Szaúd-Arábia egészében különös, mondhatni, egzotikus hely - de ha van váratlan, szuperegzotikus, elképesztően különös szeglete, az az ország délkeleti csücske. A titokzatos virágemberek hazája. 

A Szaúd-Arábiáról készült turisztikai katalógusoknak az utóbbi időben - amióta az ország nyitottságát hangsúlyozzák  -  nagy sztárjai a virágemberek, akik furcsa, titokzatos irregularitásnak tűnnek egy hipermaszkulin, a színeket minden áron kerülő társadalomban.

Őket kerestük Délen, de persze nem találtuk meg. Találtunk viszont sok minden mást. Hogy mit? Valamit, aminek ott se kéne lennie - legalább is hipertájékozott kommenthuszáraink szerint. Brix írta vala:

Szaud- Arábia nem tűnik szèpnek...Az èpítèszet kimerül a lèlektelen , modern üveg\beton èpületekben ès a mecsetekben...Az ország túlnyomó rèsze kopár sivatag , az átlagember számára èlvezhetetlen , legfeljebb a geomorfológusokat èrdekli..

Nemcsak ő van ezen a véleményen, sokakban él a kép az országról, hogy ott csak homok van, meg satnya tevék, és ronda betonépületek - csak van bennük annyi egészséges önkontroll, hogy személyes tapasztalat híján ezt nem írják le. Pedig, ha van valami, ami NEM igaz Szaúd-Arábiára, az pontosan ez. És ahogy elindulunk dél felé Dzsiddából - elhagyva a mekkai leágazót, ahol ugye nem térünk le az autópályáról, mert nem vagyunk muszlimok, elkezd egyre drámaibbá válni táj is. 

Hidzsáz hegyei közt ...

Itt már megjelennek az utak mentén a helyi gazdák, akik a pickupjaikról árulják  a kiváló szaúdi gyümölcsöket - igen, ilyen is van - a hatalmas dinnyéket, banánt,  paradicsomot. 

És egyre sűrűbben látunk a hegyek tetején kis középkori - vagy annak látszó - őrtornyokat. 

Aztán feltünedeznek a falvakban - városokban a megmaradt "óvárosi" részek is. Már itt látszik, hogy az építészet egészen más ezen a vidéken, mint akár a sivatagban, akár a tengerparton. Ennek persze egyértelmű oka van - itt nem a sivatagi agyag, vagy a korallkő az oppurtunus építőanyag, hiszen hatalmas hegyek között járunk. Van kő, dögivel. 

Ezek mind csak, mondjuk úgy, elő gyakorlatai a térség egyik igazi nagy durranásának - Dhí Ajn-nak. Egy kicsit is igazságos világban ez a falu ott virítana a az elsők között a "100 legszebb hely, amit meg kell nézned, mielőtt meghalsz" listákon.De a világ, tudjuk, nem igazságos, és Dhí Ajnról a kutya nem tud - bár ennek leginkább maga az ország az oka, ahol található, egészen a legutóbbi időkig maguk is úgy gondolták, hogy a hely csak egy elhagyott, régi, érdektelen kőhalmaz. Pedig így néz ki:

 Valami hasonló képet láttam egyszer róla a neten, és akkor döntöttem el, hogy egyszer ide muszáj eljönni. Az információbányászat viszont - akárcsak a többi szaúdi helyszín esetében - nem egyszerű dolog. Kezdve azzal, hogy a fránya szókezdő ذ írásjel miatt már maga a netes keresés sem könnyű. Az arab hang az angol zöngés th-nek felel meg, így aztán n-féle átírása lehet. Dhee Ayn/Thi Ain/Zee Ayn /Dhi Ain ...  - ami egyébként (bárhogy is írjuk le) annyit jelent, a (hely) aminek forrása van. 

A forrás környéke

Szóval nem tudtuk, hogy nyitva lesz-e - vagy ide is be kell mászni majd - és, hogy lesz-e ott bármiféle infrastruktúra. De elindultunk, mert a képek alapján nagyon is érdekesnek tűnt. És valóban az - turisztikai infrastruktúra viszont csak nyomokban található. 

Van valahol egy ilyen tábla (itt speciel The Ain-nak írják) ...

... de valójában senki nincs, aki jegyet adna, vagy ellenőrizne, a kassza üres, a kapu nyitva áll.

A bejárattól széles, láthatóan frissen felújított út, onnan pedig lépcsősor vezet felfelé, és amit látunk igazán elbűvölő, különösen, ha hozzávesszük, hogy az egész  településen szinte egyedül vagyunk.

A falu, bár leginkább a középkori európai - vagy éppen kaukázusi - városokra emlékeztet, valójában "alig" 400 éves. Valamikor az 1600-as években alapították, létezik itt is a szokásos legenda, hogy valaki elvesztette a botját, és az váratlanul felbukkant a forrásban, ahol megalapította aztán a falut. Az 1980-as években hagyták el, miután a völgyben megépült az - akkor sokkal modernebbnek tartott - új falu. 

Már csak ők lakják a falut...

"Márványfalunak" mondják a turisztikai kiadványokban, valóban egy fehér márvány hegyre épült - ettől is olyan elképesztően látványos - de az építőanyaga csak részint márvány, inkább a könnyebben megmunkálható pala. A  csiszolt fehér  márványdarabokat viszont használták díszítési célokra. 

Összesen 49 házból áll - a legmagasabbak négyemeletesek, de vannak két-három és szerény egyemeletesek is kb. 10-10 mindegyik típusból. A földszinten volt a gazdasági rész, a raktárak, ott laktak az állatok is - kicsit feljebb voltak a lakószobák, legfelül a hálók. Egy sokemeletes házban egy-egy nagycsalád élt. 

Ma a házak kihaltak - és egyelőre nem települt beléjük sem étterem, sem szálloda, sem ajándékbolt - csak a puszta falak állnak. 

Csak a falakon látható díszítések emlékeztetnek az egykori lakókra ...

A vastag falak - a földszinten 90 cm - fentebb kb. 60 -  biztosították, hogy odabent a legnagyobb nyári hőségben sem volt döglesztő meleg.  A kellemes nyári estéken pedig - ahogy azok mesélték, akiknek még itt nőtt fel a családjuk (találkoztunk velük a falu tetején)  - a házak tetőteraszán volt igazán nagy élet. 

A falu alapvetően mezőgazdaságból élt - a forrásnak hála megtermett itt a banán, a citrom, a csicseriborsó. A relatív elzártság pedig jól védhetővé tette a helyet. Ugyanez a relatív elzártság mentette meg - ahogy már a világörökségi helyszínek esetében lenni szokott. Akik pár éve írtak beszámolókat a helyről az írták, a házakba nem nagyon érdemes bemenni, mert ránk szakadhat az - amúgy cédrusfából készült - plafon. Mára ez már nincs így, a házakat példás alapossággal hozták rendbe. Minden házba be lehet már menni, szépen ki vannak építve a belső és a külső lépcsők is. 

Ezen a lépcsőn azért továbbra is csak az igen bátrak menjenek fel ... (hátul volt rendes bejárat is) 

Láthatóan készül már a turisztikai infrastruktúra is - jó út vezet már a faluhoz, van már nagy parkoló, félkész visitor center, szintén félkész jegyeladó házikó - ami már használható viszont az csak a játszótér, a mecset, és a hozzá tartozó vécé. 

A faluból, fentről már jól látszik a játszótér a fetrengőkkel és a többi - félkész - épület.

Az örökségvédelmi hatóság 16 millió riált - több, mint 1 milliárd forintot - szán a felújításra és az infrastruktúra kiépítésére. A cél végül a világörökségi cím elnyerése - ami minden bizonnyal könnyen megugorható.

Impozáns, kivilágított címeres, díszbejárat már van

Akkor pedig lesz turista is - ami most még nem nagyon van, igaz, a falun magán kívül nincs is semmi - egy fagyis kocsi ténfergett csak a játszótér környékén gyerekekre vadászva. Három órát töltöttünk a faluban - aztán menni kellett tovább, még délebbre, Abha környékére, ahol már most is virágzik a sajátos szaúdi belső turizmus. 

Apró kis szerény jelzés a város felett, hogy miért is kell oda menni ...

Abha környékének, Aszír tartománynak ugyanis - szaúdi viszonylatban - komoly turisztikai hagyományai vannak. Persze nem azért, amiért mi megyünk majd oda - régi városok, virágemberek, különös díszítőművészet -, hanem az éghajlata miatt. Aszír hegyvidéki terület  - neve is annyit tesz "nehezen megközelíthető" -, és egy nagyságrenddel van itt hűvösebb, mint bárhol másutt a királyságban, arról nem is beszélve, hogy olyan dolgok vannak itt, amik egy szaúdi számára igazi egzotikumnak számítanak - erdők, vadon élő állatok. Azt azért meg kell hagyni - a táj tényleg lélegzetelállító tud lenni Aszírban. 

A rekkenő, elviselhetetlen nyári hőségben rjiádi, dzsiddai családok kerekednek fel, hogy egy kis hűvöset-zöldet tapasztaljanak. És erre az elmúlt évtizedekben már komoly infrastruktúra épült ki. A sziklacsúcson épült Habalába például évszázadokon át csak kötéllétrán lehetett felmászni, most már van family resort, lanovka, és kiváló minőségű aszfaltút. 

A falu ...

... és a family resort.

De a Szúda Nemzeti Park mellé is épült egy Hotel Intercontinental - meg lanovka (csak éppen nem jár), és kilátóterasz, ahova a majmok is kijárnak. 

A vidék teli van kisebb-nagyobb szállodákkal, piknikezőhelyekkel, játszóterekkel - a láthatóan várják a családi nyaralásra érkezőket. 

Piknikiezők, míg a szem ellát...

... és a lanovka (ami éppen nem jár). 

A környék legnagyobb durranása azonban Ridzsál Alma, a "mézeskalács falu", amelyet Szaúd-Arábia elvben 2021-ben terjeszt fel a világörökségi listára. 

 A látványos, címeres díszkapu már itt is megvan hozzá

 Abha előtt Ridzsál Alma volt a régió központja, fontos kereskedelmi út haladt itt keresztül - nem csak Jemen (a Boldog Arábia) termőföldjeiről érkeztek a hegyeken keresztül áruk Hidzsázba, hanem Jemen kikötőin keresztül a távoli vidékekről - akár Indiából, Kínából is. Ugyanezen az útvonalon jöttek a jemeni, eritreai zarándokok is Mekka felé. Ridzsál Alma urai így nagy hatalmú vezetők voltak, és a hegyek megvédték őket az ellenségektől is. 1825-ben itt állították meg az oszmán hadak előrenyomulását - és Ridzsál Alma olyan szerződést kötött a konstantinápolyi kormányzattal, ami biztosította a régió függetlenségét. Meg is maradt függetlennek egészen 1932-ig, amikor a szaúdiak elfoglalták... A falu - ennek megfelelően - valóban elképesztően látványos. 

Máig hatvan ház áll a faluban - bár a helyiek a nagyobbakat nem háznak, hanem erődnek hívják. Egy-egy befolyásos helyi kereskedőcsalád lakta a hatalmas - akár hatemeletes - házakat. A kőházak legjellegzetesebb külső díszítőelemei a fehér díszes ablakkeretek - amelyek annyira emlékeztetnek Jemenre. (Szanaa egész óvárosa ilyen házakkal van teli, de sajnos most éppen nem látogatható.)

 Szanaa 2006-ban, amikor még béke volt. 

A családok - bár nagyobb részt itt is átköltöztek az "újfaluba" - ma is nagy becsben tartják történelmüket - és az egykori  dúsgazdag kereskedők, nagy tudású muszlim jogtudósok, kiváló harcosok számos értékes tárggyal is gazdagították a falut.  

Puskák a férfiaknak ..

...és ékszerek az asszonyoknak. 

És ezeket a relikviákat máig eredeti helyükön tekinthetjük meg.  A házak ugyanis a legutóbbi időkig lakottak voltak - és megmaradt a jellegzetes belső dizájnjuk is. Az élénk színű falfestményeket az asszonyok az ujjukkal rótták a falra - mintáik a szőnyegek, textiliák mintáit idézik. 

Ugyanezek az élénk színek köszönnek vissza az ajtókról, ablakokról, sőt a bútorokról is. 

A házak legdíszesebb szobája az a lakószoba volt, ahol a hosszú délutánokat  töltötték a lakók - ágyakon fetrengve, vízipipa, tea, és katlevél társaságában. (A kat elméletben tiltva van Szaúd-Arábiában, de az itt élők különleges engedéllyel termeszthetik és fogyaszthatják.) 

Mindezt azért láthatjuk, mert van egy - magán - Falumúzeum  a főút mellett. A múzeum őre egyben a helyi mecset müezzinje is, így egy idő után kitessékelt minket a házból - jelenése volt a minaretben. A "múzeum" nagy előnye, hogy gyakorlatilag egy máig használt házat láthatunk - élő hagyományt, ha így akarjuk mondani. 

A tornáctól ...

... az autentikus konyhafelszerelésen át ...

... a bizarr állati  eredetű kulacsokon át ....

.... a kávéskészleteking minden látható. 

Az egykori Al-Maszmar, al-Hakim és al-Dirijja erődben pedig megnyílt a "hivatalos" múzeum - ahol a kiállított tárgyak mellett videók, és némi angol nyelvű nyomtatott anyag is segíti a tájékozódást, a falu múltjának megismerését. 

Itt már vannak feliratok...

... és múzeumi tárlók 

Láthatóan a múzeum terjeszkedik is - vannak házak, ahol már kiköltöztek a lakók, de még nem rendezték be a kiállítást. 

Az al-Dzsaber erődöt mintha csak most hagyták volna el...

... de ezt-azt még benne hagytak. 

Az élénk színek, változatos minták jelen voltak a férfiak és a nők hagyományos öltözékében is - jól mutatja ez is, hogy a fekete nikáb mennyire új és idegen viselet ezen a vidéken, csak a sivatagi vahhábita uralkodók vezették be itt. 

No, de hol vannak a virágemberek? A régi fényképeken még láthattuk, hogy pár évtizede itt is mindenki fején virágkoszorúval járt. 

A kahtani törzs fiatal férfiai maguknak fonták a virágkoszorúkat, és még versengtek is azon, hogy ki tud szebbet, bonyolultabbat fonni. Az volt a legmenőbb, akinek a legtöbb különféle virág volt a koszorújában. A virágok mellett mindenféle illatos és gyógynövényeket is beléjük fontak - hogy ne csak szépek, de illatosak, és egészségesek is legyenek. A meglett férfiak egyszerűbbeket viseltek. A virágos fejdíszhez amúgy nem is a sivatagi araboknál szokásos fehér thobe járt viseletként, hanem az a lapszoknyaféleség, amit ma is hordanak a férfiak Jemen északi részén. Kiegészítőként pedig rövid görbe dísztőrt (alkalomadtán puskát) viseltek. Ma - a fesztiválon kívül - már csak nagyon eldugott helyen viselnek ilyen fejdíszeket. 

Az al-Jazeera fotósa viszont elment abba az egy-két nehezen megközelíthető faluba a jemeni határnál, ahol máig él a népviselet

Mindenesetre nagyon jól mutatja ez a jelenség, hogy, hogy mindaz, amit "férfiasnak", "nőiesnek" látunk, gondolunk, milyen szinten kulturális konstrukció, mennyire csak az adott társadalmi hagyománytól függ. A lapszoknya és virágkoszorú is lehet férfias - ha az illető társadalom annak látja. (Kicsit félve írom le, de ez azért eklatáns bizonyítéka a társadalmi nemek létének...) 

Ridzsál Alma tehát kínálja magát a turizmusra - van itt minden, ami  kell: szép  házak, romantikus környezet, érdekes, furcsa, színes helyi kultúra, arról nem is beszélve, hogy a környéknek már az elmúlt évtizedekben kialakult a turisztikai infrastruktúrája. A szaúdi örökségvédelmi hatóság így Mada'in Szálih mellett ezt a régiót jelölte ki, mint fejlesztési területet.

Itt már a szuvenírbolt is kinyitott  - és van egy működő kávézó is. 

Itt is fesztiváloznak - már túl vannak az első Flowerman Festivalon, amikor a falu népe újra felvette a népviseletet, és a virágos fejdíszt, zenéltek-táncoltak - a következőre tán mi is elmegyünk.

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.