A magyar médiában egy olyan ázsiai határvillongás, aminek csak két-három halálos áldozata van, nem téma. (Egyszer egy szerkesztőtől hallottam, hogy Európán kívül, ha nincs minimum hetven halott, meg se írjam a hírt, úgyse teszi be.)  Így az utóbbi idők rendszeres thai-kambodzsai határháborúi is elvesztek a FIDESZ és MSZP sajtótájékoztatók rengetegében. Pedig hallottunk-e már olyat, hogy azért háborúzik két ország, mert az egyik a világörökségi listára tett egy templomot? Na ugye, hogy oda el kell menni. 

Fantáziadús turisztikai kiadványok Angkort úgy írják le, mint a dzsungelben rejtőző titokzatos elhagyatott várost. Angkor kétségtelenül a világ egyik csodája, mindenképpen el kell oda menni stb. De a "dzsungel" mára kb. annyira őserdőszerű, mint a Városliget, csak az utak minősége jobb (igen, ott, nem itt). Az erdőben rejtőző templomokat pedig elég nehéz elképzelni úgy, hogy az egyik oldalon  egy fáradt idegenvezető egyenként állítja a fotogénebb helyszínek elé a német nyugdíjascsoport minden egyes tagját, míg a többiek sorban állnak, a másik oldalon pedig koreai iskoláslányok próbálkoznak negyed órája egy olyan képpel, amin mind egyszerre ugranak fel, és mondják vihogva, hogy "Kimcsiiii!".  Ebből persze egyértelműen látszik, hogy a turisztikai kiadványok írói általában nem járnak azon a helyen, amiről írnak (drága lenne, meg különben is, mire van akkor az internet), viszont kiváló stiliszták, és tudják, mitől döglik a légy. Egyébként amiről írnak, az valójában Preah Vihear. 

Kezdjük ott, hogy hogyan is ejtjük, mert ezzel nekem, mondjuk, évekig gondom volt. Tehát khmerül kb 'previhir', thaiul 'pravihan'. (Ezzel szemben pl. a Siem Reapot úgy ejtik, hogy 'sziemriep', tehát, ha valamit EA-val írnak át latin betűkre, azt legalább háromféleképp ejthetik ki. Ne kérdezzék, hogy ennek mi értelme van, a khmer néplélek egyik titka lehet.)  Angkor mellett Kambodzsa másik világörökségi helyszíne, hogy miért, arra hamarosan rátérünk. "Fejlesztési övezetnek" van kijelölve és, elméletileg igencsak várják oda a turistákat. Elméletileg. A gyakorlatban, amikor Siem Reapben a guesthouse indiai tulajdonosa meghallotta, hogy hová szeretnénk menni másnap, kicsit furcsán nézett, és visszakérdezett. Tényleg? Láthatóan nem mindennapos ötlet ez. Pedig én azt olvastam, hogy az új út elkészültével immár egy "könnyed egy napos túra" meglátogatni a templomokat. Végül csak kerülközött egy kocsi, amelyik elvitt minket. Nem bántuk meg. 

Az út - jó 280 km - három óra, és meglehetősen eseménytelen. Így, míg odaérünk, mesélhetünk a templomok történetéről. 

A különleges fekvésű hegy már a legkorábbi ismert idők óta szent helynek számított, amikor aztán a khmer birodalom emelkedőben volt, I. és II. Szúrjavarman idején, a 10-12. században hatalmas Síva hindu istennek szentelt templomokat építettek ide. Innen is a név - Preah Vihear - Szent Kolostor. II. Szúrjavarman idejéből - ő építtette a legtöbb angkori templomot is -,  a 12. század közepéről fennmarad egy felirat is, amiben a király leírja, milyen bőséges ajándékokkal látta el a templomot (a fehér napernyőtől az elefántig számos elem szerepel), és milyen lelkesedéssel tanulmányozta itt a hindu szent iratokat. Aztán, ahogy Angkor és a hinduizmus hanyatlott, a szent helyet átvették a buddhisták, majd, ahogy Angkort is, úgy ahogy van elfelejtették. (Ezt persze ma már Kambodzsában senki nem vallja be szívesen.) 

A környékre csak a 19. században figyeltek fel. Ekkorra azonban a hatalmi térkép átrendeződött. A thaiok, akik a khmer birodalom fénykorában még valahol északon éltek az őserdőkben, jócskán megerősödtek, és az egykori khmer területek nagy részét elfoglalták. A térségben pedig megjelentek az európai gyarmatosítók - a franciák Vietnamban, az  angolok Burmában és Malájföldön -  és mindenki szemet vetett Kambodzsára. Kambodzsa királya pedig azon vacillált, hogy, ha már mindenképpen fel kell adnia függetlenségét, akkor Bangkokból vagy Párizsból irányítsák. Párizs messzibbnek tűnt, a franciák mellett döntött. Ők pedig európai precizitással az erdőkben, hegyekben is nekiálltak határokat húzni. És kicsit azért maguk felé hajlott a kezük, amit a thaiok nehezményeztek. 

A régészek pedig felfedezték Angkor és Preah Vihear romjait, és ez utóbbi, bár évszázadokon keresztül a kutyát nem érdekelte, hirtelen mindenkinek nagyon fontos lett. Az éledező khmer nemzettudatnak minden fontos, ami a régi nagyságra emlékeztet, Angkor, amiről évszázadokig azt sem tudták, hogy létezik, a legfőbb nemzeti jelkép lett, Preah Vihear meg csak egy lépéssel marad le utána. Ezt a környéken ma is büszkén nyilvánítják ki.

A legnagyobb fájdalom meg, hogy nyugatról a thaiok, keletről a vietek az egykori birodalom jó felét, ha nem többet, szépen elorozták. A thai nemzettudat pedig a gyarmatosító (illetve azzal próbálkozó) hatalmakkal szembeni ellenállásban alakult ki, így lett fontos eleme az a területi veszteség (vagy inkább elmaradt hódítás), amit a 19. század végén kellett elszenvedni a franciáktól. Ennek a szimbóluma pedig - kitalálták - Preah Vihear. A vita tehát éppoly parttalan és érzelmekkel dúsított, mint a Közel-Keleten a kinek is a fővárosa Jeruzsálem vetélkedő, csak a nemzetközi sajtó szentel neki - általában - kevesebb figyelmet, mert azért mégis csak a kedélyes Délkelet-Ázsiában vagyunk, így aztán csak néhányan haltak bele a történetbe.  

A második világháború idején a thaiok revánsot vettek - visszafoglalták a templomot. Majd hosszú huzakodás következett, amit a Hágai Nemzetközi Bíróság zárt le azzal, hogy 1962-ben Kambodzsának ítélte a határsávot, vele a műemléket.  Ebbe a thaiok - naná - csak félszívvel egyeztek bele. Ezután évtizedekre lekerült a terítékről a vita - a környék ugyanis háborús övezet lett. Ezekben a hegyekben bújtak meg a Vörös Khmerek mielőtt hatalomra jutottak volna, és ide vonultak vissza, miután megbuktatták őket. 1998-ig voltak ellenálló gócok. Aztán ennek is vége lett, Kambodzsában véget ért a konszolidáció. Pol Pot sírja ma - brutális kimondani - turistalátványosság. 

Közben Kambodzsa elkezdte besáncolni magát. Ennek egyik fő elme volt, hogy 1992-ben feltették a templomot a világörökségi várományosi listájukra.  Amikor aztán vége lett a Vörös Khmer balhénak, ezerrel kezdtek lobbizni. Aminek meg is lett az eredménye - 2008-ban a helyszín felkerült a listára. (A történet tele volt trükközéssel, hiszen a helyszín körüli annak védelmére szolgáló, és ahhoz tartozó úgynevezett buffer zóna nagy része Thaiföldre esne, ígértek is fűt-fát, amit nem tartottak be. Thaiföld többször fenyegetett azzal, hogy kilép a Világörökségi Bizottságból, sőt akár az UNESCO-ból is, de végül Irina Bokova főtitkár személyes közbenjárása kellett, hogy ne vigyék az ügyet kenyértörésre.)

Közben pedig - nem függetlenül ettől - a két ország viszonya egyre feszültebb lett a templom miatt. A lehető leghülyébb okokból törtek ki zavargások, határvillongások. Elég volt, ha egy thai szappanoperában valaki elkezdett khmerezni (ott olyat is lehet), vagy a thai zászló a templom előtt magasabbra volt húzva, mint a kambodzsai. (Ma erre már nagyon vigyáznak,  olyan magas zászlórudat tettek ki, amit a thai oldalról el sem tudnak érni. )

A dologhoz persze hozzájárul jócskán az, hogy Thaiföldön folyamatos volt a politikai zűrzavar, és a pirosak meg a sárgák is a hazafias érzelmek srófolásában látták a legjobb esélyt a következő választások megnyerésére. Jófej thai parlamenti képviselők még azt is megcsinálták, hogy útlevél nélkül átsétáltak a határon (mert hogy ez az övék), aztán jól elfogatták magukat, a khmerek meg persze ahelyett, hogy hazaküldték volna őket, kirakatpert rendeztek kémkedés vádjával - amiből, ugye, csak az látszik, hogy hülye nacionalizmus nem csak a mi tájékunkon terem. 2009-ben szabályos kis határháborút sikerült generálni, és bár azóta nagyjából rendeződtek a dolgok, a feszültség a levegőben van. Ami senkinek nem jó, mert  turista egyik oldalról sem jön. Jobban mondva Thaiföldről egy sem, Kambodzsából alig. Pedig mindkét fél úgy néz erre a területre, mint egy aranytojást tojó tyúkra, csak azt a tojást szeretnék maguknak kikotorni. (A tojás meg be van szorulva a tyúkba, de nagyon.) 

De azt hiszem, ennyi elég is a háttérből, mindenki azt szeretné, érkezzünk már meg végre.  Hát jó. 

A hosszú út után egy kis épülethez érkeztünk, ahonnan már látszik a hegy. A kedves jegyárus kislányok elmondták, hogy jegy tulajdonképpen nincs, csak a szállításért kell fizetni, mert a hegyre a mi kocsink nem megy fel. Át kell ülni egy 4wd-ra. 

A hegyre vezető út kétségtelenül meredek, de jól kiépített. Tetején kis határőrfalu. Elsőre nem éppen turistacsalogató látvány. Mondjuk úgy, nagy teret engedne még a fejlesztésnek. 

Angkorral ellentétben sem könyvárusok, sem koldusok, sem a turistaipar egyéb kellemetlen melléktermékei nem lepik el az embert. A mindenütt jelenlevő határőrök is csak mosolyognak, és ha megkérjük, megmutatják merre van Thaiföld. 

Hogy jobban értsük, hová is megyünk, nézzük meg az alaprajzot: 

A rajz - mondjuk így - fejjel lefelé áll, vagyis lefelé van Észak, a lépcső, aminek a végén (pontosan) a thai határ van. (Látható az államhatár tábla a zászlókkal - régebben, a khmer út megépítése előtt,  erről lehetett csak bejutni, ma zárva van.)

A templomok 800 méter hosszan öt egymás feletti szinten helyezkednek el. Ahogy a lélek is emelkedik, ahogy a szent Meru hegyre jut fel, úgy válnak egyre díszesebbé, nagyobbá az épületek. (Akárcsak a Bayon Angkorban, vagy a Borobudur Indonéziában, Preah Vihear is az istenek lakhelyének földi mása.)  A stílus ugyanaz, amit az angkori templomokról már ismerhetünk - bár vájtfülű művészettörténészek találnak némi különbséget. 

Az élmény, amiben Preah Vihear mást, akár többet ad, mint Angkor, nem a míves faragványokban rejlik. Hanem abban, amivel a posztunkat kezdtük. Angkor gyönyörű, fenséges, de mára végtelenül kommerciális. Ellepi a turisták hada, és minden, ami rájuk épül. Itt viszont tényleg átélhetjük a felfedezés izgalmát, rácsodálkozhatunk az épületek szépségére, megállhatunk, és nézelődhetünk magunknak. Az erdőtől épphogy megszabadított szürke kövek, az összeomlott homlokzatok itt valóban kísérteties, rejtélyes képzeteket idéznek fel az emberben - nem csak azon gondolkodik, hogy hogyan tudja kikerülni az aktuális japán csoportot, miáltal hatalmas szerencsével sikerül elkapni egyetlen képet, aminek nem egy turista segge van a közepén.

Ahogy az egyre nagyobb, szövevényesebb, félig leomlott templomokban jártunk, elfogott az élet-az-ember-után érzés. Aztán a legfelső templom kellős közepén megláttuk az élet nyomait - egy kis működő buddhista szentélyt. 

Ez persze azért eszünkbe juttatta azt is, hogy a misztikus, fenséges, szürke kövek épphogy nem ilyenek voltak eredetileg - éppúgy, ahogy az antik templomok ragyogó, letisztult fehér márványát -, ezt is színes festés, aranyozás borította. Úgy, ahogy most is a működő buddhista templomokban. Kb így: 

De a legjobb még hátra volt. A csúcs. Szó szerint. Az ok, amiért pont ide építették a templomokat. Ami hasonlatossá tette  ezt a helyet az isteni Meru heggyel. Ami a legszkeptikusabb turistát is elképeszti - mert azt az érzést adja meg, amit gyermekkorunk óta kerestünk. Hisz, ki ne képzelte volna el, hogy egyszer lelógatja a lábát a világ végéről. Hát itt van. Az isten - vagy inkább istenek - háta mögött, a világ végén egy meredek sziklafal, ami a mélybe hull, alattad a végtelen mélységben a végeláthatatlan erdő. A költővel szólva, ott ültünk, a semmi ágán. De mit beszélek én itt. Ez: 

Ezt már nem lehet fokozni. Innen már csak visszafele van út - különösen, mert négykor legkésőbb elindul visszafelé a 4wd. Együtt ereszkedtünk le egy helyi csapattal - jöttek megélni a khmer nemzettudatot. Ők voltak az egyetlen élőlények, rajtunk és a határőrökön kívül a templomban. 

Aztán leereszkedve ráeszméltünk, hogy ma még csak reggel ettünk. Sebaj, fejlesztési övezet, majd csak kapunk enni valamit. Semmi - a fogadó, a világ végén még nem nyílt meg. Valamikor állítólag volt piac, de azt a határvillongások idején lerombolták. A legközelebbi kisváros, ahol lehet valamit enni sem kecsegetett sok mindennel. Lapos csirke, rózsaszínre színezett szójavirsli, és csípős csirkeszárny közül lehetett váalsztani, ez utóbbi azt a sajátos képzetet keltette, hogy a bőr és zsír közvetlenül érintkezik a csonttal. 

Romantikus látvány, de a legrosszabb, amit Ázsiának ezen a részén valaha ettem. Hát igen, valamire mégis csak jó a tömegturizmus - visszatérve Siem Reapba, a Pub Streetre, ismét degeszre ehettük magunkat gyömbéres krokodillal. 

Indiába el kell menni. Van ott sok minden látnivaló. A kultúra meg érdekes, sokszínű stb. Alapvetően szeretem Indiát. Alapvetően.  De Délkelet-Ázsiából nézve az egész szubkontinens egy olyan kultúrsokk, amit nehezen dolgoz fel az ember. 

Bangkok persze nem minden városok legjobbika. Nagy, néha zűravaros, iszonyat időket lehet a dugókban eltölteni, korruptak a rendőrök, és izzasztó meleg van. De tiszta, rendezett, és turistabarát hely - ezen, azt hiszem, vitatkozni sem lehet. Kellemes, élhető város, ahol a turista megbízható szolgáltatást kap, olcsó szállások, jó éttermek, kedves kiszolgálás, és mindenek felett a megbízhatóság jelentik azt, ami vonzóvá teszi.  Ha azt mondják, hogy a busz reggel nyolckor érkezik, akkor inkább ott van már 7.50-kor, ha azt mondják, 150 bahtba kerül valami, akkor az annyiba kerül.

Innen elrepülni Calcuttába maga a rémálom. Calcutta ugyanis nem csak koszos, büdös és elképesztően rendezetlen, de még Delhihez vagy Mumbaihoz képest is legalább húsz évnyi lemaradásban van. (A helyiek szerint ennek az oka a sok évtizednyi kommunista uralom - Nyugat-Bengál volt a világnak az egyetlen szeglete, ahol önként, szabad választásokon szavazták vissza rendre a komancsokat 1969-től egészen 2011-ig!!!) Ráadásul - talán a szegénység, talán a kommunisták kártékony hatása miatt - az ember gyakorlatilag percenként hallja turistaként azokat a mondatokat, amiért nagyjából egy hét után már ölni tudna. (Az alábbi kis összeállítás turistáknak készült - aki üzleti céllal menne Indiába, annak még jobban fel kell készülnie...)

No English, Sir!

India ugye elméletben English speaking country. Ez nagyjából azt jelenti, hogy tényleg könnyen találni olyan embert, aki jól beszél angolul, sőt, ebben  (az egy) tekintetben mindenképpen verik a thaiokat. Ha betérsz egy utazási irodába, vagy egy közepes szálloda recepciójára már biztosan értelmesen el tudsz beszélgetni a főnökkel angolul. (Hiszed te - a későbbiekben kiderül, hogy csak a szavak szintjén értitek egymást, az idő és tér már máshogy néz ki.) Aki azonban ez alatt a társadalmi réteg alatt helyezkedik el, az beszélni tán tud öt mondatot, de érteni semmit sem fog abból, amit mondasz neki. (Ahogy mi nem értjük feltétlenül az indiai angol kiejtést, ők sem értik a miénket.)

Ez nem probléma egészen addig, amíg nincs probléma. De ha a legkisebb szőr kerül is a gépezetbe, azonnal válsághoz vezet. Egy egészen egyszerű példa: A szállodában lebzselő egyik szolga (minden emeleten legalább három fiatalember, ül, fekszik, beszélget stb., akiknek láthatóan nincs meghatározott feladatuk, de valahogy oda tartoznak), odajön hozzád, hogy: Cold drink, Sir?  Mire egyszerű szavakkal jelzed, hogy igen, kérnél egy Diet Coke-ot (általában lehet olyat kapni). Negyed óra múlva felhív ugyanaz csávó a szállodai telefonon, hogy: Cold drink, Sir? - mondod, igen, már szóltál, hogy kéne egy Diet Coke. Újabb fél óra és felhív a recepció, hogy te, ugye, rendeltél valami cold drinket? Mondod, ekkor már neheztelve, hogy igen, egy nyavalyás Diet Coke-ot kértél egy órája. Aztán megjön a csávó egy cukros Thums Up kólával, mert ezt értette. Mondod, ez nem Diet Coke, ő meg rámutat, hogy: Cold drink, Sir! Amikor ez a vita kezdene elfajulni, és elkezdenéd magyarázni, hogy mi a kettő közt a különbség, és miért nem kéred ezt, miért a másikat, akkor érvként jön fel az alcímben említett mondat. És tényleg igaza van, miért nem mondtad pandzsábiul azt, hogy Diet Coke. Aztán persze megiszod a Thums Upot, mert rohadt szomjas vagy. 

A legszebb persze az volt, amikor az az utazási irodás, akinél előző nap még lefoglaltam egy angol nyelvű bombay-i városnézést, másnapra, amikor kiderült, hogy a busz nem ott és nem akkor indul, és különben is hindiül van a vezetés, hirtelen elfelejtett angolul. 

Five minutes, Sir!

Alternatív verziók: Ten minutes, Sir!, In an hour, Sir! Eredetileg nagyjából annyit jelentene, hogy mindjárt. Valójában csak annyit jelent, hogy hagyjam már békén a hülyeségeimmel, majd megtörténik a dolog, vagy sem, őt ez valójában nem érdekli, és jobb, ha engem sem érdekel, ne húzzam már föl magam. A fehér ember viszont ettől felhúzza magát. Rosszabb pillanataiban előjön belőle az oktató szándék (kimondottan gyarmatosító attitűddel), és a five minutes letelte után pontosan öt perc nulla másodperccel szól újra. Akkor jönnek a legkülönfélébb egészen fantasztikus kifogások. Az ember, akivel megbeszélted a találkozót, és az előbb öt percre ígérte magát (az előbb két órája volt), azért nem ért ide, mert (az utóbbi fél órában) esett az eső, vagy hirtelen kinőtt a búza és le kellett aratni. Aztán megjön, amikor már egyáltalán nem számítottál rá, és egészen más dolgod lenne (vagy egyszerűen kimondottan dühös vagy, mert egy napot töltenél a városban, és ebből felet már azzal töltöttél, hogy a csávót várod), és közli, hogy "Mi bengáliak nagyon okos, és nagyon pontatlan emberek vagyunk." Pont. Merjél vele vitatkozni. 

Bár a csúcstörténet ebből nem is Indiában, hanem (a vele kulturálisan igencsak rokon) Pakisztánban esett meg: a Pandzsábi Tartományi Kormány vendégházában laktunk, még bőven a mobiltelefonos idők előtt. A telefonközponttól kellett - elméletben - külföldi vonalat kérni. (Hittük ezt.) Szépen bediktáltam a központosnak a pesti számot. Ő pedig rávágta, hogy: Five minutes, Sir!  Előbb óránként, majd félóránként, majd valóban öt percenként telefonáltam rá, hogy mi a rühes rák van már azzal a számmal. Ő pedig egyre nagyobb aggodalommal a hangjában, csak ismételgette, hogy five minutes.  Majd előkerült valami főnök, akinek felhoztam a panaszomat. Ő közölte, hogy: 1. Innen egyáltalán nem lehet külföldre telefonálni. Mégpedig biztonsági okokból. 2. A központos annyit tud angolul, hogy: Five minutes, Sir. A többit eddig se értette. 

No problem, Sir!

Esetleg: Ok, Sir ! Ez a mondat általában akkor hangzik el, amikor már valami gáz van. Horribilis késés, nem működik valami ( vagy inkább semmi), kiderült, hogy nem úgy van, ahogy eredetileg mondták. A fehér ember ekkor már ideges. Ők pedig ezt nyugtatásnak szánják. Általában sikertelenül, mert ettől nem nyugszik meg az ember, csak sokkal idegesebb lesz. Ők valahogy úgy érzik, ezzel jelzik, hogy ők mindent megtesznek, hogy rendben legyen, mi viszont úgy érezzük, rohadtul semmit nem tesznek, és át sem érzik, hogy itt gond van. Erre ugye a válasz nem nagyon lehet más, mint, hogy nem, egyáltalán nincs minden rendben, sőt semmi sincs rendben. Amire a válasz általában szintén csak: Ok, Sir. Ami tán valami olyat akarna jelenteni, hogy értem, hogy gondod van, de nem tudok vele mit tenni, sőt nem is nagyon értem, hogy pontosan mi a gondod azzal, hogy három órája rohadsz itt a hőségben egy álló vonaton, mert ez tök természetes, ahogy az is, hogy a megígért Wifi sosem volt, viszont száz rúpiával többet kellene fizetni a szállodai szobáért. 

No change, Sir!

Az eddigieket még talán el lehetett számolni valamiféle interkulturális kommunikációs bakinak, ami a helyi gondolkodás mélyebb megértésével, a prána gyakorlásával, sűrű meditációval lótuszülésben még elfeledhető, sőt akár idilli mosollyal is fogadható, különösen némi marihuánás lasszi után. De ez már a nyílt, sunyi lehúzás. (Hála Istennek, most talán mintha kevésbé lenne már elterjedt, mint évtizedekkel ezelőtt.)  Azért sunyi, mert kis összegekről van szó, amiért - véli az indus - pofátlanság lenne veszekedni. Ugyanakkor a velődig hatol az a mosoly, amit az eladó arcán látsz. Első indiai utaimon - még a kilencvenes években - 6-6,50 rúpia volt a kóla. Amikor vettem elő a tízest már láttam, hogy virul az eladó arca. Gyakorlatilag sosem volt aprójuk. A második héten szoktam rá arra, hogy direkt előbb egy tízessel próbálkozzam, majd mikor meghallom, hogy "No change, Sir!" - már túrtam is a zsebembe a jól előkészített apróért. És kárörvendően élvezkedtem az arcokon elomló szomorúságon. (Nem, nem az a 3,50 a fontos - az akkor sem volt több 15 forintnál. Az elv, a lenyúlás, a lényeg.  Azt nem szeretem. Igen, itthon is van, itthon sem szeretem, nem is adok borravalót. ) 

És végül a csúcs:

As you like, Sir!

Ez a mondat akkor hangzik el, amikor egy-egy turisztikai szolgáltatás (körbevisz riksával stb.) árát kérded. Nyilvánvaló a szándék: a rohadt gazdag fehér ember (te) úgysem ad olyan keveset, mint amennyit egy industól elkérne az illető. Sőt, lehet, hogy magától még többet is ad.  Persze azok, akik ezt szokták mondani, általában nem láttak még kelet-európai turistát. Én mindig becsületesen legalább négyszer megpróbálom rávenni őket, hogy mondjanak már legalább egy közelítő árat, amiből alkudni tudok előre. A szemfülesebbje ilyenkor már megérzi, hogy az As you like, Sir-rel rossz lóra tenne, így mond valamit. (Gyakran azért ilyenkor  csúszik félre, ugyanis olyan sokat kér, hogy eleve inkább azt mondom, hogy nem alkuszom, hagyjuk a fenébe.) Ha viszont belemegyünk az as you like-ba, annak gyakorlatilag mindig üvöltözős veszekedés a vége. Mert én adok neki egy normál, nyomott indus jellegű árat. Ő meg - naná, hogy kiderül - nem ennyire gondolt. Én mondom, azt mondta as you like, hát én így akartam, mondta, ő nem ennyire gondolt, mondom, mondta volna előre...  

Ez utóbbi esetben az ok egyébként egyszerű, Indiában a turizmus máig kb. 95%-ban belföldi turizmust jelent. A vendégek ugyanabból a kultúrkörből kerülnek ki, mint ők. Kölcsönösen tudják mennyi az elvárható, és mennyi a szokásos. És sokkal inkább hajlamos is egy középosztálybeli indus olyan szoláltatásért is fizetni, amit mi elképzelhetetlennek tartunk - nekem például  folyamatos közelharcot kellett vívnom a hordárokkal, hogy ne próbálják a fejükre venni a hátizsákomat, míg egy átlagos középosztálybeli indus a gurulós bőröndjét is hajlandó velük vitetni (igaz, azt is fejen hordják). 

Azért, hogy pozitív végkicsengést adjak a posztnak - ma már bőven vannak európaiakra szakosodott helyi irodák, ahol értenek minket. Azzal hirdetik a szolgáltatást, hogy pontosak, nincsenek rejtett költségek, és jól beszélnek angolul, és ilyet még Nyugat-Bengálban is lehet találni. És tényleg, a hajnali ötre ígért kocsi (nem, nem 4.50-kor, mint Bangkokban) 5.15-kor már ott is volt, és tényleg semmiért nem kértek plusz pénzt. Igaz, az ilyen irodák kimondottan európai árakat is kérnek a szolgáltatásaikért. 

Mit tegyen az egyszeri farang Újév másnapján, amikor már egy kicsit elege van a fröcskölésből? Irány a természet! Konkrétan a Khao Yai Nemzeti Park. Külön jó, hogy a világörökségi listán is begyűjthetünk egy újabb pontot. 

Az utat a kedves ladyboy recepciós szervezte egy taxissal, aki jó pénzért vállalta, hogy elvisz minket, és még tudott is kicsit angolul. A taxis pedig - utólag is kissé érthetetlen okokból - ragaszkodott a hajnali ötös induláshoz. Mi az előző este után kicsit bódultan ténferegtünk le, ő pedig, mint szinte minden thai a turistaiparban, kínos pontossággal már háromnegyed ötkor ott várt minket a kapuban. 

Mit tudtunk előre a parkról? A múlt század elején még nagy része áthatolhatatlan, világtól elzárt rengeteg volt, ahová csak a környék bűnözői bújtak  a törvény elől.  Alig voltak települések a területén. Lelkes környezetvédők  javaslatára aztán itt alakították ki az ország első nemzeti parkját 1962-ben, ami azóta egyre magasabbra jutott a nemzetközi elismertségben, előbb az ASEAN, majd az UNESCO vette fel a védendő területek listájára - 2005-től a Világörökség része. Él itt mindenféle érdekes állat - tigris, medve, vad elefánt, szarvas, majom - több, mint 2000 négyzetkilométeren, azaz egy jó fél magyar megyényi területen, amelynek nagy része dzsungel. Érdekes élménynek ígérkezett. 

Egy dolog kétségtelenül igaz, a helyszín a Világörökségek listáján van, íme a bizonyíték. 

A többi azért kicsit kiábrándítóra sikeredett. Az autópályáról letérve egy kb. svájci minőségű út vezet végig a parkon - ez még nem baj, persze a dzsungel illúzióját némi off-road erősítené - de a járművek kb. olyan sűrűséggel követik egymást, mint délben a Nagykörúton.  Így az egésznek nagyjából annyira van "világtól elzárt rengeteg" hangulata, mint a Szent István parknak. Cserébe viszont minden kényelmi szolgáltatás megvan - a hűtött üdítők vásárlásától, a kiépített, betonozott tanösvényekig. A parkban állatból háromféle van (jó, persze ez nem valami biológiai specifikáció, pusztán gyakorlati szempontú felosztás):

- amelyik a turisták kajájának lopkodásából él

- amelyiket nem látni, de hallani

- amelyiket a 3D-n filmen lehet látni, innen tudjuk, hogy létezik. 

A tolvaj majmokhoz Ázsiában mindenütt hozzá lehetünk szokva. Indiától kezdve Baliig számos helyen élnek makákók abból, hogy a nagy számban érkező turisták  kajáját lopkodják, és kiröhögik őket, amikor megpróbálnak utánuk kapkodni. Rosszabb helyeken a majmok szemüveg és táskalopással is foglalkoznak, amit a hozzájuk tartozó készséges fiatalemberek szolgáltatnak vissza, természetesen szerény anyagi ellenszolgáltatás fejében. (Amin persze csakis a majomnak vesznek banánt, értjük, ugye.)  A Khao Yaiban ide még nem jutottunk el, de az első állat, amit láttunk egy efféle majom volt, amelyik kimondottan lopott banánon, és zacskós édességen élt. Hakapeszi, ha kap, eszi - megfogta a keze ügyébe kerülő dolgokat, és elvonult lakmározni. 

Következő barátunk viszont igazi nagymenő volt. Maci Laci thai verziója, nevezzük az egyszerűség kedvéért Szarvas Lacinak. Ő, ahogy Yellowstone-beli kollégája, kimondottan a piknikkosarakra specializálódott. Kevésbé volt rafkós, mint amerikai medvetársa, talán Bubu hiánya miatt, vagy mert egyenes jellemű, mint a thaiok általában, egyszerűen odament, és elkezdte legelni a piknikező thai családok rizsét. Ette volna a zöldséget is, de elhajtották. 

Hát, nagyjából ennyi állatot láttunk. (Illetve, volt még egy másik szarvas, amelyik betévedt a parkolóba, de nem talált piknikkosarat, de kb. negyven turista állta körbe fényképezőkkel, így inkább eloldalgott. )

A többi állat virtuálisan van jelen a park területén. Rendszeresen láthattunk hangulatkeltő táblákat, hogy most aztán nagyon vigyázzunk, mert itt vad elefántok jöhetnek szembe, illetve egy másikat is, ami talán arra figyelmeztet, hogyha szarvast látunk, semmiképpen ne rúgjuk állon. 

Volt egy kilátó is, amit kimondottan állatlesnek jeleztek, fel is mentünk, és ezt láttuk. 

Aki megtalálja a képen az elefántcsordát, szóljon. 

A close encounter hiányáért kissé kárpótol a látogatóközpont 360 fokos kivetítője, ahol gyönyörű képeket láthatunk mindazokról az állatokról, amelyekkel nem találkoztunk. 

A központ mögött pedig kezdődik a dzsungeltúra. Az ösvény itt is végig betonozott, de a zúgó bogarak, madarak, és ki tudja, mik, amelyek a Zaporozsec-indítómotor, a flex vagy a kenetlen vécéajtó hangját is tudják  élethűen utánozni (Trabarna elbújhat mellettük), kellőképpen dzsungeles hangulatot varázsolnak a fák közé. 

Száraz évszak vége lévén a vízesésben nincs víz, amit thaiul jeleznek is még mielőtt elindulna az ember, de aki nem tud thaiul, az a séta végén kicsit csalódott, hogy csak köveket lát ott, ahol - az előzőleg látott film szerint - zubogni kellene a víznek. 

Viszont ott vár ránk látogatásunk utolsó állatos élménye,  egy nem valami nagy, de  a saját fajában kétségtelenül szép gyík. 

A pont megvolt, és végül is jártunk dzsungelben is. Borneóhoz képest kispályás az élmény - dehát nem mindenki volt Borneón, és aki nem, annak azért ez is megteszi. 

Aztán hazaindultunk. Hiszen másnap várt minket Laosz. 

Legtöbben tán azt hinnénk, gejzírért minimum Izlandra kell menni, vagy a Yellowstone Nemzeti Parkba. Pedig Budapesttől alig három órányi autózásra is találunk egyet, igaz, Maci Laci és Bubu nélkül. Piknikkosarat azért jó, ha viszünk, mert különben éhen maradhatunk. 

A herlányi gejzír - bár a szlovákok még a világörökségi várományosi listára is feltették - nem valami jól ismert látványosság. Pedig tényleg látványos, sőt, minden érzékszervünkre ható élmény. Csak éppen nem olyan egyszerű ezt a látványt elkapni. 

Az eljutással még önmagában nem is lenne baj - Kassától alig 30 kilométerre van Herlány (magyarul Ránkfüred volt a neve, de a gejzírt ma a magyar irodalomban is mindenütt herlányi gejzírként emlegetik, tegyünk akkor mi is így.) Az út jól ki van táblázva, és a minősége is megfelelő. Tömegközlekedéssel ne is próbálkozzunk, a buszok menetrendjét ugyanis nem a gejzírhez idomítják, és amúgy sem jár kettőnél több naponta. Ez a program tehát csak azoknak ajánlott, akik saját kocsival rendelkeznek, vagy hajlandóak végigbiciklizni az egész Felvidéken. 

A másik, ennél is sokkal nagyobb nehézséget az időzítés jelenti. A gejzír ugyanis - mint később látni fogjuk, csak többé-kevésbé - természeti jelenség, így nem alkalmazkodik a desztináció menedzsment igényeihez. Akkor tör ki, amikor neki jól esik. Amerikában azért ez is felhasználóbarátabb, mert a Yellowstone gejzírjei néhány percenként produkálják magukat.  De a nyakas szlovák fröcskölő 35-38 órát vár két kitörés között. Így aztán a napok jelentős részében vagy egyáltalán nincs kitörés, vagy ha van, akkor egészen hülye időpontban. Hajnal ötkor valószínűleg senki se kíváncsi rá. (Aki meg igen, az vessen magára.) A tervezés-felkészülés szakasz tehát ez esetben heteket, sőt akár hónapokat is igénybe vehet.  Alapvető eleme a www.herlany.sk oldal rendszeres nézegetése. A számunkra érdekes információ - ezt nem nehéz kitalálni - a Národná prírodná pamiatka Herliansky gejzír menüpont alatt található. Senkit ne tévesszen meg a jobb felső sarokban található brit zászlócska, angolul csak tökéletesen érdektelen információ osztatik meg a lapon (mely szerint is melyik törvénycikk szabályozza a helyi önkormányzat működését). A lényeg csak szlovákul elérhető. Ennek ellenére nem kell megijedni, komolyabb szláv filológiai felkészültség és slotai nacionalista hevület nélkül is értelmezhető az oldal. Íme egy screenshot: 

Azok kedvéért, akik mégis visszarettennének az idegen nyelvű szöveg láttán, még kis magyarázó nyilacskákat is tettem bele. A fekete a következő várható kitörés napját, a narancssárga a várható időablakot jelzi. Alatta a magyarázó - vagy inkább figyelmeztető - részben pedig az olvasható, hogy a kitörés bizony, mivel az emberi tudás, és a természet erejének közös alkotásáról van szó, késhet egy kicsit, de akár valamivel korábban is jöhet, hossza pedig kb. 25 perc. 

Miután találtunk egy megfelelő időpontot, nem árt, ha tényleg kicsit korábban érkezünk.  Mi - múlt nyáron - addig vártunk, míg jött egy hétvége, amikor délután ötre jelezték a gejzírt. Már fél öt után pár perccel ott voltunk. És nem mi voltunk az elsők. A parkolóban már álltak kocsik - és parkolóőrök is. 2,5 euróért nem csak parkolni lehetett, de kaptunk egy tájékoztató füzetet (szlovákul és angolul), és szóbeli tájékoztatást (magyarul), hogy igen, alig fél óra, és kezdődik. Hogy valami lesz, azt onnan is sejtettük, hogy helyet a gejzír körül már ekkor alig lehetett kapni.  A külföldi turisták még nem érkeztek meg, de a helyi atyafiak már kinn szalonnáztak, és megérkezett néhány kassai nyugdíjas, és környékbeli család is.  A közönség úgy nézett ki, mintha a Kórház a város szélén és a Macskajaj statisztái rendeztek volna barátságos találkozót. Aztán nem kellett negyed óra sem, és már meg is indult a kitörés - jó negyed órával a jelzett időpont előtt. 

Ezért tulajdonképpen hálásak voltunk a természetnek. Herlány ugyanis - a kitörésen kívül - nem sok mindennel szolgál a turistának. Egykor, a Monarchia idején, láthatóan pezsgő fürdőélet volt itt. Szállodák, kolonádok, fürdőházak, szanatóriumok épültek, amik közül több még ma is áll. Nagyobb részt üresen. Az első világháború után a helyet elhagyták, elfelejtették, az egykori fényes szállodákat a szocializmus idején átvette a Kassai Egyetem, ma leginkább ebek harmincadján vannak. 

Ez például lehetne kávézó, fagyizó vagy zenepavilon is, de egyik sem. Csak úgy van. A szórakozási lehetőségek az Erupcija büfére korlátozódnak, ahol a "török kávénak" nevezett rémségen és a Kofolán kívül nem sok minden van. Így jobb, ha ételről, italról magunk gondosodunk. (Gyermekeknek egy apró kis játszótér van még, ami enyhítheti a várakozás kínjait.) 

Na de már biztos mindenki a kitörést várja. Milyen is az? 

Az első, amit éreztünk, az átható gyógyfürdő-szag volt. Már azelőtt feltörnek a gázok, mielőtt a víz megjelenne. Aztán a hatvanas években épült forrásházban megjelent valami. 

Az addig a SZOT üdülők délutáni pihenőire emlékeztető békés táskából szalonnázás véget ért, előkerültek a fényképezők, és mindenki a gejzír köré gyűlt. A vízoszlop pedig egyre nőtt. 

És most szakítsuk meg egy pillanatra a kitörést, és ismerjük meg a gejzír történetét. A szlovák turizmus leendő aranytojást tojó tyúkját Zsigmondi Vilmosnak köszönhetik. A magyar hidrológus 1870-ben kezdett itt fúrni. Az sejthető volt, hogy a vulkáni eredetű kőzet - amelyet később tengeri üledék borított be - vizet rejt magában, sőt azt is gyanították, hogy a víz az üledékes kőzetből kioldott szén-dioxidot tartalmaz.  De arra, ami végül bekövetkezett, senki nem számított. Amikor 172 és 275 méteres mélységben jártak, már voltak kisebb kitörések, de amikor elérték a 330 métert, akkor  jött aztán a nagy durranás. A vízoszlop magassága - ha hihetünk a korabeli leírásoknak - elérte a 112 métert, és tíz napon keresztül folyamatosan ömlött. A kutat végül is 404,5 méterig mélyítették. A kitörések először 8-9 órás időközönként ismétlődtek, de  - ahogy fogy a víz - az időközök egyre nőttek.  (Valószínűleg ezért utasította el a világörökségi bizottság is - milyen örökség az, amelyiknek előbb-utóbb, még ha több évszázad múlva is, de bizonnyal vége lesz.)  A kis tájékoztató füzet  szerint a kitörés másodpercenként 25-30 liter vizet lő a levegőbe, és elérheti akár a 15 méteres magasságot is. Akár. A valóság, persze mi csak egyszer voltunk ott, ennél szerényebb volt - bár vízoszlopok magasságának becslésében nem vagyok profi, de szerintem jóval a tíz méter alatt maradt. Nem érte el a fák csúcsait. 

Úgy negyed óra után a vízoszlop kezdett egyre alacsonyabb lenni, Ahogy húzódott vissza, a gyermekek egyre erősebb késztetést éreztek a gejzírben rohangálásra.(A nyelvi és etnikai korlátok itt is ledőltek - mint annyiszor már máskor és máshol is -, a mi gyermekeink vidáman fogócskáztak Jakubkóval és Matejkóval.)  A fürdőzés viszont csak nagyon meleg időben lehet valójában örömteli élmény, a gejzír ugyanis - ebben áll a különlegessége - nem meleg, hanem hideg vizű, 10-18 fokos. 

17.10-re - alig tíz perccel a kezdés előre jelzett időpontja után - az egész véget ért. A víz visszabújt a földbe. És ekkor érkeztek meg a holland turisták biciklivel. Nem volt őszinte a mosolyuk, miközben a mi fényképezőnkön nézegették a gejzírt. 

Érdemes elmenni? 

Ha azt vesszük, hogy budapesti kiindulással számolva hat órát autózunk oda-vissza, hogy 25 percig  érezzük azt a szagot, amit egyébként a Széchenyi fürdőben is szívhatunk, akkor jogos a kétely. De a látvány valóban magával ragadó, és számoljuk ki, hogy a következő gejzírért - kb. Izlandra - mennyivel többet kellene utazni, és mennyivel többért. Ráadásul ügyes tervezéssel a gejzír meglátogatása összekapcsolható egy kassai városlátogatással (jelenleg éppen Európa Kulturális Fővárosa), a környékbeli festett templomok végiglátogatásával, hegyi sétákkal, vagy pl. a jászói barlanggal, ami innen alig háromnegyed órára van. Szóval megéri. 

Gautáma Szddhártha herceg, ismertebb nevén Buddha, a megvilágosodott, Kr e 563-ban született a Sákja királyságban, a mai Nepál és India határvidékén (szülőhelye, Lumbini ma Nepálban van). A buddhizmus mahajána irányzatához tartozó vidékeken  kínai holdnaptár negyedik hónapjának nyolcadik napján ünneplik születését. Így ez mozgó ünnep (a mi szempontunkból), április vége és május vége között mozog a Gergely naptárban (Japánban a modernizáció idején rögzítették az időpontot, ők április 8.-án ünnepelnek.) Az ünnep ez évben másutt - így pl Koreában -május 17.-re esik.  A theravada buddhisták - pl. Thaiföldön - egyszerre ünneplik Buddha születését, halálát és megvilágosodását, de ők várnak május 24-ig, igaz ők nem is a kínai, hanem az indiai holdnaptár szerint számolnak. Sikerült belezavarodni ugye? (Sebaj, valószínűleg ők sem látják egyértelműnek a húsvétszámtás trükkjeit.)

A születésnap (Koreaiul Seogka tansinil) Koreában (természetesen délen, északon egészen más születésnapokat ülnek meg államilag) munkaszüneti nap, családi és állami ünnep. (Bár a koreai állam jórészt buddhista alapokon nyugszik ma már egyre nagyobb a szerepe a protestáns egyházaknak - olyannyira, hogy gyakran ők érzik magukat másodrendű polgárnak. ) Igaz azok is megünneplik, akik nem hiszen a megvilágosodásban -hiszen a világ egyik leglátványosabb ünnepségéről van szó. A főszerep a fényé, a lampionoké, a fehér elefánté és a lótuszvirágé.A felkészülés már most megkezdődött - a lapionokat már izzítják.  És most aztán jöjjenek végre a képek:

El tudnak képzelni egy országot, ahol a kommunista párt főtitkára rendszeresen ad alamizsnát szerzeteseknek? Avagy egy olyat, ahol a templomokon kint leng a sarló-kalapácsos zászló? Nos Laosz ilyen hely. Persze jobb ha tudjuk, Buddha a lelke mélyén kommunista volt. 

Ahhoz, hogy Laoszról megtudjuk, kommunista ország nem is kell elmenni oda, elég, ha egyszer ránézünk a címerre, rajta van a teljes marxista-leninista szimbólumtár ázsiai verziója: fogaskerék, búzakalász, rizsföld, vízierőmű, vörös lobogó. A nagy részész láthatóan a "Rövid tanfolyam haladó országok címereinek elkészítéséhez Moszkva 1962" tankönyvből merítették. 

Éppen csak a vörös csillag és a sarló-kalapács hiányzik belőle, de aki nagyon aggódnaa értük, annak megmutatjuk az 1991 előtti címert, abban még az is volt. 

Hogy mi van helyette, arról később szólunk, de most térjünk vissza a jó öreg marxizmus-leninzmushoz. Az országban lépten-nyomon látjuk a pártállam nyomait. Vörös zászlók, sarló-kalapácsok fogadnak mindenütt.

A legmenőbb ajándéktárgy pedig , amit fiúgyereknek hozni lehet egy önkényuralmi jelképpel díszített sapka. 

Az országban - ezután már talán mondanom sem kel - egypártrendszer van. Az egypárt neve Laoszi Népi Forradalmi Párt, főtitkára Choummaly Sayasone egyben az ország elnöke is.

Az ország de facto vezetését a párt Politikai Bizottság látja el - persze azért a formáknak megfelelve létezik kormány is. Nagy gondjuk a törvények parlamenti elfogadtatásával sincs - a Nemzetgyűlés 132 tagjából 128 a LNFP tagja. 

Közben persze Laoszban is virágzik a kapitalizmus - ami a gazdaságot illeti - Vientiane-ban megnyílt a tőzsde, és tárt karokkal várják a külföldi tőkét. Ezen már senki nem lepődik meg - a rendszer (gazdasági nyitás politikai lazulás nélkül) elég ismerős a nem túl távoli Kínából és Vietnamból. 

Van viszont, ami nagyon is más. Kínában - bár az utóbbi időben  mintha a hagyományos kínai vallásokkal kicsit engedékenyebbek lennének - a párt alapvetően a hagyományos "nép ópiuma" szinten kezeli az egyházakat. Inkább a tűrt, mint a támogatott kategóriában vannak.  Laoszban viszont lépten-nyomon találkozhatunk buddhista szerzetesekkel. 

A hitélet kisebb-nagyobb jelei mindenütt ott vannak. Reggelente például az alamizsnát gyűjtő szerzetesek minden faluban-városban feltűnnek az utcákon. 

Sőt, az elnököt is, akit odafenn még Marx és Lenin alatt láttunk szigorú karccal felolvasni megleshetjük népviseletben az ország legfőbb templomában. 

És most már azt is megmutatjuk, mi került a vörös csillag helyére - a That Luang, Vientiane főtemploma, a laoszi buddhizmus központja. 

Hogy stílusosak legyünk, Kádár elvtárssal szólunk - ez történelmileg így alakult. Pártállam és egyház viszonya itt egészen más, mint nálunk volt.  A történet a huszadik század elejére nyúlik vissza. Számos gondolkodó a buddhista világban érezte úgy, hogy Marx és Buddha nézetei nincsenek kibékíthetetlen - hogy a szakterminológiát használjam: antagonisztikus - ellentétben egymással. Vannak persze alapvető ellentétek.  Kezdjük azzal, hogy Marx alapvetően ugye elvetette a vallásokat - lásd az azóta is idézett, és számtalanszor számtalan formában magyarázott megjegyzését a "nép ópiumáról". Más részről Marx alapvetően anyagi síkon képzelte el a nép boldogságát az eljövendő kommunizmusban - "mindenki képessége szerint, mindenkinek igénye szerint." A buddhizmus viszont éppen az efféle anyagi vágyaktól szeretné megszabadítani az embereket, hogy következő életükben boldogabbak legyenek - esetleg annyira sikeresek, hogy ne is kellejen újjászületni. És hát valljuk meg a buddhizmus harmóniára törekvése és erőszakmentessége sem felelt meg igazán az osztályharc kívánalmainak. 

Egyes gondolkodók és politikusok  - a koreai Han Yongun, a thai Bhkku Buddhadasa vagy a sri lankai Bandaranaike  - azonban úgy érezték, hogy az ellentét inkább csak látszólagos. (A látszat amúgy is nagy jelentőségű a buddhizmusban. ) A mély rétegekben sokkal több az egyezés. Buddha és Marx is az osztály nélküli társadalom híve volt, a szegényeket helyezték előtérbe, és ostorozták a gazdagokat, ellenezték a túlzott tulajdonszerzést, törekedtek a társadalmi igazságosságra. Akárcsak a korai huszadik századi kínai baloldal, amelyik Konfuciuszt érezte Marx előfutárának, Délkelet-Ázsiában sokan Buddhát. Megszületett a buddhista, avagy dharmikus szocializmus. 

Laoszban erre az ideológiai alapra az tette fel a felépítményt, hogy a sangha - a szerzetesi közösség - meglehetősen rossz viszonyban volt a francia gyarmatosítókkal. A gyarmati időkben azok kerülhettek pozíciókba, akik francia, világi oktatást szereztek, akik vidéki kolostori iskolákba jártak (a többség) kívül rekedtek a hatalmon. Sok szerzetes találta így meg az utat a forradalmi eszmékhez, sőt a felszabadításért küzdő, egyébként kommunista Patet Laohoz.  A Patet Lao pedig - meglepő felismerés egy szélsőbalos szervezettől - belátta, hogy az országi paraszti tömegeihez csak a buddhista papságon keresztül vezet út. Így aztán a szerzetesek egyre többet beszéltek az egyenlőségről, keltek ki a magántulajdon ellen, sőt emlegették a marxizmus-leninizmust beszédeikben.  Amikor aztán az immár független Laoszi Királyság Thaiföldről hozott be szerzeteseket, hogy ők meg a kommunisták ellen prédikáljanak, az csak olaj volt a tűzre - a társadalmi igazságosság mellé felkerült a hazafiság is a kommunista-buddhisták szótárába. Így aztán, amikor a forradalmárok kiadták tizennyolc pontos memorandumukat, abban az ötödik a vallás, és azon belül is első sorban a buddhizmus védelme volt. A hetvenes évekbe - közvetlenül a forradalom után - még voltak próbálkozások egyes keményvonalas kommunisták részéről, hogy vallástalanítsák az országot, de erről hamar lemondtak. 

Az elmúlt két évtized pedig a buddhizmus igazi reneszánszát hozta az amúgy monolit politikai rendszerben. A szerzetesek mindenütt jelen vannak,  nem csak az utcákon, de a közéletben, a médiában is - a párt pedig helyénvalónak tartja, hogy, akárcsak régen, a fiatal férfiak egy időre mind elmenjenek szerzetesnek, sőt, ezt a párttagoknak is javasolják.   A PB tagjai pedig rendszeresen adnak alamizsnát a szerzeteseknek.(Azt, hogy mennyire működik manapság már államvallásként a buddhizmus leginkább talán a mintegy két százaléknyi keresztény érzi meg.) A sangha, az egyház, akárcsak a régi királyság idején, az establishment része lett, és akárcsak a kínai elvtársak, Laosz vezetői is egyre többször emlegetik "szocializmus" helyett a "harmonikus társadalmat". 

Bár nem tudom milyen mélységben merültek bele a példázatokba és szent iratokba. Ezt azért a pártelvtársak figyelmébe is ajánlanám (és nem csak Laoszban):

Minden, ami született, mulandó, meg fog halni.
Minden, ami felhalmozódott, mulandó, el fog fogyni.
Minden, ami összegyűlt, mulandó, szét fog szóródni.
Minden, ami felépült, mulandó, le fog omlani.
Minden, ami magasba tör, mulandó, alá fog hullani.

Mielőtt elindultunk, sokan figyelmeztettek: Bangkokban, ha 170 cm feletti nőt látunk, az vagy európai turista, vagy férfi. Az igazán furcsa, az, hogy ez kb. igaz is. És ne higgyük, hogy ez csak a szexipar része. Ez valami más - egy távoli kultúra számunkra talán furcsa jellegzetessége. 

Délkelet-Ázsiában a transzneműség népbetegség. Még mielőtt liberális olvasóink elkezdenének kígyót-békát kiáltozni rám, szögezzük le, hogy a transzneműséget, orvosi nevén GID-et (Gender Identity Disorder, avagy más néven Gender Disphoria - nemi identitászavar) az orvosi szakirodalom továbbra is betegségnek tartja.  Leírása szerint az egyén belső nemi identitása (az, aminek tartja magát) nem egyezik külső nemi jellegeivel. Bár az utóbbi időben meglehetősen nagy nyilvánosságot kap - nincs gyerek ma már a fejlett világban, aki ne látott volna legalább egy átoperált nőt valamelyik bulvárműsorban - valójában igen ritka lelki betegségről van szó. Egy holland felmérés szerint minden tizenkétezredik férfi, és minden harmincnégyezredik nő érzi a másik nemhez tartozónak magát.  Ehhez képest a 66 milliós Thaiföld mintegy 33 milliós férfi lakosságából cirka 180-300 ezren lettek ladyboyok.  (Hogy miért nem tudunk ennél pontosabb számot, arról később.) 

A miértre nincs egyértelmű válasz. Lehet, hogy valójában mindenütt ekkora lenne az arány, csak másutt, ahol kevésbé elfogadó a társadalom a transzexuálisokkal szemben, nagyobb a látencia, többen szorítják vissza magukban a hajlamot. Lehet azonban, hogy az eltérő társadalmi, genetikai stb. környezet tesz hajlamosabbá - nem ismeretlen jelenség ez sem. (Ilyen például a koro nevű betegség, amelyben a beteg úgy hiszi, hogy külső nemi szervei (férfiaknál a pénisze, nőknél a mellbimbói) összezsugorodnak, esetleg le is esnek, és ettől folyamatosan szorongása van. Ez a betegség Európában gyakorlatilag ismeretlen, Ázsiában, különösen Délkelet-Ázsiában viszont relatíve gyakori. 1967-ben Szingapúrban, 1976-ban Thaiföldön járványszerűen (!) jelentkezett, több százan hitték azt, hogy hogy valamitől eltűnőben van a nemi szervük. ) 

A Thaiföldön általános buddhizmus kétségtelenül könnyebben esik túl az efféle dolgokon - a transzneműség sem bűn, maximum rossz karma, amin sajnálkozni lehet, de ítéletet mondani felette nem lenne illendő. Más részről az is igaz, az ázsiaiaknál a két nem testfelépítése is közelebb van egymáshoz - a férfiak is általában alacsonyak, vékony csontúak,  kevésbé szőrösek - így könnyebb az átmenetet kialakítani. A hagyományokban is jelen vannak a nőies fiúk-férfiak. 

Ezt a képet pl. 1998-ban készítettem Burmában. A kifestett, feldíszített gyerekek kisfiúk, akiket éppen novíciussá avatnak Mandalay egyik központi buddhista szentélyében - mi tagadás, számunkra döbbenetes volt a látvány. 

Az angolra általában ladyboynak fordított thai kathoey szó is korábban inkább a nőies férfiakra vonatkozott, a huszadik században, ahogy a transzneműség nagyobb lehetőségeket kapott (műtétek, hormonkezelések stb.) kezdték alapvetően a transzexuálisokra alkalmazni. (De használják körülírásként a "másik fajta nő" illetve a "harmadik nem" kifejezéseket is.) 

Jelenlegi utunkon az első találkozásunk a harmadik nemmel azonnal megérkezésünk után történt. Ahogy kiszálltam a taxiból és beléptem a szállodába, egy kedves recepciós lány fogadott. Vagy inkább "lány". Női mivoltára utalt a vörös rúzs, a rózsaszín hajcsat, és a domborodó mellek a póló alatt - egyébként alkatra, arcra sokkal inkább látszott fiúnak. A viselkedése viszont egyértelműen - néha már kicsit túlzottan, karikatúraszerűen is - nőies volt. Nevetgélt, néha pedig igencsak lányos hisztiket nyomott le azon, hogy hogyan nem dolgoznak a kollégái. 

Ő, akárcsak a thai kathoey-ok (ladyboyok, transzexuálisok) túlnyomó többsége rendes "polgári" foglalkozást űz. (Bármilyen kalandos és erotikusan romlott dolog lenne, nem a szexipar foglalkoztatja a legtöbbüket.) Ott vannak mindenütt, a boltokban, a bankok pénztárainál, sőt, a gyárakban is - hisz a thai ipar sok munkásnőt alkalmaz. De össze lehet futni velük akár egy étteremben is - és ha szépen kéred, kaphatsz egy csábos mosolyt. 

Az utcákon bárhol szembejöhetnek, sokszor csak Donald-kacsa szerű hangjukról ismerni fel őket. És, ha turistáskodnak, ugyanúgy szeretnek pózolni, mint a "genetikus lányok". 

A múlt év híre volt, hogy egy thai légitársaság, a PC Airlines kizárólag ladyboyokat alkalmazott utaskísérőként. Állítólag eredetileg genetikus lányokat akartak, de annyi jó jelentkezés futott be transzexuálisoktól, hogy meggondolták magukat.

A cég azóta csődbe ment - bár valószínűleg nem az utaskísérők nemi identitása miatt.

Szintén bejárták a világot azok a képek, amelyek egy bangkoki egyetemen készültek, ahol külön kurzusok indultak ladyboyok számára.

. 

Az újságok egymás mellett hozzák a "rendes" és a ladyboy szépségversenyek híreit, és vannak igazi hírességek is. A Venus Flytrap néhány évvel ezelőtt futott be - a lánycsapat tagjai mind transzexuálisok. 

Náluk is nagyobbat szólt -a szó szoros értelmében - Bell Nuntrita, aki egészen különleges produkciójával nem csak a Thailand's got talent tehetségkutató zsűrijét és nézőit nyűgözte le, hanem helyből több milliós rajongótábort szerzett magának az interneten. (Ne ugorjátok át a videót, érdemes megnézni!!!!)

Sőt, olyan kimondottan férfias sportágban, mint a thaibox, az egyik igazi híresség egy ladyboy - Nong Tum. Életéről Beautiful boxer címmel film is készült. 

És - kár is tagadni - a ladyboyok a bangkoki szexiparban is jelen vannak. A már emlegetett Nana Entertainment Plazában vannak olyan műintézmények, amelyek kizárólag őket alkalmazzák. A honlapjukon találtam ezt a bájos csoportképet - ott fényképezni ugyanis szigorúan tilos. 

De még mielőtt azt hinnénk, hogy Thaiföld maga a Mennyország a szexuális kisebbségek számára, tegyük hozzá, hogy a társadalmi elfogadottság nem feltétlenül jelenik meg állami szinten. Egy ideig kimondottan tiltották, hogy kathoey-ok pedagógusképző intézményekbe felvételt nyerjenek, és arra is volt példa, hogy a   kupagyőztes férfi röplapbacsapat (neve egyébként a sokatmondó Iron Ladies volt) kathoey tagjait a kormányzat nem engedte külföldre a nemzeti válogatottal, úgymond, hogy ne rontsák Thaiföld jó hírét. Ami pedig a legfurcsább, hogy a nemváltás csak fizikailag lehetséges - jogilag nem. A fent látható összes hölgy személyiében a nem rovatban az szerepel - férfi. (Pedig pl. Indiában már hivatalosan is a "harmadik nem" tagjai a helyi eunochok.) Éppen ezért nincsenek pontos adatok sem a számukról -a statisztikákban nem szerepelnek. 

Bár a legtöbben valóban Thaiföldön élnek, de lassan a környező országokban is egyre elfogadottabbak lettek a ladyboyok. Laoszban már az útikönyvek is beszámolnak egy kizárólag általuk működtetett pékségről - állítólag az a legjobb a fővárosban. Őt pedig Kambodzsában, Siem Reapban kaptuk lencsevégre. "Dolgozó lány" volt 20 dollárért bárki hazavihette volna.  (A fotó ingyen volt.)

És azoknak, akik még ezután is azt hinnék, hogy szél ellen egy kilométerről félhomályban is kiszúrnák, hogy ki a született nő, és ki nem azoknak íme egy tesztfeladat. 

Itt pedig nem csak egy kvízt kaptok, hanem tippeket is, hogyan lehet mégis kilőni a nem egészen valódi lányokat. Nem árulok el titkot, hogy a sajátos hang, a túl sok make up, és néha nem igazán (esetleg a túlzottan is) lányos viselkedés mellett az egyik alapvető a magasság. A thai lányok általában 150 cm körül vannak, ha jelentősen magasabb egy nő, akkor érdemes gyanakodni. 

Egymást vízipisztollyal fröcskölni, krétával bekenni, homokvárat építeni, mi, európaiak tíz év felett nem szoktunk. A thaiok évente egyszer felnőtt korukban is elengedik magukat, hogy gyermekkoruk kedvenc csínyeinek éljenek - talán ezért kiegyensúlyozottabbak, boldogabbak nálunk. 

Bangkok mindig teli van. Thaiföld fővárosában több, mint nyolcmillióan, az agglomerációban jó tizenötmillióan laknak. És ebbe még nem számoltuk bele azt az irdatlan mennyiségű turistát, akik folyamatosan ellepik a belváros utcáit. Az üzletek folyamatosan nyitva állnak, és mindenki teszi a dolgát. De van néhány különleges nap az évben. Az üzletek zárva, a máskor zsúfolt expresszutakon kiválóan lehet haladni. Az emberek pedig kint vannak a nyílt utcán, vagy otthon a családjukkal. Külföldiből pedig ha lehet, még több van. Április közepén ugyanis eljön a thai Újév, a Songkran ünnepe, a világ egyik legnagyobb bulija, amikor egy nyolcmilliós város egyetlen hatalmas medencepartivá válik. Ezt nekünk is látni kellett -ezért időzítettük délkelet-ázsiai utunk kezdetét ekkorra. 

Hogy a songkrani vizeskedés nem valami könnyed  húsvéti locsolkodás lesz, azt már onnan sejteni lehetett, hogy a kedves, transzexuális recepciós lány már előző este vízhatlanul záródó kis zacskókat osztott ki nekünk, hogy abba rejtsük el értékeinket, ha kimegyünk. Bangkokban élő magyar ismerőseink is figyelmeztettek, itt bizony kemény vízkúra lesz. De arra, amit átéltünk, igazán nem voltunk felkészülve. 

Az ünnep legfőbb kelléke a vízipisztoly. Mindenféle méretben lehet kapni, az egészen kicsitől, a hatalmasig. Az igazán profik olyannal járnak, amibe egyszerre legalább három liter víz elfér.

A még profibbak a hátukon tartályban viszik a vizet. 

Vannak aztán egészen különleges formájú locsolóeszközök is. 

Az első lövedéket gyakorlatilag már akkor megkaptuk, amint kiléptünk az utcára. Negyed órán belül már teljesen szét voltunk ázva. A sétálóutcákon ugyanis - és erre az alkalomra a belváros nagy részét lezárják - a kispályás, egyéni fröcskölők mellett igazi ipari vízfelhasználók is megjelennek. A vödör kisipari termék, de ha éppen tuktukkal utazol, és mintegy öt liter víz landol az arcodon, azt azért már megérzed. De az az igazi, amikor az út mentén felállított slagokból, vízágyúkból, tűzoltófecskendőkből ömlik a víz a tömeg közepére.

A Silom street - az új belváros egyik fő bevásárló utcája - így gyakorlatilag egy összefüggő medence-partivá avanzsál. 

Az egész persze megközelítőleg sem annyira kellemetlen, mintha itthon csinálnák ugyanezt. És nem csak azért, mert a thaiok ehhez is mosolyognak, hanem azért is, mert a víz ott és akkor általában tényleg üdítő. Az április Thaiföldön ugyanis a hosszú, száraz, forró időszak végét jelenti, amikor már szomjazik a talaj, és természet és az ember is az enyhülést hozó esőket várja.  Azért van olyan is, hogy a hűsítést is sikerül kicsit túlzásba vinni - az még negyven fokban sem feltétlenül mindig kellemes, ha az ember nyakába - lehetőleg az inge alá - benyomnak úgy öt-hat nagyobbacska jégkockát. Rázva, nem keverve. 

A víz persze szimbolikus elem, a tisztaság, megtisztulás jelképe, mint ilyen jelen van a világ szinte minden kultúrájában, nem véletlenül keresztelkedünk vízzel, és nem véletlenül jelenik meg a víz a húsvéti locsolkodásban sem. A songkrani fröcskölés is vallási eredetű szokás. Eredetileg a  Buddha szobrokat mosták le - ezt máig megteszik - és az onnan lefolyó, immár szentelt vizet szórták egymásra az emberek.  Ilyen illatosított vizet a templomok környékén most is mérnek. 

Templomba (természetesen buddhista templomba) menni, a szerzeteseknek alamizsnát adni, a Buddha szobrokat vízzel meghinteni máig szokás - Bangkok főbb templomai telve vannak az ünnepen  helyiekkel, akik betérnek egy imára, vagy, ahogy szintén szokásban van Újévkor, kis homokvárat építenek zászlócskával a tetején a sztúpa köré. 

Bár ma a Songkran és társai jellegzetesen délkelet-ázsiai ünnepnek számítanak (Burmától  Kambodzsáig ünneplik ilyenkor, április közepén az Újévet), az ünnep eredete Indiába megy vissza. Neve is szanszkrit eredetű -arra az időpontra utal, amikor a Nap a Kos jegyébe lép. Ma Thaiföldön már a világi Gergely-naptár szerint határozzák meg az időpontot - április 13-án kezdődik a buli és négy napig tart. 

Bár jellegzetesen thai, és eredetileg inkább családi ünnepről van szó, mára már a buliba a Bangkokban tartózkodó - vagy éppen a Songkranra érkező - iszonyatos mennyiségű külföldi is bekapcsolódik. Félrészeg, brit munkanélküli fiatalok, és a társadalmi kötöttségektől nehezen megszabaduló, japán kishivatalnokok állnak az utcasarkokon hatalmas vízipisztolyaikkal, és fröcskölnek önfeledten.

(A berúgás egyébként nem olyan egyszerű ilyenkor, fel kell készülni, aki ilyet is akar, és nem elégszik meg a fröcskölés önfeledt örömével, ugyanis a korábbi évek rossz tapasztalatai miatt alkoholtilalom volt érvényben, sörnél töményebb italokat nem árultak a vendéglátóhelyek.) 

A thai sajtó persze minden évben megemlékezik az ünnep szörnyű sekélyesedéséről, és kommercializálódásáról, ami persze a világ minden országának minden ünnepére igaz. De a legújabbkori Songkran - ahogy erre már fent is utaltunk - számos modern problémát is felvet. A víz ugyan vallásilag tiszta elem, és a lelkünkkel csakis jót tesz, nem így az elektronikai eszközökkel. A telefonoknak, fényképezőgépeknek kimondottan árt. De a pénz és az iratok sem feltétlenül szeretik, ha napokig folyamatosan vízben tocsognak. Így terjedtek el a vízhatlanul zárható zacskók - és lett általánossá a zacskóból telefonáló emberek képe. 

A ruházat a vízzel fröcskölést még csak-csak túlélné (megszárad gyorsan), az ünnep másik jellegzetes eleme azonban alaposan tönkretehet bármely elegánsabb öltözetet. A krétaporral kenekedés (ugyanolyan orvul az utca széléről kenik az arcodra, ahogy a vizet is odalökik) szintén vallási tradíciókból ered. Vízzel keveredve azonban egy elég kellemetlen ragaccsá válik, és mindent összemázol. Így egy kis belvárosi séta után elég furán néznek ki az ünneplők. (Nem is csoda, hogy általában játszóruhát vesznek fel, a lányok pedig a póló alá bikinifelsőt.) 

Este pedig az egész város egy hatalmas partivá válik - képzeljük csak el, amikor a világ állítólag legnagyobb, három emeletes kupijában (Nana Entertainment Plaza)  kergetik egymást a lányok és a potenciális vendégek vízipisztollyal - és tudják ám, hová kell célozni!

Halálfélelem, kalózromantika, és némi örökségturizmus Sierra Leonéban. Egy sziget, ahol semmi sincs, vagy talán mégis? 

Ahhoz, hogy egy helyszín a világörökségek listájára kerülhessen, előbb az úgynevezett várományosi listára kell felkerülnie. Ide a világörökségi konvencióban résztvevő államok terjeszthetik fel helyszíneiket. Ezekről pedig egy bizottság alapján, az UNESCO Világörökségi Bizottságának közgyűlése dönt évente. Van olyan tagállam, amelyik hosszú, alapos, megfontolt előkészítés után tesz fel erre a listára helyszíneket, lehetőleg csak olyanokat, amik azonnal át is mennek. És van olyan, amelyik a mennyiség erejével próbál hatni - feltesz a listára egyszerre tízet, aztán valamelyik csak bejön. Bár elméletben minden országra ugyanazok a feltételek vonatkoznak, az azért a napnál is világosabb, hogy  mondjuk, Németországtól sokkal alaposabban kidolgozott, indokolt anyagot várnak el, mint mondjuk a Zöld-foki szigetektől. Ráadásul - ez éppen Zöld-fok esetében is nyilvánvaló lett, amikor a látványosnak még nagy beleéléssel sem mondható Cidade Velha listára került - Afrika esetében a bizottság hajlamos a "történelmi jelentőségű" helyszíneket akkor is jutalmazni, ha azok turisztikailag hagynak némi kívánnivalót maguk után. (Cidade Velha pl. az első európai település a trópusokon, de erre hat ház és egy elég snassz kis váracska emlékeztet csak). Ez talán még a városka leglátványosabb része: 

 A várományosi lista tehát komoly meglepetéseket rejthet. Számomra ilyen a Bunce-sziget. Sierra Leona tette fel a listára a hetekben.  A kis nyugat-afrikai országnak ez az első próbálkozása a világörökségi listákkal - nyilván azzal a reménységgel, hogy majd turistákat is vonz az amúgy reménytelenül lepusztult országba. (A turizmus fejlesztése elméletben nem rossz ötlet, itt vannak tán egész Afrika legszebb tengerpartjai, de amíg, mondjuk, nem lesz áram, emberi árú szállás, és olyan úthálózat, amin nincs halálfélelme minden méteren az embernek, nem érdemes nagyon kísérletezni sem.)

De pont a Bunce-sziget? A sziget egyike volt azoknak az európai erődöknek, ahol a tizenkilencedik század elejéig - a rabszolga-felszabadításig - behajózták az afrikai rabszolgákat.  Számos ilyen erőd, vár, város van már a világörökségek listáján: Szenegálban Saint Louis és a Gorée-sziget, Gambiában a Kunta Kinte-(leánykori nevén James-) sziget, Elefántcsontparton Grand Bassam, Ghánában több erőd is (leghíresebb közöttük Elmina). Togo és Benin is helyezett fel ilyen helyszíneket a várományosi listákra. Tehát elvben akár jó ötletnek is tűnhet. De nézzünk meg néhányat: 

Íme egy festői utcácska az egykor szebb napokat látott Gorée-szigeten. 

Az elminai kikötő és a halpiac forgataga a várból nézve. 

A Kunta Kinte-(James-) sziget. 

És ehhez képest a Bunce-sziget: 

És ez még a legjobban kinéző része. 

Hát ebből nehéz elképzelni, hogy a sziget valaha fontos erődítmény volt, amit hatszor is ostromoltak a tizennyolcadik század során, és rabszolgák tízezreit hajózták be innen. Jelentős részük Észak-Amerikába került, a mai amerikai fekete lakosság nagy részének ősei látták utoljára ezt az erődöt a szülőföldjükből.  A tizenkilencedik század elején viszont, miután alig néhány kilométerre innen alapították meg a gyarmatokról visszatelepített feketék városát, Freetownt, a sziget elvesztette jelentőségét. Az utóbbi évtizedekben megpróbáltak némi életet verni a helybe - amerikai fekete örökségturistákat csábítottak ide, köztük a leghíresebb talán Colin Powell vezérkari főnök volt, aki 1992-ben járt itt, de a siker nem volt túl nagy. Kaptak egy 25 ezer dolláros adományt Isayah Washingtontól, de Benton doktorék inkább a látványosabb helyeken keresik az őseiket.  (Lássuk be, van azért ezekben a túrákban azért valami abszurd: egy szerencsétlen, lepukkant, helyi fekete csávó magyarázza az amerikai középosztály képviselőinek, hogy mekkorát szívtak az őseik azzal, hogy elhurcolták őket az ő tejjel-mézzel folyó őshazájukból, majd kér tőlük öt dollár baksist.)  A polgárháború kirobbanása után pedig már ennyi sem maradt. 

Mi a hangzatos nevű Freetown Yacht Clubból indultunk a szigetre - a kis kikötőt egy kidőlt falon átvezető földúton lehetett megközelíteni a susnyáson keresztül. Motorcsónakkal mentünk, amin szokás szerint halálfélelmem volt.  A szigeten aztán először nem értettük, mi is van - úgy tűnt, a természet már mindent elpusztított, amit valaha ember épített ide. Kivéve egy féli rohadó konténert, ami talán szemetes lehetett valamikor. 

Később egy táblára akadtunk. 

Ez végül igazolta vezetőnk állítását, hogy ő egy történelmi emlékhelyre hozott, és nem valami szimpla dzsungelbe. Így gyermekkorunk kalózos könyvei hangulatában elkezdhettük felderíteni a kincses szigetet. Kétségtelen romantikus helyzet volt - az őserdőből előkandikáló romok ősinek és titokzatosnak tűnnek. (Pedig nem régebbiek, mint egy átlagos magyar falusi templom:)

Már jó fél órája kóboroltunk a romok között, mire megjelent az őr. Első dolga persze az volt, hogy levágjon minket némi baksisra. De aztán, hogy bizonyítsa nem hiába van ő itt, hosszú, krio nyelvű elbeszélésbe kezdett - valószínűleg a sziget történetéről. 

A krio egy angol alapú kreol nyelv, Sierra Leone nemzeti nyelve. Ők gond nélkül értik meg az angolt, és ezért feltételezik, hogy aki angolul beszél, az is érti őket. Hát nem.  A kriót még leírva sem értjük igazán, beszélve pedig nagyjából minden tizedik szót sejtünk. De, mivel nem akartunk az elátkozott sziget rabjai maradni, féltünk a szellemektől és udvariasak voltunk, végigálltuk a hosszú beszédet, amit heves gesztikuláció is kísért - gondolom, a rohadt gyarmatosítók anyja lett elszidva akkor. Végül, talán, hogy megbékítsen minket, megmutatta az őr az ott nyugvó fehér emberek sírjait. (A fehér turisták közül sokaknak talán felmenőik is lehetnek itt - de mi nem álltunk le neki magyarázni arról, hogy Magyarország mennyire le volt maradva a gyarmatokért folytatott versenyfutásban.) 

Ennyi kb. elég is volt a szigetből. 

Vannak-e esélyei ezek után a Bunce-szigetnek, hogy megkapja a világörökségi státuszt? Ha csak az amerikai fekete lobbi nem tud valami egészen átütő nyomást gyakorolni az UNESCO-ra, aligha. Az "egyetemes érték" nehezen bizonyítható, állagmegóvás nincs, védelem még annyi se. De a freetowni kormány erősen nyomul - még öt javaslatuk van. Gondolom addig pályáznak, amíg egyszer az UNESCO is megunja, és ad nekik valamit. 

A Mercer - egy amerikai HR tanácsadó cég - minden évben sorba rakja a világ nagyvárosait aszerint, mennyire "élhetőek", mennyire jó ott az infrastruktúra, az életminőség. A lista általában semmi meglepetéssel nem szolgál, csak számszerűsíti azt, amit egyébként is tudtunk: Nyugat-Európában jó élni (1. hely: Bécs), Közép-Afrikában meg szar (Bangui (Közép-Afrikai Köztársaság) 220.),  annál már csak a permanens háború a szarabb (Bagdad 221.).  Az egész általában csak arra jó, hogy bizonyos városok reklámozhassák magukat úgy, hogy "Amerika harmadik legélhetőbb városa vagyunk." És ezzel némileg növeljék annak az esélyét, hogy egy cég odaviszi regionális központját. Illetve, hogy az amúgy is jól fizetett  amerikai munkavállalók mindenféle plusz bónuszokat kapjanak, ha pocsék helyekre küldik őket. (Az egészben persze ez az üzlet.) De most a grúzoknál ez nemzeti ügy lett, kiborult a kormány, és petíciókat gyűjt a lakosság: Tbiliszi ugyanis Európa legélhetetlenebb városa lett, és a világranglistán is az utolsók közé került 213. helyezésével. 

Nos, azt hiszem, a Mercer ezúttal tényleg alaposan mellényúlt. De nézzük - elméletben -, mi alapján hozzák meg a döntést: 

politikai és társadalmi környezet (politikai stabilitás, bűnözés stb.)

gazdasági környezet (pénzváltás, bankok)

szocio-kulturális környezet (személyes szabadság, cenzúra)

egészségügyi helyzet (csatornázás, betegségek, kórházak stb.)

oktatás

közszolgáltatások és közlekedés

kikapcsolódási lehetőségek

hozzáférés a fogyasztási javakhoz

lakáshelyzet

természeti környezet.

No nézzük, milyen is ez a Tbiliszi, amit így lehúztak. (Kinshasa és Brazzaville, a két Kongó fővárosa közé került.) Életemben háromszor jártam Tbilisziben. Először 1982-ben,  éppen a brezsnyevi pangás elmúltával, amikor Andropov elvtárs arcmása mosolygott (na jó, ő aztán szinte sosem mosolygott) ránk minden közintézményből. Másodszor újságírói pályám kezdetén 1993 januárjában, amikor éppen dúlt a háború Abháziában, és az egész Kaukázus történetének egyik legsötétebb korszakát élte, harmadszor pedig nem is olyan régen, 2010-ben, immár Mihail Szaakasvili kormányzásának idején. 

Tbiliszi mindannyiszor más arcát mutatta - de egy azért nem változott - a grúz főváros a legváltozatosabb rendszerekben is nagyon élhető, kedves, kellemes város maradt. Sőt, szép. 

'82-ben a szomorú és szeles, szürke Moszkva után igazi felüdülés volt ide megérkezni. Inturiszt csoporttal jártuk végig a Kaukázust szüleimmel - akkor nem is lett volna nagyon más lehetőség -, de egyáltalán nem éreztük azt a nyomást, mint a birodalmi fővárosban. A grúzok kedvesek voltak, kimondottan kedélyesek, és az oroszokhoz képest igencsak jómódúak. A szovjet birodalomra oly jellemző hiánygazdálkodás mintha itt nem is létezett volna - minden volt. A Mtacminda hegyre felvezető lanovka (egyébként I. V. Sztálinról elnevezve még 82-ben is) egy kimondottan világi szórakoztató központhoz vitt, ahol késő este is folyt a buli. A legmenőbb időtöltés láthatóan a saslik volt pezsgővel fogyasztva. Pezsgő pedig volt dögivel. Eljutottunk helyi idegenvezetőnk rokonságához is. Mi tudtunk a csoportból egyedül jól oroszul, így hamar összebarátkoztunk. Ott aztán német sörtől észt bútorig minden volt, ami a Szovjetunióban státusszimbólumnak számított. A beszélgetésekből nagyjából az derült ki, hogy a grúzok a Szovjetuniót inkább lehetőségnek, mint korlátnak érzik - kihasználják a kiskapukat, és az állami mellett - feketén - profitálnak a magángazdaságból.  Vendéglátónk például azon gazdagodott meg, hogy valami rokona dolgozott az Aeroflotnál, és rendszeresen ingyen utazgatott Moszkvába néhány láda háztájiban termett paradicsommal, amit az ottani kolhozpiacon a grúziai ár tízszereséért lehetett eladni. A rongyrázás köztársasági méretekben is zajlott - máig tartó emlék, amikor - a pocsék utakon való hosszas zötykölődés után - megláttuk a Grúz SzSzK Közlekedési Minisztériumának futurisztikus épületét. (Ma is áll, 2010-ben muszáj volt lefotózni.)

'93-ban ennek a jólétnek, és a szovjet rendszernek, már nyoma sem volt. Egy Lenin szobrot láttunk csak, azt is egy sarokban félredobva. 

A város nagyjából a működőképesség határán volt. Az abháziai háború miatt Oroszország blokáddal sújtotta Grúziát. Benzin alig volt, az utak, ahol tíz évvel azelőtt még száguldoztak a Zsigák, Voilgák, kihaltak voltak.

Csak az iszonyatosan túlzsúfolt trolik cammogtak végig a városon - mi a hátsó létrára kapaszkodva tujáztunk az egyikkel ki az egyetemre. (Na ja, akkor még fiatal voltam én is.) Fűtés hol volt, hol nem - télen, mínusz tízben ez nem vicces - külföldre pedig nagyjából egy helyről lehetett telefonálni, ott is csak dollárért. A boltokban szinte semmi nem volt. Két dolog nem változott, a grúzok hozzáállása az élethez, és a pezsgő. 

Egyik legmarkánsabb élményem az, amikor a családhoz, akinél szobát béreltünk (a szállodákban a háború menekültjei laktak) hazatért Vahó , a fiuk, a frontról. Éjfél lehetett, amikor megjött, és falnak támasztotta géppisztolyát, majd lerogyott a székre. Anyja addigra már sürgött-forgott, apja pedig elment piáért. A kistesók körülrajongták, majd megjelent anya a vacsorával.  Nem tudom, miből, és nem tudom, hogyan varázsolta, de tizenkettőig tudtuk számolni a fogásokat. Apa pedig valahonnan - amúgy éppen kijárási tilalom is volt - kerített hat üveg pezsgőt, néhány üveg konyakot, és pálinkát. Mi pedig ünneplőbe vágtuk magunkat, és részt vettünk partin.  Kár, hogy másnap tovább kellett utaznunk. 

Vonattal persze - amire csak kéz alatt, nepperektől lehetett jegyet kapni. A vonaton pedig a grúzok bizonyosságát adták annak, hogy a kereskedelemhez továbbra is értenek - két grúz fülketársunk egyike abból élt, hogy oda vissza utazott a vonaton, és kártyázott (általában nyert), a másik pedig egy kisbőröndnyi gyufával indult útnak Jerevánba. Ott ugyanis akkor éppen egyáltalán nem volt villany, és gyertyával világítottak, a gyufagyártást viszony a Szovjetunióban Grúzia kapta a Kaukázusban.  A vonatút, akárcsak az előtte Tbilisziben töltött napok arról győztek meg, hogy van olyan nép, amelyiknek az életkedvét, és a jó kedélyét még a legnyomasztóbb körülmények sem tudják elvenni. De persze, ha akkor azt mondja a Mercer, hogy Tbiliszi Európa legpocsékabb városa, hát elhiszem neki - na jó, Jereván akkor még gázabb volt. 

Azóta viszont azért sok minden változott. Grúzia ma sem gazdag ország, az átlagos életszínvonal érezhetően alacsonyabb, mint mondjuk nálunk, de rendezett, és - Magyarországgal ellentétben - töretlenül fejlődik. 

A trolihálózatot ugyan felszámolták - a metró maradt, két vonallal - de új buszokat szereztek be, és a tömegközlekedés kelet-európai szinten rendben van. A közbiztonságnak igen jót tettek Szaakasvili reformjai. A rendszerváltás után a rendőröket és az útonállókat nagyjából csak az egyenruha különböztette meg - néha az sem. ('93-ban a grúz-örmény határon a vámvizsgálat úgy zajlott, hogy felszállt a vonatra egy öltönyös meg egy katonaruhás fószer, utóbbinál géppisztoly, aki kereskedelmi mennyiséget hozott valamiből, azt addig fenyegették a géppisztollyal, míg egy kialkudott összeget oda nem adott az öltönyösnek.) Mára ez tényleg a múlté, a rendőrök - ezt mindenki megerősítette - kevésbé korruptak, mint bárhol máshol a tágabb térségben. A gazdasági környezet pedig kimondottan inspiráló hála a Szaakasvili-éra liberális reformjainak a gazdasági növekedés az utóbbi évtizedben volt, amikor elérte a 9-12%-ot, 2012-ben 6% volt. (Igaz, az egy főre eső GDP még mindig kb. negyede a magyarnak.)  A bürokráciát visszanyesték, az adórendszert egyszerűsítették, így ma vállalkozni egyszerű. A grúzoknak pedig ez valahogy a vérében van. Így ma már Tbiliszi belvárosában egyre több a bolt, és persze a terepjáró. 

A belváros kimondottan hangulatos. Jellegzetes faerkélyes házai a kereskedő családok egykori jólétét mutatják. A grúzok fel is terjesztették a világörökségek listájára, de egyelőre sikertelenül. Pedig látnivaló bőven akad, középkori templomok, csinos házak, szép természeti környezet a Kaukázus előhegyei közt. 

A sikertelenségnek persze az is az oka, hogy az évtizedes elhanyagoltság máig látszik. A belvárosban tényleg órákat el lehet sétálgatni, fényképezgetni, de a házak nagy része igen lepusztult, omlik, mállik. Ami így csak még hangulatosabbá teszi a helyet, de a helyben lakók ennek nem biztos, hogy örülnek. 

Ahol viszont elkezdődött a felújítás, ott már felveszi a versenyt bármelyik mediterrán várossal - kávéházak, éttermek nyílnak a sétálóutcákon. A kiszolgálás kitűnő, az ételek finomak, az árak pedig - európai mércével - nyomottak. 

A változás meglátszik a nyelvtudáson is - a negyven feletti férfiakkal még el lehet beszélgetni oroszul, a fiatalok már inkább angolul kommunikálnak a külföldivel. (Az oktatási rendszert még a Szovjetunióból örökölték, ennek megfelelően nem rossz.) 

A Mercer a leminősítésnél a "politikai instabilitást", és a "biztonsági problémákat" tekintette állítólag mérvadónak.  Ami részben mindenképpen igaz - Grúziában a tüntetéseknek, ilyen-olyan forradalmaknak, kétségtelenül nagy kultúrája van. Az is igaz, hogy a múlt évben - békésen - lezajlott hatalomváltás előtt az egész országot megrázó tüntetéshullám volt. És az is, hogy az országban nincs béke, csak folyamatos hidegháború - az orosz csapatok által megszállt, magát függetlennek tekintő Dél-Oszétia alig másfél óra kocsival.  Csak éppen az nem igaz, hogy ezek a problémák bármilyen szinten is befolyásolnák az életminőséget. És mondjuk az sem, hogy Tbiliszi akármilyen témában egy lapon említhető bármivel, ami Közép-Afrikában van. 

A következőre majd azt is leírom, szerintem melyik valójában Európa legpocsékabb fővárosa.