Nem tudom, készülnek-e olyan összesítések, hogy melyik város nevét tudják legnehezebben kiejteni a külföldiek. Bár mi is nevezhetnénk Balmazújvárossal vagy Bátonyterenyével, az ukrán versenyző valószínűleg rajt-cél győzelmet aratna. A város neve: Kamjanyec-Pogyilszkij. (Nálunk szokásosabb neve az oroszos-lengyeles Kamenyec-Podolszk)

A világ boldogabbik felén egy mély szurdok gyors folyóval és sziklás hegyoldallal maga a főnyeremény. A festői képeket elég kirakni a netre, mosolygó helybéliekkel együtt persze, és dől a turisztikai bevétel. Japán iskoláslányok veszik be a kötelezően lefényképezendő helyek sorába európai körútjukon, amerikai történelemtanárok zengnek róluk ódákat a Tripadvisoron, Kínában pedig már mérnökök robbantják a hegyoldalakat, hogy megépítsék tökéletes mását Hsznicsiangban fröccsöntött betonból. Cuenca, a szurdokvárosok Jaguárja odáig vitte, hogy Madrid és Valencia között a szuperexpressz csak itt áll meg, hogy óránként zúdítson turistatömegeket  a romantikus, szűk, kis utcákra.

De Ronda sem panaszkodhat, igaz, szuperexpressz még nem jár arra, de a Costa del Solon sütkérező Heidi és Dieter nem érezné teljesnek nyaralását, ha nem látogatna el a sehr romantisch kisvárosba, amelynek legfőbb ékessége szintén egy szurdokvölgy, és a felette átívelő régi híd. 

A természet efféle pajkosságának kihasználásával természetesen a világ kevésbé turistás részein is próbálkoznak, csak éppen a bevételi oldal mutatkozik szerényebbnek.  A világ talán legfestőibb fekvésű városa az algériai Constantine, de az al-Kaida Maghrebi Szárnya tesz arról, hogy ezt a festői fekvést mi csak megsárgult, francia gyarmati képeslapok nézegetésével élvezhessük.

Orheiul Vechi Moldovában már messzebb jutott, bár ehhez kellett a mágneses hegy is. És hát kitalálhatták e hosszú felvezetésből, hogy mai posztunk tárgya, a nevével komoly kihívást képező ukrán város is egy festői szurdok két partján terül el, amelyet a Dnyeszter egyik mellékfolyója, a Szmotrics vágott a hegyek közé. 

Láthatják, már a képről is, természeti szépségben, itt sincs hiány, sőt, hamarosan azt is megtudhatják történelmi látványosságokban is nyújt annyit, mint bármelyik versenytársa. A turista mégis különleges lénynek érezheti itt magát.A merész britek és franciák, akik mégis elvetődnek ide, a neten annyit írnak róla, hogy nagyon jó hely, csak éppen a semmi közepén van. Ami persze nem igaz, hiszen a magyar határtól egy nap alatt ide lehet érni, ha sietünk. 

Mielőtt viszont bepillantanánk Kamenyecbe, nézzünk kicsit mélyebben a város történetébe. A régi görögök helyett, itt talán dákok voltak, aztán szlávok, meg az Aranyhorda. De a mai értelemben vett város története 1352-ben kezdődött, amikor III. Kázmér lengyel király országához csatolta. Akkoriban a lengyel-litván állam Európa legnagyobb területű országa volt, a Balti-tengertől alkalmasint a Fekete-tengerig ért hatalma. És a nagyobb rész volt Litvánia. Kamenyec a Podóliai Vajdaság fővárosa lett - innen a teljes neve, a podóliai Kamenyec. Fontos elemei lett az ország déli védvonalának. (Bár erről mi kevesebbet beszélünk, de a kereszténység védőbástyája címért komoly versenyben vagyunk a lengyelekkel - meg persze a grúzokkal is.) A 17. század folyamán törökök, tatárok, felkelő ukrán kozákok dúlták, rövid időre az Oszmán Birodalom kezére is került, de Sobieski János lengyel király (aki Bécs alól is visszaverte a törököt) visszaszerezte, és a mi történelmünkből is jól ismert karlócai békével tért vissza jó száz évre Lengyelországhoz. Ahogy Csernovicban a Monarchia kora, itt a 18. századi lengyel uralom jelentette a város fénykorát. Bájos belvárosa ekkor épült ki teljesen . 

Abban viszont hasonlít a város Csernovicra, hogy egykor sokkal változatosabb volt nemzetiségi összetétele. A többség (akkor még) lengyel volt, de jócskán éltek itt az ukránok mellett, örmények, tatárok, és zsidók is. (Igen, jól látják, alig száznyolcvan kilométerrel vagyunk keletebbre, de máris keletiesebb volt itt a hangulat - és ez ma is így van, bár a török uralomnak jó négyszáz éve vége, az éjszakában még sikerült belefutni olyan énekesnőbe, aki bármely török tehetségkutatón simán nyerne, és ezekre a keleties dalokra őrjöngött a szórakozóhely teljes közönsége.) 

A 18. század hozta el a város történetének legfurcsább epizódját is. Itt született és élt ugyanis Jakob Frank, egy zsidó ember, aki magát a 17. századi (ál)messiás Sabbatáj Cvi utódjának tartotta, és saját szektát szervezett. Kidobta a Talmudot, és a zsidó vallást a kereszténységhez kívánta közelíteni. A város püspökének ez nagyon megtetszett, rendeztetett is hitvitát a talmudisták és Frank között, amit - a püspök szerint -  Frank nyert meg, így a vita Talmud-égetésbe torkollott. A frankizmus azonban csak egy tűnő epizód maradt, a talmudikus zsidóság viszont egészen a második világháborúig a város lakosságának fontos része maradt. (Akkor azután a németek, a Magyarországról ide deportáltakkal együtt, mindenkit megöltek. ) 

A török veszély elmúltával Kamenyec várának jelentősége is elenyészett. Lengyelország sem volt már az, ami régen, a környező hatalmak háromszor is felosztották maguk között. Bukovinával ellentétben Podólia az orosz cárhoz került. Fontos végvárból, kereskedelmi központból egy isten háta mögötti kormányzóság székhelye lett. Ezt akkor bizonnyal sokan fájlalták, viszont ennek köszönhetjük, hogy senki nem akarta lerombolni a régebbi épületeket, hogy új csodákat húzzon fel a helyükre. 

A 19. században aztán ez a vidék lett az ukrán nemzeti ébredés egyik központja. Az első világháború utáni zűrzavaros időszakban a rövid életű Szimon Petljura  vezette ukrán államot egy ideig (miután a vörösök elfoglalták Kijevet) innen kormányozták. Amit azután, hogy a vörösök ide is eljutottak, kemény megtorlás követett. 1927-ben a nyugati lapok már arról számoltak be, hogy ezen a vidéken felkelés zajlik a szovjetek ellen - a Pravda persze erről nem írt. Aki pedig a "nép ellensége" lett,  az könnyen az NKVD kivégzőosztagai elé kerülhetett - a leghírhedtebb e vidéken a vinyicai mészárlás volt, ahol több ezer embert öltek meg a szovjet hóhérok. Így aztán, ha  ma valaki igazán ukrán helyre szeretne menni, itt bizonnyal megtalálja, amire vágyik.  Ez az a vidék, ahol ha oroszul szólsz valakihez, hajlamos akkor is ukránul válaszolni, ahol a nacionalista pártok ma is tarolnak minden választáson. Így nem is csoda, hogy a főtéren levő kis népművészeti piac jellegzetes ukrán árukkal van tele. Kellemes változatosság a kínai egyengagyit áruló helyekhez képest - bár a szlávosan túldíszített tárgyak itt-ott már giccsbe csapnak át.  

És azon sincs mit meglepődni, hogy itt a Szovjetunióra nem nosztalgiával, hanem - a lengyelekhez, litvánokhoz, vagy akár hozzánk hasonló - ellenérzéssel emlékeznek. (A korszakot egyébként kis múzeum mutatja be a várban.) 

Ezzel pedig meg is érkeztünk a célhoz. Hiszen a város legfőbb látványossága, ékessége a vár. (Világörökségi várományosi listán van - pedig igazán megérdemli a bekerülést. ) Nem is csoda. Így néz ki: 

A vár ereje és szépsége - állítólag - II. Oszmán török szultánt és I. Péter orosz cárt is lenyűgözte. Nem mennék itt részletekbe, hogy melyik toronynak (12 van) mi a neve, és mikor épült pontosan, a lényeg, hogy a vár jelentős része 14-16. századi, és mivel később a hely védelmi jelentőségét elvesztette, senki nem állt neki átépítgetni vagy lerombolni. (A cári időkben börtön volt itt.) Bár kimondottan turistás hely - mi más lenne az ország egyik legszebb és legrégibb vára -, az ember mégsem érzi magát kirekesztve a helyi életből valamiféle turistagettóban, ahogy ez a világ nagy turisztikai központjaiban lenni szokott. A látogatók túlnyomó többsége ugyanis helyi, ukrán családokkal, katonai csoportokkal iskolai osztályokkal lehet összefutni - külföldit magunkon kívül nem láttunk - és inkább valamiféle honismereti szakkör íze van a dolognak. A vár egyébként nem csak kívülről mutat jól. Belülről ilyen. 

A turizmus belterjessége - számunkra örömteli módon - tükröződik a szolgáltatások áraiban is. Olcsón jó szállodát és kiváló éttermet, ahol az ukrán konyha különlegességeit kínálták (krumpli káposzta és szalonna kreatív variációkban) itt volt talán a legkönnyebb keríteni. (Bár a Tarasz éttermet egyik cirill betűkben kevésbé járatos útitársunk elsőre tapaszbárnak nézte.) Igaz, itt is igyekeznek haladni a korral. Helyi viszonyok közt trendinek vélt helyek is vannak. 

De, aki igazán mélyre akar merülni az ukrán öntudatba, annak további harminc kilométert kell megtennie. Hotin várát meg sem lehet anélkül közelíteni, hogy a sárga-kék minden valamirevaló vivőanyagon meg ne jelenjen. A vár előtti bazársoron pedig a népművészeti ingek mellett számszeríjak, kardok, pajzsok és egyéb hadialkalmatosságok végtelen pultjai sorakoznak. A hangszórókból pedig valami a olyan zene szól, amit első hallásra a Kárpátia, Fásy Ádám és Alla Pugacsova szerelemgyerekének érzünk és amiből elsőre csak annyit értünk, hogy minden dal refrénje, az Isten áldja Ukrajnát. Ez már önmagában megért volna egy rövid vizitet, de a lényeg mégsem ez, hanem közép-Európa egyik leglátványosabb vára. 

A vár sorsa hasonlatos a kamenyecihez, azzal a különbséggel, hogy a folyó, amelynek partjára épült nem a Szmotrics, hanem maga a Dnyeszter, és hogy a vár még annál is többször cserélt gazdát. A lengyeleken és törökökön kívül volt gazdája a Moldvai Fejedelemség is.  Aztán persze ugyanúgy  lett dicső végvárból elfeledett, vidéki kisváros. A két világháború között Romániához tartozott - bár ezen a vidéken mindig a szlávok voltak többségben. És belülről sem kutya. 

A vár persze nem csak azért lett ilyen kiemelt jelentőségű történelmi emlékhely, mert jól néz ki. Fontos esemény is kapcsolódik hozzá. Az 1621-es hotini csata, amelyben a lengyel-litván-kozák-ukrán csapatok (akik persze jóval kevesebben voltak) tönkreverték II. Oszmán szultán seregét (akit pedig a krími tatár kán és a román fejedelmek segédcsapatai is segítettek).  A várban hosszú termek mutatják be a csatát, a kozákok hőstetteit, és ügyes trükkjeit - no persze, kizárólag ukrán nyelven. Sebaj, utunk következő állomásán, a Fekete-tenger gyöngyénél már nagyobb hasznát vettük orosztudásunknak. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.