Mivel blogot írunk, nem pedig valami hivatalos kiadványt, semmi nem kötelez arra, hogy földrajzi vagy kronológiai szempontokat vegyünk figyelembe a témaválasztásnál (vagy bármi mást persze, de ezt most hagyjuk), így hatalmasat ugrunk, ha térben nem is, de időben mindenképpen, egyenesen bele Viktória királynő  birodalmába, hogy ott töltsünk egy gyönyörű napot.

A Viktória- és az Edward-kornak megvan a maga bája, a boldog békeidők talán itt voltak a legboldogabbak az egész világon, és az elveszett aranykor emlékei talán Nagy-Britanniában élnek a legélénkebben. És ezért az I. világháború emléke is itt a legelevenebb. Nem véletlenül lett világsiker a  Downton Abbey, vagy éppen a Csengetett Mylord. A nem is olyan rég még létezett birodalom emlékeivel persze teli van egész London. (A legfeltűnőbb és máig ható emléket persze a bevándorló tömegek jelentik: az indusok, pakisztániak, karibi feketék, arabok, és mindenki más az egykori birodalom széltéből-hosszából, de értük azért nem mindenki rajong.) És persze ott van a Fortnum and Mason, ahonnan a Csengetett Mylordban a dalmát királynak hozatták a vacsorát (Mrs Lipton  legőszintébb felháborodására), ahol bár cukorhattyú nincs, de minden más még a Birodalmat idézi.

A bejárat - nem éppen egy TESCO Expressz

A hölgyek púderozni járnak, az uraknak pedig "kabátszoba" van. Igazi viktoriánus prüdéria.

Majdnem cukorhattyú.

A brit örökségvédelem, gondolom, nagyjából bánja, mint a kutya, aki hetet kölykedzett, hogy a Crystal Palace-t, a világ első csupa üveg és vas építményét (amely minden valószínűség szerint a világ valaha volt legnagyobb üvegháza is volt) 90 évvel a felépítése után 1941-ben eltüntették a föld színéről. Igaz, akkor éppen volt az Egyesült Királyságnak más baja is, mint, hogy egy súlyosan sérült műemléket helyreállítsanak eredeti pompájában, de az biztos, hogy most ott virítana a világörökségek listáján. Méltán, tenném hozzá, hiszen mi más szimbolizálhatta volna jobban a viktoriánus kort, mint ez a mérnöki csoda. Íme, ilyen volt egykor:

Így aztán a dicsőséges korra, amikor Britannia volt a tengerek ura, két helyszín emlékeztet. Az egyik, a kézenfekvőbb, Greenwich. Bizonyos szempontból a világ közepe, hiszen innen számolják a hosszúsági köröket a Földön - szimbolikus és kimondottan érdekes hely. Egyszer majd biztosan írunk is róla, hiszen szintén egy kiváló kirándulóhely annak, aki akár csak pár napot is eltölt Londonban. De most a birodalmi emlékezet egy másik színterét célozzuk meg - ami az ellenkező irányban (délkelet helyett délnyugatra pontosabban) van London központjától: a Kew Botanikus Kertet. Budapesti mértékkel azt mondanánk, kint van a fenében, londonival csak a 3. zónában a District Line-nal Richmond felé. Így is több, mint fél óra a központtól. De ez végül is nem sok. Akár a turisták is kijöhetnének ide, de valahogy mégsem teszik. Mármint a külföldiek - mert britből jócskán akadt december közepén is. Igaz, itt a látványosságok nem zárnak be téli pihenőre (mint Közép-Európában), aminek persze klimatikus okai is vannak. (Hogy mennyire nem ismerik a külföldiek Kew-t, azt azért jelzi, hogy több, hosszabb időt - éveket - Londonban élt ismerősnek is csak halványan derengett, hogy ilyen hely létezik, és egyöntetűen mondták, hogy ők bizony ott nem jártak.) És most jöjjön a kötelező történeti áttekintés: Richmond környéke a 13. század óta királyi birtok, és az első paloták már a 16. században álltak itt. 1600 körül már Kew Fields-nek hívták, és hamarosan kerteket kezdtek itt telepíteni. A későbbi botanikus kert alapjait egy tudós főrend, bizonyos Lord Capel John of Tewkesbury alapozta meg. 1722-ben egyesítették a kew-i és a richmondi birtokot, és a kor szokásainak megfelelő csinos kerteket telepítettek ide. 1761-ben már felépült az első kínai stílusú pagoda is - az első, a sok kedves kis épület közül, amelyek a kert pompáját emelik. A kerteket folyamatosan növelték és ékesítették, a 19. században már hivatalosan is Király Botanikus Kertté nyilvánították, amelyet immár tudós növénytanászok igazgattak. A század második felében - azzal a kimondott céllal, hogy az egyre gyarapodó birodalom minden szegletéből ide gyűjtsék és bemutassák a növényritkaságokat - megépültek a máig látható pálmaházak is. És hát ezért került fel 2003-ban a világörökségek listájára, mert két pálmaháza, a legnagyobb máig álló viktoriánus vas és üveg építmény. A nagyobb, a Temperate House, mostanság (egészen 2018-ig) felújítás miatt zárva.

Így csak a kisebbekkel barátkozhatunk - bár a kisebb is hatalmas, csúcsmagassága 19 méter.

 Egy napfényes téli napon már az is élmény, amíg a pálmaházakig eljutunk. Ha a külső - ellentétben a pálmaházak építészeti megoldásaival - nem is sugározza azt a bizonyos Outstanding Universal Value-t (kivételes egyetemes értéket), amely a világörökségi nevezéshez kell, a szépen nyírt és decemberben is harsogó zöld brit gyep, a tavacska, és szerényen elegáns palota igazán kellemes - és igazán brit -  látványt nyújt.

Igazi brit libák - rendezett sorokban.

Akárcsak az antik templomok és pagodák, japán kertek.

Van több, kisebb-nagyobb üvegház, oktatórészleg, sőt a fák lombkoronájában futó magaslati tanösvény is - ez utóbbi azért nyáron lehet az igazi. De a legnagyobb durranás - és az Outstanding Universal Value - a Pálmaház. Odabent pedig - a kinti nyolc fokos napfény után - legalább trópusi forróság és pára fogad.  És persze a világ növényeinek elképesztő kavalkádja. És hát persze ez volt a cél is - idehozni a Brit Birodalmat a maga teljességében alig pár órányi kocsiútra Londontól. Itt az urak és hölgyek megtapasztalhatták a királynő végtelen birodalmát Indiától a karibi szigeteken át Új-Guineáig. (Ó, azok a gumiültetvények Malájföldön!)

Érdemes felmenni a tetőhöz is. Itt látszik igazán, hogy ez a ház annak a kornak a terméke, amikor a funkcionalitás még nem volt elég - egy vasszerkezettől is elvárták, hogy szép legyen, és kecses.

A modern kor persze azért sokban felül tudja múlni a viktoriánus építészetet. Ha esztétikumban nem is, de ötletességben abszolúte élen jár a másik nagy pálmaház - a Princess of Wales Conservatory. A boldogult emlékű Diana hercegnő nyitotta meg 1987-ben, és egészen elképesztő. Egy épületen belül tíz különböző éghajlati övet mutatnak be a száraz sivatagtól az esőerdőig. A szinteltolások, zegzugos lépcsők az amúgy is jelentős alapterületet pedig még nagyobbnak mutatják.

 Magánvélemény - de nekünk a legérdekesebbek az elképesztően változatos orchideák voltak...

... meg a horrorfilmbe illő óriásira megnőtt húsevő növények.

A látogatók többsége kisebb-nagyobb család (vagy nyugdíjas), ami igazán nem meglepő. Az arborétumok - botanikus kertek a gyermekfuttatás ideális terepei (aki esetleg gyermekkel érkezne Londonba, azoknak kiemelten ajánljuk a helyet). Hogy ne csak puszta futkározás legyen a dologból, itt is vannak oktató táblák, meg egészen jó installációk. Távolabb meg körhinták, mászókák és egyéb kimondottan gyermekbarát létesítmények. No, meg - Karácsony előtt jártunk itt - teli volt minden Santa Clausszal is.

A karácsonyi készülődés csúcsa persze az esti kivilágítás. Kicsit talán giccsbe hajló, de kétségtelenül látványos. (Mi csak az elejét kaptuk el, siettünk a repülőhöz.)

És közben nem soroltuk fel, hogy hány faj van itt, és melyik a legnagyobb fa és társai. De úgysem ez a lényeg - hanem az élmény. Az pedig nem hagy kívánnivalót maga után.

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.