Akárkivel is beszéltem, mielőtt elindultam Kurdisztánba, vagy viccet csinált a lefejezésből, vagy komolyan aggódott értem, de mindkét csapat meg volt győződve arról, hogy én most valami egészen veszélyes helyre megyek. Kint leszek a fronton, ahol az a minimum, hogy lőnek rám, de inkább nagy késsel fognak üldözni az ISIS vadállati harcosai. Hiába mondtam, hogy szerintem nem így lesz. Nem hitték. Most így utólag megpróbálom meggyőzni őket. 

Erbil, iraki Kurdisztán fővárosa 2014-ben az Arab Turizmus Fővárosa kitüntető címet kapta. Ez most így konkrét hülyeségnek tűnhet, rossz viccnek, vagy közel-keleti abszurdnak. Pedig igaz, és nem is lenne hülyeség a dolog, ha egy kicsit is kevésbé lennénk befolyásolva a nemzetközi hírmédiumok által. Most elárulok egy titkot. A hírműfaj nem a valóságot ábrázolja. (Hűha.) De nem is valami összeesküvés áll a dolog mögött, gonosz háttérhatalmakkal, vagy még gonoszabb kormányokkal. Hanem meglehetősen átlagosan gyarló emberek. 

Akik kint vannak a terepen - vagy annak közelében -, igyekeznek magukat hősnek, hihetetlen kalandok részesének beállítani, mert azzal sokkal könnyebb csajozni, meg több lét lehet otthonról lehúzni. És igen, aki elmegy ilyen helyekre, az keresi a kalandot, meg keresi a kalandornak járó nimbuszt is. (Te tényleg ott voltál, hűha!) A szerkesztőnek, aki otthon ül egy newsroomban, meg gőze sincs arról, hogy mi is a helyzet a terepen. Olvassa a Reuterst, nézi a CNN-t (jobb esetben, rosszabban a hazai napisajtót), és azt szeretné, ha élő adásban elmondanád neki a nagy sztorit. (Párbeszéd kb: Nem igaz, b*meg, hogy te ott vagy, oszt egy szállodai szobában ülsz, legalább valamit mondjál már arról, hogy hogy áll a bombázás, meg, hogy mit mondott Obama! - De hát ezt én is csak a tévéből tudom! - Jó, akkor mondd azt, amit a tévében láttál.)  Nem állítom persze, hogy ne lennének valóban veszélyes helyek a világon - bár, mint tudjuk, a világ messze nem olyan veszélyes, mint amilyennek látszik - vagy, hogy ne kellene néhol tényleg szembenézni kellemetlenségekkel, nehézségekkel, de azért a kását messze nem eszik olyan forrón. Kétségtelen az elmúlt hetekben lefejeztek három Szíriában dolgozó nyugatit, közülük kettő újságíró volt. De azért a legtöbb újságíró (több száz, vagy inkább ezer) Szíriából is épen, egészségesen tért vissza az utóbbi időben is. 

Kurdisztán nagyvárosaiban - Erbilben, Szulejmánijjában - mindenesetre egyáltalán nem volt olyan érzésünk, hogy bármitől is tartani kellene. Egy, minden európai elképzelésnek megfelelő repülőtéren szálltunk le, a "Kurdisztáni Turisztikai Hivatal" feliratú (ok, üres, de mit várunk éjjel fél négykor) standon angol nyelvű újságok. A város pedig sokkal inkább Kuvaitra vagy Manamára hajaz, mint valami ostromlott erődre. Ismert nyugati márkák feliratai mindenütt, kivilágítás, béke. 

Sajnos a sok hivatalos program miatt (a Magyar Ázsia Társaság adományát kísértük a jazidi és keresztény menekülteknek)  alig volt napközben időnk járni a várost, pedig érdemes. Kimondottan szép, kellemes belvárosa van a kurd fővárosnak, a fellegvár ráadásul világörökségi helyszín - turizmusra alkalmas hely. Hatalmas szökőkút, kellemes bazár, vízipipa, kávézók mindenütt az óvárosban. 

A nők ráadásul - számításaim szerint - kb. fele visel csak kendőt, olyan igazi csadoros nénit alig látni. A Family Mall pedig egy akkora plaza, mint a Westend kétszer, teli drága boltokkal, gyorséttermekkel, ahogy kell. A nyugati életstílus mindent áthat. 

Az igazi szürrealitás pedig csak akkor kezdődik, amikor elindulunk az autópályán délnek. Az egész ugyanis pont ugyanúgy néz ki, mint egy autópálya. Kék meg zöld táblák hirdetik, hogy merre kell lefordulni, mi, hány kilométer. (Ráadásul elég rendesen ki is van táblázva minden.) Csakhogy a nevek nem éppen az útikönyvekből ismerősek: Moszul, Tikrit, Bagdad.  

A "véres" valóságra mindössze annyi emlékeztet, hogy fizetőkapuk helyett rendőrségi ellenőrzőpontokon haladunk át úgy tíz - húsz kilométerenként. No para, helyi sofőrünk mutatja az igazolványát, és elmondja mindig, hogy kik vagyunk, a rendőr meg tiszteleg és továbbenged. A tájra sincs panasz. Lankák, idilli báránykák, és bájos képeslapba illő folyóvölgyek váltják egymást. 

Elmegyünk Kirkuk mellett is - sokat hallottunk róla haditudósításokban - kérdezzük, menjünk-e be, mondják, oda azért nem. Szulejmánijja viszont végtelenül békésnek tűnik. Az étteremben, ahol vacsorázunk, kiváló olasz borokat szolgálnak fel, és mindenütt hasít a wifi. Este megnézzük Szulejmánijját by night. Mi tagadás, szép. 

A legfurcsább dolog talán, hogy a szállodai reggelihez nem adnak vajazókést. Mint kiderül, nincs nekik. A kések láttán el lehet sütni néhány fejlevágós poént. Az idill persze csak addig tart, amíg el nem megyünk az első menekülttáborba. Ott azért már látszik, hogy itt háború van valahol. Igaz, akárhogyan is szeretnénk rémtörténeteket hallani, nem sikerül. Az ISIS-t mindig megelőzi a híre. A leendő menekülteket értesítik, hogy jobb lenne indulni. Igaz, nem sokkal az ISIS érkezése előtt. A történetekben általában azt halljuk, egy-két órával azelőtt indultak, hogy a kalifátus emberei megérkeztek. 

Harcokról, halottakról, borzalmakról nincs szó. Teljes családok jöttek, gyerekestül, nagyapástul. Ettől persze nem kisebb a szomorúság. Mindent otthagytak, amit a család - ne feledjük, a Közel-Keleten vagyunk - nemzedékeken át gyűjtögetett. Ezek a  menekültek nem olyanok, mint azok a milliók, akiket Kongóban vagy Szomáliában látunk. Nem egy szakadt póló és egy gumipapucs a teljes vagyonuk (jobban mondva, nem az volt). Kisvárosi házakat, gazdaságokat, műhelyeket, boltokat hagytak ott ebek harmincadjára. Volt tévéjük, hűtőjük, ruhájuk, sőt számítógépük is. Most meg az az egy szál ruhájuk van, amiben eljöttek. (Jellemző módon a legtöbben a saját kocsijukkal érkeztek.) 

Ettől a történetük sokkal kevésbé "látványos". Nem bádogkunyhókban nyomorognak, hanem rendezett, bár kissé lepusztult iskolaépületekben, volt közösségi terekben húzzák meg magukat. 

A szerkesztő, aki itthon ül, és várja az átütő nagy sztorit, nem boldog. És hát a néző-olvasó-hallgató sem ezt várta. A mi fejünk a helyén, és nincsenek még csak rémült szemtanúink sem, akik  csapatostul láttak emberi fejeket gurulni az utcán. A menekülttábor akár Balmazújvárosban is lehetne. Én viszont éppen ezért rendültem meg talán kicsit jobban, mintha valami egészen egzotikusat kaptam volna. Az ő történetük számunkra sokkal inkább átélhető. Sokkal inkább olyanok, mint mi. (Igen, ugyanezeket a történeteket hallanánk, ha egy magyar falut kergetnének el a kik is?) Nem élelmiszersegély kell nekik. Azt a helyi önkormányzat, meg a helyi civil szerveztek biztosítják. Van vezetékes víz, amit a közműcég ingyen ad, és orvosi ellátás is van rendben. Viszont nem tudják, hogy fog járni a gyerek iskolába, és miből fog tanulni, mikor kezdhetnek dolgozni valamit, és meddig kell várni, míg hazatérhetnek. Meg, hogy mi maradt a házból, mikor majd hazamehetnek. Másnapra ígértek nekünk főhadiszállást meg katonákat. Ifjú kollégáim már nagyon izgultak, hogy majdnem valódi haditudósítók lehetnek. Én húsz évvel ezelőtt, láttam már háborút. Igaz, azt se közelről. Most se volt túl nagy kedvem hozzá. És végül, amit helyette láttunk, az - számomra - sokkal érdekesebb volt.  

 Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.