A "fétis" kifejezésről a mi vidékünkön egy szögekkel kivert bőrtanga, egy "Lolita boy" feliratú, rózsaszín korbács, vagy valamelyik kurrens politikus arcképével díszített műpénisz jut az eszünkbe, idősebbeknek talán a nagypapa Sztálin-szobra, amit titokban őrizgetett a rendszerváltásig. De Nyugat-Afrikába megérkezve rá kell jönnünk, hogy a fétis itt a szó szoros értelmében vett véresen komoly dolog. És csak egy a helyi vallások bizarr megnyilvánulásai közül.

Kezdjük az elején. Nyugat-Afrikába általában Accrán keresztül érkezik a külföldi. Ghána a térség  leggazdagabb, és legrendezettebb országa, oda van a legtöbb nemzetközi járat is, amióta Elefántcsontpart polgárháborúról polgárháborúra haladva építi le korábbi jó hírét és nemzetközi tekintélyét. Accra pedig a nyugati utazó számára egy ponton bizonyosan otthonos város, lakói szinte mind beszélnek angolul, és szinte mind keresztények. Ez a kereszténység persze egészen más, mint az európai,kissé kiüresedett ájtatoskodás. Itt nem kell csöndben maradni a templomban, és átszellemült arccal várni, hogy vége legyen a teologizálásnak. Vasárnaponként - sőt hétköznap is - onnan lehet megismerni Isten házát, hogy onnan vidám zene szól, az emberek pedig nagy csoportokban, jó hangulatban beszélgetnek az udvaron. Az autókon pedig mindegyre jámborságra buzdító üzenetek díszlenek. (Bár az "Imádkozz az életedért!" feliratot bőven lehet a közlekedési viszonyokra is értelmezni.)

Ennél markánsabban már csak a piacokon jelentkezik a karizmatikus kereszténység. Itt ugyanis a vallási piacot nem úgy értelmezik, mint a nyugati tévék késő esti, értelmiségi háttérműsoraiban a hosszú szakállú, köldöknéző társadalomtudósok. Itt a hitnek ki kell vonulnia a füstölt halak és a kínai bálás ruhák közé.  A piacokon pedig minden utcasarkon jobb vidéki diszkókat megszégyenítő felszereléssel, óriás hangfalakkal állnak emberek, és hosszabb eksztatikus beszédeket tartanak a közönségnek. Hogy nem a szomszéd halárus portékáját dicsérik, azt onnan lehet a nem twi anyanyelvűeknek is megérteni, hogy nagyjából minden harmadik szavuk az, hogy Dzsízösz. A menőbb prédikátorokhoz kisebb énekkar vagy színtársulat is csatlakozik, akik iskoladrámákkal szórakoztatják a nagyérdeműt. Ellentétben az egyéb piaci munkákkal, mint például nehéz-tárgyak-fejen-való-cipelése, gyanúsan-fortyogó-dolgok-főzése-negyven-fokos-melegben-tűző-napon, hajnaltól-éjszakáig-rakodás-a-teherautókról, amit kizárólag nők végeznek, a prédikálás kimondottan férfimunka. Jobbaknál öltönynadrág és fehér ing is jár hozzá.

De mindez még otthonosnak tűnik ahhoz képest, ami kevesebb, mint kétszáz kilométerre keletre fogad Loméban, Togo fővárosában.  Pedig a franciák ott is szinte mindent megtettek. A piacnak otthont adó kerület közepén ott magaslik egy katolikus székesegyház.

De csak néhány utcát kell arrébb menni, és már el is jutunk egy elkerített részhez, címe szerint "Marché des feticheurs" - azaz a fétishívők piaca.  És ugye a felkészületlen utazónak itt kezdene végigfutni a borzongás a hátszőrzetén, hogy miféle dolgokat is talál majd itt: korbácsok, bilincsek, szopóálarcok és egyéb szexuális segédeszközök képei villannának be (persze sosem láttam, de el tudom képzelni, mert meséltek róla).  De - bár látni fogjuk a szexualitástól nem teljesen mentes a hely - effélékre ne is gondoljunk. A feticheur a helyi nyelvhasználatban az, amit eufemisztikus körülírással a statisztikákban "helyi vallások" néven szoktak feltüntetni.  Vallásukban ugyanis a fétiseknek, azaz mindenféle  varázseszközöknek valóban fontos szerepe van. Azt hinnénk, a gyarmati kor keresztény térítése vagy az iszlám  nyomulása az ilyen "helyi vallásokat" már visszaszorította az isten háta mögötti (és ez itt most kicsit szorosabb értelemben van véve) falvakba. És ez igaz is nagyon sok országban, de pont itt, Togóban és Beninben a keresztények és muszlimok együtt is csak az ország lakosságának kisebb részét adják. A feticheurők többségben vannak.

De azt hiszem, a kedves olvasónak már kezd elege lenni az összehasonlító vallástörténetből, és várná, hogy mit is láttunk a piacon.  De erre még egy mondatnyit várni kell. Először ugyanis minket sem a látvány ragadott meg, hanem a szag. A civilizált ember ritkán érez dögszagot. Elsőre fel sem ismeri. Itt viszont olyan erővel kapott el az állati bomlás bűze, hogy hátrahőköltünk. Aztán mégis körülnéztünk, és ezt láttuk.

Nem valamiféle sajátos szépia filterrel készült a kép. Minden egyforma, lehangoló bomlásbarna volt. Ha nem hajtott volna a kicsit perverz kíváncsiság, azonnal visszafordultunk volna. De hajtott, és megjelent egy úr is, aki magát hivatalos gájdnak adta ki, és el is kért egy nem túl jelentős összeget, hogy körbevezessen minket.

A legkülönfélébb állatok koponyái sorakoztak hasszú asztalokon. Egyesekről más lefoszlott a hús, másokon még rajta volt. A koponyák, állítólag elűzik a rontást, és az állat szelleme által védik a házat. Más asztalokon csontok feküdtek. A legnagyobbak láthatóan elefántcsontok voltak. Elefánt pedig itt kizárólag nemzeti parkokban él, ott sem túl sok (aki olvasta úti beszámolóm előző részeit, tudja, mennyire nem sok), így az szinte bizonyos, hogy ezeket a csontokat orvvadászok szerezték be.

Akárcsak a leopárdbőröket, amelyekből a rituális ruházat készül.

A rontó varázslatokhoz persze sokkal hasznosabb, ha egészben szárított hüllőt használunk. Porrá törve és valakinek az ételébe keverve, nos nem is mondom tovább, de sejtik ugye ...

A legelszomorítóbb azonban ez volt.

Egy gorilla keze. A gorilláról pedig -nálunk Európában - már a gyerekek is tudják, hogy robusztus termete ellenére békés, jámbor állat, és a végpusztulás veszélyezteti, mert élőhelyét elfoglalják, az állatokat magukat pedig értelmetlenül leöldösik. Ezt a gorilla kezet például kimondottan alkalmasnak találta a gájdunk merevedési avagy péniszméretbeli problémák megoldására - mondván, aki ezt használja (azt már meg sem mertük kérdezni, hogyan), annak akkora lesz, mint a gorillának.

Ekkor már feltettük azt a kérdést, ami az első döglött állatok láttán azonnal felmerült, hogyan szerzik be? Mert gorilla például Lométól csak több ezer kilométerre él. A gájd égre-földre esküdött, hogy itt csak törvényesen beszerzett áruk vannak, az állatok pedig természetes módon pusztultak el. Erről akár papírja is van. Köszöntük, nem kértük. Papírom nekem is lehet gyakorlatilag bármiről. Inkább a nemzetközi természetvédő szervezeteknek hiszek, amelyek azt mondják, hogy a "hagyományos orvoslás" Afrikában az orvvadászat második legfőbb oka, az első a "bush meat" , az ínyencségnek számító  "bozóthús" beszerzése. Évente több millió állat pusztul el, hogy a feje ilyen piacokon, a húsa pedig a fazékban végezze.

Ezen a ponton éreztük úgy, hogy elég. Bár egy fontos része még hátra volt a vizitnek. A gájd bevitt minket egy hátsó szobába, ahol varázsszereket lehetett venni. A tekintélyes külsejű varázsló, névjegye szerint a "vudu tudományok doktora", előbb mindenféle hókuszpókuszt csinált, háromszor elmondta a nevünket egy tányérba, majd felajánlott számos varázsszert. Ez például egy egyszerű kis szett, amely, ha bekapcsolom, és rágondolok valakire, az azonnal belém szeret.

Helyi viszonyok közt a bekerülési költsége kábé három forint ötven. A "vudu tudományok doktora" megszámította volna gyenge tizenötezerért. Mondtam neki, hogy házas ember vagyok, így a szerelmi varázs helyett ajánljon valami mást. A következő egy a családot védelmező talizmán volt - ezt is ugyanannyiért adta volna. Végül hosszas alkufolyamat után ezerért elhoztam, csak hogy ne átkozzon meg. Mert - bár állítják -  itt a vudu csak a jóindulatú varázslatokról szól, vudubabát azért bőven árultak.

A piacról kijövet megkérdeztük helyi sofőrünket, mit gondol ő erről.  Monsieur Yaya elsőként is leszögezte, hogy ő hívő muszlim, és ez neki mind tiltott dolog, haram. Kisvártatva azért hozzátette, hogy hát erejük azért biztos van ezeknek a dolgoknak. És erről nem sokára mi is meggyőződtünk.

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebookon is.

Sokaknak hazánkban még meglepetést okoz, hogy olyan, hogy Észak-Jemen már nincs, pedig a két ország(rész) több, mint húsz éve egyesült.  Igaz, kimondottan békés időszak azóta is kevés volt az ország történetében, puccsok, polgárháborúk követték egymást. Most pedig új frontot nyitott a kormány, ki akarja irtani a katot.

A Yemen Times (az ország mértékadó angol nyelvű napilapja) hozta le a hírt, vége a katnak. Ami azért meglepő. Azt ugyanis még az egyszerű magyar is tudja, hogy a kat ott nemzeti sajátosság, hagyomány, sőt életforma.

Az URH 1982-es dala gyakorlatilag mindent elmond a katról. A növény - cathe edulis - egy cserje, de akár fává is megnőhet. A zöld leveleit fogyasztják. Kimondottan a szubtrópusi hegységeket kedveli, csak bizonyos magasság felett termesztik. Eredetileg valószínűleg Etiópiából származik, már a középkori arab füvészkönyvek is leírták. Egyesek szerint nagyjából ugyanott háziasították, mint a kávét, de annál talán korábban.  A tizenkilencedik századból már részletes leírások vannak a használatáról. Ekkor már Jemenben termelték a legtöbbet belőle, és ez máig sem változott.

A dúsan termő alföldi vidékek (Tihama), és a sivatagos hegységek határán több tucatnyi kilométeren keresztül csak ilyen ültetvények között vezet az út. Láthatóan vannak megyényi területek az országban, ahol a kat a megélhetés fő forrása. A Világbank adatai szerint minden hetedik jemeni a kat-szektorban dolgozik. Több embernek ad munkát a kat, mint az állam.Vidéken a kat a legjobb bevételi forrás. Egy hektárnyi kat háromszor-négyszer annyi bevételt hoz, mint más növények, naná, hogy nő a termőterület.

Egészen eddig szabadon lehetett vásárolni a piacokon is.

Túlzás nélkül állíthatjuk, a dal igazat mond, a katot Jemenben mindenki fogyasztja. A férfiak kisebb nagyobb - általában nagyobb - darabokat tartanak a szájukban. A leveleket összerágják, majd az így képződött gömböket újra és újra átrágják, néha még hozzátesznek, mintha óriási rágógumin kérődznének, majd pedig nem túl elegánsan kiköpik a hatásukat vesztett gömböcöket.  Az íze nem kimondottan kellemetlen, de nem is jó - legalább is annak, aki nem ezt rágja gyerekkora óta. Jellegtelen, kicsit tán savanykás fűíze van.

Személyes tapasztalatom szerint gyakorlatilag mindenki rágással tölti a délutánjait. Rágnak a taxisofőrök, az utasok, az irodai alkalmazottak, a pincérek, és még a rendőrök is. A WHO felmérései szerint a férfiak több, mint 80%-a tekinthető függőnek. A nőknél ez az arány kisebb, de eléri a 60%-ot.

Ha szájrákot nem is okoz, enyhe függőséget - szintén a WHO szerint - mindenképpen.  Egyébként pedig túlzott használata magas vérnyomást, és számos más kellemetlenséget okozhat. Kis mennyiségben viszont stimulál, ébren tart hosszú utakon is (ami a karavánok korában nem volt utolsó dolog), serkenti a gondolkodást (állítólag), és jó a másnaposságra (ezt persze nem Jemenben találták ki, mert ott tényleg nem nagyon isznak). Személyes tapasztalat alapján azt mondhatom, sok bódulatot nem okozott - egy hosszabb katrágás jóval kevésbé térített ki a józanságomból, mint két korsó sör, viszont az kétségtelen, hogy elaludni nem volt könnyű utána.

Vannak persze az egészségügyi mellett más negatív hatásai is. Azért hoz jó pénzt, mert sokat is kérnek érte - a szegény családokban akár a jövedelem felét is elviheti a családfő kat-szenvedélye. Másrészt, és ez országos szinten még nagyobb gondot jelent, a kat igen vízigényes növény. A kat-ültetvények öntözése viszi el jelenleg az ország vízfelhasználásának 40%-át. Eközben Szanaa , a főváros egyre súlyosabb vízhiánytól szenved, és előrejelzések szerint a világ első városa lesz, amelyik egyszerűen kifogy a vízből.

Az állam mindeddig tűrte a dolgot, sőt a nemzeti hagyományok közé sorolta. Még pénzre is került a kat cserje levele.

Az elmúlt két évben azonban eljött Jemenbe is az arab tavasz, és ha nehézkesen, fáradságosan, és sok vérrel, de változások indultak meg az országban. A kormány most elszánta magát civil szervezetek nyomására, hogy felszámolja a kat-ültetvényeket, mondván a pénz csak a fegyveres bandákat,  bűnszervezeteket segíti. A cél pedig az, hogy a kat helyett a parasztok majd kávét vagy egyéb kultúrnövényeket termeljenek - amik nem isszák el az emberek vizét. (Láttuk sokkal kevesebbért.) A kormány emberei már el is indultak, és sok ültetvényt felszámoltak a napokban.

Politikai elemzők viszont felemlegetik azt a miniszterelnököt, aki 1972-ben egyszer már megpróbálta betiltani a katot. Őt három hónap után menesztették.

Ha tetszett a bejegyzés kövess minket a Facebookon is.

2006. január hatodika hűvös reggelén léptünk ki a Yemenia gépéből Addisz Abeba  repterére. A hatalmas tömegben, a nők - Jemenhez képes - kimondottan kihívó öltözködésén túl egy hatalmas Merry Christmas! tábla volt, ami leginkább magára vonta a figyelmünket. Itt hagyták, gondoltuk, és bevillantak az afrikai munkamorálról alkotott sztereotípiák, de nem volt igazunk. Etiópiában ekkor van Karácsony.

Etiópia a világ egyik legrégibb keresztény országa.  Bizánci hittérítők  hozták el Krisztus igéjét a világnak ezen tájára még az ötödik században, majd az etióp egyház , a koptokkal együtt a monofizitizmusra tért át. (Potenciális olvasóink azon többségének, akik  ezt a szót nem ismernék, a kereszténységnek ezen iránya Krisztusnak egyedül isteni lényegét ismeri el.  Erről, a ma már csak teológusok által értékelt mozzanatról, akkor utcai veszekedések szintjén vitáztak, és véres háborúkat indítottak az egy avagy kétlényegűség miatt. A lényeg persze akkor sem ebben volt, hanem abban, hogy a keleti népek nem feltétlenül szerettek volna mindent görögül, és Bizáncból elrendelve csinálni.)

Etiópia azonban messze volt, még Egyiptomhoz képest is. Különösen azután, hogy a köztes részt egyre bizonytalanabb muszlim királyságok foglalták el. Így az etióp egyház eléggé magára hagyatva fejlődött, sok mindent megőrzött a régi időkből, sok mindenben pedig idomult Afrikához. (Egyszer egy etióp szerzetes például hosszan bizonygatta nekem, hogy Krisztus legalább nyolcadrészben bizonnyal fekete volt, és még egy családfát is felhozott hozzá bizonyítéknak. A bizonyítékot meg is őrizte.)

Ami viszont intakt módon megőrződött itt az ókorból, az a naptár. Aki történészhallgatóként olvasta Kákosy László: Ré fiai című könyvét (elvileg minden történészhallgatónak kellett az utóbbi harminc évben), az ismeri az óegyiptomi naptárat. Tizenkét darab harminc napos hónap, és öt különálló ünnepnap. Tanulmányaink során nagyjából úgy képzeljük, hogy ez a fáraókkal együtt a sírba szállt, de nem. Az etióp naptár ma is ilyen, a hónapnevek itt-ott még az ókori egyiptomi gondolkodást is idézik. Szintén ókori tanulmányainkból emlékezhetünk arra, hogy még a rómaiak is reggel hatkor kezdték el számolni az órákat (nagyjából a napfelkeltével egyidőben), és csak jóval később álltunk át az éjféli napkezdetre. Ez Etiópiában máig nem történt meg. Persze tudják, hogy külföldön ez máshogy van, csak éppen néha keverik. Így aztán koránt sem egyértelmű, hogy a nekünk ajánlgatott busz hajnali négykor indul, vagy délelőtt tízkor. (Bár az etióp közlekedésbe még az is belefér, hogy elvben hajnali négykor, a gyakorlatban viszont délelőtt tízkor.) Természetesen Krisztus sem akkor született az etiópoknak, mint nekünk. Kicsit késében vannak. Bizonyságul, íme egy kép, ami - a mi időszámításunk szerint - 2007 szeptember tizenegyedikén készült.

Ha már semmi nem úgy van, miért pont a Karácsony lenne pont akkor.

Karácsony napja, mint egyébként minden nap Etiópiában, igen korán kezdődik. Az emberek már hajnalban templomba mennek. Az előző napot a hívők böjtöléssel töltötték. Megtisztulásuk jeleként ekkor, ha tehetik tiszta fehérbe öltöznek - vékony, fehér gyolcsból készült kendővel takarják el a fejüket. Ugye most már senkit nem lep meg, hogy a fehér, mint a templomi ruházat színe szintén az ókori Egyiptomból megőrződött hagyomány. (Gondoljunk csak a fáraó kor sírkamráinak festményeire. )

Az sem meglepő, hogy a ruhák szabása, is az ókorból őrzött mintákat követ.

Természetesen sem a karácsonyfa, sem a kólapiros ruhába öltözött télapó nem tartozik a hagyományos etióp Karácsony jelképei közé - bár a fővárosban, a turisták által látogatott helyeken egyre több tűnik föl belőlük - persze az etióp Karácsony idején -  szokás viszont fűvel felszórni az épületek padlóját, és tojást enni, ami a megújulás, feltámadás szimbóluma szerte a világban.

A nap csúcspontja azonban az esti istentisztelet. Mi Addisz Abeba főtemplomába, a Szent György székesegyházba mentünk.  Hagyományos etióp  templom, amelyet a tizenkilencedik század végén, az olaszok felett aratott aduai győzelem után emeltek. A székesegyház, talán nem véletlenül Addisz Abeba olaszok által épített központjában, a Piazzán épült. Egy jellegtelen, az aszfaltra terített, végtelennek tűnő bazáron vágtunk át a templomig. Villogó Mikulások, csillogó műanyag boák, elképesztő mennyiségű europid, karácsonyi képeslap (minek?) - illúzióromboló. Teljesen kedveszegetten értünk a templomhoz.  Bár tudtuk, keresztény istentiszteletre érkeztünk a hatás sokkal mélyebbre vitt vissza minket az időben. Az a tény, hogy egy templom a 19. században épült, nekünk, európaiaknak nem tűnik valami nagy durranásnak, hiszen ilyen még nálunk, sokat szenvedett, kis hazánkban is, majd minden faluban van. Ugyanakkor a világ ezen pontján is szembesülhetünk azzal, hogy az építkezésben, díszítőművészetben, szimbólumokban nincsenek divatok, stílusváltások, korszakok - maga az időtlenség. Ugyanolyan alaprajzú, berendezésű templomokban, ugyanazokat a freskókat festik évezredek óta ugyanazzal  a formakinccsel, szimbolikával - nem is értik az európai jellegű örökségvédelem azon elvárásait, hogy a több száz éves freskókat ne festegessék újra és újra, hiszen évszázadok óta rendszeresen felújítgatják.  Az etióp templomok kör alaprajzúak, az épület közepén van a szentély, ahová a hívek nem léphetnek be. A Szentek Szentjét körülvevő körfolyosó áll a hívek rendelkezésére, a férfiak és nők külön csoportokban itt gyülekeztek, imádkoztak, énekeltek, zenéltek - leülni nem lehet. A mi számunkra alap elvárásnak tűnő igehirdetésnek, prédikációnak nyomát sem leltük - a szertartás a szentélyben zajlott. Hófehérbe öltözött, tiszteletre méltó urak vonultak fel előttünk, palástjuk, turbánjuk is csillogott, hatalmas pásztorbotra támaszkodtak, átszellemült arccal léptek abba a helyiségbe, amelybe nekünk, világiaknak tilos volt.

A papokat lelkesen kísérte a templomszolgák hada csilivili piros, vörös esernyőket tartva nagyméltóságú fejük fölé - ez a szokás is Egyiptomból ered.

(Másnap Kelet-Afrika legnagyobb piacán több utcányi papi ernyő árust találtunk - itt jöttünk rá, hogy ezek a világ legbanálisabb kínai esernyői, amit az etióp funkciónak megfelelően irdatlan mennyiségű arany paszománnyal és bojttal díszítenek fel.)

Bentről, ahol a kórus állt ,először csak a dobok ritmusát hallottuk, majd valami mély mormogás szólalt meg, mintha nem evilági dallamokat zsolozsmáznának. Aztán megszólaltak a szisztrumok.  Ezek a  hatalmas csörgő  hangszerek Európában is ismertek voltak, de a római kor végével eltűntek tájainkról. Az ókor hangjait hozták el nekünk.

Ehhez hasonlót Európa legmenőbb múzeumaiban valamelyik eldugott sarokban lehet hallani, mint az ókori zeneművészet rekonstrukcióját, az igazán elvetemültek aztán a múzeumshopokban meg is vásárolhatják. Na de élőben, azért az más, és nem is turistacsalogató, hagyományőrző hejehuja. Antik egyiptomi reliefek, kora keresztény mozaikok, freskók elevenedtek meg a szemünk előtt - és mi voltunk a kakukktojások. A falhoz lapulva, lélegzetvisszafojtva, szájtátva bámultunk, a helyiek meg tudomást sem vettek rólunk. Nem velünk foglalkoztak, hanem Krisztussal. 

A szertartásból természetesen egy szót sem értettünk, de láttuk, hogy milyen hatással van a hívőkre. A mise végeztével az esernyőket, pásztorbotokat beállították a sarokba, a szisztrumokat a kijáratnál elhelyezett kosárba dobálták és vidáman beszélgetve távoztak.

Másnap reggel pedig, immár egy másik templomban azt láttuk, hogyan állnak sorban a hívek áldásért.

Pedig Etiópiában a Karácsony nem is a legnagyobb ünnep, a helyi hagyományok sokkal fontosabbnak tartják a január 19-i Timkatot, Jézus megkeresztelésének ünnepét.

Ha tetszett a bejegyzés kövess minket a Facebookon is.