Február 21. az anyanyelv napja, nem a magyaré, hanem úgy általában a világon. Ráadásul nem is valamely cifra, európai nemzet javasolta ezt az ENSZ-nek, hanem a bengáliak, akik éppen úgy szeretik anyanyelvüket, mint, mondjuk, mi. Sőt, ők éppen nyelvi öntudatuk miatt kezdték el függetlenségi harcukat Pakisztán ellen. (Erről részletesebben itt olvashattok.) Ez a jeles nap azonban nekünk is jó alkalmat kínál, hogy számos etnocentrikus mítoszról lebbentsük fel a fátylat. 

Mi a legmeglepőbb, legszürreálisabb, legváratlanabb élmény egész Ukrajnában? A Kárpátok bércei? A világ leghosszabb trolivonala? Az épségben maradt középkori várak? Számomra egyik sem. Sokkal inkább egy olyan hely, aminek a létezéséről Magyarországon alig hallottak: Aszkanija Nova. Ahol tényleg lehet zebrát látni az ukrán sztyeppén. 

Útikönyvek rendszeres fordulata, hogy, ha arra jársz, nézd meg, mert érdemes. Nos ez az, ami Aszkanija Novára semmiképpen nem igaz. Nem azért, mert nem érdemes, hanem mert véletlenül arrafelé járni gyakorlatilag lehetetlen. Ha van hely, ami a végtelen semmi közepének látszik, hát ez az. És szinte ott is van. (Persze csak európai szemmel, mert orosz, vagy kanadai mértékkel ez  egy sűrűn lakott övezet közepe, de igazán perverzekre most nem vagyunk kíváncsiak). Akárhonnan is indulsz, Aszkanija Nova nem lesz közel. 

Látszatra persze csak egy macskaugrásnyira van a Krímtől, és egészen közel, mondjuk, Herszonhoz, a legközelebbi megyeszékhelyhez. Viszont ez a közelség elég relatív. Jó két órát kell menni olyan utakon, ahol úgy látszik, hogy az egyenesek még a végtelenben sem találkoznak. 

Ukrajna végtelen mezőit élvezni leginkább csak Dunajevszkij operettjeiben lehetett, ott is csak erős ideológiai ráhatásra, itt viszont az út második órájában már a végtelen orosz szplín öntött el minket, aztán a teljes elveszettség érzése, hogy egyetlen valamirevaló tereptárgyat sem látunk. Aztán ránk esteledett künn a pusztában, és csak azon vettük észre magunkat, hogy a GPS rávezetett egy "Szolgálati út idegeneknek behajtani tilos" feliratú útszakaszra, ami hamarosan egy töltés (gát?) tetején folytatódott. Egyszerre rettegtünk attól, hogy legéppuskáz a cseka, és hogy kátyúba esve kitörik a kocsi kereke, csonttá aszalódott holttesteinket pedig csak évek múlva fedezi fel egy expedíció. Ehelyett váratlanul a semmi közepén megjelent a várost jelző tábla, megérkeztünk Aszkanija Novába. Innen a GPS felmondta szolgálatot. A szállodát - mert ott ilyen is van - a kórház két éjszakás nővérének segítségével találtuk meg (egyedül ők voltak ébren e kései órán). A szállodai portásnénit sem volt éppen egyszerű felkelteni.  Mint az ufóra, úgy nézett az éjszaka közepén érkező külföldire. Végigmért minket, és hatalmas emberismeretről tanúbizonyságot téve jelezte: "Hát, van luxusszobánk, de maguknak valószínűleg nem az kell." Mondtuk: tényleg. A szállodából nem is a szoba maradt a legnagyobb élmény. Hanem az ablakait, kültéri lámpáit ellepő lepkék. 

Aszkania, mármint az eredeti, Kis-Ázsiában volt, a mai Iznik közelében, a hely azonban nem erről az ókori városról, hanem egy német várról kapta a nevét - a Schloss Askanien Aschersleben a közelben ma is áll. Urai az Anhalt hercegek voltak évszázadokon keresztül, de volt számos más uradalmuk is. De hogy kerül egy német vár a puszta közepére?  A történet a 18. századra nyúlik vissza, amikor Oroszország megszerezte ezt a vidéket a törököktől (illetve vazallusaiktól, a Krími Kánságtól). Akkor ez a puszta szinte teljesen lakatlan volt. Az orosz uralkodók pedig igyekeztek ezt dolgos népekkel benépesíteni, és - minő borzalom - idegeneknek adták el a földet. (Voltak más jellegű telepítések is, nem messze innen egy kis svéd falu van, ahova azokat a svéd katonákat telepítették le, akiket az északi háborúban ejtett fogságba Nagy Péter.) A 19. század elején a földnek ezt a szeletét egy német család szerezte meg, akik hoztak is otthonról telepeseket, ők alapították az Új Aszkaniát.  (Mára teljesen eloroszosodtak, bár a németes keresztnevek még gyakoriak, vezetőnk is Fridrih Francevics névre hallgatott). 1856-ban vásárolta meg a birtokot a Falz-Fein család, a kis Friedrich már itt nőtt fel. Gyermekkorától érdekelték az állatok, növények.  Amikor aztán megörökölte a családi birtokot, hozzálátott álmai megvalósításának. 

Addig a hatalmas birtok elsősorban arra szolgált, hogy a cári hadsereget jó sztyeppei lovakkal lássa el. Friedrich (Eduardovics) viszont igazi Édenkertet szeretett volna berendezni itt. Végiglátogatta a korabeli Európa legjobb vadasprakjait, egzotikus utazásokat tett, mindenhonnan különféle állatokat, növényeket hozott, amelyeket igyekezett meghonosítani itt a sztyeppén. Valóban csodát művelt, 1914-ben a cár ezért derék német alattvalóját még bárói rangra is emelte. A történet persze itt szomorú fordulatot vesz - a forradalom nem igazán szerette a német földbirtokosokat. A sztyeppei Édenkert megálmodója az utolsó gőzössel menekült el Szevasztopolból 1919-ben, és egy év múlva bele is halt a bánatba. 

Azóta persze már van emlékműve, és arra is rájött gyorsan a szovejt rendszer, hogy amit a német birtokos itt felépített, azt nem érdemes  szétzúzni, így aztán a hely most az Ukrán Tudmányos Akadémia kezelésében álló bioszféra rezervátum, és még a világörökségi listára is jelölték. (Egyelőre nem jutott be, szerintem pedig abszolút megérdemelné.) Egy a lényeg. Aki meg akarja látogatni a helyet, annak fontos a tervezés. Szálloda ugye egy van, a túrák pedig reggel indulnak, és előre kell foglalni. Két opció van, kicsit olcsóbb, ha az ukrán utakról már amúgy is jól ismert általában iránytaxiként szolgáló Gazell mikrobusszal visznek ki a pusztába, kicsit drágább, ha lovaskocsival. Mi azért a környezetbarát, lovas verzióra szavaztunk, és nem bántuk meg. 

Első ismeretségünket Matildával, egy idős tevehölggyel kötöttük. Ő a turisták vitathatatlan kedvence. Nagyon barátságos. 

A híres ukrán zebrák viszont behúzódtak előlünk egy fedett istállófélébe - a telet is ilyenekben húzzák ki, mert ugye eredeti élőhelyükön mégsem szokásos a szügyig érő hó. 

Kint a nyílt, és határtalannak látszó (34 000 hektárnyi) sztyeppén aztán, mintha Noé bárkájának ukrán verzióját látnánk. Békés egymás mellett-élésben poroszkálnak a sztyeppén olyan állatok, amelyek egykor milliós csordákban laktak itt, olyanokkal, amelyeknek eredeti hazája sok ezer kilométerre van innen. Laknak itt például európai és amerikai bölények. 

Egykor egész Ázsiában elterjedt vadszamarak, és az utolsó vadlovak (ú.n. Przewalski lovak) 

A hatalmas csordák, az itatónál összegyűlő állatok láttán néha olyan érzésünk van, mintha a Serengetiben lennék, néha mintha a Hortobágyon. 

Hogy mégis hol vagyunk a térképen, arra viszont nagyon is emlékeztetnek a sztyeppei kurgánok, amelyeken néhol még a kun istenszobrok is állnak. 

Már ez maga a csoda, de az igazi - ember által alkotott - mesevilág még csak a szobor mögött kezdődött. A derék németek ugyanis - no persze irdatlan mennyiségű emberi erő felhasználásával - egy olyan kis erdőt varázsoltak a száraz sztyeppe közepére, ami valahol  félúton áll a szubtrópusi Édenkert, és a német főúri Landschaftpark között. A Falz-Feinek idejében sok megtermett muzsik pumpálta nap, mint nap a kutak vizét, hogy a csobogókat, kerti tavakat, és a hatalmas fák öntözéséhez a csatornákat vízzel táplálják. (A szovjet időkben azért már gépi szivattyúkat szeretlek be.)

. 

Ha egyszer abbahagynák az öntözést, a száraz sztyeppe tíz év alatt venné vissza az uralmat. Annyi idő alatt végleg kiszáradnának a tavacskák, csobogók, és kipusztulnának a hatalmas fák is. 

És persze ennyi állatot sem tudna eltartani a vidék. De hát ez nem fog megtörténni. Hiszen ma már Aszkanija Nova, annak ellenére, hogy szinte a világ végén van, elég sok turistát fogad. Hiszen a Krím nagyon azért nincs messze. 

Hogy valójában mennyire, azt a következő posztból tudjátok majd meg. 

Három millió embert megöltek, negyedmillió nőt megerőszakoltak alig néhány hónap alatt, és erről senki nem beszél, sőt nem is tud a világban. A mészárlás 1971-ben történt. A számonkérés most kezdődött. A helyszín: Banglades. 

Milliók özönlötték el Dhaka, Banglades fővárosának a főterét az elmúlt napokban. (Igazság szerint a tér egy átlagos hétköznap reggel is majdnem ilyen zsúfolt, nem véletlenül nyerte el a város a múlt évben a világ legkevésbé élhető városa kitüntető címet.) Ehhez hasonló tömegek az utóbbi időkben a muszlim világban szinte kizárólag az "arab tavasz" különböző eseményein, vagy éppen a különböző "iszlámellenes" filmek, karikatúrák elleni tömegtüntetéseken gyűltek össze. Itt viszont milliók követelték egyszerre skandálva a szélsőséges vallásos párt betiltását, és halált a vezetői fejére.  

Ez pedig nem nagyon fér bele (meglehetősen sematikus) képünkbe az iszlám világról. (Nem mintha átütötte volna a magyar média pajzsát eddig e hír.) A történet szálai negyven évre, sőt még korábbra nyúlnak vissza. 

Amikor az iszlám hit elért bengáli földre, ott már virágzott a helyi nyelvű irodalom, kultúra, zene, miegyéb. Az emberek tömegei mégis szívesen hagyták ott a hinduizmust, hogy a kellemetlen, szorító kasztrendszer helyett beolvadjanak az emberek isten előtti egyenlőségét hirdető iszlámba. De a vallás - akárcsak Indonéziában - csak a felszínt borította el, és azt sem olyan nagyon. Ezt a külső személő már elsőre látja, ha kimegy Dhakában az utcára. A koszon, szeméten, és koldusok tömegén kívül mit lát? Színes, gyönyörű indiai ruhákba öltözött nőket, akiknek bizony semmi sem takarja a fejét. Nemhogy burkát nem hordanak, de még egy nyavalyás kendőt se. A férfiak pedig szinte mind jól borotváltak, maximum egy helyes kis bajuszkával ékesítik magukat, a nyugatabbra általános szakállviselésnek, itt se híre, se hamva. 

A britek ennek ellenére, az oszd meg és uralkodj elve alapján 1903-ban Bengált felosztották muszlim és hindu  részre. (Calcutta innen datálja látványos hanyatlását.) Amikor 1947-ben Brit-Indiát is felosztották, Kelet-Bengál Pakisztánhoz került. (Nyugat-Bengál máig India szövetségi állama.)

De nem csak a politikai terepasztalokon húztak határokat, hanem a lelkekben is, csak ott kicsit másképp.  Míg a Közel-Keleten a modern nemzettudatot alapvetően a vallás határozta meg, addig a világ más részein gyakran a nyelv. Brit-India pedig furcsa helyzetbe került.  Egyszerre jelentek meg a vallási alapú "nemzetek", és a nyelvi-etnikai alapúak. A törzsterületen alapvetően a hinduizmus, az iszlám, a szikh vallás határozta meg az emberek tudatát, míg a peremterületeken erősebb volt a bengáli, tamil, malajalam stb. nyelvi-etnikai csoporthoz tartozás tudata.  A konfliktus magjai el voltak vetve.  Az ötvenes-hatvanas években aztán Pakisztánban a robbanásig éleződött a konfliktus.  Kelet-Pakisztán mindenben elnyomva érezte magát, úgy érzékelte, mindent a gazdagabb, erősebb Pandzsábból irányítanak, és rájuk erőszakolják ráadásul az urdu nyelvet is.  Az urdu az indiai muszlimok közös nyelve, mint ilyen, úgy lett Pakisztán hivatalos nyelve, hogy a lakosság alig 10 százaléka beszélte anyanyelveként.  Keleten meg éppen senki. 

1971-ben aztán a pakisztáni titkosszolgálat tisztogatásba kezdett keleten, ami felizzította a felkelés lángját.  A felkelés vezetője Mujibur Rahman, az Awami (Népi) Liga vezetője lett.  Azok, akik elsősorban nem a bengáli nyelvben és kultúrában, hanem az iszlámban találták meg identitásukat (ők kisebbségben voltak) értelemszerűen a központi hatalomhoz húztak inkább, hiszen az Awami Liga szövetségesnek tekintette a fő ellenséget, Indiát.  E ponton pedig elszabadult a pokol.  A pakisztáni hadsereg, és helyi támogatói nyolc hónapon keresztül harcoltak a meglehetősen rosszul felfegyverzett helyi felkelőkkel. 

Harcok során legalább tíz millió ember menekült el otthonából. 

De az, hogy hány áldozata volt a pakisztáni hadsereg és a helyi milicisták terrorjának, senki sem tudja. Egy és három millió között vannak a becslések. 

Az is bizonyosnak látszik, hogy a tömeges nemi erőszakot, mint a lázadó falvaknak szánt büntetést alkalmazták a pakisztáni katonák. De a megerőszakolt nők száma sem egyértelmű. (Ez egy korabeli amerikai dokumentumfilm róluk.)

A feltárás, kutatás elmaradt. Még az elmúlt évben is - amikor a figyelem ismét a háborúra terelődött - komoly viták voltak arról, hogy az erőszaknak inkább 200, vagy 400 ezer áldozata lehetett. Sőt, teljesen abszurd módon, még abban sem bírnak a történészek megegyezni, hogy hány pakisztáni katona vett részt a harcokban, 30 vagy 100 ezer. 

Egy biztos, annak idején nyolc hónap után India beavatkozott, egy hónapon belül a pakisztáni hadsereg megadta magát, és kikiáltották a független Bangladest.  A politikai iszlám vezető pártját, a Jammat-e-Islami-t pedig, amely végig támogatta a pakisztániakat, betiltották. 

Ez lehetne akár a happy end is, de nem az. Az ország azóta sem lett a boldogság kis szigete. Az iszonyatos túlnépesedéshez (másfél Magyarországnyi területen élnek 150 milliónyian) elképesztő nyomor társul, és szinte folyamatos a politikai bizonytalanság. Az ország első két államfőjét Mujibur Rahmant, és Ziaur Rahmant is meggyilkolták. Az országot azóta az általuk alapított mozgalmak, az Awami Liga, és Bangladesi Nacionalista Párt, illetve vezetőik:  Seikh Hasina (Mujibur lánya), és Begum Khaleda Zia (Ziaur özvegye) kergetik zűrzavarba rendszeresen.  (Pedig a bangladesi alkotmány még azt is előírja, hogy a választások előtt három hónappal független ügyvezető kormány veszi át az ország vezetését, hogy így kerüljék el a választási csalásokat.) Az iszlamisták közben lassan visszatértek, és Khaleda Zia legutóbb már csak velük tudott kormányozni. Íme, a két nagyasszony: 

A BNP-t és iszlamista szövetségeseit azonban a választásokon elkergették 2009-ben. És Seikh Hasina megígérte, hogy végre feltárják a múlt bűneit. Fel is állt a Nemzetközi Büntető Törvényszék, és munkához látott. Ezzel pedig negyven éves sebeket tépett fel, soha el nem mondott történeteket hozott a felszínre. 

Az ellenzék persze helyből elfogultsággal, politikai boszorkányüldözéssel vádolta a bíróságot. Az Awami Ligának viszont sikerült - az elmúlt fél évszázadban másodszor - kijátszani az etnikai nacionalizmust az iszlám ellen. Az országot tüntetéshullám öntette el - különösen, amikor megszületett az ítélet. Két muszlim vallási vezetőt halálra ítéltek, de az ellenzéki párt vezetője, Adbel Qader Molah csak életfogytiglant kapott. Mollah 1971-ben a dhakai egyetem iszlamista diákszervezetének volt a vezetője. Csapata részt vett egy felkelő falu elleni  megtorló akcióban, ahol 344 embert mészároltak le, és személyesen vezetett akciókat, amelyben függetlenség-párti értelmiségieket öltek meg (természetesen a családjukkal együtt). Íme, a "Mirpuri mészáros": 

 Az iszlamisták persze tüntettek, a zavargásokban néhányan meg is haltak (ahogy ez már szokás e tájon), de úgy tűnik, most a többség egyértelműen a háborús veteránok, az egykori áldozatok pártján van. 

Néhány független értelmiségi pedig (jellemzően külföldön élő bengáliak) megpróbálná végre tisztázni, mi is történt abban a kilenc hónapban. Felkutatni a levéltári anyagokat, megszólaltatni a még élő szemtanúkat, a túlélőket, hogy végre Banglades tiszta képet kaphasson arról, hogyan is nyerte el függetlenségét. Meg is jelent már néhány könyv, amelyek a mítoszok helyett a tényeket próbálják kutatni, és nem egyik vagy másik politikai erő érdekeit szolgálni. De valahogy ezeket a kutatásokat mindenki utálja, mert úgy érzik, a másik oldalnak adnak igazat. A kutatókat pedig - ízlés szerint - pakisztáni, vagy indiai ügynöknek állítják be. (Lám-lám, egy távoli, idegen ország és mégis van, ami olyan ismerősen cseng.) 

Ami a katolikusoknak Róma, a muszlimoknak Mekka, és a trolibusz-fetisisztáknak Kisinyov, no az a vudu-hívőknek Ouidah. Ha valaki csak egyetlen helyet tudna megnézni egész Nyugat-Afrikából, azt mondanám neki, ide jöjjön. 

Egy kicsit is normálisabb világban Ouidah millió számra vonzaná a turistákat, mert végülis minden megvan itt, amire egy turista vágyhat. Hosszú, gyönyörű, homokos tengerpart, nyüzsgő éjszakai élet, meleg, napfény és olyan érdekes, egyedi, helyi kultúra, amit sehol másutt nem láthat az ember, sőt a város a Világörökség várományosi listáján van, és látni fogjuk, valójában nagyon is méltó lenne a világörökségi címre. Ehhez képest Ouidahban, na nem mondom, hogy egyetlen turista sincs, de mondjuk egy kezünkön meg tudtuk számolni, hányan voltak rajtunk kívül. És ők is valamelyik szomszédos országból érkeztek. 

Az okok persze nagyjából egyértelműek. A hosszú, homokos tengerparton a homokon kívül csak szemét van, szálloda, kiépített strand vagy bármi egyéb, ami a turisták szórakoztatását szolgálná, az nincs. Ahol mégis van szálloda, az elég sajátos. A miénkben először megkérdezték, hogy légkondival, vagy ventillátorral kérjük a szobát, majd kiderült, hogy áram, az viszont nincs. Sem ott, sem a környéken. Aztán ígérték, hogy csinálnak áramot, de nem működött a generátor, és ez még egy jobb szálloda volt. Az internetkávézónak nevezett helyiségben, ahol a helyi fiatalok játszottak a számítógépeken, háromnegyed óra várakozás után sem jött be a Yahoo Mail kezdőlapja, de a tulaj meg volt sértve, hogy nem akarok neki fizetni. A ceruzaelem hiánycikk. Az éjszakai életben pedig olyan arcok mozogtak, hogy mi inkább nem próbálkoztunk. Persze lehet, hogy ez csak egy próba volt, és csak azok a turisták maradhatnak, és lehetnek beavatottak a vudu nagy misztériumába, akik mindezt anélkül végigcsinálják, hogy el akarnának húzni innen. Mi maradtunk, és megérte. 

És, hogy miért mondtam, hogy ha egyelten helyet lehetne megnézni a térségben, én ezt javasolnám mégis?

Mert Nyugat-Afrika sok ellentmondása nagyon szépen látszik itt. Kezdjük egy emlékművel.

A vissza-nem-térés kapuja, a hely, ahol hajóra rakták a rabszolgákat a portugál, később a francia kereskedők. Manapság az afrikai ellenállás szimbóluma, a függetlenségé stb. És rajta, a környékén, akárcsak a többi függetlenségi emlékművön, minden felirat franciául van.  Pedig Benin lakosságának többsége a fon nyelvet beszéli, ezen a környéken kvázi mindenki, írni is lehetne, miért is ne, minden nyelvet le lehet írni, de valahogy nem akaródzik több, mint ötven évvel a függetlenség elnyerése után sem. A városban tán két fon nyelvű feliratot láttunk.  (Ghánában itt-ott azért találkozunk twi nyelvű feliratokkal.)

Ja, és a szabadság emlékműve mellett volt egy festmény is, a "Büszke afrikai nő", amit egy brit művész, Bruce Clark és benini kollégái festettek, de nem tetszett a jelenlegi benini kultuszminiszternek, így bulldózerekkel romboltatta le az alkotást, amit elődje rendelt meg. 

De térjünk vissza a rabszolgákra, hiszen Ouidah története összekapcsolódik az afrikai rabszolgasággal.  A várost valamikor a 16. században alapították, a legenda szerint az első uralkodója, Kpasse, a testvére volt Dahomey első királyának. Hamar megjöttek az első európaiak is, a portugálok 1580-ban alapították meg a Sao Joao Baptista erődöt, amelyben ma a város múzeuma van. 

(Valami furcsa okból az erőd később is megmaradt portugál fennhatóság alatt, egészen a gyarmatbirodalom bukásáig - ekkor ez volt a világ legkisebb, állandóan lakott, függő területe, két állandó lakossal.) 

1727-ben a független ouidahi királyságot Dahomeyhez csatolták. A harcias dahomeyi királyság legfőbb bevételi forrása pedig a rabszolga-kereskedelem lett. A szavannás területekre küldött hadjáratokban összefogdosták az embereket, akiket jó pénzért, és európai árukért továbbadtak a kereskedőknek. (Hát igen, ez az a vonulata a rabszolga-kereskedelemmel foglalkozó megható történeteknek, amelyet valahogy sokan szeretnek elfelejteni.  A gonosz, európai kereskedők a büdös életben nem jutottak volna rabszolgákhoz, ha nem asszisztál nekik a környékbeli fekete elit, akik derekasan meg is gazdagodtak ezen. Aztán meglepődtek, amikor a 19. század végén ők kerültek sorra.) Az egykori rabszolgapiac helyén ma emlékmű áll. Rajta díszítésül azoknak az országoknak a zászlói, ahová innen a rabszolgák kerültek. 

A rabszolgák útját végig a vudu istenségei kísérik. 

Hamarosan eljutunk a feledés fájához. A vudu legenda szerint ezt kellett 41-szer megkerülni, hogy az ember mindent elfeledjen  Aztán jutunk ahhoz a ponthoz, ahol azokat, akik nagyon keményen ellenálltak, a vízbe vetették. És végül a kapu, ami akárcsak a többi emlékmű, modern alkotás. 

A város maga is furcsa egyvelege a nagyon autentikusan nyugat-afrikainak, és a gyarmatosítás maradványainak. Helyi mértékkel mérten kellemes, rendezett hely, nagy házakkal, kövezett utakkal. A belvárosban még a koloniális épületek is állnak. 

A házak mellett azonban szinte mindenütt ott áll egy kis vudu-szentély, ahol a házi istenek, a lakók őseinek szellemei laknak. 

És mi van a vudu főtemplomával, a kígyóisten szentélyével szemben? Mi más, mint a város legrégebbi katolikus temploma. 

Az út másik oldalán pedig talán egész Nyugat-Afrika legérdekesebb helye, a kígyótemplom. A két szent kígyót egy nő találta valamikor még a város alapításának idején. Azóta laknak itt ők és utódaik (most jó harmincan) a szentélyben. A kígyók hetente járnak el vadászni, de állítólag visszatérnek mindig ide. Bölcsek és megmondják a jövendőt, természetesen csak a beavatottaknak. Ez a templom a központja minden évben január tizedikén a nagy országos vudu-ünnepnek is, amikor a hívők tízezrével zarándokolnak el Oudiahba. Látogatásunkról videó is készült: 

És, hogy még fokozzuk a város szentségét, ott áll határában Kpasse, az alapító király szent ligete.

A liget igazi unikum, itt ismerhetjük meg a maga egészében a vudu vallást. De ez már a következő bejegyzés témája lesz. 

Ha feltennénk a kérdést, hogy melyik országban van a világ legnagyobb földalatti borospince-rendszere, tuti, hogy nem kapnánk helyes választ. Nem reprezentatív felmérésem szerint a legtöbben Franciaországra, az Egyesült Államokra, vagy Olaszországra szavaznának, pedig a helyes válasz: Moldova. 

Magyarország határaitól alig több, mint ötszáz kilométerre van egy fehér folt a térképen. Vagy, ha akarjuk, akár vörös is lehet. Egy hely, ami hivatalosan nem létezik, mégis könnyedén eljuthatunk oda. Nem csigázom tovább az érdeklődést: A Dnyeszterentúli Moldáv Köztársaságról van szó. 

Magyarországon az elmúlt évtizedben gyakran éreztem úgy, és ezzel bizonnyal nem voltam egyedül, mintha egyszerre két országban élnék. Jobbos és balos ismerőseim, barátaim mintha két párhuzamos univerzumban mozognának, ami között csak egy-egy természeti csapás, hóvihar vagy BKV sztrájk nyit csillagkaput, amin keresztül legalább egy-két mondat erejéig szót tudnak váltani egymással. Mert egyébként még abban sem értenek egyet, hogy az ország mekkora, és mi a neve. (Delikátabb kérdéseket, mint például, a mindenkori kormány munkájának megítélése, az, hogy az aktuális szopórollert most éppen megszorításnak vagy kiigazításnak nevezzük, esetleg, hogy ki az, aki szétlopja az országot, ne is említsünk.) Ilyenkor komorképű társaimban rendszeresen előjön az a sztereotípia, hogy persze, mert ez egy magyar átok, és ilyen ország nincs még egy  a világon stb. Ami ugye csak azt jelzi, hogy eme komorképűek nem rendelkeznek különösebb információval mindarról, ami a Kossuth tér 1-3-on kívül történik (egyszerűen nem érdekli őket), mert nemhogy ilyen, hanem még sokkal ilyenebb megosztottság is van, nem is olyan irdatlanul messze. 

Az egykori Moldvai Szovjet Szocialista Köztársaság lakói között olyan mértékű az ellentét, hogy abban sem bírnak megegyezni, hogy ők kik, milyen nyelven beszélnek, sőt, talán a történelmüknek sincs olyan pontja, amit a Dnyeszter két partján egyformán látnának. És ezt a kulturális törést ők nem tüntetésekben, majd ellentüntetésekben, és blogokon való gyalázkodással, meg sírva Brüsszelbe rohangálással próbálták elintézni, hanem egy csinos polgárháborúval, aminek bár húsz éve vége van, mégsem oldódott meg azóta semmi. Nézzük a két narratívát (kicsit sarkítva, egyszerűsítve, de hát ez nem egy PhD értekezés):

1. A román narratíva

A területet az ősidők óta dák-geta törzsek lakták, majd itt húzódott a Római Birodalom keleti védvonala. E törzsek itt a római Daciában romanizálódtak, tehát az egész úgy, ahogy van, ősi román föld. Itt húzódott a Moldvai Fejedelemség keleti határa. Az oroszokat a cári terjeszkedés után telepítették be. Besszarábia, ahogy a területet nevezték, így természetesen  visszatért a Román Királysághoz az első világháború után. Később aztán a szovjet börtönökben ott sínylődtek a román értelmiség kiválóságai. A szovjet megszállás alatt a helyi románságtól el akarták venni a nyelvét, identitását, kultúráját. Kötelezővé tették a cirill betűket, a román helyett egy nem létező "moldáv" nyelvet kellett használni, a korábbi természetes gazdasági és kulturális kapcsolatokat az anyaországgal meg kellett szakítani, és mindent Moszkva felé irányítottak. A rendszerváltás felszabadulást hozott a szovjet iga alól. 

2. Az orosz narratíva

A népvándorlás után a vidéket szláv törzsek telepítették be, a románok csak később érkeztek. A Moldvai Fejedelemségnek is egy sajátos, többnemzetiségű moldvai identitása volt - de a lényeg a pravoszlávia, amit az is mutat, hogy már akkor is cirill betűket használtak.  Amikor Szuvorov tábornok hősiesen kiverte innen az oszmán csapatokat, azonnal hozzálátott az építkezéshez, városokat alapított, elhozta ide a Balkánra az orosz kultúrát. Ipart telepítettek, dolgos embereket hoztak ide.  A második világháború alatt a német fasiszták szövetségeseként bevonuló román király hadsereg válogatás nélkül ölt meg mindenkit, aki nem volt román, zsidókat, oroszokat, ukránokat. A szovjet csapatok felszabadítóként érkeztek a földre. Igaz, a Szovjetunió nem volt, minden világok legjobbika, de béke és rend volt. Ami viszont utána jött, az a zűrzavar, a szétesés, az etnikai tisztogatások, az újjáéledő fasizmus időszaka, és senki sem garantálta volna, hogy a román többség biztosítja az orosz kisebbségnek a demokratikus kisebbségi jogokat. 

Na látják, ehhez képest Juhász Péter és Fricz Tamás tejtestvéreknek tűnnek, ugye? 

Nézzük ezzel szemben a tényeket. 

A Moldvai Fejedelemség sosem terjeszkedett hosszabb időre túl a Dnyeszteren, így bár ott is éltek (élnek) románok, ők mindig is "idegen" fennhatóság alatt éltek. (Ez itt az egykori fejedelemség, és hogy ma hová tartoznak területei.(

 Az orosz uralom ott száz évvel korábban kezdődött, mint a Dnyszeteren innen, és 1918-tól 1940-ig sem éltek a Román Királyságban. (Íme a Román Királyság legnagyobb területe.)

Az orosz-ukrán lakosság aránya tehát sokkal magasabb, a román lakosság pedig sokkal inkább érezte magát "moldávnak", mint a másik oldalon. Így többé-kevésbé természetes volt, hogy 1990-ben, amikor mindenki mindentől függetlenedni akart, ők is kikiáltották az önrendelkezésüket. Aztán, amikor Moldávia kilépett a Szovjetunióból, a friss moldáv hadsereg megindult, hogy visszaszerezze (megszerezze) a Dnyeszterentúlt. Ott pedig a helyi, orosz népfelkelőkkel, a 14. orosz gárdahadsereggel, és kozák önkéntesekkel találta magát szemben.  Patt. Így néz most ki. A narancssárga a Dnyeszterentúli Moldáv Köztársaság területe. 

Azóta huszonegy év telt el, de a helyzet nem változott. Moldova (a nagyobbik rész) éli a saját életét, megpróbál közelebb kerülni az Eu-hoz, és kulturálisan összeforr Romániával. (Politikailag kevésbé.) A Dnyeszterentúli Moldáv Köztársaság pedig nem enged. Egy népszavazáson lakói 97%-ban amellett döntöttek, hogy a Kalinyingrádi Kerülethez hasonlóan Oroszország exklávéja szeretnének lenni. De ez nemzetközi jogilag nem tűnik megoldhatónak. A függetlenségüket senki sem ismeri el - pedig van nekik minden, ami egy országnak kell, parlamentjük, elnökük, hadseregük, sőt még saját pénzük is. A hely így időn, téren, és nemzetközi jogon kívülre került. A megoldás nem látszik. A dokumentumfilmes stábok pedig rémtörténetekről számolnak be: szegénységről, csempészetről, feketekereskedelemről. Hajaj. 

Ezt meg kell nézni. 

Tapasztalt ismerőstől kérdeztük előzetesen, hogyan is lehet bejutni. Ő fel is ajánlotta, hogy majd ilyen-olyan papírokat szerez, mert egyébként biztos rém nehéz, ha nem lehetelten, egy külföldi rendszámú autóval meghívó nélkül csak úgy bejutni. A papírok nem szerződtek be, mi meg nekivágtunk, csak úgy. Kétségtelen nem egy schengeni határ, de ha az ember annó járt a Szovjetunióban, semmi nem lepi meg. Az államiság látszatát láthatóan a tányérsapkák számában és szélességében mérik. Meg abban, hogy mennyi papírt kell kitölteni. Sokat. A vám, és határőrségen kívül van "migracionnaja szluzsba" is. (Az meg külön minek van?) Viszont minden meglehetős könnyedséggel megy, alig egy óra alatt át lehet kelni. 

És innentől kezdődik az időugrás. Vissza a nyolcvanas évekbe. 

Igen, ez az a világ, ahol az óriásplakát, még nem kereskedelmi, hanem kizárólag propagandacélokra készül.  (Bár Tiraszpol belvárosában itt-ott már valódi reklám is van.) 

Az utakon egyébként nagyjából egyedül érezheted magad. A szegénységre, ha más nem is, az utal, hogy forgalom alig van. A főváros, Tiraszpol viszont egy decens brezsnyevi jólétben élő, békés, szovjet kisváros képét mutatja. Az emberek jól öltözöttek, minden tiszta, frissen festett, és takaros. A trolik is pontosan járnak. 

A városközpontot azért a szovjet relikviák uralják. Van szigorú tekintettel a polgártársakat vizsgáló Lenin szobor. 

És szovjet tank - az első, amelyik a felszabadító csapatokat vezette 1944-ben. Jelenleg a családok kedvelt kirándulóhelye.  (Csöve azért fenyegetően Kisinyov felé mered.)

Hős város emlékérem. 

És igazi szovjet stílusú dicsőségfal. 

A változó időkre csak az egyre több, frissen épült és felszentelt pravoszláv templom emlékeztet. 

Az emberek kimodottan kedvesek, közlékenyek, barátkozós kedvűek. Sem szovjet zárkózottságnak, sem harci dühnek nem látjuk nyomát. A külföldi ritka jószág errefelé. Véletlenül belefutunk a tiraszpoli egyetem végzős, angol szakos évfolyamába, akik boldognak látszanak, hogy élő külföldin próbálgathatják angoltudásukat. Elhívnak bulizni a Dnyeszter partjára, ahol az orosz parti szinte összes rekvizítuma - pezsgő, vodka - előkerül. Kérdezzük, hogy érzik itt magukat. Mondják, jól. Átjárnak Kisinyovba? Hogyne. Jó néhányuknak van moldáv útlevele, mert azzal sokkal könnyebb bejutni az unióba. Igaz, a többségnek azért orosz útlevele van. Mintha egy Csehov-műben lennénk, annyi sóvárgást hallunk Moszkva után. A nagy orosz álom, a gazdag főváros, legtöbben ott képzelik el a jövőjüket. Az unió? Hát, van, aki Portugáliában dolgozik az ismerősök közül. De Moszkva jobb, mert ott elég oroszul tudni, keresni meg legalább úgy lehet. Különben is a Nyugat hülye sztereotípiákkal közelít hozzájuk, hogy itt háború van. Hát van itt háború? Nincs, ezt meg kell adni. Lesz szerintük megoldás? Hát, ha Koszovót elismerték, előbb-utóbb őket is muszáj lesz. Amúgy ezen a földönkívüli helyen valahogy ők teljesen valóságosnak, mainak tűnnek. Okostelefonokról, közösségi szájtokról, aktuális filmekről beszélnek - nem Leninről és a pártról. Mégiscsak elmúlt itt is az a húsz év. 

A nága szádhuk India, sőt talán a világ egyik legkülönösebb vallási csoportja.  Hinduk, azon belül is Síva isten követői. Miután elkötelezik magukat az istenség mellett elvonulnak a Himalája magas hegyeinek barlangjaiba, ott élnek aszketikus életet.

Teljes önmegtartóztatásban élnek, alig esznek, isznak, szívják viszont az általuk szentnek tartott marihuánát. A sívó hidegben is meztelenül, vagy szinte meztelenül járnak, bőrüket csak egy vastag hamuréteg fedi, amivel Sívához válnak hasonlatossá. Hajukat megnövesztik, jellegzetes fonatokkal látják el. Síva fegyvereit, háromágú koponyákkal díszített szigonyát, kardját hordják magukkal, és szinte katonai rendekbe szerveződnek. Szinte sosem hagyják el magashegyi remetelakjaikat, a Kumbh Mela idejére azonban elmennek Allahabadba, hogy részt vegyenek a zarándoklaton, megmártózzanak a Gangesz szent vizében, és felvegyék regimentjeikbe az új tagokat. Aki itt be akar kerülni a rendbe, annak előtte önmegtartóztató életet kell élnie, hogy meddig azt a guruja dönti el - ez hat hónaptól akár tizenkét évig terjedhet. Ezt követi egyfajta felvételi elbeszélgetés, majd öt guru egységes döntése kell, hogy beléphessen a rendbe. A végső lépést látjuk most, amikor az újonnan felszentelendő nága szádhuk közösen elindulnak, hogy elvégezzék utolsó szertartásaikat és közösen megmerítkezznek a Gangesz szent vizében, hogy megtisztulva beléphessenek a rendbe. Ezután már maguk is végezhetnek szertartásokat, amelyek közül a legfontosabb a halottak elégetése. (A hinduknál ez helyettesíti a temetést.) 

A szertartás kora reggel kezdődik. 

Hossza várakozás előzi meg. 

Ekkor a jelöltek homlokán már ott a jel. 

Hosszú sorokban várakoznak. 

Majd lemennek a folyóhoz. 

És megmerítkeznek, hogy végleg megszabaduljanak a világi élet minden vágyától. 

És megkapják a rendjükre jellemző jeleket. 

Akit részletesebben is érdekel a világ legnagyobb zarándoklata, az itt olvashat róla, és láthat további képeket. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

India szombaton ünnepelte a Köztársaság Napját, annak emlékezetéül, hogy 1950-ben ezen a napon lépett érvénybe az Indiai Köztársaság alkotmánya. (Ez sem volt véletlen 1930-ban szintén január 26-án fogadták el a függetlenség vezető út első lépését jelentő punei deklarációt.  Mint minden évben, most is, a világ egyik leglátványosabb katonai parádéjával ünnepelték a napot Delhiben.

A szikh katonák a sárga ünnepi turbánnal mindig jól mutatnak. A brit uralom idején a hadsereg tröbbségét alkották a szikh katonák, és ma is sokan mennek közülük katonai pályára. 

Nem kevésbé látványosak a ladakhi felderítők sem. 

Ők pedig a határőrség tevés alakulatai. (Az indiai-pakisztáni határ déli sivatagos részén teljesítenek szolgálatot.)

A Dare Devils motoros alakulat SS Rathore őrnagy vezetésével.

A légierő.(Igen, az indiai haderő nem csak szép, hanem erős is - ezt most, hogy ismét halálos incidensek voltak az indiai-pakisztáni határon nem lehet elégszer hangsúlyozni.)

A gyerekek, akik kiérdemelték a Bátorságért Emlékérmet feldíszített dzsipeken követték a katonákat. 

Felvonultak azt istenek is. 

A végén pedig történelmi egyenruhák, történelmi harcosok felvonulása harci bemutatókkal egészen estig. 

 A közönség pedig imádta!

És ne feledjük, tart még a Kumbh mela, a világ legnagyobb zarándoklata, ahol egészen megdöbbentő képek készültek. 

Hamarosan jövünk újabb Kumbh képekkel.

Ha azokat is szeretnétek látni, kövessetek a Facebbokon.