Kurdisztáni beszámolónk előző részében már leírtam, hogy a legkevésbé sem tartom magam klasszikus haditudósítónak. De a sors (pontosabban Shorsh) úgy hozta, hogy mégis - valamilyen szinten az lett belőlem. Ha csak pár napra is. Így aztán megtudtam, hogyan lehet fotelből hadat tudósítani. 

Én a magam részéről kiválóan meglettem volna Kurdisztánban úgy, hogy egyáltalán nem látok katonát.  Ahogy másutt is írtam volt, kinőttem én már abból a korból, hogy férfias játékokat űzzek, étel-ital, meg némi kulturális látnivaló éppen elég élvezettel tölt el ahhoz, hogy háborút csak a tévében akarjak nézni, vagy még ott sem. Ifjabb, és hevesebb vérmérsékletű kollégáim azonban nagyon vágytak arra, hogy minél közelebb menjünk a fronthoz. Node hogyan is megy ez? Járatos busszal mégsem mehet bárki a front közelébe... Bár tényleg nem vagyok tőrőlmetszett haditudósító, a szervezés technikáját kellőképpen ismerem. Az első feladat a megfelelő helyi partner, vagy egy úgy nevezett fixer megtalálása. Van, aki jóindulatból, ingyen, van, aki hivatalból segít, és van akinek ez a munkája. Az előbbiek általában valamiféle hivatalnokok, funkcionáriusok (tiszteletbeli konzul stb.), az utóbbiak eredeti szakmája gyakorlatilag bármi lehet. Egy ilyen út sikere vagy kudarca gyakran éppen az ilyen segítőkön múlik. Ő tud bevinni olyan helyekre, ahová a hivatalos akkreditáció vagy lehetetlen vagy éppen hetekbe, hónapokba telhet, és ő tud elvinni olyan helyekre biztonságban, ahol éppen nem olyan nagy a biztonság. (Amúgy meg, ha nincs ilyen, próbálkozhatsz az ENSZ-szel, követséggel, bármi hivatalos úttal, és látod, mit érsz vele, jó esetben valamit, valamikor, rosszabb esetben éppen semmit...) Egy jó fixer elérhetőségét az újságírók - nemzetközi szinten - adják-veszik. Minél gázosabb a hely, a hivatásos fixer annál drágább mulatság. Míg egy kevésbé veszélyes helyen napi száz dollárért bőven találsz olyan embert, aki  ismeri a legmagasabb politikai köröket, és könnyedén leszervez velük interjúkat, addig ott, ahol fegyveres kíséret kell, és ő maga is az életét kockáztatja, ott már inkább ezrekben mérik az árat. (Egyszer, mikor egy ismerős azt a hülye kérdést tette fel, hogy hogyan mehetne Mogadishuba, akkor kapott egy napi 1500 dolláros ajánlatot. Nem ment.) Ez persze meg is érheti, hiszen ahol igazán veszélyes helyekre kell eljutni, ott gyakorlatilag az újságíró élete múlhat azon, hogy milyen embert fogad fel. Persze ez sem biztosíték mindenre. A nemrég lefejezett Joel Sotloff annó Szíria egyik legmenőbb újságíró-kísérőjét fogadta fel, akiről mindenki azt mondta, hogy biztonságos helyekre visz, és jó kapcsolatai vannak. Korábban - állítólag - több száz újságírót vitt keresztül épen és egészségesen a felkelők által ellenőrzött területeken. Sotloff is az ő kocsijában ült, amikor elrabolták. A kísérő, aki szintén ült egy ideig az ISIS fogságában, később nyilatkozott is, sajnálta nagyon a dolgot, de a túlerővel szemben tehetetlen volt, bár ő is fel volt fegyverezve, vagy tizenöten támadtak rájuk. 

Ilyen embert azonban nem lehet telefonkönyvből vagy interneten keríteni. Kapcsolatokat kell teremteni, kérdezősködni, kollégákat, a térségben dolgozó, élő, jó kapcsolatokkal rendelkező embereket felkutatni. Ez már önmagában egy feladat, és már a kapcsolatok felkutatásához is kell egy fajta kapcsolatrendszer. Sokszor ez hetek, hónapok munkája. Nos, nekünk szerencsénk volt - a sors keze játszott ebben szerepet. (Ezt a tréfát egyszerűen lehetelten kihagyni, és megpróbálom nem elsütni még ötvenszer a posztban, de nehéz.) A mi segítőnket ugyanis Dr. Husain Shorshnak hívják, ami magyarul ugye elég sajátos, bár a kurdok közt nem ritka név. Magyarországon él, és a kurd kormánypártot képviseli.

Dr. Shorsh (jobbról) és a párt külügyi kabinetjének vezetője - tőle kaptuk a legtöbb információt az országról. 

Gyakorlatilag ebben a helyzetben egy főnyeremény volt számunkra. A fiúk számára azért, mert ő volt az az ember, aki gond nélkül el tudott vinni minket a kurd hadsereg főhadiszállására, és ahhoz a parancsnokhoz is, aki éppen a frontot igazgatja. Nekem meg azért, mert elég óvatos ember maga is, így aztán fotelből néztük csak a háborút. 

A bájos és békés Szulejmánijjától még vagy három órát kellett autózni, hogy elérjünk Hanakinba. Ez a frontvonalhoz akkor (szeptember közepén) legközelebb eső város volt. Amit itt láttunk, az azért már minket is meglepett. Homokzsákokkal körülvett épületekre, utcákon álldogáló tankokra, folyamatos ellenőrzésre számítottunk (azt azért jó előre tisztázták, hogy golyózápor nem lesz, annyira azért nem vagyunk közel). Ehelyett láttunk egy álmos, lassú, közel-keleti kisvárost, minden feszültség nélkül.

Míg pár kilométerre már ott a front, Hanakin környékén még nagyban épül az autópálya

A családok meg bevásárolni járnak 

Ennél meglepőbb csak a pesmergák főhadiszállása volt. A "főhadiszállás" kifejezés hallatán az ember képzeletében egy betonbunker elevenedik meg, teli terepasztalokkal, futkározó adjutánsokkal, villódzó titkos képernyőkkel. És legalább öt zsilipkapuval. Na, ebből egyet sem láttunk. Katonák kétségtelenül voltak. 

Ahelyett, hogy marcona módon átvizsgálták volna a gatyánkat is, betessékeltek, majd lelkesen leálltak velünk fotózkodni. 

Ennek azért örültünk, volt némi "embedded journalist" fílingje a dolognak. (A NATO hadsergeiben, elsősorban az amerikaiaknál hívják így azokat az újságírókat, akik egy-egy alakulatttal együtt mozognak a terepen.) A katonák a Kurd Regionális Kormány alá tartozó ú.n. pesmergák voltak. Az alakulatok története még az oszmán idők végére megy vissza, amikor kurd törzsi harcosok szolgáltak a szultán hadseregében - majd a háború végén önállósították magukat.

Barzanji sejk, a pesmergák első legendás parancsnoka. 

A pesmerga kifejezés először a második világháború után jelenik meg, a rövid életű önálló kurd állam idején. (1946-47). A háború utáni évtizedekben, amikor a bagdadi központi hatalom egyre keményebben lépett fel a kurd nemzetiséggel szemben, a pesmergák  törzsi harcosból igazi kormány partizánalakulatokká fejlődtek. 2003 után pedig, amikor megalakult a de facto önálló Kurd Regionális Kormány, annak lettek a fegyveres ereje. Immár rendes kiképzést kapnak, a tisztek tiszti iskolába járnak, és alakulatokba szerveződnek. De továbbra sincsenek nehézfegyvereik (most talán kapnak a nemzetközi segélyből), és egyenruháik is. Az egyenruháik is a helyi hagyományokat tükrözik: általános a buggyos nadrág (törökbugyogó) és a széles díszes öv. Ez azért az oszmán korban játszódó regények hangulatát idézi fel, még akkor is, ha modern kézifegyverekkel vannak felszerelve. 

Női alakulat buggyos nadrágban, sajnos nem saját kép, ha több időnk lett volna, meglátogathattuk volna őket is 

Az igazi meglepetés azonban a főhadiszálláson belül várt minket. A parancsnok egy szabályos közel-keleti hangulatú fogadóteremben várt ránk. Amolyan diván volt ez.

Számomra ez volt az igazán nagy élmény - látni, hogy hogyan ívelnek át évezredeken át a kulturális mintázatok. (Hasonló érzéseim voltak januárban, amikor egy egyiptomi kormányzó vendégei voltunk. Meggyőződésem, hogy a Sínai kormányzója 3400 évvel ezelőtt is hasonló udvartartással közlekedett, csak rendőrök és újságírók helyett íjászok és írnokok vették körül.)  Most a kurd hegyek között sem zajlott máshogyan nagyon egy parancsnoki fogadónap, mint úgy 2800 éve, amikor egy asszír parancsnokhoz látogattak el a becses külországi vendégek. A fogadóhelységben az egyik oldalon rang szerint mi vendégek ültünk (naná, hogy egy német újságíró volt a legbecsesebb, ő kapta az első helyet), a másik oldalon pedig a helyi kiválóságok tették tiszteletüket. Papok, katonák, városi elöljárók.

A meghallgatásnak, beszélgetésnek része volt a tea is. (Oké, azt az asszír korban még nem ismerték.) 

Az egyetlen kimondottan főhadiszállásos dolog egy hatalmas térkép volt, ahol be lehetett mutatni a hadak állását. 

Így aztán fotelben ülve kaptuk meg a tájékoztatást az aktuális hadi helyzetről. (A fiúk kicsit csalódottak voltak, dinamikusabb, katonásabb helyzetet szerettek volna. Én elégedett voltam.) A frontparancsnok főhadiszállása azonban szinte semmiség volt a hadsereg főparancsnokának palotájához képest.

Mala Bahtiar a kurd kormánypárt egyik fő ideológusa, és operatív vezetője. Éppen egy szomorú eseménybe csöppentünk bele. Nővére hunyt el, és így - ismételten évezredes kulturális mintáknak engedelmeskedve - százak rótták le kegyeletüket. Közben pedig folyik a háború, és Bahtiar, aki maga is e területről származik, közvetlenül a front közeli családi fészekből irányítja a hadakat. A legmeglepőbb, hogy - bár egy ostromlott ország egyik első számú vezetőjénél járunk - csengős kapu, biztonsági zsilip itt sem volt. Mindenki joviális és kedves. A bárány pedig, amit ebédre szolgáltak fel (több turnusban, előbb a főbb vendégek, később a kevésbé jelesek számára) kiváló.  Illendőség szerint állva fogyasztottuk. 

Bevezettek minket a fogadószobába. Újabb fotel, ezúttal már bőrből, európai ízlés szerint berendezve. Légkondi, és újabb tea. Aztán némi várakozás (a néminél kicsit több), és megjött maga a kormánypárt de facto vezére. Oldott volt, és közvetlen, persze annak, amit mondott, a nagy részét már tudtuk a harctéri parancsnoktól. De fontos volt, hogy ő is szóljon hozzánk. 

Visszafelé Szulejmánijjába azért találkoztunk igazi, a frontról hazatérő katonákkal is. 

Hát ennyi. Se lőporszag, se rázkódás a dzsipen. Viszont a megfelelő ember a megfelelő helyen- olyan kulturális mintákat láttunk továbbélni, működni, amiket talán másutt, máshogy nem tapasztaltunk volna meg. 

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.