házasságban.Úgyhogy, aki hinni akar a  házastársak közti örök szerelemben, nyugodjon meg, legalább egy példa továbbra is van rá a történelemben.

A lengyelekhez úgy hozzátartozik a katolicizmus, mint kutyához a szőr, legalább is most ezt így látjuk. Pedig ez nem volt mindig ennyire egyértelmű. Amikor a reformáció megjelent Európában a lengyel rendek is hamar csatlakoztak. A 16 század közepére szinte egész Lengyelország lutheránus lett. Csak aztán jött az ellenreformáció, illetve jöttek a svédek, németek, és oroszok - a nemzeti ellenállás pedig egyre inkább az egyházban testesült meg. Így volt ez egészen a legutóbbi időkig, hiszen a Szolidaritás megjelenéséig a kommunista időkben is csak a katolikus egyház jelentett szervezett ellenzéki fórumot. 

De a történetünk idején még messze vagyunk ettől, sőt Szilézia, a történet helyszíne nem is Lengyelországhoz tartozik, hanem a Habsburg birodalomhoz. A császár, aki egyben Szilézia ura, katolikus, a rendek viszont még inkább a lutheri tanokhoz húznak.  A térség etnikailag is vegyes, bár többségben vannak ekkor - már és még - a németek, csehek , és persze lengyelek is élnek itt. A sziléziai rendek így a Harmincéves háborúban inkább a protestáns hatalmakhoz húztak, de a vesztfáliai béke megerősítette itt a császári (katolikus) uralmat.  A városok - köztük Breslau - megőrizhették a vallásszabadságot, de vidéken korlátozták a vallásgyakorlást.

(Sziléziát a szürke rész - a Habsburg birodalom - északi részén találjuk. )

A béke rendelkezései szerint a lutheránusok összesen három templomot építhettek - ezeket nevezték el béketemplomnak.  Egy közülük még a tizennyolcadik században leégett, kettő, a jawori és a swidnicai , ma is áll. 

A korabeli rendelkezések nem csak a lutheránus templomok számát, hanem építését is szigorúan szabályozták. nem lehetett harangtornyuk, csak fából épülhettek, a város falain kívül. Az építők aztán ezeket az előírásokat betartva igyekeztek a lehető legszebb templomot építeni híveiknek. Nem meglepő, hogy a két megmaradt béketemplom 2001 óta a Világörökség része. És én is meg akartam nézni. 

A templomokat szezonon kívül csak előzetes telefonos egyeztetéssel nyitják ki. A swidnicai egyházközségnél nem vették fel a telefont, Jaworral viszont  minden rendben volt - ahogy előre feltételeztem egy sziléziai lutheránus gyülekezetnél rendesen beszéltek németül, és készségesen egyeztettek időpontot. Délben legyek a templomnál, valaki várni fog.  Wroclawból Jaworba eljutni nem nagy kihívás. A főpályaudvar mellől kb óránként indulnak kisbuszok. (Lengyelországban  tudomásul vették azt a közgazdasági tényt, hogy a buszos tömegközlekedés esetében az állami monopólium értelmetlen, mert konzerválja a drága rossz, és kényelmetlen szolgáltatást. Igazság szerint ezt a tényt Magyarországon kívül már mindenütt ismerik.)  Az autópályát elhagyva egyre rosszabb mellékutakon haladunk tovább, egyre lepusztultabb falvakon át.  Az itt élő németeket 1947-ben kitelepítették, helyükre, akárcsak Wroclawba, a mai Ukrajnából érkeztek lengyelek, de a két világrendszer határának túlzott közelsége miatt itt fél évszázadon keresztül semmi sem történhetett. Jawor (németül Jauer) a térség központja, egykor kellemes kisváros lehetett. Ma meglehetősen kopottas.

A főtértől már alig egy saroknyit kell sétálni, hogy meglássuk a templomot. Csinos épület, de külsőre nem sokat mutat. Fachwerk ház, aki persze szimbolizálja a német rendezettséget, de alig egy határral odébb Quedlinburgban mintegy ezerkétszáz ilyet lehet látni egymás mellett. Egy efféle nagyobbacska fachwerk épület ott lehet vasútállomástól kocsmáig gyakorlatilag minden. A lényeg számomra az volt, hogy az ajtó nyitva áll. 

A templomba belépve aztán tátva maradt a szám. Pedig ezt nem feltétlenül könnyű elérni. Úgy vagyok én a templomokkal - elnézést a profán hasonlatért - mint az aranyifjú a nőkkel. Lehet, hogy katonakorában még a női bicikli látványától is felizgult, de mire a legszebb férfikorba jut, már látott annyit, hogy csak a hétfátyoltáncra kezd csettingetni. Számos gótikus katedrális, kisebb nagyobb mecset, és számtalan barokk templom után nem könnyű lenyűgözni. 

Itt viszont az ember csodát láthat. Ami kívülről nagyobbacska indóháznak látszik, az belülről igazi katedrális. Az építészeknek sikerül elhitetni, hogy a belső tér valódi méreteinél is - 43 m hosszú, 14 méter széles, 15,7 m magas - sokkal nagyobbnak tűnik. Ehhez nyilvánvalóan hozzájárul a fények játéka is - a felül elhelyezett ablakok az egész épületet, mintegy a mennyekbe emelik azzal, hogy felnézve egyre nagyobb a fény. Míg mi a földsznten félhomályban állunk, odafenn az ablakokon beáradó fény a magasba emeli a fakazettás mennyezetet. 

Albrecht von Saebisch, az építész másik trükkje a galériák elrendezése, ami szintén felfelé tereli az ember tekintetét. A festményeken bibliai jelenetek elevenednek meg - más protestáns felekezetekkel ellentétben a lutheránusok szívesen festették ki templomaikat. 

Az egész belső tér egyszerre mutatja a virágzó közösség hitét, és büszkeségét, jólétét. 

A nagy gyülekezet már a múlté - a hívek nagyobb része német volt, őket 1947-ben kitelepítették. Voltak, vannak lengyel evangélikusok is (nem kisebb ember, mint a modern lengyel államot megalapító Pilsudski marsall is közülük való), az egyházon mégis rajta maradt a "németség" bélyege a háború után - lengyel elnök  evangélikus templomba először  csak 2008-ban látogatott. Kevesebb, mint százezer hívével ma lengyel evangélikus egyház a második legnagyobb felekezet azt országban, legismertebb képviselője Jerzy Buzek az Európai Parlament volt elnöke.

Érdemes tehát ellátogatni ide - sőt, egész Sziléziába. Közel van, szép, érdekes, hiszen a mi régiónk történetének olyan rétegeit ismerhetjük meg, amelyekről bizony nem sokat tudunk. 

Egykor egyetemi oktatóként, bevallom, szerettem néha a szívatós kérdéseket - bár az átlag hallgatónak gyakorlatilag mindegy volt. Az egyik legszemetebb mind közül: melyik mai ország területén feküdt a Boszporoszi Királyság? Az átlag hallgató saccol - Görögországra, a kicsit tanultabb rávágja, hogy Törökország. A helyes válasz egyébként: Ukrajna. 

Minden rendes történet úgy kezdődik, hogy már a régi görögök is...  így ezt a fordulatot mi sem hagyhatjuk ki. Annál is inkább, mivel Ukrajnában tényleg voltak régi görögök. Ez csak azért tűnik első hallásra furcsának, mert ma keleti szomszédunkat alapvetően a hideg, szeles szláv világhoz kapcsoljuk, holott a Fekete-tenger partja nagyon is mediterrán vidék, és évezredeken keresztül szorosabb kapcsolatban volt Hellásszal, mint az északi pusztaságokkal. 

A régi görögök első nyomait ukrajnai utunkon már Odesszában megláthatjuk. Ehhez persze jól kell figyelni, mert a tengerparti sétányon néhány üvegkalickába vannak rejtve az antik romok. Nem útl látványosak, bár annál azért érdekesebbek, mint amit ez a nem túl sikerült kép sejtet. 

De ahogy megyünk keletre, immár az autópályán (ez esetben nem eufemizmus, jó száz kilométernyi valóban autópálya minőségű úttal találkozhatunk), már szembe jönnek gyanúsan görögös nevek a táblákon: Mariupol, Herszon, Szevasztopol (a  -pol végződés, ugye, a középiskolai tanulmányainkból ismert poliszra utal). Ekkor már Herszon szép vidékén járunk, amiről a szovjet partizándalok egyik legkiválóbbika is szól. (Nem is szólva a Dunajevszkij-operettekről, de azokkal most nem büntetek.) 

Persze a nagy, határtalan ukrán sztyeppén még meglehetősen érthetetlennek tűnik, mit is kerestek itt a görögök. Aztán, amikor délnek fordulunk, és meglátjuk a hegyeket, sőt azon is túljutunk, megértjük. A Krím abszolút görög táj, a délről érkező hajósok itt még otthon érezhették magukat. Vannak itt píneák, kabócák, türkizkék tenger, és hegyek. Szóval szép a táj abszolúte alkalmas üdülésre, nyaralásra, romanitkára. Nem csoda, hogy  hogy Nagy Katalintól Hitlerig sokan szerették volna megszerezni hazai üdülőtelepnek. 

Ma persze már nem görögök lakják a félszigetet. A történet egyébként szomorúan jellemző a mi szép Kelet-Európánkra. A görögök, akik akkor már közel kétezer-ötszáz éve éltek a félszigeten, és ekkor már háromszáz éve a muszlim tatárok uralma alatt, a 18. század végén, mint a messiást, úgy várták az orosz csapatokat. Hiszen hittestvérek ők, szintén ortodoxok.  Nagy Katalin cárnő csapatai valóban meg is érkeztek 1778-ban.  Hurrá! Majd a cárnő rendeletileg az összes görögöt kitelepítette arról a helyről, ahol őseik éltek, át az ukrán pusztákra, Donyeck és Mariupol környékére.  Aki ezt túlélte, azt a második világháború után küldték "haza" Görögországba. Ma mintegy 90 ezren élnek Ukrajnában. A kitelepített görögök helyére oroszok kerültek, ma ők lakják a félszigetet. Arra, hogy elméletben Ukrajnában járunk, csak a fizetőeszközként használt hrivnya emlékeztet.

De térjünk vissza a görögökre. A Krím  legendás vidék volt az ókori görögök számára, akárcsak a mai Grúzia, az ókori Kolkhisz, de ide nem az argonauták jöttek, hanem Artemisz  istennő segítségével Iphigéneia, miután atyja fel akarta őt áldozni.  A legendákon túl a vidék már egészen a korai időktől kezdve integrálódott a görög kereskedelmi hálózatba. A végtelen sztyeppék sok mindent adtak, amire Hellásznak szüksége volt, a jó lovaktól a búzáig. Az első jelentős várost Pantikapaiont - a mai Kercset - Milétoszból érkezett telepesek alapították, a Boszporosz partján.  Itt a válasz a beugrató kérdésre, ez a Boszporosz ugyanis nem az, amelyiknek a partjára Büzantion települt, hanem a mai Kercsi-szoros, ami a Fekete-tengert és az Azovi-tengert (görögül Maiótisz) választja el. 

Pantikapaion athéni mintára szerveződő városállam volt, sokáig arkhónok vezették, akárcsak a korai Athént. Később lett csak "örökletes arkhón" a vezetője. I.e. 438-tól egy hellenizált trák uralkodócsalád, a Szpartokidák vezették a királyságot, ami egymás után hódította meg a kisebb görög városokat. Mire urai hivatalosan is királyok lettek, addigra már a Fekete-tenger szinte teljes északi partvidékét uralták. Ahhoz képest, hogy egykor valóban jelentős település volt - vajmi kevés maradt belőle.

Kercs amúgy is kiesik még a lelkes turisták útvonalából is. Ami pedig Pantikapaionból maradt, az maximum a görög rommezők szerelmeseit vonzza. Talán ezért is találták ki turistacsalogatónak néhány évvel ezelőtt, hogy Platón leírása Atlantiszról pontosan ráillik Pantikapaionra - így az elveszett földrész valójában a Krím.  Mi tagadás, egy-egy keményebb buli után lehet olyan érzése az embernek, hogy ez igaz lehet. A krími éjszakában sétálgatva akár ufókat is láthatunk, csak reggel fáj tőlük a fejünk. 

A hellénisztikus birodalmak harcában a királyság végül elbukott, és VI. Mithridatész Eupatór, Róma nagy ellenfele szerezte meg, de csak azért, hogy el is veszítse. I.e. 63-tól, nos, szerintem ezt is kevesen tudták, a Krím a Római Birodalom része lett. A legiók itt védték a civilizációt a barbárok betöréseitől - egészen addig, míg az i.sz. 3. században a gótok végül ki nem szorították őket innen. Később azonban Bizánc visszaszerezte befolyását a déli végek felett - ahol meg is maradt a görög lakosság. 

Ekkor azonban már nem a mai Kercs, hanem a mai Szevasztopol volt a félsziget fővárosa. Korabeli nevén Chersonessus Taurica. Ha valaki Szevasztopolban jár, Kherszonnészosz romjai kétségtelenül kötelező látványosságnak számítanak. (A város szélén vannak kivisz a járatos busz is.) 

Az ukránok lelkesedésükben, hogy nekik is van valódi görög rommezőjük, még a világörökségek várományosi listájára is feltették. Szerény véleményem szerint tök reménytelenül. Fekvése szép, és vannak benne egészen szokatlan elemek - például az, hogy a rommező közepén egy szabad -vagy inkább vad - strand működik.

De romilag annak, aki már járt más antik városok maradványainál, elég kiábrándító. Legjellegzetesebb építményei nem is a római, hanem a bizánci, vagy posztbizánci (modern) épületek, és tulajdonképpen az ide ellátogató irdatlan mennyiségű orosz turista számára is ez teszi fontossá a romokat, nem az a néhány csinoska oszlop. Drámaian ugyanis úgy fogalmazhatnánk, e helyen született meg a mai orosz állam. Itt vette fel ugyanis a kereszténységet 988-ban Vlagyimir, kijevi nagyfejedelem, hogy feleségül vehesse Annát, a bizánci császár leányát. Az ortodox székesegyház annak a templomnak a helyén áll, ahol - a feltételezések szerint - a nagy esemény megtörtént. 

Így aztán egy délelőtt alatt végzünk is az ókorral, és mehetünk tovább. Történelmi és földrajzi utazásunk következő állomásán aztán azt is megtudjuk, hol volt a középkorban a világ legnagyobb rabszolgapiaca, és hogy mit keresnek itt az első külföldiek, akiket magunkon kívül Ukrajnában láttunk. 

Vannak-e Európában oázisok? Egy mindenképpen. Spanyolország egy eldugott szegletében van egy város, 200 000 pálmafával. Nem meglepő hát, hogy felkerült a Világörökségek listájára. 

Lehet-e valami eldugott, nem turistás hely Spanyolországban, alig fél órányira a tengerparttól, és kevesebb, mint két órányira Valenciától?  Abban az értelemben semmiképpen, ahogy mondjuk Kisvárda, vagy Harkov, ahová külföldi csak végszükség esetén teszi be a lábát. De spanyol mértékkel mérve nagyon is. Nincs minden lépésnél angoloknak szán gyorsétterem fish and chipssel, nem ütközik az ember bringóhintón utazó német családokba, az éttermekben is csak spanyol (na maximum valenciai katalán) nyelvű menü van.  A tengerpartól pedig tévednek ide turisták - elsősorban nyugdíjasok, akik már hajlandóak elhagyni a homokkal borított részeket - de május elseje reggelén, amikor hét óra harminc körül kiléptem egy helyközi busz ajtaján elég egyedül éreztem magam. A turisták még jó messze, szállodáikban aludták az igazak álmát, a helyi lakosok pedig talán már ébredeztek, lassacskán kéészültek a reggelire, de az után bizonyosan nem mutatkoztak. Enyém volt a város. 

Elche (valenciai katalán nyelven Elx) egyébként nem különösebben éredkes hely. Ha nem lenne a pálmakert, egy átlagos spanyol város lenne, egy kis arab várral, templomokkal jól karbantartott, de nem túl látványos belvárossal, és elég jelentős könnyűiparral. 

Akkor persze, amikor ez a pálmaliget született, még nem volt könnyűipar, sőt Spanyolország sem.  Az első pálmaligetet itt - állítólag - a punok telepítették, még a római hódítás előtt. majd jöttek a rómaiak, a gótok, és az arabok. Fénykorát ez az európai oázis I. Abdulrahman  cordobai emír idején a 8. században élte - az arabok ekkor tették igazán hasonlatossá az észak-afrikai nagy pálmaligetekhez, meghonosítva öntözési módszereiket. 1265-ben foglalták vissza a keresztények -bár 1606-ig morisco-k, keresztény uralom alatt élő muszlim leszárazottak művelték. 

Ma már a város az egykori pálmaliget nagy részét elfoglalta -de így is lenyűgöző élmény a Parque Municipal fái közt sétálni. A hatalmas pálmák levelei közt átszűrődő fény játéka világítja meg  vagy borítja árnyékba a virágokat. A kis tavak, csatornák vize enyhíti a hőséget. A gondozott ösvényeken sétálva valóban egy messzi afrikai oázisban érezhetjük magunkat. 

De az egykori hatalmas pálmaliget fái itt - ott még a városban is magmaradtak. 

A legérdekesebb mégis a Huerto del Cura - a papi kert. Valaha a nagy pálmaliget része volt, de ma már gondozott botanikus kert, ahol a pálmák alatt a különféle helyben honos, és afrikai növényke tobzódnak. Az emberi szépérzék és a természet csodálatos együttműködésének terméke a szárazság dúlta spanyol vidéken a dús trópusi paradicsom hangulatát idézi. 

A pálma, és a gránátalma is fontos szerepet játszik Misteri d''Elxben, abban a középkori eredetű misztériumjátékban, amelyet -a legenda szerint - a város visszafoglalása óta adnak elő minden év augusztus 14-15-én. (Aki véletlenül nem ekkor érkeznek azért sok mindent megtanulhat róla egy kis múzeumban. )  

Iránról az újságolvasó átlagembernek az utóbbi időben leginkább talán az atomprogram, meg a csador jut az eszébe. És nem mondjuk az, hogy zsidó vonatkozású műemlékeket látogasson. Pedig, ez utóbbi is jó móka az iszlám köztársaságban. 

Először is szögezzük le, mi az, ami nem lesz ebben a posztban: nem fogjuk nácizni sem az aktuális iráni, sem az aktuális izraeli kormányt.Tehát: nem fogjuk Ahmadínezsádról közölni, hogy egy büdös nagy zsidófaló, zsidó vért kever a kebabba, és éppen ideje lenne már jól megbombázni, és az izraeli kormányról sem állapítjuk meg, hogy terrorista, és palesztin gyereket eszik reggelire macesszal, így éppen ideje lenne már jól lebombázni.  Igen, tudjuk, hogy a két állam kapcsolata nem felhőtlen, és erről nyilván szót is ejtünk, de aki azért olvasná tovább a szöveget, mert reméli, hogy valakit majd a két fél közül jól leanyázunk, az most nyomjon egy back gombot.

Beszéljünk inkább arról, ami a két népet összeköti - mert sokkal több ilyen dolog van, mint gondolnánk. Kezdjük azzal, hogy abból, amit ókori Közel-Keletnek mondunk, csak ez a két nép élte túl jelentősebb számban a történelem vérzivatarait. Az egyiptomiak elarabosodtak, az asszíroknak csak nyomai maradtak (néhány százezren élnek Észak-Irakban), a hettitákat, hurrikat, egyéb kisebb népeket elsodorta a népvándorlások valamelyik hulláma. (Egyes szerzők szerint az urartuiak ma élő utódai a csecsenek, mások egy kis második évezredi országot hoznak kapcsolatba az örményekkel, de ezek vitatott elméletek.) A kapcsolatnak így - és ez tényleg egyedülálló a világtörténelemben - nem évszázados, hanem évezredes múltja van. 

És egészen az iszlám forradalomig ez a kapcsolat inkább pozitív volt. A babiloni fogság után Kürosz, perzsa király engedte haza a zsidókat, és Ezra könyvének leírása szerint a perzsa királyok utasítására állították vissza a jeruzsálemi templomot. Az utóbbi évtizedek kutatásai persze már nem csak a Bibliát veszik alapul, hanem más forrásokat, így a régészeti bizonyítékokat is, amelyek valamelyest árnyalják a történetet - úgy tűnik, a Babilóniába telepített zsidóságnak csak kisebb része tért vissza, őket is elsősorban éppen a perzsa hatalomhoz való lojalitás miatt helyezték vissza őseik földjére. A többség tehát a vallási szempontból meglehetősen toleráns Akhaimenida-kormányzat uralma alatt maradt Babilóniában. (A vallási türelmet csak Xerxész uralkodása alatt szakította meg egy rövidebb, türelmetlenebb időszak, minden valószínűség szerint ennek állít emléket a későbbiekben még előkerülő Eszter könyve.)  A görög és római uralom idején a júdeai zsidóság számára a párthus majd szászánida uralom alatt élő hittestvérek a biztonságos hátországot jelentették - a Zsidó Háború, majd a Bar Kochba felkelés után is sokan vándoroltak ki a perzsa területekre. A bizánci uralom alatt élő zsidók 614-ben  felszabadítóként üdvözölték II. Huszrau perzsa nagykirály csapatait, amelyhez zsidó hadtestek is csatlakoztak. Babilóniából tovább is jutottak keletre zsidó közösségek Irán egész területére. Amikor a szafavida-dinasztia a 16. században államvallássá tette a síita iszlámot, az valamelyest rontotta az Iránban élő nem-muszlim közösségek helyzetét, de összességében  - mondjuk, a korabeli európai helyzethez képest, még mindig kiegyensúlyozott volt a helyzet.  Izrael állam megalapításakor mintegy 150 ezer zsidó élhetett Iránban. Mohamed Reza Pahlavi sah uralkodására a legtöbben máig aranykorként emlékeznek - a forradalom után viszont többségük kivándorolt. Ma 20 -30 ezerre teszik a számukat. 

Ismervén tehát a történelmi hátteret inkább az lenne a meglepő, ha nem lennének jelentős történelmi emlékei ennek az együttélésnek. Igaz, a mai Iránról nem az jut az eszébe elsőre az embernek, hogy jelentős zsidó műemlékei vonzzák a turistákat. Pedig van két hely - legnagyobb szerencsémre mindkettőt személyesen is láttam -, amely mindenképpen említést érdemel. 

Az elsőhöz Teherántól északnyugatra Hamadánba kell utazni.  A város neve így azt hiszem, senkinek nem mond túl sokat. Viszont középiskolás történelmi emlékeink talán megelevenednek, ha azt mondom: Ekbatana. Az Óperzsa Birodalom egyik fővárosáról van szó, ahová a perzsa királyok a nyári nap forrósága elől menekültek. Hamadán ma tartományi székhely, de meglehetősen kiesik még annak a néhány turistacsoportnak az útvonalából is, akik az iszlám köztársaságot veszik célba. Az, ami az ókorban ide vonzotta a királyokat, ma is kellemessé tesz a várost, különösen Teherán betondzsungele után.  Sok zöld, friss levegő, széles utak várnak - és sok érdekes történelmi emlék. Bár az ókori Ekbatana romjai nem túl látványosak, annyi azért egyértelműen látszik, hatalmas város volt. 

A város jelképe a hellenisztikus kori kőoroszlán - állítólag Nagy Sándor fia, Hephaisztion sírjáról való. 

Itt van a nagy középkori tudós, orvos, biológus, Avicenna - modern kori - mauzóleuma is. 

És, hogy ne csak a történelmi emlékek kerüljenek felsorolásra, a város mellett található Irán talán legnagyobb természeti látványossága, az Ali Szadr-barlang - egy hatalmas, tavas barlangkomplexum egy furcsa kopár hegyvidéken. (Szerepel a világörökségek várományosi listáján.)

De mi most nem ezekért jöttünk - máskor majd róluk is írok részletesen -, hanem a város legkülönlegesebb látványosságáért, Eszter és Mordeháj mauzóleumáért. Ha az ember nem tudja, mit is keres, csak úgy véletlenül biztos nem fog rátalálni. Egy kis sikátorból nyíló szövevényes kapurendszeren kell keresztüljutni. És még akkor sem vagyunk biztosak, hogy hová is jutottunk - kívülről ugyanis megszólalásig úgy néz ki a hely, mint bármelyik muszlim szent mauzóleuma, amiből pedig ezernyi is akad Iránban. 

Bent, az első szobában már furcsább a látvány. Egy részről odafent egy hatalmas Homeini kép fogad, ami szinte minden iráni közintézményben kötelező elem. Más részről viszont egy idős bácsi fején kis kapedlivel. Ő a samesz, azaz templomszolga. Kedves volt, és valamiért azonnal franciának nézett, amiből még azzal sem tudtam egykönnyen kiállítani, hogy megközelítőleg sem anyanyelvi szinten beszélgettünk. Ha nem is rózsás, de semmiképpen nem pokoli képet festett az iráni zsidók életéről. A hitéletet nem bántják, vannak iskoláik, kóser mészárszékeik, sőt még az Izraelbe szakadt rokonokkal is tarthatják így-úgy a kapcsolatot. (Tenném hozzá, ez a látogatás még Hatami elnöksége idején történt, amikor maga az elnök is ellátogatott egy teheráni zsinagógába, hogy a párbeszéd fontosságáról beszéljen - Ahmadínezsád valószínűleg nem tenne ilyet. Igaz, a zsidó kisebbség parlamenti helye azóta is megvan.) A hely sorsa azóta legalább olyan ellentmondásos, mint az iráni zsidóságé. Egy részről 2008-ban (tehát már a jelenlegi elnök idején) hivatalosan is nemzeti műemlékké nyilvánították, és (ezt már nem láttam a saját szememmel) megkezdték a felújítását is. Másrészről a múlt évben, amikor kiéleződött a viszony Izrael és Irán között, iszlamista önkéntesek (kb. a mi egykori munkásőrségünknek megfelelő baszidzs milicisták) vonultak fel előtte, és fenyegetőztek, hogy ha Izrael bántja a Sziklamecsetet, akkor ők is porrá rombolják Eszter sírját. 

A belső terem az igazán meglepő. A kupolás csarnokot két hatalmas síremlék uralja. Körülöttük padok, mögöttük héber felirat. A két síremlék alatt nyugszik a legenda szerint Eszter királyné, és nagybátyja, Mordeháj.

Eszter a bibliai történet szerint Ahasvérós (Xerxész) királynak volt a felesége. Ő és nagybátyja mentették meg a zsidó népet a pusztulástól, amikor Hámán, a király vezírje ki akarta irtani őket.  (Ennek örömére ünneplik a zsidók azóta is a Púrimot.)  Eddig a legenda, de kérdés, valóban ők nyugszanak itt? A jelenlegi épületet valamikor a tizenkettedik század körül építették, Tudelai Benjámin rabbi, aki beutazta a Kelet zsidó közösségeit, már látta. Alapjai azonban korábbi szerkezeteket takarnak - tehát annyi bizonyos, már az ókor óta úgy hitték, itt nyugszik a legendás királyné.  (Igaz, egy másik legenda szerint viszont a Szentföldön van eltemetve - de mivel Perzsiában élt, ez kevésbé tűnik valószínűnek.) 

A másik jelentős zsidó emlékhely Hamadántól több, mint ezer kilométerre délre, egy másik ókori főváros, Szúsza - a mai Sús - területén van.  A vidék, amerre járunk, szinte semmiben sem hasonlít Ekbatana hegyeire.  Forró, kopár sivatagban járunk, mindent beterít a sárga homok.  Zöldet csak a vízfolyások mentén látni, no meg Ahváz, az olajváros főterén, ahol hatalmas, zöld fénnyel megvilágított beton pálmafák jelentik a fő látványosságot. 

Ahvázból lehet végigjárni a környék látványosságait - van is bőven, mit nézni. Egyszerre két világörökségi helyszín is kínálja magát. Csoga Zambil, Elám egykori fővárosa, a világ egyik legépebben megmaradt toronytemplomával. 

És Sustar, a szászánida-korból fennmaradt kifinomult csatornarendszerével. 

Ismét megígérem, ezekről is születnek majd külön posztok - de most egy harmadik helyre látogatunk. Dániel próféta sírjához. 

Dániel szintén a babilóni fogság utáni kor gyermeke volt, és bár a zsidóknak prófétált, a perzsa nagykirályok kegyét is bírta. Így nem meglepő, hogy a legenda szerint az egyik királyi városban, Szúszában temették el.  Sírját csak a korai középkorban "találták meg", így még Eszter sírjánál is kétségesebb a valódisága.  Viszont, mivel a helyi hiedelmek szerint szerencsét hozott, hamar búcsújáró hely lett. Ellentétben Eszter sírjával nem csak mecsetnek néz ki, hanem mecset is, hiszen Dánielt a muszlimok is prófétának tekintik (még ha név szerint nem is említi a Korán). Jellegzetes tornya már messziről látszik. 

Előterében azért az ideológiai harc szimbóluma, egy modern freskó, amelyen a hős iráni és palesztin harcosok közösen szabadítják fel Jeruzsálemet. 

Odabent pedig egy jellegzetesen iráni, hatalmas síremlék, olyan, amilyen más helyeken az egykori imámoké. 

Ahogy ez Iránban a szent helyeken szokás, a tömeg hatalmas, a sírt pedig hívők csapatai veszik körül, csókolgatják, leborulnak előtte. Ez az a szentkultusz, ami pl. a szaúdi vahhábiták szemében a síitákat bálványimádókká teszi.  Iráni kísérőnk szerint egykor, a sah idejében itt még együtt imádkoztak zsidók és muszlimok. Persze lehet, hogy ez azért túlzás. De, szintén kísérőnk szerint, aki maga is iráni, lesz ez megint így valamikor.